Már elmondtak már minden jót (rosszat feltűnően kevésbé), sok dolgom nincs is a True Detective-vel, vagy ahogy nálunk adta az HBO: A törvény nevében című krimi-széria első évadával. Röviden tényleg annyi, hogy ennyi, kipipálva. Ha kéne bővebben is, akkor cizellálnám egy picit a közhangulatot. Az tény, hogy az HBO által bemutatott sorozatok kivétel nélkül igényes munkák, s a műfaj csúcsait jelentik a legtöbb kategóriában. Nyilván lehet kötözködni bármelyikkel, de tökéletes munkát csak az, Akinek a nevét nem szabad kimondani, valamint a már odaát, a másik világban alkotó filmesek végeznek. Ilyen  True Detective is (az eredeti címet használom, mert az az eredeti 😉 ), egy igényesen elkészített, szépen végiggondolt krimi, mely tulajdonképpen tekinthető egyetlen filmnek is, hiszen az epizodikusság semmilyen formában nincs jelen benne (később láttuk, egy évad, egy történet, az évadok azonban különálló, egymással kapcsolatban nem lévő történetek: a széria tulajdonképpen antológia, történetek laza füzére). Egyszerűen arról van szó, hogy Niz Pizzolatto író (az első évadot rendező Cary Fukunaga segítségével) ezt a történetet ekkora terjedelemben gondolta kifejteni, amit érthető fogyasztási okokból 8 (az átlagnál hosszabb, egy óra körüli) részre kellett vágni. A True Detective azonban még így, egybenézve is rövidebb, mint Tarr Béla Sátántangója, úgyhogy, ez ügyben nincs miről beszélni.

Na de, a vicc az, hogy majdnem olyan súlyos is, mint Tarr viharsarki megváltás-története. A történet helyszíne nagyjából ugyanaz, mint nálunk a Viharsarok: Louisianában járunk, az USA legfullasztóbb, legszutykosabb, legmisztikusabb zugában, ahol az ott lakók életét egyszerre tematizálja az évenkénti hurrikánszezon, az állandó és bőséges esőzés, a Mississippi és a tenger rendszeres áradása és a pokolian párás, forró klíma – valamint a történelmi Dél minden átkos kulturális, vallási és szociális öröksége, melynek sajátos ízeit az állam sajátos etnikai összetétele fűszerezi még émelyítőbbé. Itt történt 1995-ben (és most maradjunk is ennyiben) egy igen csúnya, nyilvánvalóan szexuális indíttatású, de komoly okkult, sátánista motivációkat is felvető, brutális gyilkosság, melyben két helyi zsaru, a tipikus vidéki tahó Marty Hart (Woody Harrelson) és a zűrös, rejtélyekben gazdag előélettel rendelkező, intellektuális beállítottságú Rust Cohle (Matthew McConaughey) kezd el nyomozni. A szálak aztán nagyon messzire és nagyon mélyre vezetnek, ahogyan a sorozat plakátjának szlogenje is mondja: “Man is the cruelest animal”, tehát az ember a legkegyetlenebb állat. Így a finálé után ezzel nagyjából egyet is érthetünk, miután leszögeztük, hogy azért ez is csak egy nyomozós, ki-a-gyilkos? történet volt.

Annak viszont tagadhatatlanul jó volt, bár Pizzolatto igazán új ötleteket nem dobott be. A True Detective első évada így leginkább valamiféle motívum-gyűjteményre emlékeztet. Az egész történetet átlengő sejtelmes, misztikus hangulat, valamint a bizarr események bizarr láncolata, a detektíveket vallató motívum Lynch Twin Peaksét idézi. A sorozatgyilkos tematikáról a Dexter és Hannibál juthat eszünkbe, míg az őrült szekta-motívum egy korábbi, szintén kitűnő HBO-s sorozatra, a Carnivaléra emlékeztet. Erdők mélyén fekvő kunyhókban gyanús üzelmeket folytató, embertelen körülmények között élő, szélsőségesen lepukkant suttyókat láthattunk például a Justified-ban, a motoros-motívum természetesen a Sons of Anarchy-t, míg a kristályos meth-kotyvasztás a Breaking Badet hozza elő. Természetesen, aki nálam több sorozatot néz, abban nyilván még több előképet is megidézhet a True Detective, mely mindettől függetlenül egyáltalán nem lopott ötletek összefércelt gyűjteménye, hanem egy önálló, különös történet, melyben itt-ott felmerülnek ismert momentumok, fordulatok és motívumok. Na de, ha azt vesszük, hogy egy krimihez három dolog kell: bűnöző, bűnüldöző és bűntény, minden más csak ezek tupírozása. A Columbóra sem mondta senki, hogy a Maigret koppintása, pedig mindkettőben egy furcsa nyomozó oldott meg csúnya gyilkosságokat…

