asanisimasa

Robert Mitchum, a markáns arcú amerikai színész már 1997 óta halott, s ehhez a filmhez is leginkább annyi köze van, hogy egyik utolsó filmjét, A halott embert (melynek címében viszont nem ő szerepel) Jim Jarmusch rendezte, akinek pedig Olivier Babinet és Fred Kihn köszönhet igen sokat azzal, hogy első játékfilmjük ilyen lett, amilyen.

Legendák nyomában

A film címében emlegetett Mitchum afféle másodvonalbeli sztár volt Hollywood csillagoktól hemzsegő aranykorában. Fura arcberendezése, robusztus alkata nem is igen tette alkalmasnak bármilyen szerep eljátszására, így elsősorban thrillerek rosszfiúinak karcos megformálójaként (pl. az eredeti Cape Fear pszichomanusa) emlékszik rá a filmvilág. Díjak, nagy elismerések pályáján csak igen szolidan potyogtak, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az ötvenes-hatvanas években még nem volt ennyi fesztivál, mint manapság. Az igazi legenda-státuszt számára a kilencvenes évek nagy film noir-revivalja hozta el, valamint Jarmusch fent említett filmje, még épp’ időben. A Robert Mitchum halott! című filmben amúgy a címen kívül el sem hangzik a neve, legfeljebb a filmen végighúzódó, klasszikus hollywoodi melodrámákat idéző jelenet utalhat egyik filmjére, a főszereplő srác hasonlóan elrajzolt fizimiskáján túl. Egy másik idekapcsolódó, közismert legenda az, amely a már többször emlegetett Jarmusch első igazán nagy sikerét, a Florida, a paradicsom című film elkészültének körülményeit övezi. Jarmusch Wim Wenders Dolgok állása című filmjénél dolgozott zeneszerzőként (!), és így stábtagként juthatott hozzá a forgatáson el nem használt, maradék filmtekercsekhez, melyre aztán már Amerikában mini stábbal és haverokkal leforgathatta ’A’ független filmet, ami azóta is mintául szolgál minden ifjú filmesnek – így a francia Babinetnek és Kihnnek is.

A road-movie

A műfajt persze, nem Jarmusch, még csak nem is Wenders találta ki, mellyel viszonylag kevés pénzből lehet „nagyot ugrani”. Az eredete ráadásul valahol messze a film feltalálása előtti időkben gyökerezik, egészen az ókorban, Homérosz idejében, hiszen az első „road movie” tulajdonképpen az Odüsszeia volt, de ha megbocsáttatik nekem némi profán kiszólás, akkor a Biblia Evangéliumai is tulajdonképpen egyfajta utazástörténetek. Az irodalomban aztán rendre felbukkant az utazás, mint fő cselekményszervező tényező, gondoljunk csak Gulliverre például. A road movie persze alapvetően filmes műfaj, komoly vita folyik arról, melyik volt az első ilyen alkotás. Némelyek a Hatosfogat című klasszikus westernt, mások a Szelíd motorosokat emlegetik. A lényeg azonban az, hogy ez egy tipikusan olyan műfaj, mellyel igen nehéz nagyot bukni: egyrészt, mert mindenki szeret utazni, másrészt pedig tényleg minimális büdzséből meg lehet oldani a dolgot.

A recept

Mi kell egy jó road movie-hoz? Néhány utazó, akik nem árt, ha valami fura fazonok, hiszen az utazók mindig magukon hordozzák a megtett úton felvett élményeket, és ahhoz is kell valami különcség, hogy az ember csak úgy útra kelljen az otthon jó meleg kényelméből. A furcsa amellett érdekesebb is, mint a hétköznapi szürke, mint ahogy az all inclusive hurghadai üdülés nem utazás. Kellenek szép, de legalábbis érdekes tájak: ez a legegyszerűbb tétel, hiszen minden szép, de legalábbis érdekes, ami máshol van. A kalandok adják magunkat, ezt tudja mindenki, aki már legalább egyszer elindult világgá. Állítom, hogy bárki (értsd: bárki) ha elindul, csak úgy, bele a világba, és szépen leírja naplószerűen úti élményeit, abból (némi fésülgetés után) nyugodtan lehet egy közepes road movie-t forgatni. Akár ilyet, mint ez is. Kell aztán jó zene. A legnehezebb a vége pontjának megtalálása, avagy az utazásban a legszarabb mindig a megérkezés, vagyis a vége. Szóval, s Robert Mitchum halott! című film is ilyen. Vannak fura fazonok, olykor kedves, máskor szinte abszurd kalandok, van gyűrődés közben, szól a zene, valami elszállt, pszichedelikus rockabilly, tájak, Lengyelország és Norvégia hegyei és tengerpartjai, aztán a „szomorú vég”. Ami pluszt a sémához hozzá tudtak adni a film alkotói, az a filmes koncepció. Hőseink egy nyolcadrangú, sarkkörön túli filmfesztiválra igyekszenek, filmes ambícióikat megvalósítandó, s ez az utazás jó alkalmat kínál az alkotóknak, hogy telepakolják a filmet egy csomó idézettel és utalással, melyekkel példaképeik, de főként Jarmusch, Kaurismaki előtt tisztelegjenek. Természetesen ezt az „ommázsolást” nagyon finoman, burkolva teszik. A felszínen csupán egy csendes, furcsa, de bájos történetet látunk, melyben két ügyefogyott, jelentéktelen és tökéletesen tehetségtelen filmes figura próbál életben maradni és elkészíteni első filmjüket – miközben a film, mint médium, gyakorlatilag haldoklik. Asanisimasa: 7/10

