A Fekete tükör Charlie Brooker kreálmánya, amit egy kínai (sic!) véleményformáló úgy jellemzett találóan, mint “a modern világ apokalipszise”. Ezzel gyakorlatilag meg is fogta a dolog lényegét, mintegy ékesen bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes kinyírni a gondolat, a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. Az eddigi öt évad alapján a Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel.

Az első évadot indító, Nemzeti himnusz című epizódban egy új típusú politikai nyomásgyakorlás modelljét tanulmányozhatjuk, melyben az elkövető a létező összes kommunikációs felület és médium jellemző sajátosságait kihasználja céljai elérése érdekében, a youtube-tól a twitteren és a facebookon át a közszolgálati-, kereskedelmi televíziókig. Profi, precíz módon ismeri az egész establishment működését, beleértve a teljes médiát, de a legtitkosabb kormányzati szerveket is, s éppen ezeket használja ki. Ebben semmi scifi nincs, hiszen ha valaki komolyan rágyógyul erre a témára az interneten fellelhető információkból már ma is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket. Bizarr, sőt kifejezetten obszcén “akciója” nem tudni, mi célt szolgál – de nem is lényeges, hiszen az epizód célja annak a pusztulatnak a megmutatása, amit az előidéz a kormányban, a médiában és az egyszerű polgárokban. A kormány természetesen arrogáns módon kapkod, de semmit nem ér el, a média hullarabló módon cuppan a dologra, míg a nép, az istenadta nép kezdetben szórakozik, majd, ahogy a dolgok haladnak előre, egyre jobban rádöbben a helyzet nyomorúságára, melyben ők maguk éppen annyira érintettek, mint az “akció” elszenvedői. Az igazi pofon azonban az “akció” után egy évvel, már a stáblista alatt jön, amikor rádöbbenünk az egész értelmére/értelmetlenségére/hiábavalóságára. Az egyetlen kiút című második rész ennél picit “scifibb”, és nem is markol ekkorát, azonban amibe belekap, azt bizony szépen meg is marja. Ebben a lágban az átlagembernek már semmi dolga nincs, minthogy fogyasszon (médiatartalmat és laboratóriumokban előállított, mesterséges élelmiszereket), másra nincs is gondja. Az ehhez szükséges krediteket a napi taposómalomban tudja megkeresni. Kiút a lelketlen, monoton mókuskerékből, ha bekerül a “médiába”, kiválasztják az X-Faktor-szerű gigashowba és gazdag celebbé válik. Ehhez azonban fausti döntést kell hoznia és még csak az sem biztos, hogy gazdag médiasztárként boldoggá is válik… Az előző, igen filozofikus, illetve társadalom-, és médiakritikus két részhez képest az első évad befejező része, Az emlékchip szinte csak melodráma, de azért itt is felvetődnek gondolatok. Ebben az epizódban azzal játszunk el, hogy mi lenne, ha az emberek agyába egy személyes memóriachip lenne beültetve, aminek tartalmát számtalanszor újranézhetnék, megoszthatnák, illetve kielemezhetnék. Újraértelmeződnének az emlék, az emlékezet fogalma, az elmúlt történések akkor lényegtelennek tűnő, apró részletei, melyekből a jövőben messzemenő következtetéseket is le lehet vonni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Új, csattanós válaszok születnek régi kérdésekre, időzőjelbe kerül az őszinteség, de a hazugság is, a szeretet, a vágy és az összes adott pillanatban megélt érzelem…

Egy viszonylag gyengébb résszel nyit a második évad. Kicsit Philip K. Dick-utánérzéses, tragikus körülmények között elhalálozott fiatal férj-pótlékos történet. Semmi sem lehet jobb, mint az eredeti – viszont a semminél bármi több lehet. A második rész már erősebb. Egy sajátos, etikailag igen aggályos igazságszolgáltatási/bosszúállási metódus bemutatása történik gyakorlatilag a részben, mely a média és a szórakoztatóipar sajátos eszközeinek bevonásával történik. Olyan, mint a Running Man, csak sokkal idegesítőbb. Ezúttal az évadzáró a legerősebb rész, újra politika és média. A demokrácia lebunkózó kritikája vegyül erősen maró médiakritikával, mikor egy “élő” rajzfilmfigura politikai karrierjét ismerjük meg. Kiábrándító, izzón savas, szinte letargikus világkép. Nincs jövő, legalábbis normális jövő nem létezhet. NAGYON DURVA ÉS NAGYON LOGIKUS követeztetés.

