A minap nagy sikereket arató Kamaszok egy szélesebb közönség figyelmének fénykörét is ráirányította egy nagyon is élő problémára, a gyermek- és fiatalkorú bűnözésre. Ebben a témában “utazik” a héber nyelven forgatott, izraeli Rosszfiú is, mely igen realista megközelítésben, ráadásul valós események, valódi figurák cselekménybe szövésével mesél el egy apa nélkül, csonka családban felnövő, sorozatos rossz döntései miatt hamar, tizenévesen súlyos bűnözői körbe kerülő fiatal srác történetét, ráadásul minden különösebb figyelemelterelő filmnyelvi, filmtechnikai truváj nélkül. Deannek, a címszereplőnek azonban szerencséje volt, megúszta zűrös, erőszakkal, drogokkal teli tinédzserkorát és húsz évvel később már mint sikeres stand up komikus meséli el közönségének saját életét: ezzel nem spoilerezem el a nyolcrészes minisorozatot, a filmbeli Dean Sheyman, azaz a valóságban Daniel Chen Hagar Ben Asher író/rendező és a hasonló témában szintén nagy sikert arató Eufória eredeti, izraeli verzióját is jegyző Ron Leshem a sztorit már az elejétől úgy meséli el, hogy a már befutott humorista (Dean Sheyman, azaz Daniel Chen) saját előadásában, egyes szám első személyben, a színpadon, közönség előtt állva vezeti fel, illetve kommentálja saját, húsz évvel korábbi életének máig ható emlékeit.

Miközben látjuk a tizennégy év körüli Deant, ahogy egy szál alsógatyában rángatja ki ágyából a rendőrség az éjszaka közepén, hogy aztán a javítóintézetben hamar megtapasztalja az élet legkevésbé sem vágyott fordulatait, a zárt intézet szigorú (ám néhol mégis kifejezetten humánusnak tűnő) börtönvilágát, annak kegyetlen szabályait – ám váratlan barátságokat, összetett, sajátos érzelmi viszonyokat is. A durva, embert próbáló eseményekben bővelkedő sztorit a Chen/Asher/Leshem trió ügyes narratívában, érdekes hangnemben dolgozza fel. Dean pokolbéli víg napjai egyszerre vicces, drámai és érzelmes meseként, gördülékenyen nyílnak fel előttünk, amit Dean/Daniel szókimondó, mindenféle különösebb lacafacázás nélküli kommentárjai tesznek személyessé, hitelessé. Az alkotók nagyon jól eltalálták azt a vékony mezsgyét, amin egyensúlyozva egyszerre tudnak szórakoztatóak lenni, miközben mégis komoly, legtöbb esetben tragikusan végződő emberi sorsokról mesélnek. Így a filmvégi pozitív, “feelgood” lezárás sem hat túlzásként, hogy ne mondjam, ostoba, hamis “vörös farokként”.