A román Anca Damian artisztikus „rajzfilmje” egyrészről a műfaj manapság egy legkurrensebb ágának, a dokumentarista animációnak jellegzetes darabja, másrészt pedig enciklopédiája is a hagyományos technikáknak, mivel egyszerre alkalmaz akvarell-, tépés-, fotó- és ki tudja még milyen animációt, stop motiont és valódi híradófelvételeket.

A hír

A hír igaz, vagyis a Crulic, a túlvilágra vezető út című film sztorija valóban megtörtént. Néhány éve meghalt egy román fiatalember az egyik lengyel börtönben. A 33 éves korában elhunyt Claudiu Crulicot olyan pitiáner bűnért csukták le, amit el sem követett. A jogtalanság ellen való tiltakozásul Crulic éhségsztrájkba kezdett, miközben levelekkel, beadványokkal és kérelmekkel bombázta a román külképviseleteket, valamint a lengyel igazságszolgáltatás különböző hatóságait. Sokhónapos éhségsztrájkja és a kényszeres táplálás ellenére legyengült szervezete pár nappal éppen azelőtt mondta fel a „szolgálatot”, mikor megkapta volna a felmentő határozatot.

A koncepció

Crulic tragikus története önmagában elég sovány egy filmhez, a börtöntémában, élő szereplőkkel korábban már jelentőset alkotó Damian azonban meglátta benne a tipikusan modern, szinte kafkaian kilátástalan sorsot, amely viszont már feldolgozás után kiált. Olvasatában Crulic az ártatlan, örök kisember, aki kényszerűségből számára idegen környezetbe kerülve, minden küzdelme ellenére összeroppan az őt és problémáit meg nem értő idegen hatalom/gépezet fogaskerekei között. Crulic sorsa egyben a román rendszerváltás jellegzetes életsorsát is mintázza, Ceausescu diktatórikus rezsimjében töltött lelketlen gyermekkorától a rendszerváltás által hozott kirajzásán, a „picking fruits” nyomorúságos szabadságán keresztül a majdnem teljes jogú euro-polgárságig. Ezt a történetet, persze, el lehetett volna mesélni hagyományos, dokumentarista „stílben” is. Azzal azonban, hogy Damian mégis rajzban, illetve sokfajta animációs technika szimultán alkalmazásával meséli el Crulic halálútját, egy magasabb esztétikai síkra is helyezi azt, melyen a tragédia, a halál felé való kérlelhetetlen haladás és ezzel szoros összefüggésben a bürokrácia lelketlen hatalmi gépezetének rettenete általános érvényűvé válik, egyben katartikus erővel nehezedik a néző mellkasára.

