asanisimasa

Hatvan évvel járunk a Gyűrűk ura története előtt és egyben már majd’ tíz évvel utána is, mikor Peter Jackson moziba küldi A hobbit váratlan utazását. A logika szerint egy még nagyobb, még látványosabb mozi helyett azonban csak számmágiát, bugyuta idétlenkedést, üres modorosságot kapunk, nagyjából azokkal a kunsztokkal, amiket már a Gyűrű-trilógiában is láthattunk.

Trükkök

Már a kezdet kezdetén látszik, hogy itt valami nagyon sántít. Olyan, mint amikor a magát rettenetesen környezettudatos, felelősségteljes celebnek kommunikáló Black Eyed Peas zenekar énekese magánrepülőgépen (!) repül a globális felmelegedés hatásait elemző konferenciára, saját magát reklámozni… A hobbit alaptörténete ugyanis lényegében az, hogy a hegyvidékek repedéseiben, barlangjaiban otthonos törpök rengeteg aranyat halmoztak fel, azzal biztosítandó örökkön fennálló királyságukat, ám Smaug, az aranyimádó sárkány elűzi őket, így a hajdan gazdag és tekintélyes törpök földönfutókká lettek. A történet további részei arról szólnak (nagy részben), hogy immár a habókos vándormágus, Szürke Gandalf és a címszereplő Zsákos Bilbó segítségével hogyan szerzik vissza királyságukat. Ez eddig oké. Az a cúnya arany az oka mindennek. Erre jön ez a magát 100%-os hobbitnak képzelő Peter Jackson (a Gyűrű-trilógia forgatását a werkfilm tanúsága szerint mezítláb csinálta végig…), és 500 millió dollárból filmet készít arról, hogy az arany az oka mindennek?! Ráadásul, ezért a mutatványért háromszor is beszedi a sápot az ámuló közönségtől? Az ilyen viccekre mondják a kreatív üzleti trükkökre fogékonyabb körökben, hogy: Ügyes, nagyon ügyes.

Tények

Persze, Jackson vérprofi filmes, akire nem bíznak a befektetők ennyi pénzt érdemtelenül. Csak a Gyűrű-trilógiával annyi pénzt termelt, mint amennyi egy kisebb ország éves költségvetése, plusz az a rengeteg Oscar és egyéb szobor, amit csak úgy utána dobáltak. Egészen biztos, hogy A hobbit-trilógia sem lesz ráfizetés, és hogy mennyi szakmai díjat, elismerést gyűjt be, az végül is a bankszámlák szempontjából lényegtelen. Az első rész, a Váratlan utazás hasonlóan a Gyűrű-trilógiában megtapasztaltakkal, nagyjából híven követi a Tolkien regényében leírt cselekményt. A törpöket elfújja birodalmukból a sárkány, de Gandalf összetrombitálja őket, és Bilbó földbe vájt házából (számomra a hobbitok faluja a legelmésebb találmány az egész legendáriumból) elindulnak visszahódítani Erebor magányos hegyét. A cselekmény dramaturgiája ettől kezdve szögegyszerű, leghívebben talán Gandalf szavaival lehetne jellemezni: Fussatok, bolondok! A 13 rettenthetetlen törpharcos, valamint Gandalf és Bilbó végigrohanja a szűk három órás vetítési időt, nyomukban orkokkal, vargokkal, koboldokkal – de ezeket ismerjük már a Gyűrű-trilógiából (nota bene, Bilbó közben megtalálja az Egy Gyűrűt). Hosszú, végtelen futások hegygerincen és völgyvidéken át, Új-Zéland tájai csodásak még mindig. A csatajelenetek is látványosak (mert néha jönnek szembe is…), de egyelőre nem ütik meg a Király visszatér színvonalát. A film vége függőben, hiszen még van két rész a meséből.