Egy karácsonyi különszámmal jelentkezett a Fekete tükör 2014-ben, amit kötve hiszem, hogy sokszor fogunk látni a karácsonyi tévédömpingben. Charlie Brooker és Carl Tibbets történetében, a Fehér karácsonyban már senki sem tisztán önmaga, bárki belebújhat a másik ember agyába, hogy ott közvetlenül szóljon hozzá, befolyásolja, vitatkozzon vele, a szemén keresztül látja, ahol az illető teste tartózkodik; de nem okoz gondot akár egy teljes emberi személyiség klónozása sem. A virtuális világból ismert bannolás/ignorálás immár lehetséges a valóságban, valós emberekkel is. Hogyan működik, működik-e ilyen körülmények között a csajozás, hogyan alakul az ember magánélete, lehetne-e titkaink és egyáltalán, eltitkolhatunk-e bármit, bárki elől? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Hú. Agyafúrt, gondolatébresztő, provokatív film ez.

Dupla hosszú harmadik évaddal folytatódik a “modern világ apokalipsziseként” is jellemzett brit utópikus sorozat, ezúttal már hat különálló, önmagában egész epizóddal, melyek fő csapásiránya ezúttal a globális társadalmakat behálózó közösségi média. Az első epizód a lájkvadászat extrém túlhajtásával példálózik, a harmadik a facebookon és más efféle oldalakon való szereplés megfelelési kényszere miatt pozitívvá színezett képünk okozta  zsarolhatóságáról értekezik, míg a mozifilm hosszúságú finálé az internetes gyűlöletkampányokat veszi hajszálkeresztjének közepébe. A második epizód egy igen fejlett interaktív számítógépes játékot állít szembe az elhanyagolt való emberi kapcsolatokkal, az ötödik pedig a hadseregben bevethető manipulált ellenségkép hightech alkalmazásával ijesztget. Kicsit kilóg a negyedik epizód, mely bár témájában passzol a sorozat tematikájához, mondanivalójában, de főleg érzelmességében és érzékiségében egy más dimenziót képvisel. Én simán vetíteném e sorozatot (amúgy az összes eddigi évadot) a gimnáziumokban, ugyanis közérthetően beszél teljesen mai, értelmezhető és jelenlévő kommunikációs, életvezetési, politikai vagy akár filozófiai problémákról – amiket viszont tökéletesen érintetlenül hagynak a Nemzeti Alaptantervben foglaltak. 

A negyedik évad fő motívumai az emberi tudatba való behatolás lehetőségeinek különböző formái, illetve az emberi tudat transzportálásának lehetőségei. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Ezúttal komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járja körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolja meg a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezet fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek. 

A 2009-ben bemutatott ötödik széria visszatért a kezdetekhez, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy újra csupán három epizódot tartalmaz. Ha lendületéből, éleslátásából, metsző, provokatív éléből nem is vesztett semmit az itt elmesélt három történet, igazán újat mégsem tud mondani. Az első rész egy online videojáték virtuális valóságába vesző két gyerekkori jóbarát közötti kapcsolat lényegül át valami teljesen mássá, amivel a való világban nem tudnak mit kezdeni, miközben a virtuális világban megtapasztaltak hatnak a való világban élt életükre. Talán a megfogalmazás iránya és direktsége hathat nóvumként, ebben a sorozatban legalábbis. A második rész a közösségi médiával foglalkozik, hogy mennyire mélyen belemászott az életünkbe, illetve, életünk mennyire mélyen a közösségi médiában játszódik ma már. E sztori talányos végkifejlete valójában mindegy is, mert a jelenség expozíciója igazán fontos, még ha nem is forradalmi (hisz’ ebben élünk). A harmadik rész valójában a gátlástalan, profitéhes showbiznisz mókuskerekébe került, önazonosságát vesztett, felmorzsolódó sztárról, illetve a rajongás természetéről szól (régi topik ez is már): Miley Cyrus eljátssza itt Britney Spears sztoriját, vagy éppen saját magáét. Erős, jól megcsinált rész ez is, csak…

