Hajdu Szabolcs kapcsolati trilógiájának második darabja a Kálmán-nap, az első volt az Ernelláék Farkaséknál, a harmadik pedig az Egy százalék indián. Az utóbbit csak színházban, azaz Hajdu kényszerűségből sajátos reprezentációjában lakás-, vagy szobaszínházban láttam, míg az elsőt csak képernyőn, ahogy e másik darabot is – de mindhárom létezik/létezett film- és színházi verzióban is. A történetek megegyeznek abban, hogy negyvenes nők és férfiak életközepi problémáik boncolódnak fel bennük, napvilágra tárva általános, érző és gondolkodó emberek számára általánosan megtapasztalt gondolatokat, érzületeket. A Kálmán-napi történetben egy házaspár férfitagja (Hajdu Szabolcs) ünnepli mérsékelt lelkesedéssel névnapját felesége (Tóth Orsi) társaságában: vendégül érkezik hozzájuk az eseményre egy baráti pár (Földeáki Nóra és Szabó Domokos), miközben a szomszéd Ernő (Gelányi Imre) Kálmán megbízására a házon bütyköl valamit.

Fölbontódik egy üveg pálinka, valódi vajdasági birs (lófaszt látott ez birset, vegyes az!) és ahogyan azt annyi skandináv típusú családi drámában megszokhattuk, ahogy fogy az alkohol, úgy hull le mindenkiről a páncél. Ez persze, magyar film, magyar alkotók alkotása, magyar szereplők játszanak benne – igaz, külföldi produkcióban készült el. Sűrű, pontos jelenetek, pontos és hiteles mondatok szólnak kifáradó, elhidegült kapcsolatokról, melyeket éppolyan nehéz megjavítani, mint kilépni belőlük. Hajdu ezúttal sem magyaráz meg semmit, nem rág szánkba semmilyen tanulságot, nem rántja elő a díszletből valamelyik neves pszichológust, ahogy Woody Allen tette Marshall McLuhannal az Annie Hallban, hogy magyarázza meg, mit látunk – hiszen egyértelmű, mit látunk és Hajdu bízik abban, hogy mi, nézők, vagyunk olyan értelmesek, józanok, hogy magunk számára le tudjuk vonni saját konzekvenciánkat. Ez egyáltalán nem kevés, még alig egyórányi játékidőben sem.