Tapasztalatok

A forradalmi 48 kocka/másodperc (tehát a normális kétszerese) sebességű vetítési technológia a gyakorlatban (abban a „nagy” moziban, ahol a sajtónak vetítették a filmet) semmilyen plusz élményt nem hozott. Sőt, több tucatszor erősen „beszaggatott” a kép, néhol pedig szétesett, mintha kettős látásom lenne (pedig nincs). A térhatás látványban néhány sík egymáselőttisége. Mindennél nyilvánvalóbb, hogy Jackson rajongója Tolkien saját készítésű legendáriumának, s mint a nagy rajongókat általában, maga a történet, annak logikája már nem igazán érdekli – eldarálja sorrendben, amit a Mester is leírt könyvében. Számára a történetmesélés izgalma már inkább csak nyűg. Szívesebben pepecsel apró részleteken, de ami nem érdekli, arra nem szívesen szentel időt, energiát. Rengeteg lélegzetelállítóan szép új-zélandi tájban gyönyörködhetünk. Minden törp haj- és szakállviselete egy-egy önálló műalkotás. A kardok (és egyéb harci eszközök) csodaszépek. De a hobbitok falvacskája, vagy Völgyzugoly itt már émelyítően giccses, míg a Gyűrű-trilógiában még bájos, illetve romantikus volt. Az eleddig nem tapasztalt énekes-dalos betétek szinte fájnak. Amikor a királyságuk visszahódítására készülő törpök bús dalra gyújtanak a tábortűz mellett (mint magyar baka Isonzónál, a csillagos ég alatt), akkor felvisítottam kínomban. Ahogy ülnek tizenhárman az asztalnál, mintha egy vicces utolsó vacsora-verziót látnék, tizenkét ortodox rabbi üli körül Kabir Bedit, a Sandokánt – egyedül csak Gandalf lóg ki a képből. Hiába, Ian McKellen még mindig nagy színész: semmit nem kell csinálnia, hogy jelen legyen. És akkor az ínyenckedő hegyi trollok? Mintha egy főzőblog kommentáradatának megfilmesítése lenne… Bilbó és Gollam hosszas, de tulajdonképpen már tétnélküli kérdezz-felelek játéka? Az unortodox tekintetű, inkább vicces és bumfordi, mint félelmetes orkkirály? Mi ez a temérdek idétlenség? Hová tűnt az én gyönyörűséges mesém? Kérem vissza, azonnal! Asanisimasa: 5/10

A fodrász frizurája kócos. A cipész cipője lyukas. A kőműves háza düledezik. A pap vizet prédikál, ám bort iszik. Rablóból lesz a jó pandúr. Vajon, egy szerelemben feltűnően balszerencsés házassági tanácsadó révbe érhet-e valamikor?

„Romkom” a romokon

A valóságban persze, kizárt dolog, hogy egy olyan pacák, mint az Életem szerelme című 2010-es francia és romantikus komédia egyik főszereplője abban a szakmában tevékenykedjen, amiben. Egész egyszerűen kizárt dolog, hogy egy pasas, akinek életében nem volt olyan kapcsolata, mely legalább egyetlen boldog és meghitt órát megélt volna, olyan szakmát válasszon, melyben krízishelyzetbe került, illetve azt elkerülni szándékozó pároknak ad tanácsot a boldogulásra. Vagy ha valamilyen véletlen folytán mégis lenne ilyen, akkor páciense nem lenne, hiszen melyik gyengén látó szeretné, hogy egy teljesen vak vezesse át a kétszer nyolcsávos főúton? A komédia azonban általában azért vicces, mert nem a valóságot adja egy az egyben, úgymond, „pacekban”, hanem az élet adta szituációkat fordítja fonákjára, s talán éppen így teszi elfogadhatóvá, túlélhetővé azokat. Talán ezért vicces pali Julien (Francois-Xavier Demaison) is, akinek egész eddigi szerelmi élete egyetlen folyamatos csődtömeg, mégis házassági tanácsadóként dolgozik. Persze, képes produkálni az élet efféle dolgokat is, tudhatjuk ezt jól, ha figyeljük a híreket. Általában azonban a kőműves háza az, amelyik utoljára dől össze – az azonban mindig, minden tragikuma ellenére vicces, ha mégis először… Jelen esetben viszont a szituáció éppen fordított: Julien saját romhalmazán csücsülve osztja az észt, hogyan lehet szép, nagy, és tágas házakat építeni. Nem tűnik viccesnek, de a film tulajdonképpen mégis az.

Julien

Az sem lenne valóságos, ha Julien karaktere magas, jóképű, sportos és sármos lenne, akiért döglenek a nők, hiszen egy ilyen pasas nyilván kihasznál minden adódó lehetőséget, míg ereje engedi. Miért tenne másként? Viszont ez majdnem ugyanolyan mennyiségű vígjátéki helyzetet eredményezne, mint a filmbéli karakteré, hiszen tulajdonképpen a ló másik oldalát jelentené. Egy igazi házassági tanácsadó már hosszú évek óta boldog párkapcsolatban él. Tehát középkorú, jólszituált, nyugodt, joviális úr (bár általában inkább hölgy), hiszen csakis egy ilyen lehet hiteles ebben a munkakörben (mégha…). Julien e filmben viszont erős harmincas, szakállas, köpcös fazon, afféle kiköpött lúzer. A film (Nicolas Cuche rendezése) nagy vállalása, hogy erre a fazonra épít fel mindent. Az őt alakító Demaison sem kifejezetten ismert színész, ráadásul, egy ilyen szerelem-házasság témakörben forgó film célközönségét túlnyomó részben a 19-48 éves korosztályba tartozó hölgyek adják, akikkel elég nehéz megszerettetni egy ilyen fazont. (Hiszen igen sok esetben elég csak a mellettük hortyogó alakra nézniük…) Nem is tudom ennek sikerét megítélni, hiszen én nem tartozom e célcsoportba (inkább a „hortyogókéba”), bár az is igaz, hogy valahogyan az(ez) az alak is odakerült melléjük…

