Alaposan megtévesztett ezúttal a meglepően magasan (9.1 port.hu) értékelt tetszési index, amikor ritka szabad estémet e Netflixről választott filmmel kívántam eltölteni. Dán film és 9.1, csak jó lehet. Nos, egyáltalán nem vagyok borzasztó boldog, mert bár végül is nem nézhetetlen szar a Borzasztó boldog című mozi, de azért az a 9.1 nagyon túl van tolva. Most nézem, az imdb-n csak 6.1 – ez nagyjából rendben van, miközben szögezzük le azt is gyorsan, hogy attól, hogy milliárdnyi légy örömmel csap le a kupac szarra, azért nem biztos, hogy az a kulináris élvezetek netovábbja lenne. Ugyebár. Szubjektív műfaj a filmélvezet.

Jó ötlet a jól bevált dán/skandináv blazírt groteszket westernnel és szolid horrorelemekkel vegyíteni, ezért mindenképpen dicséret illeti Henrik Ruben Genz filmjét, miközben nem lehet nem észrevenni Genz csillogó szemű rajongását Coen-testvérek Fargo című remeke iránt. Láthatóan alaposan kitalálták/adaptálták a történet látványvilágát, melyben Jütland isten háta mögötti (vagy inkább csak annak tűnő) félszigete pont olyan, pot annyira kietlen, sivár vidék, mint Észak-Dakota. Nemcsak természetrajzi értelmében, hanem az ottlakók lelkében, érzelmeiben is. De mikor ez a tragédiába fúló, féltekénységi szerelmi dráma bőségesen elég egy jól sikerült skandináv krimihez, itt valahogyan soványka sztori. Túl sok a dizájnoskodás, túl görcsös az igyekezet, hogy a film jól nézzen ki, hogy Genz valami karakteres darabot tegyen le az asztalra és ez számomra le is jött a filmből. A fapofájú színészek sem löknek nagyot a történetmesélés tengelyig a mocsárba süllyedő szekerén – kivétel talán a megesett szépasszonyt alakító Lene Maria Christensen és a megcsalatott férj szerepében lubickoló Kim Bodnia. Ők érdemeltek volna egy erősebb filmet, nem ilyen hónaljszagú megfelelni akararást.