Nem volt sok esélye a 2002-es Oscar-gálán a mindössze néhány hónappal korábban befejeződött délszláv háború, plusz a szeptember 11-i események tükrében az olyan szende, ártatlan életigenlést hirdető, amúgy igen remek filmeknek, mint az Amélie csodálatos élete, vagy például ez a kis norvég film, az Elling: a bosnyák Danis Tanović a nem angol nyelvű filmek mezőnyében pontosan a háború hiábavalóságát fogalmazta meg a nyertes Senkiföldje című, valóban rendkívül erős filmdrámában. Az, hogy miközben úgymond, normális emberek gyilkolják egymást senki nem tudja igazán, miért, s miközben mindezt úgymond, normális emberek nézik végig élő egyenesen adásban, a legteljesebb közönnyel (lásd még Szíria, tegnap, Ukrajna, ma), addig nem rúghatnak labdába olyan, köztünk élő, “nem normális” embertársaink, mint a furi Amélie Poulain, vagy éppen ez a 39 éves, súlyosan neurotikus Elling (valamint kenyszerű, később elmaradhatatlan “élettársa”, Kjell).

Az Ingvar Ambjørnsen történeteiből Petter Næss által szublimált kis (alig másfél órányi) filmben megismerjük az érzékeny, labilis lelkiállapotú, talán enyhén autisztikus Ellinget (Per Christian Ellefsen), akit 39 éves koráig édesanyja gyermekként nevelt szerető, megértő közegben, elzárva tőle a külvilág kihívásait. Mikor azonban Elling édesanyja hirtelen meghal, a férfi összezuhan és elmegyógyintézetbbe kerül. Ott ismerkedik meg a szűz létére szexmániás és állandóan korgó gyomrú óriással, Kjellel (Sven Nordin), akikkel elválaszthatatlan barátokká válnak. Nem sokkal később, az oslói önkormányzat jóvoltából, terápiás céllal közös lakásba költözhetnek, ahol egyetlen feladat vár rájuk: új életet kezdeni és visszailleszkedni a társadalomba. Természetesen, a két, “normális” élettől idegen ember előtt számtalan akadély tornyosul, azonban ebben a filmben nincs vége a történetnek, mely a jóllakott, gazdag és békés Norvégiában jó irányba fut tovább: hőseink új barátokra, sőt szerelemre lelnek. Næss pergő ritmusban mesél, s bár látszik a film külcsínjén, hogy elég szűkös anyagi keretekből gazdálkodhatott, csak néhány elügyetlenkedett kameramozgás és az amatőr (hatású) főcím jelzi a nem tökéletes körülményeket. A néhány szereplős kis stáb szemmel látható lelkesedése könnyen magával ragadja a nézőt. A film különösen jól jön olyan pillanatokban, amikor nehéz, gondterhes munkanapokat kell valami életigenlő, abszolút pozitív élménnyel elütni.