Párhuzamok

Első hallásra igencsak fából vaskarika készítésének tűnik az animációs dokumentumfilm, vagy dokumentarista animáció jelensége, hiszen ha egy valóságban történt eseményt, dokumentumot lerajzolunk, már akkor is elvonatkoztatunk tőle, ha történetesen hiperrealista hűséggel sikerült azt a legapróbb részletig rekonstruálni. De ha arra gondolunk például, hogy amerikai bírósági tárgyalásokról mind a mai napig nem készíthető csakis rajzos képi tudósítás, már talán könnyebben érthető e „fából vaskarika” létjogosultsága is. Ott persze elsősorban személyiségi jogok védelme miatt van erre szükség, de például a Libanoni keringő című film esetében már ennél lényegesen többről van szó. Ari Folman e filmmel a valóság, a háború borzalma „mögé” kívánt betekinteni a rajz absztrakciójával, mint ahogy ezt tette Richard Linklater kamera által homályosan is a kábítószer okozta élményekkel kapcsolatban, vagy például Gauder Áron is, aki rajzban képzelte el a Nyócker flaszterjának szociográfiáját. Az említett példák kiválóan mutatják, hogy attól, hogy valami „rajzolva van”, még tökéletesen „bírja” a valóság szinte összes kritériumát, azonban pluszban még valahogyan szét is feszíti azt, mintegy feltárva annak lényegét.

Fordított „camino”

Valójában azonban mégis egy élőszereplős filmmel, Steve McQueen felkavaró Éhség című élőszereplős drámájával mutatja a legközelebbi rokonságot Crulic túlvilágra vezető útja. Damian azonban lényegesen jobb ízléssel bír, mint a (legendás színésszel nem azonos) McQueen, nem csinál szenvedés-pornót hősének haldoklásából, viszont a börtönlét szaftosabb részletei mellett sem megy el szó nélkül. Egyes szám első személyű narrációval mesél, fanyar humorral – míg egyáltalán van valami humoros Crulic sorsában. Amint azonban hőse megkezdi fordított „El caminóját”, harmadik személyű, objektív tudósítói hangnemre vált. Elhagyjuk a hős nézőpontját, és immár kívülről követjük végig azon az úton, melynek már látszik a vége. Azonban ebben az útban nem találunk semmi üdvözítőt, nem vár az igazság, még csak fényesség sem, csupán a mérhetetlen magány és szomorúság. Majd a visszavonhatatlan elmúlás, mint ahogy nyilván a valóságban is. Vigyázzunk magunkra. Asanisimasa: 7/10

A kortárs orosz filmgyártás pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve, tényleg mindent elkövet, hogy felzárkózzon Hollywoodhoz. Technikai, filmnyelvi kérdésekben igen nagy a lemaradás (s itt ne a művészi igényű, szerzői filmekre tessék gondolni, mert abban azért kissé más a leosztás…), de a kétezres évektől már egyre-másra tűnnek fel igen érdekes műfaji produktumok, melyek sok tekintetben már felveszik a versenyt az amerikai filmekkel, sőt, bizonyos tekintetben akár vérfrissítésként is működnek a kommersz filmek piacán. Aleksei Andrianov (az orosz neveket az internet-szerte manapság használatos angol átírásban használom) Shpion (A kém) című ropogósan friss filmje is egy például ezek sorában.

A film második világháborús kémtörténet, igen vaskos romantikus cselekményszállal átszőve, melynek Borisz Akunyinnak, a modern orosz krimi nagyágyújának Kémregény című regénye képezi “irodalmi” alapjait (Akunyin megosztó személyiség, könyveiből lett sikeres, és nagyon gazdag – éppen ezért gyorsan rásütik a bélyeget, hogy nem is irodalmár. Ismert sztori.). A történet főhőse Dorin (Danila Kozlovskiy), a tehetséges, fiatal, srámos, és bátor bunyós, akit egy innovatív NKVD-alezredes, bizonyos Oktyabrskiy (Fedor Bondarchuk) emel ki és szervez be a cégbe, azzal a feladattal, hogy felkutasson és lebuktasson egy bizonyos Wasser fedőnevű, veszélyes német kémet. Dorin kiválóan teljesíti megbízatását, közben azonban megismerkedik a gyönyörű Nadjával (Anna Chipovskaya), aki tragikus családi okokból éppen, hogy nem rajong a szovjet rendszerért. Közben Dorin feje felett, az NKVD berkeiben is eldurvul a hatalmi harc, mindeközben Hitler Szovjetunió megtámadására készült (a történet 1941 nyarán játszódik).

