Ezen a magyar címen legalább három különböző film, és még néhány, más-más sorozat részét képező epizód létezik, bizonyítva a magyar forgalmazók vibrálónak nem éppen nevezhető kreativitását. Ezúttal a Netflixen bemutatott, 2025-ös politikai akció/thriller műfajú minisorozatot könyvelném el megtekintettnek. Gondolkozom, hogy mi a zavaró ebben a szériában… Nyomás alatt tehát ezúttal a (egy fiktív) brit miniszterelnök van, aki történetesen nő, feleség és anya. A történet által felvetett kérdés tulajdonképpen érdekes: civil (orvos) férjét elrabolják és annak meggyilkolásával zsarolják lemondásáért cserébe, miközben saját kormányában is politikai összeesküvéssel küzd. Választania kell hazája és családja között. Ebben társa a francia miniszterelnök kollegina, aki tehát szintén nő, akit szintén zsarolnak, stb. Az nem lehet ma már zavaró, például Margaret Thatcher, Angela Merkel vagy éppen Indira Gandhi történelmileg is jelentős életpályája után, ha két, méghozzá igen jelentős hatalmat nő irányít. A bugyuta, logikailag döcögő, motivációkban meglehetősen erőltetett cselekmény már inkább…

A mai világban, ahol azért elég világosan kirajzolódnak a különféle hatalmok közötti erővonalak, ilyen mondvacsinált, a valósághoz képest teljesen súlytalan konfliktus, amiből itt a cselekmény felburjánzik, meglehetősen nevetséges, teljesen indokolatlan, hogy egy ilyenből ekkora méretű balhé kerekedjen. Még akkor is, ha műfaji alappéldaként állandóan citált 24 sem volt mindig sokkal erősebb ebben a tekintetben. A cui prodest?, tehát a kinek áll érdekében kérdését pedig minden normális ember az első pillanatban felteszi, ha egy váratlan, tragikus, ám megmagyarázhatatlan problémával kerül szembe, főleg, ha annak megoldása szinte teljes egészében ráhárul. Ezt a kérdésfelvetést a sorozatot kreáló Matt Charman sok tekintetben kihagyta, miközben a cselekményben bennefelejtett több nüanszot: például a miniszterelnökasszony parlementi ellenzékét, illetve az azt vezető, ráadásul igen vérszomjasnak ábrázolt fickó esetében, akire amúgy a gyanú árnya sem merült. Holott, legalább valamiféle terelő mellékszálként, ez hitelesebbé is tehette volna a cselekményt. Az viszont engem kevéssé zavart, hogy a “világ nagy dolgai” efféleképpen rendeződnek, vagy éppen bonyolódnak, ahogyan e történetben látjuk. Nincsenek illúzióim, minden politikus hazug seggfej, akiknek semmilyen valóban fontos, komoly tevékenységhez nincsen semmilyen tehetsége. A történetvégi “vörös farok” viszont, ordas (vagy csak szimplán naiv) propagandaként éppen ennek mond ellent. Ez az talán, ami valóban zavar.