asanisimasa

Számtalan példa bizonyítja, hogy a dán filmművészet hagyományaiban mélyen gyökerezik a humor, szó sincs afféle méla, északi búbánatról, mint azt talán kapásból sejthetnők. A dán humor ráadásul igen markáns jegyekkel is rendelkezik: ha a dél-afrikai humor alpári és altesti, az angol fanyar és száraz, a zsidó önironikus és bölcs, akkor a dán mindez egyszerre, mondjuk, szarkasztikus és morbid.

A film vikingjei

A dánok úgy vannak ebben a filmnek nevezett, immár több mint száz éves őrületben, mint a vikingek Amerikában. Ma jobbára a film, 10 nézőből 7-8-nak, biztosan az amerikai filmet jelenti, holott Hollywoodban bár sok film készül, azok a világ filmgyártásának csak töredékét képezik. Nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy miképpen Kolumbuszt is megelőzték majd’ ezer évvel a vikingek Amerika felfedezésében, úgy Hollywoodban is még legfeljebb csak sárgálló prérifű nőtt, amikor Dániában már filmet forgattak. Hovatovább, a világ filmművészetének vezető hatalmaként ekkor a dán filmet emlegették, nagyjából az első világháború végéig. A mozik első számú filmsztárjai ezidőtáj Asta Nielsen és Waldemar Psilander voltak, akiket másolt aztán az ekkor jobbára még csupán stúdióit ácsoló Hollywood. Zoro és Huru, a magas sovány és a vékony kicsi komikus párosa olyan világsztár volt, hogy őket másolta később Stan és Pan. Később aztán túl kicsinek bizonyult az ország ahhoz, hogy felvegye a versenyt a közben óriássá növekedett „nagyokkal”, az amerikaiakkal, a franciákkal, olaszokkal, meg aztán náci Németország közelsége is nyomasztólag hathatott, de a dán film sosem szűnt meg egy pillanatra sem. A hatvanas-hetvenes évek Olsen banda ügyefogyott akcióitól volt hangos, a nyolcvanas években megindult minőségi filmek (pl. az Oscar-díjas Babette lakomája) már szinte kötelező jelleggel tartalmaztak valami furcsa, abszurdba hajló, akár morbid humort, még akkor is, ha történetesen a film fősodra cégül valami súlyos tragédiába torkollt. Jöttek a Dogmások, majd mentek is, de maradtak a Zöld hentesek, például. Itt tartunk most.

Műszaki hiba

A Pardon főalakja, hogy végre e cikk témájába is vágjak, jellemző módon, egy „műszaki hiba” eredményeként jött létre, s ezt éppen az édesanyja vágja a képébe. Az ekkor még fodros bugyiban az asztal alatt játszó Helene-nek ez a kijelentés azonban akkora trauma lett, hogy jónéhány évvel később, huszonéves felnőtt nőként, miközben egy áruházban pénztároskodik, még mindig ezt emészti. A műszaki hiba az apa hiányát jelenti, aki anyja életében csupán egy éjszakára fordult meg, ennek eredménye lett Helene (Sara Hjort Ditlevsen). Az már más kérdés, hogy Helene –sajátos fantáziájának köszönhetően- e probléma görgetésében odáig jutott, hogy hibázó apja egy híres színházi rendező volt, s e képzelt tény a lányt arra predesztinálja, hogy neki a világot jelentő deszkákon a helye (nem pedig az áruház kasszájában). Édesanyjával történt kisebb, ám szokásos összeszólalkozás után Helene kutyájával futni indul, és rövidesen egy kis koppenhágai színház bejárata előtt találja magát, ahol a hajdani híres rendező, néhány hajdan híres sztárral egy új darabot próbál. Néhány pillanat múlva Helene már a színpadon áll, és a híres színi direktor szerződést ajánl – a kutyájának.