Andrianov filmje nagy vonalakban híven követi a történelmi tényeket, maga a történet azonban természetesen fiktív. Dramaturgiája már egy vérbeli kémkrimié, nem pedig történelmi drámáé, mint általában a korábbi évtized szovjet, illetve orosz háborús témájú filmjeiben láthattuk. Kisebb részletekben viszont zseniálisan játszik a látszólag jelentéktelen kellékekkel: Hitler pl. élő, zártláncú tévéadásban utasítja Cannaris tengernagyot – ez akkoriban technikailag ugyan akár lehetséges is volt, azonban így, ezt filmen látni inkább valami steampunk-szerű dimenzióba, mint a történeti hitelesség irányába viszi el a sztorit. Nem megszokott. A film képi világa, az olykor extrém beállítások, a harsány, korabeli plakátokat idéző színvilág, 1941 Moszkvájának szinte futurisztikusan látványos panorámái (erős CGI természetesen) is inkább elemelnek a történelem mocskából, egy idealizált fantáziavilágba – miközben azért reális, akár a valóságban is megtörtént események burjánzanak a végkifejlet felé. Látjuk aztán Sztálint, a világ urát, olyan erkélyen, amit George Lucas egy az egyben lenyúlhatott volna Darth Sidious számára…

Nem kifejezett akciófilm a Shpion, bár akadnak azért látványos verekedési, és egyéb más akciójelenetek is: Andrianov első nagyjátékfilmjében ügyesen fonja egybe a különféle műfajok kellékeit (ez a “műfajszörf” amúgy is jellemző a modern orosz zsánerfilmekre). A történet csavaros, bár ritmusában, mesélőmódjában azért még eléggé oroszos (ez persze, lehet erény is). A karakterek által bejárt út, a jellemek fejlődése (ha szabad ilyenről beszélni) viszont már igazi, úgymond, előírásszerű. A Dorint alakító fiatal színész sármos és atlétikus, bár lehetne kissé markánsabb, viszont a Bondarchuk-fiú világszínvonalú teljesítményt nyújt. Anna Chipovskaya pedig csodaszép. Mindent összevetve, a nagyképű amerikai filmekbe belefáradt szememnek ez kifejezetten üdítő, bájos és helyenként izgalmas film volt – és annak kifejezetten örülök, hogy a világot sem akarja sarkából kifordítani. Asanisimasa: 7/10

Tipikusan olyan film a tipikus hollywoodi kisiparos Rob Reiner (akinek azért olyan eléggé sikeres filmeket köszönhetünk, mint a Bakancslista, stb.) legújabb filmje, a Monte Wildhorn csodálatos nyara, amelyikben klisé halmozódik klisére, mégsem fáj, mégsem unalmas és még néhány könnycsepp is elhagyja az érzelmesebb nézők szeme sarkát. Idős(ödő), mogorva, sértődött, megkeseredett, piás (stb.) író a címszereplő, Morgan Freeman remeklésében (de lehetne Jack Nicholson, Robert De Niro is és még néhányan), aki már nem ír, csak piál. Nehéz sorsa volt, de hajdan sikereket is aratott. Egy csendes szigeten vesz ki egy kis házat, amellyel néhány fura szomszédot, valamint egy kutyát (kötelező hollywoodi kellék a sikerhez) örököl. Intenzív piálásba kezd, de a kívánatos szomszédasszony három lánya közül az egyik (majd hamarosan a másik is – aranyos gyerkőcök szintén kötelező hollywoodi sikerkellékek) ráakaszkodik, és gyorsan leveszi a mogorva öreget a lábáról. Van még szellemi fogyatékos srác a szomszédban, akivel az iménti lány (Finnegan – Emma Fuhrmann) korrekt módon barátkozik. Maga Monte Wildhorn is fogyatékos, bár agya még ép, s bár mindent meg is tesz ez ellen, kerekesszékbe van kényszerítve, aminek oka a film sztorijának fontos részét képezi. Szóval, kerekesszékes mogorva ember, aki híres író, bájos kiscsaj 1., bájos kiscsaj 2. (Flora – Nicolette Pierini), kutya, vicces fogyatékos srác, hangulatos tó(tenger?)parti pecó. Mi kell még? Ja, a szerelmi szál, de hát arra itt van a bájos kiscsaj 1-2., Flora és Finnegan kívánatos MILF anyukája, Charlotte (Virginia Madsen).