A True Detective sikeréhez a borzongató légkörön, a rejtelmes szektás, perverz gyilkosos, rohadt, mocskos világos koncepción túl azért kellett a ma nagyon komoly pályát futó McConaughey és a szintén élvonalbeli Harrelson jelentős súlyt képviselő párosa is, hiszen a filmet gyakorlatilag ők ketten viszik a hátukon. McConaughey gyakorlatilag végigpofázza a teljes sorozat minimum négy ötödét, ráadásul jórészt parttalanul áradó, folyamatos önreflexiókba bonyolódó filozofikus eszmefuttatásokat mormol, ami azért nem kis feladat. Nem csoda, hogy be is sokallt kicsit a végére, hiszen a második évadot már nem vállalta be…

A két (olykor három) idősíkon futó cselekmény, mely folyamatos oda-visszaható relációban van egymással, sőt, az egyik kulcsjelenetben, melyben az időben hozzánk közelebbi síkban magyarázzák a korábban történt eseményt, miközben látjuk, hogy az valójában hogyan történt, a történet egészével, valamint a két főszereplő egymással való, igen bonyolult viszonyával kapcsolatosan kapunk új információkat. Bravúrosan megszerkesztette tehát Pizzolatto a történetet, jól pörögnek (vagyis, igazából sokszor éppen csak lebegnek) a Rusty és Marty közötti dialógok is, ízlésesen visszafogott a sorozatoknál, műfajtól függetlenül kötelező melodramatikus szál is. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kreátor fejében megvan a sztorinak a végső, összegző és minden bizonnyal apokaliptikus végkifejlete is. Pizzolatto amúgy az egész True Detective-projektet egyfajta antológiaként képzeli el, melyben minden évad egy esetről szól, új szereplőkkel. Nem világos azonban előttem, hogy ezek kapcsolódnak majd egymáshoz, vagy teljesen különböző események kerülnek majd a képernyőre – mert itt azért maradtak kérdőjelek dögivel… Remek a zenéje, ez viszont egészen bizonyosan egyértelmű. (7/10)

A (például Tarantino által vezetett) fanyalgókkal ellentétben nekem egyáltalán nincs olyan rossz véleményem erről a második évadról. Persze, időbe tartott, míg megszoktam pl. Vince Vaughn rosszfiú-karakterét, a végén azonban már a fotel karfáját szorítva drukkoltam neki, hogy még egy lépés, még egy… Igen, tényleg furcsa figurákat hozott itt össze újra Nic Pizzolatto, és kissé másként furcsákat, mint az első évadban. Igazi vesztes szinte mindenki, és csak a végén derül ki kettőről, hogy ők azért még életképesek. Ezt viszont egész odáig nem tudhatjuk. Egy rothadt építmény dől össze recsegve-ropogva, mely építmény egy fiktív kaliforniai nagyváros, valójában bármelyik nyugati nagyváros, ahol szétbogozhatatlanul fonódik össze a politika a bűnnel és a gazdasággal. A megoldás csakis egy lehet, méghozzá a klasszikus, nagy sándori radikális. A téma sablonos, kibontása azonban mégis érdekfeszítően izgalmas, de egyáltalán nem rohanós. Szürreális dialógok, melyek mégis a helyükön vannak. A narratíva már hagyományos(nak mondható), nem pofázza/kommentálja végig Colin Farrell vagy Rachel McAdams (ahogyan az első évadban tette McConaughey), sem Taylor Kitsch, viszont a több szereplő szélesebb cselekményáradatot eredményez, mely mégis egyfelé – legtöbbjük megsemmisülése felé tart. Nincs misztikus köd sem, helyette viszont van ismerős mocsok. (7/10)