Ezt a “fáradtságot” már a közönség is észlelte, ugyanis az imdb átlag a Fekete tükör történetében először ment 7 alá. Aztán maradt is itt a 2023 júniusában megjelenő hatodik évadra, mely bár bőven 7 fölött kezdett, a végére azonban alaposan elhasalt, összességében (jelenleg) 6.98 az imdb tetszési átlag. A Netflix által gyártott és forgalmazott új évad ugyan kivitelezésében rendkívül jól néz ki, néhány ismertebb név (pl Salma Hayek) is feltűnik a szereplők között, de a legtöbbet talán az mondja el erről az évadról, hogy a legviccesebb a Netflix önironikus “cameója” több epizódban (lásd: Streamberry). Radikálisan új gondolattal, új borzongatnivalóval nem igen jelentkeztek az alkotók. Inkább -elég jó- stílusgyakorlatokat látunk. Az első Joan is Awful című epizód talán a legerősebb tartalomban: a mesterséges intelligencia a valódi főszereplő (Salma Hayek csak a húzónév), aki/ami itt a valóságshow-k világát teszi magáévá – sejthető tanulsággal. A második, Loch Henry című epizód valójában egy eltévedt időutazó, ezelőtt évtizedekkel a Meghökkentő mesék című, szintén brit tévésorozatban láthattunk efféle krimiket. A Beyond the Sea szintén időutazás, ám ezúttal a cselekmény használ párhuzamos idősíkokat. Miközben egy Föld körüli űrállomásban két fickó teljesíti hosszú küldetését egy alternatív hatvanas/hetvenes években, lenn a Földön egy robothasonmás próbál helytállni a családban, időlegesen az űrből áttranszportált tulajdonosának tudata által vezérelve. A konfliktus itt az lesz, amikor a kolléga veszi kölcsön a földön dolgozó/működő robottestet… Érdekes erkölcsi-filozófiai dilemma, melankolikus, vagy inkább melodramatikus következtetés. A Mazey Day szimpla akció-történet a paparazzik világából b-kategóriás farkasember-sztoriba ágyazva – teljesen felejthető, felesleges epizód, pont annyira semmi köze a Fekete tükörhöz, mint a Loch Henry-nek. Igazából az ötödik, Demon 79 című epizód is kilóg a fő koncepcióból, azonban az 1979-be datált bizarr, apolkaliptikus végkifejletű eset pont e világvégi finálé miatt válik mégis az évad legerősebb darabjává. Engem kifejezetten szórakoztatott közben a Boney M. táncosának megidézése vicces horror-figuraként… Amúgy pedig, ijesztően reális benne minden, mégha felületesen mesének is tűnik. Nem tudom, van-e még muníció ebben a szériában, elvileg természetesen lehet, hiszen a világ idekint közben folyamatosan szállítja az ijesztőbbnél ijesztőbb apropókat… Meglátjuk.

A hetedik, újfent Netflix által gyártott évad két fő téma köré szerveződik: az egyik a gamer-szubkultúra fő terepe, a virtuális valóság, a másik pedig a melodráma. Tulajdonképpen mindegyik epizód azzal foglalkozik, hogy a főhős belevész egy virtuális valóság-alapú játékba, szolgáltatásba, kvázi digitális Robinzonként, és megpróbál ott életben maradni, túlélni, folyamatos reflexióban odakinti “normális” valóságban ragadt énjével. Picit kilóg innen -és picit az egész Fekete tükör antológiából- a harmadik, Hotel Reverie című epizód, mely inkább a film, a klasszikus mozifilm iránti rajongást fogalmazza meg, ám végül itt is egyféle AI eszköz igénybevételével. Ezen epizód hangulata is tán a legkevésbé sötét, sőt, kifejezetten szentimentálisan érzelmes. A többi azonban marad sötét, gunyoros, pikírt és nyugtalanító, már ha kérünk még egyáltalán ebből az érzésből a mi valóságunkban mostanában tapasztalható tendenciákon túl.