Morbid szerelmi történet

Henrik Ruben Genz, a film rendezője, előző, (jellemzően) Borzasztó boldog címre keresztelt filmjéhez hasonlóan ismét Erling Jepsen, az ismert dán abszurd író „tollából” indult ki, ráadásul, a filmben kibontakozó szerelmi történet férfitagját, a színpadi darabot író Allant (Nicolas Bro) is rendre le-Erlingezi a filmbéli előadás egyik szereplője. A Pardonba viszont belefér az efféle vicces önreflexió is, hiszen a benne kibomló történet is tele van meghökkentő, olykor abszurd, máskor kifejezetten morbid humorú fordulatokkal. A vége azonban csont nélkül romantikus. Genz, a híres dánok (Von Trier, Jensen és mások) mellett, szép csendben építi a maga töretlen ívű, sajátos világú művészi pályáját. Eddigi összes filmje gyakorlatilag ugyanazzal foglalkozik, az össze nem illő emberek közti váratlanul boldog szerelemmel. A korábbi filmjeinek jellemző motívumait, persze más funkcióban, megtaláljuk e filmben is (pl. a kínai), és a végkifejlet is ugyanaz: a boldog egymásra találás. Addig azonban mindent elkövet, hogy egy pillanatra se csússzunk bele az érzelgősség ragadós mocsarába, ha kell, még tökön is löveti egyik idegesítő karakterét. A feszes forgatókönyvben megjelenő sajátos humorát kiválóan közvetítik színészei, akik közül mindenképpen ki kell emelni a Helene-t alakító hamvasan bájos, ám a fergeteges komika erényeit is megvillantó Sara Hjortot. Furcsa, bohókás, excentrikus világa olyan filmbéli nőalakokhoz köti figuráját, mint például Amélie Poulain, vagy Poppy, a Hajrá boldogság!-ból. Asanisimasa: 8/10

A boldogságnak Radu Jude legújabb filmjében sincs semmi nyoma, sőt, ha lehet, általa az emberi léleknek még mélyebb bugyraiba jutunk. Az ember mérhetetlen kapzsisága után egy másik csúnya, ám tipikus tulajdonságot, az önzést veszi célkeresztbe a meglehetősen cinikusan Mindenki a mennybe megy címre keresztelt alkotásban.

Családi tűzfészek

A szűkös anyagi lehetőségeket kíméletlen igazmondással, szinte szociografikus alapossággal felvázolt történetekkel, és elképesztően hiteles, őszinte színészi teljesítményekkel kibekkelni szándékozó, egyéni hangú alkotók remek filmjeit felvonultató kortárs román filmgyártás egyik markáns arca Radu Jude. Nemrégiben a magyar mozikban is láthattuk A legboldogabb lány a világon című maró szatíráját, melyben egy reklámfilm-forgatás kellős közepére pottyantja oda a tipikus, román átlagpolgárt, aki az anyagi javak hajhászában tanúsított féktelen kapzsiságában maga sem veszi észre, milyen könnyen válik köznevetség tárgyává. A filmben a család egy üdítős kupak-beküldő nyereményjátékon nyer egy autót, az örömteli esemény azonban vég nélküli, agyzsibbasztó veszekedésbe fullad az elején még annyira vágyott slusszkulcs birtoklása okán. Jude következő filmje nem jutott át az országhatáron, de a Mindenki a mennybe megy, hála a forgalmazónak, már igen. A Legboldogabb lány…-hoz hasonlóan, ez a film is a lehető leghétköznapibb felütéssel indul, hogy utána még mélyebben ágyazódjon be a banalitásba. A cselekmény minimális: Marius, az elvált apa másnaposan ébred albérletében. Gyorsan szedelőzködik, biciklire pattan és átteker Bukaresten (közben Pink Floydot dúdolgat), hogy szüleitől elkérje kocsijukat. Röpke apa-fiú csörte után, immár autóval tovább ex-feleségéhez, ahol felvenni szándékszik Sofiát, 5 éves közös lányukat, hogy a bíróság által megítélt apás hetet a tengerparton töltsék el. A gyerek azonban állítólag előző éjjel belázasodott és erre hivatkozva anyja, valamint annak mostani pasija nem akarja elengedni a kis Sofit a kirándulásra, minek következtében Marius „kissé” ideges lesz. Bombaként robban a családi tűzfészek a kis Sofia feje felett.