Egy igazi hollywoodi profi kezében ez royal flush. Reiner nem is lacafacázik sokat, behúzza a ziccert. Paradigmát természetesen nem vált Monte Wildhorn csodás nyarával, viszont egy helyenként szomorkás, de alapvetően életigenlő, írás-, tehát kreativitás- és olvasáspárti bő másfél órára bőven megteszi ez a film. Morgan jó színész, természetesen lubickol a kerekesszékben, valamint a zsörtölődő, életunt, piás író szerepében, aki számára még egyszer megszépül a világ, megtalálja az élet értelmét (és még a piáról is leszokik…) – ennél nem feltétlenül biztos, hogy több kell az ilyen lelketlen, cinikus időkben, melyeket élünk mostanában. Nem biztos, hogy feltétlenül a mozi a megfelelő terep e filmnek, de majd a tévében nagyon jó lesz néhány fáradt estén, meglátjátok. “Nagy” művészetet Hollywoodban amúgy se nagyon keressünk, formabontó kísérleteket, új utakat szintén ne. Ez a film viszont pont az, ami szerethető benne: lélek, néha már picit szentimentalizmusba csúszó érzelmek, pici kaland, pozitív életszemlélet és pozitív energiák. Azzal a néhány, kissé bénán elvarrt szállal (legnagyobb lány viszonya Montéval, szigeti kirándulás-doboz, stb.) ezúttal ne nagyon törődjünk… Asanisimasa: 7/10

A zsűri indoklása szerint „egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért” kapta meg a svéd Ruben Östlund Play című filmje a 19. (2012-es) Titanic Filmfesztivál fődíját. Nos, a filmben tárgyilagosan, minden különösebb részvét nélkül ábrázolt szituáció nemcsak a gazdag svéd, hanem szinte az összes társadalomban megtörténik, így nálunk is, szinte mindennap. A miénk pedig semmi szín alatt nem tökéletes, de még csak nem is látszik annak…

A jóléti társadalmak diszkrét bája

Kevés olyan társadalom létezik ma a Földön, mely mentes lenne attól az egyre mélyülő szakadéktól, mely a gazdagok és szegények között húzódik. Monacóban vagy a gazdag olajállamokban persze talán nincsenek annyi szegény, akik statisztikailag mérhető réteget képviselnének, míg Észak-Koreában például nincsenek gazdagok (egy-két kivétellel). Attól azonban tartózkodnék, hogy ezeket „tökéletes társadalomnak” állítsam be, csak azért, mert szakadék nincs bennük (csak körülöttük). Nálunk ismert a nagy büdös helyzet: lassan ki lehet tenni a táblát, hogy az utolsó angliai, ausztriai, vagy németországi munkavállaló magyar kapcsolja le a villanyt, az esetleg itt maradóknak úgysincs rá szükségük. Hozzánk képest a gazdag északi társadalmak a mennyországot jelentik. A sors iróniája, hogy ezzel mindenki tisztában is van, akik nem élnek ilyen gondoskodó, jóléti társadalmakban, így mindent elkövetnek, hogy ők is részeseivé váljanak a skandináv jómódnak. Ott viszont ők, fekete-afrikaiak, kelet-európaiak, közép-ázsiaiak a társadalom pereménél nehezen kerülnek beljebb. Tán néhány dologban tapasztalnak minőségi javulást is még, de a gazdag helybéliekhez képest a különbség, életminőségben, fogyasztásban ég és föld. Ám mivel már ők is skandináv lakosokká váltak, viszonylag nehezen fogadják el, hogy azért az életminőségért tenni is kell, nem keveset. Az igények viszont gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek, így aztán ezek a frusztrációk olyan kisebb-nagyobb balhékban csapódnak ki, mint például azt e Play című filmben is látjuk.

Keretre feszített valóság

Östlund alapvetően dokumentarista szemléletű filmes, így a valóság megmutatása, az abban rejlő társadalmi folyamatok jellemzőjének felfedése számára az elsődleges szempont. Egy filmjét láttam korábban, az Akaratlanul címűt, de már abban is feltűnt, mennyire eltart magától mindenféle állásfoglalást, ítéletet vagy bármilyen előjelű véleményt. Témáját rendszerint nemhogy két, de inkább több lépés távolságból, hideg szenvtelenséggel figyeli. Persze, csal egy picit, hiszen minden film alapvetően csalás. Van története, amit el akar mesélni, és nem ahhoz keres képeket, hanem azt idézi elő a lehető leghitelesebben. Témaválasztásával amúgy valamilyen szintén véleményt is mond, hiszen az, hogy az adott témával foglalkozik, már legalábbis érdeklődését mutatja. Nem ismerem alkotómódszerét, de biztos vagyok abban, hogy valamilyen módon instruálja a felvétel előtt szereplőit. Az egy dolog, hogy utána a háttérbe húzódik, amúgy természetfilmes módon tán még el is bújik a kamerájával, de előtte azért „helyzetbe hozza” a szereplőket. Még akkor is, ha a helyszín élő, valódi, a háttérben látszó emberek pedig akár tökéletesen civilek is lehetnek (bár itt akkor adódnak némi személyiségjogi aggályok, miket le kell küzdeni…). Aztán Östlund semmi mást nem csinál, csak leszúrja kameráját és megnyomja a REC gombot, és ami ezentúl történik, az bár egy kiprovokált valóság, de mégiscsak valóság, legalábbis egy szelete, a képkivágás keretére felfeszítve.

