Szinte semmit nem tesz annak érdekében Todd Field, hogy a nézők kegyeibe hízelegje Tár című filmjét – mely aztán nyilván sehol nem robbantott kasszát, viszont egyöntetű kritikai elismeréseket és komoly jelölések garmadáját érte el. A majd’ háromórás vetítési idő önmagában komoly megterhelés a kólával, sültkrumplival teletömött átlagnéző számára, főleg, hogy messze nem látványos szuperhős-csihipuhit néz, hanem egy világhírű karmester küzdelmét saját, mindent elsöprő egójával. A címszereplő tehát komolyzenében utazik, ami önmagában komoly szűrő, s főleg akkor, ha a “komolyzene” címszó alá tartozó szegmensből kivesszük a népszerűségben élenjáró slágereket, mint pl. André Rieu vagy Andrea Bocelli és más effélék által fémjelzett, habkönnyű lónyálat: itt ráadául zene alig, csak éppen jelzésszerűen szólal meg, akkor is pl. Elgar csellóversenye, Mahler ötödik szimfóniája vagy Bach Wohltemperierte Clavier-jából egy részlet (amit amúgy a címszerepet alakító Cate Blanchett játszik!), ezek pedig már inkább a zenét jól ismerő ínyencek érdeklődési körébe tartozó, “magaskulturális” darabok, ami tovább szűkíti a befogadásra kész és képes nézők körét. Aztán Lydia Tár, a világhírű -amúgy kitalált- karmester személyisége olyan mélységben boncolódik a film főtémájaként a nézők előtt, hogy az további erőfeszítéseket és megértő figyelmet követel meg tőlük. Számomra meglepetés, hogy a filmet mindennek ellenére, rövid mozikarrierje után a Netflix tűzte repertoárjára…

A film amúgy remek. Cate Blanchett elképesztő (a szinkronja is, amit ugyan nem kötöttek a néző orrára, de tippem szerint Fullajtár Andrea, aki Blanchett-tal egyenértékű teljesítményt nyújt). Blanchett nemcsak zongorázni tanult a film kedvéért, hanem karmesterkedni is, sőt németül is megtanult (jobban, mint én négy év alatt a gimnáziumban). Nagyon komoly energiákat ad a filmbe és olyan mélyre megy saját egójában, hogy minél hitelesebben adja át Lydia Tár személyiségét, mint a Mariana-árok. Persze, az, hogy egy ilyen komplex személysiégrajzot olvashassunk ki egy filmből, egy kvázi kitalált művész portréjából, ahhoz kell a filmet rendező Field bravúrosan, nagyon magas színvonalon megírt forgatókönyve is, mely fiktív alakokból, valóságos, hiteles környezetben teremt reális és pszichológiailag is valid személyiségrajzot, ezzel együtt az itt árbázolt területre érvényes médiakritikát is. Ezen a szinten, persze, már nem meglepetés, hogy nincs a néző szájába rágva semmi. A zenében, a film eszköztárában sincsenek engedmények, viszont ami van, az mind hiteles és pontos. Minden pici mozdulatnak, elejtett félmondatnak, tekintetnek jelentése van, fontos jelentése van a történet egészére vonatkozóan, tehát tényleg figyelni kell közel három órán át – de megéri az élmény. Én valahová Damien Chazelle Whiplash-e és John Cassavetes Premierje közé lőném be ezt a nagyon erős mozit, jóval közelebb a Premierhez.