Igen szellemes, és legalább ennyire maró hatású karcolat a fesztiválfilmek, illetve a “művészfilmek” elkészültének (lehetséges) hátteréről az argentin szerzőpáros alkotása. Mariano Cohn és Gastón Duprat története gyakorlatilag egy bővített mondatban összefoglalható: egy dúsgazdag üzletember élete végén “művészi formában” is szeretné megörökíttetni magát, ezért egyéb ötletek elvetése (?) után úgy dönt, hogy egy igazi, nagy filmhez adja a pénzét, amiben a legnagyobb latin sztárok játszanak a legnagyobb latin rendező irányítása alatt, és ami lekaszálja a világ filmfesztiváljait. Össze is jön a filmre a híres, leszbikus rendezőnő, aki eddig mindent megnyert (Penelope Cruz), a legmacsóbb latino filmsztár (Antonio Banderas) és a legnagyobb, pályája delelőjén már átbucskázott színházi színész (Oscar Martínez). Nyilvánvalóan, különösebb művészi invenció, közös ihlet és még közösebb “kémia” híján a projekt sorsa a dugába dőlés. Ennek megfelelően, a három különféle, de rendkívül nagyra növesztett egó együttműködése hamarosan háborúvá, a nézők számára pedig igazi, bővérű latin melodrámává fajul.

Szerencsére ez a melodráma azért mélyebbre is hatol a megszokott sekélyes operettes ripacskodásnál, bár ez elsősorban azok számára lesz érdekes és nyilvánvaló, akiket érdekel a filmkészítés kulisszák mögötti világa, és otthon vannak a különböző filmes sztereotípiákban. Ezeket fordítja ki fonákjára a dél-amerikai páros, és ebben remek a film első két harmada. Az olvasópróbák folyamán szinte első szóra kiütköznek az összeegyeztethetetlennek tűnő ellentétek, a műveltségi, színészmesterségbeli rutinok és szaktudás furcsa, olykor meglepő, és éppen ezért pontos dinamikája. A pozőr rendezőnő (hihetetlen, hogy a világ legszebb színésznőjéből milyen bizarr karaktert csináltak a fodrászok, úgy, hogy tulajdonképpen még el sem csúfították…) birtokol minden közhelyes allűrt, amit egy sztárrendezőről elképzelni szoktunk, az ösztönszínész, műveletlenségére büszke tahó akkor ad csattanós tanórát színészkedésből a művészetére oly büszke színházi színészkirálynak, amikor azt legkevésbé várnánk – pontos és elementárisan szórakoztató bő egy óra ez a filmben. Én mondjuk Olvasópróba címen, némi dramaturgiai utómunka után simán játszanám színházban, mert minden benne van, amit a színészekről tudni kell. Három jó színész kell hozzá, egy jó női, egy ügyes, népszerű fiatal és egy nagyon jó középkorú férfi. Igény szerint szereposztás-variációkat is mondhatok… A film fináléja aztán egy morbid (amúgy a spanyol/latin gondolkodástól egyáltalán nem távolálló fordulat után -számomra legalábbis- elveszti lendületét. Bár, lehetséges, hogy annyira beleéltem magam a első kétharmad minimalista színházi adaptációjába, hogy erre már nem figyeltem… Mindegy, jó kis film ez.