asanisimasa

Népszerű filmeket jegyző filmrendezőnőnk, Deák Krisztina Chaplin és Fellini útját követve, soron következő ötödik nagyjátékfilmjében a szó szoros értelmében egy hajánál fogva előrángatott történetet mesél el a cirkusz világába született Veterányi Aglaja felnőtté válásáról. Édesbús romantika és a leghétköznapibb emberi mocsokság nézői szempontból szerethető elegye a széleskörű nemzetközi koprodukcióban megszületett Aglaja című új magyar film.

Cirkusz jött a mi falunkba…

A vándorcirkusz évtizedekkel ezelőtt még vágyott látványosság volt a nép, elsősorban persze, a gyerekek és a gyereklelkű felnőttek számára. Komoly eseményszámba ment, ha a vidéki kisváros főutcáján feltűnt a hatalmas, csiricsáré színekre festett amerikai szedán, és a tetejére szerelt hangszórók tudatták a nagyérdemű közönséggel, hogy megérkezett a cirkusz a piactérre! Előadások naponta 4-től, 6-tól, 8-tól, siessen mindenki, mert csak néhány napig táborozik a városban a látványosság! Mi gyerekek persze rögtön biciklire pattantunk és ott ólálkodtunk az óriási sátrat építő cirkuszosok körül. Láttuk, ahogy különleges csörlőkel póznákat állítanak, majd felhúzzák rá a vörös kupolás, kék és zöld csíkokkal ékesített hatalmas ponyvát, ahogy etetik az elefántot, az oroszlánt, ahogy a körbefordított lakókocsik között gyerekek rohangásznak, ahogy az asszonyok nagy kondérben főznek valamit. Később, ha szüleink voltak olyan kegyesek, és mi is eljutottunk egy előadásra, nem csináltunk nagy ügyet abból, hogy a délután még izzadtan sátrat állító emberek estére csillogó, flitteres ruhába öltözött artistákká, légtornászokká, vicces bohócokká változtak. Az a nagy bajuszú férfi például, aki egyedül tartotta a fő sátorpóznát feszítő kötelet, este egy élő hímoroszlánt vett a nyakába, máig emlékszem, ő volt a világhírű oroszlánidomár, Donnert Lajos! Így konferálta be őt a nagybajuszú porondmester. Minden bizonnyal ma is működnek még ilyen cirkuszok, azonban nincsenek kétségeim afelől, hogy milyen nyomorúságos körülmények között. Néha látom a Fasoron az Artistaképző növendékeit, akik feladva szinte teljes gyermekkorukat, óriási munkával készülnek egy irtózatosan nehéz, és eléggé kilátástalan művészi pályára. Mégis csinálják, mert még hisznek a cirkusz varázsában…

Rokonok

Kicsit hasonlatos a cirkusz világa a filmesekéhez, tán nem véletlenül, hiszen a mozi is valahol vásári látványosságként született meg. Ezért nyúlhatnak vissza filmesek oly gyakran ihletért a cirkuszhoz, melynek működése nagyjából ugyanaz, csak még jobban sarkított, ősibb, archetipikusabb. Deák Krisztina sem akar új dolgokat megfogalmazni a cirkuszról, ami nála is a csillogás a sártenger közepén, varázslatos és szenvedésekkel teli, szabad és nyomorúságos, egyszerre vonzó és taszító, félelmetes világ – maga a világ, sűrítve, Veterányi Aglaja történetével a benne élő embereknek állít emléket. A hölgy valóban élt, 1962-ben született egy román-magyar vegyesházasságban, és nagyjából minden úgy történt vele, ahogy ezt a filmből, illetve annak irodalmi alapját képező A gyermek a forró puliszkába esett című regényből megtudható. Amit sem ebből, sem abból nem tudhatunk meg, az az a szomorú tény, hogy Aglaja 38 évesen, önkezével vetett véget életének a valóságban – tán nem árt ezt előzetesen is tudni, mert a film végkifejlete így picit más, teljesebb értelmet is nyer. Talán e szomorú adalék egy inzertet az utolsó kép után megért volna…

