Teljesen meg tudom érteni a film legfiatalabb szereplőjét (Rose – Farrah Mackenzie), hogy miközben a világ konkrétan összedől körülütte, őt legjobban az izgatja, hogy az általa nézett sorozat utolsó részét már nem tudja megnézni, mivel az emíltett világösszedőlés miatt megszakadt a streamingszolgáltató működése is. Meg amúgy minden, nincs telefon, nincs internet, nem működnek a műholdak sem, áramot is levágták. Velem is történt már olyan, hogy néztem, oké, nyolc rész, darabja mondjuk 45 perc, simán belefér délután négyig, amikor mennem kell melózni. Aztán a részek egyórásak voltak, és nem tudtam ledarálni a sorozatot… Kiborító dolog. Más kérdés, hogy a Jóbarátokat régen se néztem, nem tudom, miért, csak azt, hogy amikor adták, az Odeon videotéka bizonyos egységei simán bezártak arra az időre. Na most, Rose a Jóbarátokra kattant rá, és majdnem végzett is vele, amikor beütött a krach. Az utolsó rész, mi történik benne?

Másrészt, az már tudom, hogy ha az ember belefut egy jó sorozatba, akkor utána bizony jó kis könnyed depresszió jön. Üresség, érdektelenség, baromira nem izgat semmi. Még az sem, ha körülötte összedől a világ… A filmbeli New Yorki család (anya Julia Roberts, apa Ethan Hawke, fiú Charlie Evans, a lány pedig Rose), persze elsősorban szülői nyomásra, azért vették ki ezt a vidéki (szuper) villát, hogy Távol a világtól, értsd New Yorktól, végre magukban legyenek, együtt. Aztán kimennek a strandra és látják, hogy egy hatalmas tankhajó nyílegyenesen az ő strandjuk felé tart. Biztos elkanyarodik, biztatják egymást. Nem, nem kanyarodik el… És ez csak az első, igaz elég hangos figyelmeztető jele annak, hogy hamarosan már semmi sem lesz olyan, mint amilyen azelőtt. Minden sokkal, de nagyon sokkal rosszabb lesz.

Ahogyan egy jó disztópiában lennie is kell. Rumaan Alam 2020-as bestsellere alapján Sam Esmail rendezte parádés szereposztásban (az említetteken kívül a két Oscar-díjas Mahershala Ali és Kevin Bacon is fontos szereplője a történetnek) a Netflix idei karácsonyra szánt mindfucking moziját, bő két és fél órában. Ha akarom, mintha Egy szent szarvas meggyilkolásának valamiféle katasztrófa filmes felhangokkal dúsított, light verzióját nézném (vagy egy hosszabb epizódot a Black Mirrorból), miközben amiről beszél a film, az egyáltalán nem light, sőt, kifejezetten húsbavágó, minden egyes földlakót érintő dolog, még a laposföldhívő, vírustagadó, klímavészt kiröhögő tahókat is ideszámolva, ugyanis, a közelgő valódi katasztrófa őket is pofán fogja vágni, mégha nem is hsiznek benne. Nem véltelenül állt bele a filmbe executive producerként az Obama-házaspár, akik már eddig is elkötelezett hívei voltak a globális környezetszennyezés elleni küzdelemnek. Persze, e történetben a környezetszennyezés csak mellékszál, valójában a civilizált emberi lét tarthatatlanságára mutat rá a filmbeli hackereknek, külföldi hatalmaknak, belső ellenállásnak (ez a bizonytalanság is alapvető része a katasztrófának), vagy ki tudja, minek köszönhető összeomlás, mely valahol pontosan mutatja, mi történik az átlagemberrel, ha hirtelen valamilyen külső ok miatt kiszakad megszokott konformzónájából és semmiféle hírt, külső segítséget, utasítást nem kap, hogy HOGYAN ÉLJEN TÚL. Ha valaki, hát a két cikluson keresztül is az USA, illetve a világ első embereként szolgáló Barack Obama az, aki első kézből tudja, mennyire reális mindet, amit e filmben látunk (és mennyi alapja van a háttérhatalmakkal, Bildebergékkel, chenttraillel, HAARP-al és más effélékkel kapcsolatos konteóknak) és nem kicsit ijesztő, hogy ő ezt ilyen nyíltan segíti is, hogy mi is tudjuk. Sőt, konkrét, lehetséges forgatókönyvet is elmesél minderre. Tudjuk, látjuk, felismerjük és nem teszünk ellene semmit.

Ehhez képest a Rose fájdalma a Jóbarátok számára elmaradt utolsó része iránt nem ügy – viszont az ő példája talán az egyedül biztató történetszál, hogy talán megéri kitartani. 😀 A film amúgy, az első vélemények alapján, minimum megosztó – szerintem teljesen rendben van. Bár nyilván vannak hézagok a cselekményben, nem köt mindent a néző orrára (például azt sem, hogy konkrétan mi is történik?), miközben nyilvánvaló, hogy a lényeg itt az, hogy mi hogyan viselkedünk, amikor beüt a krach és nem az, hogy mi is ez a krach tulajdonképpen. Kb. így, ahogy e filmben is látjuk/látni fogjuk és ez baromira nyugtalanító. Nem kecsegtet semmi jóval semmilyen tanulság, a filmvégi poén pedig, ha lehet, még csavar is egy jó nagyot a még meglévő, de már alig észlelhető optimizmusunkon. Magunkra vagyunk utalva, senki nem fog segíteni rajtunk. Bár mázlink még lehet…