Eddig a brit koronához, de összességében minden huszonegyedik századi korona-fétishez a hozzáállásom valahol egybevág bizonyos Johnny Rotten bizonyos körökben jól ismert, klasszikus dalszövegében leírtakkal: God save the queen, The fascist regime, They made you a moron, Potential H-bomb, God save the queen, She ain’t no human being, There is no future, In England’s dreaming, Don’t be told what you want to want to, And don’t be told what you want to need, There’s no future, no future, No future for you. Persze, nekik sincs jövőjük, bármennyire is ragaszkodnak ennek ellenkezőjéhez. Még szegény Lady Diana sem több egy számomra érthetetlen módon világhírre szert tett celebnél, akinek személye körüli világméretű rajongás kifejezetten taszított, s akinek még tragikus halála is legfeljebb egy bulváresemény szintjén érintett meg. Hozzáállásom nem változott azután sem, miután gyakorlatilag egy szuszra végigrágtuk magunkat minden idők eddigi legnagyobb költségvetéssel elkészített tévésorozatán, a Netflix csatorna tulajdonképpeni zászlóshajójaként is címkézhető A Korona első négy évadán (plusz egy év múlva az ötödiken, illetve a minap a záró, hatodikon) – ennél ésszerűtlenebb, logikátlanabb politikai/társadalmi rendszer, mint az angol, nem létezik. Az angol parlamentáris monarchia márványba rögzült, megváltoztathatatlan hierarchiája minden józan szempontból életidegen, bizarr, abszurd társadalmi struktúra, mely szigorú alá-fölérendeltségen és a mereven rögzült hagyományokon alapuló kasztrendszerében törvényszerűn ott van az elnyomás, az igazságtalanság és az állandóan robbanásveszélyes társadalmi feszültség.

Peter Morgan, a sorozat kitalálója és vezető írója természetesen nem punk és nem anarchista, de azért a kritikai látásmódnak sincs híján. A vezetése alatt készült és készülő sorozat II. Erzsébet, tehát az időközben elhunyt angol uralkodó életét, valamint Anglia ezt magában foglaló, több mint fél évszázadnyi történelmét meséli el, gyakorlatilag tényszerű, realista formában. A lehető legaprólékosabb műgonddal, a témához és szereplőihez illő pompával megalkotott epizódfüzérben a szereplők jellemző gesztusai, a használati tárgyak, az autók, a tévékészülékek, telefonok mind korhűek, hitelesek, ahogyan azok a cselekmény és a természetszerűleg egymás után és egymásból következő epizódok is. Minden úgy történt a valóságban, ahogyan azt ebben a sorozatban látjuk, csupán kisebb nüanszok nem, vagy nem így történtek – főleg dramaturgiai okokból lett ez így (pl. Lord Mountbatten levele Károlyhoz – ennek nincs nyoma, viszont az tény, hogy kapcsolatuk pontosan olyan atyai-baráti volt, az öreg Dicky pont úgy tanította a fiatal trónörököst, mint a sorozatban). Ennek ellenére, s ahogyan azt a sorozatot körítő újságcikkek tömkelege is írja, a királyi család valószínűleg egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel a hat évadot. Morgan koncepciója ugyanis működik: megmutatja a Windsor-ház jelenkori pompáját, decens életét a maga pőre valójában, és ebben a fenséges királyi család bizony sokszor meztelennek bizonyul.

Mindeközben Morgan büszke angol is, tehát azt is látjuk, hogy az angol parlamentáris monarchia, a maga nehézkességével, szögletességével, rögzült rigolyáival, ódon, rizsporos talárjaival, ceremóniáival maga az “angolság” lényege. Éppen ezektől angol az angol, és a napi politikai időjárástól és gazdasági nehézségektől függetlenül, pontosan ezért szilárd állam a Brit Birodalom, immár sok-sok évszázada. Néha nevetünk a közismert angol humornak kifogyhatatlan táptalajt biztosító kimért, hűvös, blőd hétköznapi banalitásokon, de közben látjuk, hogy ez a megváltoztathatatlanság a biztosítéka a nemzet létezésének. II. Erzsébet pedig uralkodásának minden percében ennek megfelelően él, ennek megfelelően reagál és nyilatkozik meg, vagy éppen ül némán a Buckingham-palota labirintusában.

De történelemleckének is tökéletes ez a rendkívül minőségi, hiszen ennek az időszaknak nagy részét mi jobbára csak a Vasfüggönyön inneni, Moszkvából irányított olvasatából ismerhettük – most látjuk, nagyjából hogyan történt mindez a valóságban. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan a valóságot ott látták. Az igazság pedig valahol a kettő elegyéből szűrődhet le…

Szóval, igen míves dolgozat ez, rendkívüli energiák mozgósításával készült, rengeteg pénzből. Erősen ajánlott megtekintése, hiszen rengeteg tanulsággal szolgál a hatalom és a hatalomgyakorlás természetéről, a hagyományos (illetve annak tartott) női és férfiszerepekről, a mellőzöttség okozta frusztrációkról, a felelősségről és annak vállalásának problémáiról; egyáltalán, a demokráciáról, mint olyanról. De például azok is találhatnak benne sok érdekességet, akik számára nagy élmény volt a Downton Abbey és most vágynának valami keményebbre. 🙂

Döbbenetesen erős és aprólékosan precíz színészi értelemben is a különféle ismert és kevésbé ismert angol kékvérű népség megjelenítése, beleértve II. Erzsébetet minden életkorában megszemélyesítő színészeket (Claire Foy/Olivia Colman/Imelda Staunton), a külsőre inkább karikaturisztikus, de valójában igen pontos alakítást nyújtó Dominic Westet, Károlyként, vagy például az ötödik/hatodik évad egyik fő karaktereként Elizabeth Debickit Lady Dianaként. És még a sokan mások, ugyebár. A bravúros és igen tanulságos sorozat fináléja érintetlenül, de nem feldolgozatlanul hagyja a mai angol történelem nagy pillanatait, például a Brexitet, a királynő halálát, de mégsem érezni azt, hogy a törétnet félbemaradt. Ebben a hat évadban gyakorlatilag mindent elmondtak az alkotók arról, ami a sorozat célja és amit a címe is jelez: milyen óriási súlya van a koronának. S mindezt mindeféle túltolt pátosz, hagymáz és tűzijáték nélkül, szolid, végletekig kifinomult ízléssel és visszafogott eleganciával.