Muti a telód!

Provokál tehát, nem kicsit. Ám ahelyett, hogy ujjal mutogatna, üvöltözne, mint bizonyos szélsőségesek teszik, ő inkább az aprólékos munkával feldolgozott valós eset elemzését rábízza a nézőre – ám arról azért gondoskodik, hogy az ügy minden aspektusa meg legyen jelenítve. Öt fekete-afrikai tinédzser néhány éve valóban rendszeresen kirabolta a plázákban ténfergő, náluk néhány évvel fiatalabb, gazdag, de mulya svéd gyerekeket, menő cuccokat, mobiltelefonokat vettek el tőlük (ismeretesek az efféle esetek nálunk is, elég csak beleolvasni a tárgyban születő cikkekbe, valamint az azt követő kommentekbe…). Östlund azonban hamar csendre int, hiszen látjuk, hogy a kirabolt áldozatok képtelenek bármiféle problémakezelésre, pedig alkalmuk nyílna rá. Saját kényelmességük, tunyaságuk, de szüleik és a felnőtt társadalom közönye folytán felemelt kézzel tűrik a megaláztatásokat. Meg sem kísérelnek tenni valamit saját maguk védelmében, sőt, csak állnak a szó szoros értelmében beszarva. Eközben persze, szó sincs arról, hogy a mobilteló-csaklizó fekete srácok fel lennének mentve, bár hátterükre, tettük miértjére igen határozott fénykör vetül, közben azonban az áldozatok is nevetségessé válnak. A film csattanója teszi igazán helyre az „igazságot” – amit viszont mindenkinek saját magában kell megtalálnia, mint ahogy egy tényleg fejlett társadalom felelős tagjától az el is várható. A Play kemény, nehéz film, főleg, hogy nem kínál tálcán kész megoldásokat a felvetett kérdésekre, ráadásul komolyan provokálja is a nézőt. Azonban ha komolyan vesszük, kiváló alkalom lehet egy hosszú és tartalmas vitához, tán még a gimnáziumok osztályfőnöki óráin is. Asanisimasa: 8/10

Na, talán elült már a tragikus eseményeket is előidéző hype, és kijött a BR-kiadás is, úgyhogy nem kell plázamozikban birkulni sem, és megnézhetem Christopher Nolan Batman-reformjának harmadik, állítólag utolsó részét (nem mintha nem lenne más dolgom, csak ez is sorra került). A sötét lovag – A felemelkedéssel az az elsődleges gondom, hogy ezzel az alkotók már túlléptek a Batman-mítosz keretein, bár már az előző A sötét lovaggal is feszegették annak határait. Az arányokkal ott is baj van, de hogy ezt az alapvetően bugyuta, világmegmentős szuperhős-történetet hozzávetőleg realista, sőt, inkább disztópikus környezetbe tudta helyezni, kvázi értelmes tartalommal is megtöltve és különféle társadalmi jellegű gondolatokat is felvetve, azt alapvetően díjaztam. Látvány, Bale, Ledger – OK. Elismerem, de nem megyek tőle a falnak. Itt azonban már talán túl is lendültek a dolgon, tulajdonképpen maga Batman és az ő itt már kifejezetten bénának ható csodajárgányai, hegyes fülű gumiruhája és a többi faksznija, valamint a város Gotham City-zése a felesleges ebben a filmben.

