Mi újat adhat a nézőknek egy olyan krimitörténet, mely kismilliomodjára meséli el a szegény gazdagok klasszikus és örök történetét, melyben a kívülről hibátlannak tűnő, irigyelt életű kiváltságosok belülről bizony rohadnak, aljasok és gonoszak? Nos, A tökéletes pár című, elég fényes felhozatalú Netflix-mini széria nem sokat – miközben azért a tisztes középszert azért megugorja. Ez azonban ilyen “fegyverzettel” nem nagy kunszt.

Az Elin Hildebrand bestsellere alapján készült történet alapvetően hozza a “ki a gyilkos”-típusú krimiktől elvárt fordulatokat, melyből itt ráadásul elég sok is van, de talán éppen ez a bőség a sorozat legnagyobb hibája, pontosabban, ebből fakadóan nem elég jó. Tulajdonképpen minden főbb karakterhez jár egy cselekménybeli fordulat, ám ezek nagy száma miatt az összkép meglehetősen pongyola. Pedig a dán Susanne Bier igen jó rendező, néhány éve még külön fesztivált is szenteltek munkásságának Budapesten; igényes, jó filmes, aki rendszerint határozott morális alapállással közli markáns mondanivalóját. Jó karakterépítész is, főleg női karakterei pontosak és erősek. A krimi műfaja sem áll távol tőle. Ez alkalommal is tulajdonképpen pontosan, bár ráérősen dolgozik, azonban a cselekmény karakterei, akik egy fényűzőnek ígérkező, majd egy baleset/gyilkosság miatt meghiúsult esküvőre érkeznek a decens tengerparti nyaralóba, olykor elnagyoltak, máskor “féloldalasak”. Persze, lehet az is, hogy csak ennyire vannak megírva… Természetesen Nicole Kidman a húzónév a produkcióban, de túl azon, hogy kozmetikailag porcelánmerev babaarcában már csak a szeme az, ami színészileg értelmezhető, karakteréről sem tudunk meg túl sokat, pedig a történetben ő a “méhkirálynő”, azon kívül, hogy a történet szerint híres, sikeres és gazdag írónő. A másik címszereplő Liev Schreiber, a férj, aki szintén féloldalas: ha nem gandzsázik, akkor iszik, mint a kefekötő, de hogy egyébként ki ő, mit csinál a történetben, azon kívül, hogy néha botrányt, máskor meg golflabdával célozgatja a lagúnában úszkáló vadkacsákat, vagy miket. Jó karakter, de főszerepre ennyi talán nem elég: ami viszont a kőgazdag házaspárról kiderül, s amit Bier egyébként el is mesél, az belefér egyetlen normál mozifilm-formátumba. A többi szereplő viszont márcsak egy-két vonás. A legkisebb fiú és a rendőrfőnök lánya közötti hamvas románc csak töltelék, mint ahogy a fentről levezényelt, arrogáns modorú nyomozónő karaktere is tulajdonképpen felesleges. A francia barátnő (Isabelle Adjani !) történetbeli szerepe is csak még egy nagy kanál hab az amúgy is habban úszó esküvői tortán, az indiai fiú is, miközben ezek saját kis történetei szervülhettek volna jobban is, ehhez azonban a cselekmény szövetét strapabíróbban kellett volna szőni. A legjobban kidolgozott talán a Dakota Fanning által alakított karakter, szerencsére. Arról azért nincs szó, hogy menti a projektet, mely összességében hozza a kötelezőt – az alkotóitól azonban talán többet vártunk.