Könnyed tempóban

A hölgyek valószínűleg könnyebben azonosulnak Johanna (Virginie Efira) karakterével, aki amolyan Bridget Jones-típus. Okos, bájos, szeretnivaló nő, aki minden ízében emberi, csetlik-botlik, mígnem hasra nem esik – vagy el nem kapja az iménti köpcös, nem túl szimpatikus, inkább fájdalmasan átlagos pasas. Ennyi. Az Életem szerelme amúgy nem nagy ügy. Viszont legalább nem húzzák a végtelenségig, vége főcímmel együtt alig másfél óra a mű. Addig viszont működik… Amerikai függetlenfilmeken edződött szemmel, persze, jobban bírjuk Julient, és kétségünk sincs afelől, hogy egyszer csak elnyeri méltó büntetését, Joanna keze formájában. A feszesre húzott, innen-onnan összeollózott kliséket fogyasztható eleggyé gyúrt forgatókönyv nem engedi lankadni figyelmünket, s néhol egész friss poénokkal örvendeztet meg minket – bár a monostori keret számomra kissé erőltetettnek tűnik. Az tök jó, ha valami nem veszi magát túl komolyan, főleg, ha az a valami éppen egy romantikus komédia, de az meg már nem jó, ha ezen túlmenve hülyét is csinál magából. Mindegy, nagy baj amúgy nincs, a gép ettől még forog. Benyeltünk ennél már nagyobb baromságokat is. Azt már nagyobb bajnak tartom, hogy e filmnél is tapasztalható az a tendencia, miszerint a francia vígjátékokban (is) kiveszőben van az egyedi, nemzeti jellegzetesség: a Bourviltől, Fernandeltől eredő, Pierre Richardon, a Házibulin és az Éretleneken át ívelő jellegzetesen könnyed, franciás bájt már nem találjuk meg az Életem szerelmében sem. Asanisimasa: 6/10

Mi menthet meg egy olyan elcsépelt történetet, melyben egy „piszkos” zsaru lenyúlja a főmaffiózó kokóját, aki bosszúból viszont a zsaru fiát rabolja el? Talán az, ha közben nincs időnk az ilyen közhelyeken rágódni, mert olyan tempóban süvítünk végig a történeten… A Fehér éjszaka című akcióthriller a műfaj egyik legpörgősebb darabja.

Jó zsaru, rossz zsaru

Arra már régen csak legyintünk, ha egy filmben olyan zsaru játssza a főszerepet, aki gáncsmentes, nem fogad el kenő- és csúszópénzeket, semmilyen stikliben nincs benne, még csak tilosban sem parkol soha és a sebességhatárokat is mindig betartja. Az ilyen idealizált karakternél még a magányos királylányhoz mindig megérkező szép, szőke herceg is reálisabb, hitelesebb figura… Természetesen, a valóság az mindig más, mint amit a filmekből megismerünk, sőt, még a focit is szeretjük. A békés polgárok nyugalmának őrzése bizonyára felelősségteljes feladat. Azonban a kutya sem nézne meg olyan filmeket, melyek tétlenségükben unatkozó, joviális rendőrök szürke hétköznapjait mesélik el. A jó uncsi, a rossz mindig izgalmasabb, már a filmeken. A valóságban pedig pont fordítva…