Batman (Christian Bale) helyett nyugodtan lehetne egy gazdag, innovatív nagyiparos, akit kigolyóznak cégbirodalmából, amiért bosszút áll. Egyáltalán nem kell már ide az összes gagyi Batman-kellék… Ennek oka az, hogy egy alapvetően hollywoodi típusú blockbusterhez képest meglepően alapos, reális és eéképzelhető rajzát adták a szerzők (Nolanék, Christopher és forgatókönyvíró testvére, Jonathan) egy demokrácia társadalmi és politikai válságának, valamint az erre általában adott szélsőséges, diktatórikus és/vagy anarchikus válaszra. A filmnek ez a vetülete tényleg döbbenetesen jó és ijesztő. Néhol kifejezetten összeszorult a gyomrom és láttam a ’96-os tévéostromot, de akár a nácik könyvégetését, vagy ’56 lincselő tömegét az Andrássy úton. Az álarcos Bane (Tom Hardy) karakterében tényleg ott van az anarchia cinikus hadurainak összes arca, Šešelj vajdától Budaházyig. Azt hiszem, egy rossz szót sem tudnék szólni a filmhez, ha megmarad ebben a koordináta-rendszerben, egy válságban lévő demokráciát felrázó anarchista lázadás véres tündöklésében és törvényszerű bukásában, amit egy, a harc élére álló és a szenvedő tömegek összefogását elérő becsületes férfiú ér el önfeláldozó, szelíd hősiességgel (ó, igen 🙂 ). Viszont ezt a mesét összezavarja a Batman-klisékhez való görcsös és kötelességszerű ragaszkodás, ettől kezdve nevetséges minden negatív utópia, minden utalás és minden gesztus.

Szerintem, erre rájöttek Nolanék is, de már a projekt előrehaladott állapotában, amikor már nem lehetett azon érdemben módosítani, vagy akár kiszállni belőle. Talán ennek az elbizonytalanodásnak köszönhetőek a forgatókönyv logikai és dramaturgiai tökélyére mindig is igen sokat adó testvérpár érthetetlen és durva dramaturgiai hibái (SPOILER! pl. az atombombával való száguldásban Miranda telefonál: – A reaktorterembe terelnek! Az a tervük, hogy visszateszik a magot! Kinek telefonál? Hiszen ekkor már tudjuk, hogy ő a “főnök”, mivel Bane már kapott egy ótvar nagy gyomrost…), melyek egy csapásra kizökkentik a figyelő nézőt a dolgok sodrából.  Aztán, ha elkapja az embert a kötözködő hangulat, igen nehéz visszazökkenni – s ekkor meglátjuk azt az idióta gumiruhát! Jöhet látványzuhatag, bármilyen meghökkentő csavar, blikkfang és cliffhanger, szemet szúr már az is, hogy milyen béna Robin és a Macskanő karaktereinek beemelése a filmbe, mi már csak röhögünk az egészen, ha nem éppen bosszankodunk a kidobott tetemes mennyiségű pénzért.

Ja, látványos, remek színészek garmadája, meg minden. De akkor is kár azért, ami lehetett volna. Asanisimasa: 6/10

Ez alkalommal szerintem jobb lett a magyar cím, mint az eredeti (ritkán tudom ezt így kijelenteni): az eredeti Egy királyi viszony semleges, száraz és tényszerű megállapítás, mindamellett nem is feltétlenül fedi a lényeget, míg az Egy veszedelmes viszonyban benne van minden, amiről e film szól – egyben hajaz Laclos híres Veszedelmes viszonyok című levélregényére, mely szinte évre ugyanabban a korban íródott és játszódik, amiben e film cselekménye is. Különbség szinte csak az események horderejében, valamint a kézenfekvő földrajzi távolságban adódik.