A harmadik évadra azonban Nic Pizzolatto mintha túlzottan beleszerelmesedett volna az általa írt történetbe… Nyúlik ez az évad, mint frissen sült pizzán a mozzarella. Simán le lehetne vágni belőle három részt: akkor talán egy feszes, tökös kísérlet lenne ez a krimi és a melodráma ötvözésére. Hangvételben megint újít a kreátor. Más mint az elég keményen koppanó első évad, és más, mint a sokak (pl. Tarantino) által is fitymált -szerintem nem rossz- második, de ez nem jelenti azt, hogy jó is a harmadik, amit látunk. Persze, Pizzolatto elég szépen megvezet ezúttal is, hiszen tulajdonképpen csak az utolsó részekben válik világossá, hogy amit nézünk, az nem egy gyermekrablásos, pedofilos thriller, de nem is egy szokványos zsaru/partner történet – hanem egy melodráma tragikus sorsú családokról, magányos férfiakról, a barátságról és a házasság nehézségeiről, olyan “falat rengető” tanulságokkal, mint a “például hiába van pénzed és hatalmad, ha úgy hozza sorsod, még élhetsz boldogtalan, nyomorult életet”. Amúgy igényes széria ez még mindig, csak ez a történet, akár még így is, ahogyan Pizzolato elképzelte, csak maximum öt részben kidolgozva. Remek Mahershala Ali és Stephen Dorff, Carmen Ejogóval kiegészülő nyomozó triásza, különösen tetszik, ahogyan megöregednek, pattognak a szikrák Ali és Dorff között, de hiába a 35 évet átölelő, fordulatos történet, ha az rendre feloldódik az állandóan vissza és visszatérő, melankolikus geilben. (6/10)

Majd négy évet kellett várnunk a negyedik évadra, melyet a várakozásnak megfelelő (pozitív és negatív előjelű) hype is körített. Ezt az évadot, illetve a benne elmesélt történetet már Issa López jegyzi. Pizzolatto, aki bár executive producerként szerepel a főcímben, elég pikírt megjegyzésekkel illette a kissé melodramatikus, lassúcska alaszkai sztorit, mely bár ígéretesen, naná, hogy borzongatóan indul, egy talányos, tulajdonképpeni feloldó megoldás nélküli feminista példázatba fullad, egy meglehetősen közhelyes zöld szósz körítésében. Nem a történet irányával van bajom, kifejezetten támogatom, ha olyan nőkről hallok/látok történetet, akik kiállnak igazukért és simán megküldik teli rüszttel az öntelt, fallokrata hólyagokat, ha arról van szó, hogy meg kell őket küldeni. A környezetvédelemmel sincs bajom, sőt, támogatandónak tartom, amikor kisemberek megleckéztetik a haszonleső gaz multikat. Itt azonban azt érzem, hogy López annyira akart valamit közölni, hogy az elveszett az amúgy Pizzolattótól sem idegen mélabúban, illetve abban, hogy műfajilag valahogy képtelen volt megtalálni, hogy éppen most melyiket használja mondandója kifejtésére. A környezet, az alaszkai hosszú éjszaka rideg, fagyos, vacogtató hangulatának megidézése, a mellékszereplők mind hitelesek, még a szénné varrt Kali Reis (Navarro) is elég jó a furcsa zsaru kötelező szerepére, amit viszont tényleg nem értek, az Jodie Foster. Ráadták ezt a pasikkal, de önmagával is kőkemény, érzelemmentes zsaru gúnyáját, amiben viszont szemmel láthatóan nem érzi magát jól – miközben a csaj egész élete, pályafutása arról szól, hogy ő tényleg egy piszok kemény, mondhatni “tökös” csaj, amellett, hogy kitűnő színész (és még rendező) is. Egyszóval, a megszokott borzongató hangulat, némi gondolat, némi üzenet, néhány erős pillanat, de sokkal több unalom egy alapvetően zavaros, nagyot szólni akaró, de végül csak elhaló szavú, határozatlanul elmesélt történetben. (6/10)