Még a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása előtt készült ez az izraeli film, melynek “címszereplője”, Kiszufim egy Negev-sivatagbeli, mezőgazdasági tevékenyésget végző, békés kibuc, közvetlenül a Gázai-övezet mellett fekszik. A környék ma is gyakorlatilag háborús övezet, s az volt 1977-ben is, a történet idején, pedig akkor éppen a közel-keleti béke szellője lengte be ezt a véráztatta vidéket: Szadat, Egyiptom elnöke, az arab világ akkor egyik legtekintélyesebb politikusa Jeruzsálembe érkezett, mintegy megpecsélendő az 1973-as Jom Kippuri háború befejezését. Izrael népe ujjongva tapsolt a béke… reményének, mint azt a későbbiekben láttuk/látjuk. Keren Nechmad filmje azonban se nem háborús dráma, hanem egy teljesen szokványos, szinte banális, fiatalok között játszódó szerelmi történet, amelyek annyiszor lejátszódtak a világ bármely részén, ahol 18-24 éves fiatalok, fiúk lányok vegyesen, össze vannak zárva valamilyen célból.

E történet főszereplője néhány izraeli fiatal, fiúk és lányok, akik katonai szolgálatuk leteltével együtt elmennek a címszereplő kibucba, hogy a fegyvert kapára, kaszára cserélve dolgozzák ki magukból a háború szörnyűségeit. A film nagy része a kibucbeli élet szinte idillikus bemutatásával telik, hőseink temperamentumuknak megfelelően bonyolódnak szerelembe és szilaj szakításokba. Olykor lemennek a tengerhez fürdeni, máskor átmennek Gázába falafelt enni, mert az ott a legfinomabb… Semmi jele semmilyen veszélynek, az arabok rájuk sem hederítenek, ami konfliktus adódik, az gyakorlatilag a háborús pszichózis következménye csupán, azonban az ebben meghelenő szuszpenz hangolja át ezt az ártatlan, feelgood kis sztorit balladisztikus drámává. Ahogyan a történet szereplőit 1977-ben, úgy vág minket is arcon a palesztin-izraeli konfliktus kibékíthetetlen valósága az utolsó tíz perc sűrű iszonyatában. Nechmad azonban, minden általa pontosan és hitelesen bemutatott borzalom ellenére mégsem oszt igazságot, bosszúszomj sem fűti, sőt, éppen ellenkezőleg: Izrael békét kiáltó hangját hallatja.