Kétféle olvasata lehet a filmnek. Az egyik az, hogy adott egy viruló, gazdag ország (Dánia), melynek ifjú és kissé túl bohókás királya megházasodik. A frigy azonban szükségszerű, de valójában tétje mindössze annyi, hogy királyi utód szülessen – a nemesekből, egyházfikból, hűbéresekből és egyéb talpnyalókból álló Tanács úgyis mindent elrendez, a maguk igényei szerint. Mivel épp ez időben (XVIII. század második fele) ütik fel fejüket Franciaországban az olyan eretnek tanok, melyek szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetnek, elemi érdekük, hogy Dániát meg kell óvni ezektől. Sajnos, az angol földről érkezett ifjú királyné otthon már megfertőződött Rousseau és Voltaire tanaival. Amikor az udvarba érkezik az idegenszívű, sátánfia, liberális Struensee, egy német doktor, egyszerre mérgezi meg a labilis ifjú királyt beteg, szabadelvű téveszmékkel, valamint az ifjú királynét fattyú poronttyal (és kábító áfiummal). De Isten vigyázó tekintetével, talán még elejét lehet venni ennek a sátáni összeesküvésnek és a régi rend hívei élhetnek tovább békében… A másik szerint a kor Európájában felvirradt végre a felvilágosodás kora. Új, szabad eszmék hirdetnek új igét a népet szipolyozó nemesség és egyház ellenében. Már a legmagasabb körökben is egyre többen gondolkoznak felvilágosodottan, ezért nem is érti Karolina, az Angliából érkezett ifjú királynő a szűklátókörű, belterjes dán udvar sajátos, középkori viszonyait. Férje, VII. Keresztély kissé tébolyult fickó, nem is érdekli nagyon más, mint a bor, a színház és a csöcsös kurvák, így gyakorlatilag hidegen hagyja, hogy udvarában ki, min áskálódik. A bigottan vallásos német családból származó, ám hamar felvilágosult gondolkodóvá váló Struensee éppen Koppenhágában gyógyított, nagyrészt szegényeket, nagyrészt ingyen, amikor a kevés számú rangosabb támogatója közül egyik beajánlotta a királyi udvarhoz, udvari orvosnak. Struensee személyiségének és gondolatainak erejével, empátiájával, valamint tehetségével gyorsan elnyerte a király rokonszenvét és barátságát, valamint a királynő szerelmét is (bár e kettőt szimultán), és elérte, hogy a király Európa egyik legelső felvilágosult királyságát kezdje megalkotni Dániából. Sajnos azonban túl korán érkezett, a hatalmukhoz, pozíciójukhoz körömszakadtukig ragaszkodó régi rend hívei még túl erősek voltak ekkor… Tessék választani (de nehogy úgy, mint 2010-ben!)

A szó legjobb értelmében vett történelmi dráma az Egy veszedelmes viszony, hiszen valós személyek valós eseményeit, valódi sorsát meséli el – s hogy ezt milyen oldalról nézzük, azt tényleg szinte csak saját világlátásunk szabja meg. Működik mindkét oldalról (ha már valamiért nálunk is azt képes gondolni egy csomó ember, hogy a múlt század harmincas évei jobbak voltak, mint az emúttnyóccév). Hogy aztán az Igazság melyik oldalon van, az egy másik dolog. Az azért elgondolkoztató, hogy akárhol a Földön, Dániában, Amerikában, Oroszországban, de akár Japánban jó film készül, az szinte egészen biztosan nem konzervatív, revizionista és szabadságellenes értékeket vall (nem lebecsülve a hagyományos konzervatív értékeket, melyekhez viszont a magukat konzervatívnak valló embereknek van a legkevesebb közük). Természetesen e filmben is szimpátiánk Karolina és Struensee szerelme mellett van, és hát, hajrá szabadság. Még az idióta királyt is meg tudjuk kedvelni (nem véletlenül kapott Ezüst Medvét az őt alakító Mikkel Boe Folsgaard!), ami viszont nem mondható el a (nevezzük így:) konzi oldalról senkiről. Ennek ellenére a film könyve is nagyszerűen van megírva, mert az fix, hogy azokat nem lehet pozitív tulajdonságokkal felruházni, akik a szabadság ellenében saját hatalmuk megvédésével, illetve visszaszerzésével foglalatoskodnak, semmilyen visszataszító eszköz használatát nem elvetve. A liberális oldal a Jó. Ami viszont igen megszívlelendő és tanulságos, az az, hogy azt sem kritikától mentesen látjuk. Mads Mikkelsen Struensee-je egyáltalán nem gáncsnélküli lovag, hiszen gond nélkül veszi saját kezébe a hatalmat, amit (akkor is, ha alapvetően a jó értékek “felhatalmazásával”) kíméletlenül meg is tart. Módszerei is legtöbbször, hogyismondjamcsak: politikusak. Rövid életű dán reform-királyság is gyorsan dugába dől, ahogyan a történelem tényei is mondják, nem lehet életképes ekkor még egy ilyen szabadelvű társadalom (az az idő majd később jön el).

Nikolaj Arcer gazdag kiállítású filmje gyakorlatilag hibátlan. A történet nagyjából híven követi a valós történéseket, már így kétszáz-valahány év távlatából. Mindamellett, egyszerre romantikus szerelmi dráma, és kosztümös politikai krimi, hitszegéssel és árulással. A 137 percből szinte egy sem felesleges. A látvány pazar, igényes, sőt, minden igényt kielégítő. A színészek (mint a skandináv filmekben általában) kiválóak, még az igen hamvas Alicia Vikander (Karolina) és az igen gyűrött Mikkelsen között is szinte sistereg a levegő. A végkifejlet sokkoló, vigaszt csak a történelem hoz jónéhány év múlva. Asanisimasa: 9/10