A „bukaresti iskola”

Tehát, ha nincs pénz a filmre, forgass filmet kevés pénzből-receptet követve, az utóbbi évek román filmtermését nézve, gyakran juthat eszünkbe a negyven évvel ezelőtti Budapesti iskola néven elhíresült dokumentarista-fikciós filmes irányzat. A fiatalabbak Dogmázhatnak is, a lényeg azonban a Vedd kézbe a kamerát és menj a dolgok közvetlen közelébe! parancsán, a valóság minél teljesebb megragadásán, és ezen keresztül annak valódi természetének megmutatásán van. A románok azonban tisztán fikciós filmeket forgatnak, forgatókönyv alapján, előre megírt dialógokkal, profi színészekkel. Hogy e filmek, pl. Radu Jude filmjei is, mégis a valóság legteljesebb illúzióját keltik, abban nagy része van a szigorúan lineáris, időrendi elbeszélésmódnak, a téma, a karakterek és a helyszínek perfekt ismeretének, a karakteralkotás pszichológiai alaposságának és nem utolsósorban, az elképesztően hitelesen játszó színészeknek.

Családi tűzfészek 2.

Tehát, míg Tarr Béla (ha már „Budapesti iskola”) méltán sokat emlegetett Családi tűzfészkében kizárólag az amatőr szereplők, kvázi, saját magukat alakítva adják meg a hitelesség művészi báját, addig Radu Judénál a román színésztársadalom első vonalába tartozó színészek (Gabriel Spahiu, Serban Pavlu vagy Tamara Bucuicianu) viszik vásárra „arcukat”, az eredmény azonban nagyjából ugyanaz. Ott a (korabeli) lakáshelyzet okoz szinte vérre menő csetepatét, itt a válás utáni gyerekláthatás körüli kisstílű machinációk miatt jut el ugyanoda. A film közben azonban egy pillanatig sem merült fel, hogy ne igaz történetet látnék, még Marius már-már groteszk reakciói is igazinak, pszichológiailag indokoltnak hatnak. Az ominózus konyhajelenet pedig a legdurvább thrillereket idézi, mégsem tűnik művinek, kimódoltnak, sőt, koherens módon illeszkedik a filmbe, annak túlzott derűlátásra okot nem adó végkifejletével egyetemben. Nem csökkenti valóságérzetünket, hogy Jude valóságos hangulati hullámvasúton hajt minket végig, természetesen, szereplőivel egyetemben. A kissé unalmas tárgyilagosságtól a bővérű román temperamentumig, a megkapóan érzelmes és gyengéd apa-gyermeke idilltől a humoron és a drámai veszekedéseken keresztül a szinte már abszurdba hajló, bizarr erőszakig minden belefér a filmbe. Ez a hangulati sokszínűség lehet talán Radu Jude titka, hiszen a valóság sem egyöntetű sohasem. A világ körülöttünk soha nem csak tragikus, soha nem csak kilátástalan és soha nem csak boldog, és soha nem csak békés. Asanisimasa: 9/10

Ulrich Seidl, a fogyasztói társadalom élesen látó és kíméletlenül fogalmazó, élő lelkiismerete e filmjében sem adja alább, mint eleddig tette. A Paradise: Love elhízott, középkorú, szeretetlen európai nőkről szól, akik all inclusive egzotikus kenyai nyaraláson próbálják megvásárolni azt, amit valójában sosem kapnak, sosem kaphatnak meg: a szerelmet.

Teresa

A film főszereplője a középkorú Teresa (Margarete Tiesel) az anyagi jólétben tespedő osztrák társadalom alsó-középtáján él dodzsemparkjának bevételéből, mely annyira „megy”, hogy kénytelen az üres órákat nyomott áron szellemi fogyatékosoknak kiadni. Szó sincs valamiféle karitatív jellegű jószolgálatról, mielőtt a film nyitóképein ijedten-önfeledten száguldozó fogyatékosok túlzottan belemelegednének az autókázásba, harsány hangon kiparancsolja őket – nehogy még valami anyagi kár érje a kis vállalkozást. A következő jelenetben képet kapunk családi állapotáról is: kövér tinédzser lányát egyedül nevelné, ha az ezt hagyná. Érzelmileg sivár, ingerszegény, primitív élet, viszonylagos anyagi biztonságban. Ez utóbbit tanúsítja a némán, kötelességszerűen elfogyasztott rokonlátogató ebéd, miután lányát ott „letétbe helyezve”, rövidesen már egy egzotikus ország (később kiderül: Kenya) poros útjain rázkódik egy turistabuszban a tengerparton, pálmafák árnyékában fekvő, fegyveres őrök által őrzött álombéli üdülőfalu felé.

