Úgy gondolom, valahogy Östlund igen erős Lavinájára kívánt rátromfolni a dán Christian Tafdrup ezzel a filmmel, de -egyszerűen szólva- elég rendesen túltolta. Ha értelmet, mondanivalót, valamiféle gondolatot szeretnék mindenáron találni A látogatásban, akkor ugyanazt találom, mint az említett svéd filmben: a jóléti társadalmak politikai korrektségbe, egymás iránti vak és süket, valójában viszont igen önző toleranciába fulladt, jólnevelt, unalmas és jólfésült impotenciáját helyezi a célkeresztjébe, és lövi ki rá az egész tárat. Ám míg Östlund mindezt igen finoman, de mégis pontosan, félreérthetetlenül fogalmazza meg, a dán kollégáé már csak brutális, hovatovább ízléstelen provokáció, de semmi éppen nem intelligens és még csak nem is pontos társadalombírálat.

Egy tipikus dán családot hív meg vendégségbe egy holland család, akik egy toszkániai nyaraláson ismerkednek meg -igen felületesen- egymással. A dánok udvarias, jól nevelt, nagyon “mindenkit tisztelő” család, nem mernek szembe menni a rámenős, szabados hollandok invitálásával, és elfogadják a meghívást. A hétvége aztán egyre kínosabb és nyugtalanítóbb szituációk sorozatával kezdődik, kezdve azzal, hogy vaskos cupákokkal traktálják az előzőleg magát vegetáriánusként meghatározó dán nőt, majd az egyre idegesítőbb nüanszok mind hátborzongatóbbá teszik a dánok hétvégéjét – és a nézők egyre fogyó türelmét. A történet végül öncélú, indokolatlan és meghökkentően durva gyilkolászásba fullad, tetézve mindezt a dramaturgiai csúcsponton egy olyan értelmetlen és embertelen megoldással, ami önmagában kiírja magát a megtekintésre érdemes filmek “klubjából”. Egész egyszerűen arra nincs dramaturgiai mentség, hogy gyermekáldozattal, ráadásul egy megtisztító feloldozástól és bármiféle megalapozott, drámai alaphelyzettől mentes, pusztán csak provokatív, polgárpukkasztó célzatú gyermekáldozattal fejezzünk be egy történetet. Egy ilyen sztori csakis öncélú, provokatív zsé-mozi lehet, helye valahol a gore legmélyén, a pöcegödörben lehet. Még akkor is, ha tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy a rendező akar valamit mondani, de ez a mondanivaló így elhal és csak a dühödt felháborodás, vagy szimplán csak mély szomorúság marad bennünk.