Általában eléggé el nem ítélhető módon, de előítéletes vagyok a mai gyártású fekete-fehér filmekkel kapcsolatban, mert nehezen tudom elfogadni a 4K HDR sok-sokcollos képernyők korában mi indokolja azt, hogy egy lebutított képi világban meséljen el nekem bárki bármit. Öncélú művészkedést, de leginkább ostoba, üres modorosságot érzek, ámde! A Ripley minden egyes fekete-fehérben komponált képkockája úgy süt a 4K HDR mittudoménmilyen hightech képernyőn, mintha fullszínes lenne. Minden egyes képkocka keretbe való és simán ki lehetne állítani, bárhol a világon, bármelyik galériában. Mintha egy fotósorozatot néznénk, amely mozog. De hát valahol pont ez lenne a film, mint művészet lényege, nem?

Patricia Highsmith 1955-ben először megjelent, A tehetséges Mr. Ripley című krimijének ez -talán- a hatodik mozgóképes verziója, ám mindenképpen a legjobb, legsikerültebb, legegyénibb, leg-leg-leg. Steve Zaillian Robert Elswitt operatőr és David Gropman látványtervező állítom, hogy televíziós-sorozat-történelmi mérföldkövet készített, ugyanis ilyen minőségű, ennyire átgondolt, ilyen magas esztétikájú, ráadásul a bravúrosan felépített cselekménnyel hibátlanul szervülő vizualitást még nem láttunk képernyőn, mozivásznon is csak ritkán és elég régen. Fellini pacsizik itt Hitchcockkal, Sorrentino őszinte sajnálatára, ám annál nagyobb tiszteletére. Miközben az első jelenetekben akár Kerouac Dean Moriartyját látnánk, valahol útközben, New Yorkban. A továbbiakban pedig egy monumentális szerelmi vallomásba fúlunk az olaszságba, mint olyanba, a dolce vítába, a hatvanas évek Amalfi-partjának időtlen romantikájába, Róma, Velence, Palermo költeménybe illő kolor lokáljába, miközben úgy szippant be a címszereplő (Andew Scott alakítása emblematikus) blazírt pofával lebonyolított, gyilkos átverés-improvizációja, mint a monda szerint a Messinai-szorosban lakó Kharübdisz halálos örvénye. Nézünk, mint a moziban, holott csak otthon ülünk, a Netflix előtt. Ámulat, költészet, izgalom és művészet.