Csajos film

Picit parttalanul árad a film, így nincs is igazi dramaturgiai íve, de tulajdonképpen szinte ez az összes „baja”, főleg annak fényében, hogy az irodalmi alapanyag sem tekinthető szabályos műnek. Első, ami szembetűnő, hogy régen láttunk már ilyen gazdag, „filmszerű” filmet, ami különösen nagy szó a mai, ismert gazdasági helyzetben. Máthé Tibor legszebb munkáit idézően fotografál, de a film forgatása után nem sokkal 56 évesen elhunyt Stork Csaba díszlettervező is természetesen nagyban felel ezért e remekül „kinéző” magyar filmért, melynek minden pillanata vállalható, bárhol a világon. A másik óriási pozitívum Ónodi Eszter túlzás nélkül világszínvonalú alakítása, ahogyan Aglaja artista anyukáját megjeleníti, hamvas fiatalon, dívaként és idősödő, megkarcolódott matrónaként. Ami a filmben látszik, az mind ő maga, mindent ő csinál, nincs se dublőr, se CGI. A kis címszereplő (Jávor Babett) tekintete, óriási, párás szemei elviszik összes jelenését, Móga Piroska 15 évvel későbben már színészileg is értékelhetőt nyújt, sőt, olykor kifejezetten meghökkentő. Ezen kívül remekel a magyar színészi társadalom egy igen széles szegmense is a megadatott kisebb-nagyobb jelenésekben, a teljesség igény nélkül: Kamarás Ivánt soha nem volt ilyen élvezet utálni, Lázár Kati és Jordán Adél frenetikus anya-lánya párosára pedig egész egyszerűen nincs szó. Pompás Bogdán Zsolt is léha apaként. Szépen fényképezett, szolidan, de ízlésesen látványos magyar film, remek színészekkel, jó nagy adag romantikával és még elviselhető realitással: kellett már ez nagyon. Az Aglaja jó kis csajos film, mely egyszerre szól a hajápolás olykor életbevágó szükségességéről, a történelemről, a gyermekszerelemről, a szabadságról és a bezártságról, a sikerről és az odavezető útról, valamint még sok minden más, fontos dologról. És tök jó, hogy magyar. Asanisimasa: 8/10

Európában ma sokmilliós, egyes becslések szerint már a húszmilliót is meghaladó lélekszámú török nemzetiségű kisebbség él, akik elsősorban gazdasági okokból telepedtek le, jobbára német nyelvterületen. Eltérő vallási, életmódbeli és kulturális hagyományaik miatt igen nehezen asszimilálódnak, belső, kívülről rejtett családi életüket pedig titkok és hiedelmek övezik.

A recept

Miközben már nálunk is magyarok százezrei távoznak hosszabb-rövidebb időre, sőt, egyre gyakrabban örökre nyugatra, a török emigránsok már több évtizede színesítik az olykor már az őslakosok számára is túl sterilnek, túl homogénnek ható, ám minden híresztelés ellenére még mindig igen gazdag Németországot, illetve Svájcot, Ausztriát. A migráció receptje tipikusnak mondható és gyakorlatilag érvényes minden migráns nációra. Elsőnek legtöbbször a család egy tapasztalt férfitagja érkezik a gazdag nyugati országba, ahol munkát vállal. Először majdnem mindegy, milyen munkát, ami akad. Általában számára valami illegális, feketén fizetett kisegítőmeló jut. A lehető legolcsóbb, nyomorúságos tömegszállásokon lakik, kajára, létfenntartásra alig költ. Az így megspórolt pénzt szépen félrerakja, vagy rögtön hazaküldi, amiből szépen lassan, egyenként, egyre több családtagja, jóbarátja, falusi szomszédja tudja követi. Egyre többe, egyre többet spórolnak, nagyobb lakásokat bérelnek, lassan beindítják saját vállalkozásuk is, általában valamilyen üzleti tevékenységet, a vegyesbolttól egészen az illegális ügyletekig. Hozzák magukkal vallásukat, ételeiket, életstílusukat, egész kultúrájukat. Egymás segítségére, szoros kapcsolataikra építkeznek, melynek legfontosabb alappillére a család. Természetes önvédelmi reakció, hogy kifelé zártabbnak mutatkoznak, miközben mégis egyre jobban próbálják meg elsajátítani a befogadó ország kulturális sajátosságait is. Az őslakosok migránsokkal kapcsolatos viszonya rendszerint ambivalens. Míg szívesen vásárolnak az olcsó, ízes termékeket áruló boltokban és étkeznek étkezdéikben, néha gúnyosan, néha sajnálkozva nézik kendőkbe burkolózó asszonyaikat, bűnözőnek tekintik marcona férfijaikat, 9/11 óta pedig minden muszlim vallású személy a potenciális terrorista bélyegét hordja magán.