Ulrich

Az osztrák film egyik legnevesebb „fenegyereke”, Ulrich Seidl (filmjeiről itt, itt, itt és itt) kvázi dokumentumfilmesként tudott kultfilmessé válni, igaz, csupán egy elég szűk körben. Seidl soha életében nem csinált vidám, szórakoztató filmet, sőt, „pofátlan” módon saját kultúrája, saját társadalma elé állít rendszeresen tükröt, megmutatva benne mindazt, mit rohadtnak, gusztustalannak, züllöttnek, hazugnak, szégyenletesnek és erkölcstelennek ítél meg, egy globálisan elfogadott, magasabb rendű erkölcsi-etikai mérce szerint. Ezeket azonban az ember, főleg, ha az egy gazdag, jólszituált osztrák polgár, inkább elrejtené. Seidl filmjei azonban szinte kizárólag olyan dolgokról szólnak, amit a családokban „nicht vor den kindern”, vagy még úgysem szokás emlegetni. E filmje is pont ilyen, ezúttal az unatkozó, gazdag, ám lelkileg, érzelmileg koldusszegény, jólétben élő eu-polgárok kedvelt szórakozását, a szexturizmust veszi célkeresztjébe. Ma már nem számít tabunak, ha egy férfi, aki mondjuk az Uraltól nyugatra, de az Alpok hegyláncain nem túlnyúló területen él (megérne egy komoly tanulmányt, hogy vajon miért éppen a német, osztrák, holland, angol, valamint orosz és ukrán férfiak látogatják túlnyomó számban a thai szexnegyedeket…), akár kapuzárási pánikját gyógyítandó, akár szüzességét elveszítendő utazik Távol-Keletre (általában Thaiföldre). Ezt a hagyományosan macsó közgondolkodás, legalábbis hallgatólagosan, természetesnek veszi. De ha ugyanezt egy ugyanilyen státuszban, kultúrában élő nő teszi meg, akkor arra mindenki felkapja a fejét. Seidl persze, hogy elhízott, szeretetnélküliségben senyvedő, szexuálisan hulla, izzadó, buta és önmagukra igénytelen osztrák nőket fog követni kamerájával, ahogyan szerelmet vásárolnak a forró afrikai tengerparton testüket, szolgálataikat áruló, kígyótestű fekete férfiaktól.

Teresa szafarija

Teresa –Seidltől kicsit idegen módon- kezdetben mégis tényleg a szerelmet keresi, az igazi, fennkölt érzelmet. Fel sem fogja vágyának képtelenségét, hogyan is eshetne egy nyomorúságban tengődő, izmos, fiatal fekete férfi szerelembe egy pillanat alatt egy kövér, izzadó, övéi körében nem is túlzottan gazdagnak számító, ötvenes osztrák nőbe. Ahogyan azonban ráébred a pénzért vett szerelem megkerülhetetlen hazugságára, főleg, hogy első reménybéli partnere még piti módon át is veri, szép lassan ő is betagozódik társai, a szálló többi szexre éhes hölgyvendége közé, akik már semmi másnak nem tekintik a feketéket, mint szexrabszolgának. Simogatják őket, dédelgetik, élvezik szolgálataikat, amíg kedvük tartja, de ha „nem működnek”, fizetség nélkül gyorsan és durván kidobják őket. Seidlnél e filmjében sincs nyoma semmilyen politikailag korrekt pipiskedésnek: kíméletlenül belenyomja arcunk a bilibe, hogy nézzük meg, mik vagyunk, hogy élünk és mit teszünk. Részvét nélkül, szinte már arctalanul ábrázolja az anyagi érdekek miatt testüket áruló afrikaiakat, igaz, el sem ítéli őket, de melléjük sem áll. Valódi dokumentaristaként olyannak mutatja őket, amilyennek látszanak, mégha a film valójában dramatizált jelenetek füzére is. Ugyanezt teszi az „övéivel”, a turistákkal is, szenvtelenül meglesi őket kielégületlen magányukban. Ismét esztétikusan komponált, művészi képekben mesél olykor gyomorforgató, máskor csak simán kényelmetlen és kellemetlen, ám valóságos dolgokról, ismét helyi jellegű popzenével. A film egy trilógia első darabja, jön még egy rész a hitről, egy pedig a kényszeres fogyókúráról – alig várom már őket is. Asanisimasa: 9/10

