Több, általam igen műveltnek tartott ismerősöm hivatkozott úgy Füst Milán regényére, mint valami számára igen fontos, talán meghatározó erejű műre. Mikor úgy kétezeregynéhányban elolvastam, rám semmilyen különösebb hatást nem gyakorolt Störr kapitány visszaemlékezése élete szerelmére, valami könnyed, enyhén szentimentális Szindbád-utánérzésem volt csupán. Nem volt rossz élmény, de a falnak sem mentem tőle, hogy úgy mondjam. Ezek után egyáltalán nem volt meglepetés, amikor olvastam, hogy Enyedi Ildikó is legfontosabb olvasmányélményei között emlegeti Füst regényét és már évtizedek óta tervezi filmre vitelét. A feleségem története forgatókönyve is tulajdonképpen kész van már vagy húsz éve, pénzt azonban nem adott rá sokáig senki, kinek filmfinanszírozás a feladata, mígnem Enyedi Testről és lélekről alkotott költői, érzéki fantáziájának nemzetközi sikerek csak megnyitott bizonyos forrásokat Füst Milán regényének megfilmesítéséhez.

De mivel a regény nem volt nálam átültő élmény, ezért a filmmel sem siettem túlzottan… Meglepetés, hogy egyáltalán nem volt nehéz megnéznem a majd háromórás mozit, mert elsősorban gyönyörű képek sorozata, melyen szép emberek, szép ruhákban jönnek-mennek, a húszas-harmincas évek tengerhajózása, kikötői élete pedig mindig is érdekelt: Rejtő eléggé belehúzott ebbe az izgalmasnak hitt világba, mégha ez a világ valójában inkább csak az ő képzeletében létezett is. Tehát kivitelezésében míves, világszínvonalú, rendkívül esztétikus munka A feleségem története. Rév Marcell operatőr és Láng Imola és Pető Beatrix vezetette látványstáb munkája a legmagasabb elsimerést érdemli.

De jó a film is. Enyedi szépen, nyugodtan elmeséli Störr kapitány szerelmének történetét (nyilván nem hasonlítgatunk a regény nyelvezetéhez szóról szóra), van szép íve és van hatásos lezárása a sztorinak. Szép, kerek egész, jók a színészek is, akik tudják a dolgukat; egy minden oldalról tökéletesnek tűnő alkotás a film, amivel nekem a legnagyobb bajom mégis éppen ez a tökéletesség. Nincs a filmnek ugyanis semmilyen egyedisége. Nincs meg benne az, amitől Huszárik Szindbádja a mai napig hivatkozási alap, egyfajta filmművészi etalon, nincs meg benne Bódy Psychéjének bátorsága, merész, olykor kifejezetten pimasz szabadsága, mert témájában, de igényében is ezekhez kell mérni Enyedi filmjét. Nem értem, hogy ha valakit évtizedekig ennyire foglalkoztat valami, akkor miért dob ki belőle mindent, ami azt valóban érdekessé, különlegessé teszi? Mert túlgondolja? Viszont az biztos, hogy így bárhol a világon megértik az első kockától az utolsóig és ez sem kevés.