Családi körben

A második feleség, a kurd török származású, ma már Ausztriában élő rendezőnő, Umut Dag részben önéletrajzi ihletű filmje a külső, nem török származású szemlélő számára elrejtett legbelsőbb körökbe, a családba enged betekintést. Az iszlám kultúrából közismert többnejűség a vallási szempontból liberális Törökországban már régen elfeledett és törvénytelen szokás, egy bizonyos formája azonban még mindig él. A férfiak azonban, bizonyos esetekben, a tradíciók alapján, de úgymond „fű alatt” mégis sokszor tartanak egy (több) feleséget is. A különleges esetet e filmben a Bécsben élő török családfő első feleségének, Fatmának halálos betegsége szolgáltatja, aminek kapcsán Fatma beleegyezésével, sőt kifejezett kívánalmára a messzi Anatóliából fiának névházassága (még egy kulturális sajátosság!) segítségével egy új feleséget ’vásárol’ (és még egy…), a gyönyörű, fiatal Ayse személyében. Umut Dag filmje a két feleség bonyolult kapcsolatán keresztül mutatja be egy talán tipikusnak mondható, emigráns bécsi török család életét, melyben a már ott született fiatalok teljes erővel igyekeznek „bécsivé” válni, az idősebbekben viszont még egyenlő helyen van az asszimiláció és a tradíció, míg az újonnan érkezett Ayse óriási, csodálkozó szemekkel néz mindenre és mindenkire.

Egyszerű, lényegre törő, kristálytiszta és egyáltalán nem szégyenlős

ahogyan Umut Dag mesél. Ma már elvétve találunk olyan nyugati filmest, aki a lehető legbanálisabb élethelyzeteket is olyan tiszta érdeklődéssel képes megmutatni, mint keleti kollégáik teszik rendszeresen. Semmit nem rág szájba, viszont minden lényeges dolgot megmutat a maga természetes valójában, legyen az a második feleség nászéjszakája, a halál, a születés vagy csupán egy vacsora. A szereplők hétköznapi dolgokról beszélnek, egyszerű szavakkal, a jelenlétükben, tekintetükben viszont benne van minden, amit amúgy csak rengeteg szóval lehetne elmondani. Az Ayse-t (Begüm Akkaya) és Fatmát (Nihal G. Koldas) alakító színésznők ritkán láthatóan intenzív jelenlétükkel, játszi könnyedséggel lebbentik fel a fátylat bonyolult és a történet során igencsak elmélyülő kapcsolatukról. A két, szerepükből adódóan rivális nő meghitt, őszinte és megértő kapcsolatában valójában ezt a furcsa családi struktúrát irányítják, összetartják és működtetik. Umut Dag ’A nő’ katedrálisát, egyben a ’családanya’ közhelyének parafrázisát alkotta meg ezt megmutatva ügyesen szerkesztett, finom, ám olykor kegyetlenül őszinte filmjében, melyet meleg szívvel ajánlok minden családszerető embernek és/vagy családpolitikusnak. Asanisimasa: 8/10

Quentin Dupieux Gázos című új filmje valójában két dolognak felel meg tökéletesen: egyrészt a végletesen zsibbadt, túlpihentetett elmék szórakoztatásának, másrészt pedig a konszolidált, két lábbal a földön álló, kézzel fogható örömöket kedvelő kertvárosi átlagpolgárok teljes kiakasztásának.

7 óra 60 perc

Ezen a reggelen Dolph Springernek, az átlagamerikai kertvárosi egyenpolgárnak nem kellett volna felébrednie. Amikor ágya melletti vekkere 7 óra 60 percet mutatva nem csörög, felkelvén arra lesz figyelmes, hogy élete párja, Paul kutya elhagyta. Szomszédja nem éppen e hírre, hanem a tökéletes teljességet keresve világgá megy éppen. A munkahelyén ma is esik, pedig már három hete kirúgták onnan. Az interneten megrendelt pálmafa (palmtree) időközben fenyőfává (pinetree) változott, még szerencse, hogy a telepítéssel megbízott mexikói kertész filozofikusan áll az ügyhöz. A pizzafutár operátorhölgye feltűnően készséges, de majd csak később derül ki, hogy hasonlóképpen nimfomániás is. Épp jókor érkezik meg kilométeres limójában Master Chang, a bölcs, aki új könyvében, sőt, annak már időközben megjelent második részében is hasznos életvezetési tanácsokkal látja el az egyre jobban kétségbeeső Dolphot – akinek állapotán az időközben megjelenő magánhekus sem tud változtatni. Valami ilyesmi lehet e kis történet alapszituációja, de talán ennyiből is kitűnhet, hogy annyira abszurd világba csöppentünk, amihez képest például Örkény összes egypercese csupán naturális vérrögvaló.