Mocsok jó a zenéje ennek a mozikba nem kis spéttel érkező amerikai-német-lengyel drámának, amiből a lengyel nyilván elsősorban Jan A. P. Kaczmarek zeneszerző. Szó sincs szélesen áradó szláv dallamokról, amolyan steelgitár-húrokon csúszkáló, remegős hegedűkvartokkal kontrázott ambient bluegrass country szól, amilyet mostanában “divatos”, borongós nu-westernekben szeretek nagyon, vagy a Justifiedban (ott amikor nem reppelnek mellé, bár az sem rossz.) Tökéletesen mennek ezek a hangok ahhoz a télies, didergős, isten háta mögötti tájhoz, melyen A temetésem szervezem című film is játszódik (valamikor a múlt század harmincas éveiben).

Maga a film kicsit olyan, mint várni Godot-ra, aki véletlenül, kivételesen megérkezik, de nem hoz semmi különöset, ő maga is csak egy átlagos, szürke fickó és mi csalódottan legyintünk: Á, erre vártunk ennyit? A filmbéli, Robert Duvall által (szokás szerint, kitűnően – lásd a képen fent) játszott öreg, szűkszavú remete körül rengeteg a szóbeszéd, amit ő fura, mogorva magatartásával még tovább táplál. Azonban semmi konkrét dolog nem derül ki róla, csak annyi, hogy ha kell, tudja használni a lapátnyelet és egyszer, régen, talán szerelmes is volt. És hogy kiváló asztalos. Mi nézzük-nézzük, közben jó a zene, jók a színészek (Bill Murray frenetikus temetkezési vállalkozója (a lenti képen) ismét ellopja majdnem az egész filmet, és azt hiszem, jobb is lett volna, ha ezt meg is teszi, Sissy Spacek pedig mindig könnyedén játssza az ilyen élet által meggyötört vidéki hölgyeket), és várjuk, hogy kiderüljön végre, mi ennek Felix Bushnak (Duvall) a szörnyű titka, merthogy valami van, az biztos. Aztán a végére, amikor kiderül, már annyira várjuk, hogy csak legyintünk: Ennyi? Ennyi (ami nem kevés, csak így, ide, de no spoiler).

Így utólag maga az ötlet is elég soványka, mert sokan néznék meg szívesen saját temetésüket, hogy kik mennek el, s kik nem, ki sír és ki nevet a gallérjába, ilyenek, de itt nem erről van szó. Felix megszervezteti saját temetési szertartását, ami azonban egyfajta bírósági dráma-variációvá alakul, melyben a vádlott nyilvánosan tisztázza magát az ellene felhozott pletykákkal kapcsolatosan, nem kevés katolikus bűbáj közepette (gyónás). Nem mondom, hogy mindezzel együtt hatástalan a film, de az első félóra alapján lényegesen többet képzeltem bele, illetve többet vártam tőle. Így csak amolyan középsúlyú hétköznap este kilences tévédráma, nem több. Asanisimasa: 5/10

A Szesztolvajok című filmet leginkább három embertípusnak ajánlanám, mégpedig kötelező jelleggel. Az első az, aki azt hiszi magáról, esetleg még papírja is van róla, hogy tud angolul. A film főszereplői, bár anyanyelvi szinten beszélik az angolt (OK, annak a brit sziget északi részén beszélt válfaját), ami viszont a szájukból kijön, az mindenre hasonlít, csak éppen Shakespeare ékes nyelvére  nem. A főhősök így számára valószínűleg egy érthetetlen, ismeretlen nyelven fognak halandzsázni, és csak abból fognak következtetni arra, hogy az mégiscsak angol lehet, hogy ha a történetben véletlenül náluk iskolázottabb, társadalmilag magasabb szinten elhelyezkedő szereplővel beszélnek, aki viszont gond nélkül megérti őket. Nyilván, akinek nem okoz nehézséget megérteni a permanensen részeg és évtizedek óta munkanélküli, foghíjas észak-angol, alsó-skót suttyókat, az valószínűleg tényleg tud angolul. (Értelemszerűen, a film megtekintése kizárólag eredeti nyelven, szükség esetén magyar felirattal ajánlott.)