Mr. Oizo

Ha azonban van már némi fogalmunk arról, hogy kicsoda ez a Quentin Dupieux, akkor különösebb meglepetés nem érhet. Az 1974. április elsején14-én, Párizsban született Dupieux Steak című első scifi-komédiája rögtön egy vidám Mechanikus narancs-parafrázis volt, mely a nézők radikális megosztásával (értsd: a túlnyomó többség lesajnálásával) azonnal kijelölte az alkotó sajátos útját a filmuniverzum perifériáin. De ha azt mondom, hogy következő filmje, a 2010-ben készült Rubber egy magányos autógumi horrorisztikusan melankolikus története (itt írtam róla), már jobban képben lehetünk az illető komoly stikkjeivel kapcsolatban. Dupieux amúgy zenészként talán ismertebb, már azok számára, akik járatosak az elektronikus zene világában. Mr. Oizo művésznéven alkot, felfedezőjének, Laurent Garniernek köszönhetően, aki azért nem senki ebben a szakmában. Projektjeinek elnevezései, mint például az Analóg Férgek Támadása (Analog Worm Attack) mutatják, hogy ott sem ragad le a „nézd, hogy rázom a fenekem”, vagy az „úgy várok rád, hogy ég a testem” közhelyeinél. Zenéjében legalább felerészben különböző számítógépeket (pl. Atari 1040), másrészt pedig régi, analóg szintetizátorokat használ. Fura pali, na.

Kertvárosi abszurd

Gázos című új filmje (de mondhatnám azt is, hogy Rossz (Wrong) című új filmje), kicsit hasonlít az ezt megelőző Rubberre, legalábbis annyiban, hogy valamiféle szelíd társadalomkritika itt is megjelenik, bár még abban sem lehetünk biztosak, hogy szándékoltan. Lehet, hogy ezt is csak a mi begyepesedett agyunk olvassa hozzá, és Dupieux ez alkalommal sem akart semmi mást, mint felelőtlenül, összefüggéstelenül, szürrealisztikusan baromkodni egyet. A külcsín mindenesetre, ez alkalommal teljesen „függetlenfilmes”, mondhatnám, amatőr. Az egész film digitális kamerával forgott le, úgy tűnik, minden különösebb extra utómunka nélkül. Ezt érhetjük úgy is, hogy a képminőség silány. A szereplők szemmel láthatóan szintén amatőrök (vagy zsenik), még a kakukktojásként megbúvó William Fichtner (Master Chang) is, aki viszont amúgy, tuti profi. Láthattuk sok-sok filmben és tévésorozatban. Ismerős arc a főszereplő Dolphot alakító Jack Plotnick is, ahogy nézem, ő is tévésorozatokból főleg. E filmben viszont ők is tökéletesen levetkeznek minden esetlegesen rájuk ragadt természetes színész-manírt, és úgy játsszák az abszurdot, mintha sosem csináltak volna mást. Legjobban azt csodálom ebben, hogy kibírják röhögés nélkül. A film cselekménye természetesen ez alkalommal sem tolsztoji, gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint Dolph kutya nélküli egy (két) napjáról, amit alkalmi ismerősei segédletével, illetve akadályoztatásával kénytelen eltölteni, egészen a happy endig. Nincs vérfürdő, mint a Rubberben, zsibbadt szülők nyugodtan elvihetik zsibbadt gyermekeiket is, hiszen „a kutya az ember legjobb barátja”-szlogen nem fertőz és még erkölcsös is. Dupieux humora (gondolatvilága) azonban tényleg annyira speciális, hogy nem való akárkinek. Én röhögtem, méghozzá elég sokat, de nagyjából a film kétharmadánál én is befáradtam… Asanisimasa: 6/10