A második az, aki szerelmese az erjesztett malátafőzetek alapesetének, a scotch whiskynek, ugyanis a film, annak egyik masszív olvasatában nem más, mint óda a legalább kétszer lepárolt, majd minimum három év plusz egy napig európai tölgyfahordóban érlelt nemes italnak. Ők például hangosan fognak felsikoltani a film egyik csúcspontján, amikor két üveg ebből a legnemesebb nedűből -ugyan igen vicces körülmények között- összetörik. Ettől eltekintve, csak abban fog kárukra lenni a film, hogy körülbelül a közepétől azt számolják, hány perc van még hátra, hogy valójában is kortyoljanak egyet kedvencükből.

A harmadik típus a második ellentéte, például én, aki nem igazán tud mit kezdeni ezzel a füstízű, teaszínű izével, amit egyesek olyan fennkölt szavakkal tudnak dicsőíteni, s amely házasságok százezreit bomlasztotta már fel szerte a világon. Ken Loach tudhat valamit, ugyanis nagyjából a film közepétől kezdve, az elébb említett második csoporttal együtt kezdtem el én is nagyokat nyelni képzeletben abból a korábban nem sokra tartott szeszből.

Persze, Ken Loach sokat tud, hiszen ő a kortárs angol film egyik legismertebb és legelismertebb alakja, aki 1967 óta filmez, és gyakorlatilag bármit csinál, az végigkaszálja a világ filmfesztiváljait. Talán fiatalabb kollégája, Mike Leigh mellett, őt tarthatjuk az angol néplélek lelkiismeretének, korábban ugyanis remekbe szabott, kőkemény igazság-töltetű drámákkal leplezte le az angol társadalom visszásságait. Viszont úgy tűnik, aggkorára, ha puhulni nem is puhul, de mindenképpen derűsebb hangvételre váltott. 2009-es Barátom Eric című kitűnő filmjének pozitív végkicsengése, a barátság és összetartozás üzenetének hangsúlyozása már egy új, békés, bölcs, ám azért még tisztán látó Loach érkezését hirdette, aki e filmben már határozott mozdulattal löki az égbe a whiskyspoharat. Éljen a szerelem, és aki eredendően jó, az jól is jár a végén. Happy az ending, pedig ez a film is nagyon lentről indul.

Nagy dolgokra azért ne gondoljunk most se, a boldogság, ami a szesztolvajokra beköszönt a film végén, igencsak hétköznapi öröm, vannak a világon sokan, akik le se hajolnának efféle örömökért, nekik azonban korábban beláthatatlan magasságokként jelenik meg. A film főszereplői néhány észak-angliai munkanélküli suttyó, akiket kisebb-nagyobb stiklik miatt a bíróság jónéhány napi közmunkára ítélt. Legtöbbjük életében ez lesz az első alkalom, hogy dolgozzanak. Joviális, alapvetően jószándékú és mellesleg whisky-rajongó munkavezetőjük azonban észreveszi, hogy egyikőjüknek, Robbienak (Paul Bannigan – a felső két képen) különös érzéke van a finom skót whiskyk kóstolgatásához, így pártfogásába veszi a fiút. Kóstolókra kezdenek járni, s lassan a szétcsúszott életű Robbie előtt halvány reménysugár tűnik fel, megmutatva neki a boldogsághoz vezető utat…

A film ordenáré nyelvezetű, tele van suttyóbbnál suttyóbb poénokkal, az első fele (de végül is az egész) mintha egy végtelenített Szalacsi bácsi meets Jackass Youtube-videoklip lenne, Loach azonban mesteri módon egy igazi, vidám, életigenlő és pozitív értékeket képviselő vígjátékot kreált, némi krimis felhangokkal valamint a már említett himnikus whisky-promócióval. A Szesztolvajok címe alapján mintha egy ismeretlen Guy Ritchie-film lenne, valójában azonban annál, azoknál sokkal jobb. 2012-ben az egyik legjobb film a mozikban. Asanisimasa: 9/10 (Csak egy paraszthajszál választja el a 10-től)