Kokót lopni bűn

Kokaint fogyasztani csúnya dolog, de lopni aztán végképp az. Ez alól nem mentesít az sem, hogy állítólag bűnözőtől lopni nem bűn. Vagy ha tényleg nem bűn (nem vagyok jogász), akkor a bűn az, amit utána csinálsz, például tíz kiló kokóval. Felszippantod a haverokkal, mi? Ehhez képest még az sem veszélyes, amit a bűnözők tesznek veled, amikor megtalálnak (mert az biztos, hogy megtalálnak) a tőlük lenyúlt kokóval együtt. A Fehér éjszaka című francia akcióthriller két zsaruja pedig éppen ezen ügyködik. Ők azonban egy pillanatig sem moralizálnak azon, hogy mi helyes s mi nem, mi a törvényes és törvénytelen, valószínűleg mindössze a tíz kiló kokó ára lebeg szemük előtt. A majdnem profi módon végrehajtott rajtaütés során egyikük (Vincent – Tomer Sisley) megsérül, ráadásul kilétükre is fény derül. A kokó tulajdonosa, a diszkót és éttermet üzemeltető Marciano (Serge Riaboukine) így rögtön – már a film elején – reagál: elrabolja Vincent fiát, és vele zsarolva próbálja visszaszerezni a szajrét. Erről szól a film. Tehát, kokót lopni bűn, még egy bűnözőtől lopni is bűn valószínűleg, így Vincent sem jó zsaru. A film alkotóinak ügyes húzása, hogy Vincent (akiről később még kiderülnek „dolgok”) végig fiáért harcol, és minden kokó-sztori ellenére, olyan pozitív hős válik belőle, akiért szorítani is tudunk. Az már csak bónusz, hogy anno egy bizonyos Largo Winch nevű, dúsgazdag igazságbajnok szerepében megismert Sisley tényleg jó arcú, szimpatikus fazon.

A lényeg a pörgés

A kokain köztudomásúlag partidrog, tehát „imázsához” nem a pszichedelikus révedés, hanem inkább az őrült és megveszekedett pörgés, a buli tomboló forgataga kapcsolódik. Ennek megfelelően A fehér éjszaka cselekménye tulajdonképpen végig egy diszkóban zajlik. Bár e filmben a kokó csak kellék, ürügy, tárgy, ami körül folyik a harc, de nem használják, úgymond, „rendeltetésszerűen”, a film az első pillanattól a fináléig mégis egyetlen, őrült iramú száguldás. Az akcióthriller alapvetően érzéki műfaj, melyben izgalom fokozása az elsődleges szempont, de amúgy nem igényel valami túlcizellált cselekményt. A Fehér éjszaka sztorija is legfeljebb egy kispályás sörmeccs fordulataival ekvivalens: nálam a kokód, otthon a fiam, hol a kokó, nálad a fiam, nálam a fiam, nálam a kokód, nála a kokód, de te azt hiszed, nálam a kokód, viszont nálad a fiam, és így tovább. Itt a piros, hol a piros? Ha figyelsz, úgyis tudod, mi a pálya, a lényeg úgysem ez, hanem az, hogy az adrenalinszint ne csökkenjen.

Érezd a ritmust!

Egy efféle kevéssé intellektuális műfajú darabot agyon is lehet vágni azonnal, ha elvétjük a ritmust, valahol elmélázik az alkotó, miközben a gép szinte szétrobban, mert zakatolna tovább. Frédéric Jardin viszont rögtön az első jelenetben padlóig tapossa a gázt, amiről nem veszi le a lábát a látványos fináléig. Közben, mivel 90%-ban egy diszkó adja a cselekmény hátterét, természetesen annak 110-es BPM-je adja az alaphangot, mialatt Vincent egyre több sebből vérezve lejátssza a játszmát Marcianóval, a diszkó közönségének szeme láttára, s közben megtapasztalhatjuk azt is, hogy a jó ritmusérzék olykor bizony életet is menthet. Expresszív fényképezés, igen brutális verekedési jelenetek és féktelen tempó bő másfél órán át. Ennyi. Se több, se kevesebb. Nem véletlenül volt A fehér éjszaka 2012 első félévének legnézettebb külföldi filmje az USA-ban. Asanisimasa: 7/10

Az igazság Mikulásról természetesen az, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis létezik. Él és virul, bár manapság nem igazán megy jól sora, hiszen gonosz fondorlatok útján kiűzetett otthonából, Karácsonyföldéről. Amit vele kapcsolatban viszont muszáj elfelejtenünk, az az, hogy ő egy hosszú, fehérszakállú bácsi, mert ez, így azért nem teljesen igaz.

Az igazi Karácsony

Manapság a karácsonyi időszak őrült rohangálással, idegeskedéssel, tumultussal kezdődik, egyik plázából ki, a másikba be, közben többen agylobot kapnak, amikor százezredszerre büntetik a Jingle Bells, a I Wish You Merry Xmas és a Last Christmas dallamaival. Az Oh, Tannenbaum szinte már kifejezetten üdítőleg hat azokra a fülekre, melyek még nincsenek önkézzel teleöntve ólommal. A jó karácsony mércéi a minél több és minél drágább ajándékok képezte hegy, a gigászi és ultracsicsa karácsonyfa, valamint a roskadozó asztal lettek. Nem jelent korlátot semmilyen válság, józan, hagyománytiszteletre és mértékletességre intő szó vagy az elkövetkezendő hosszú hónapok kínkeserves koplalásának és önsanyargatásának réme, hogy nyárra újra beleférjen mindenki a tavalyi fürdőruhába, mert új darabra már nem lesz pénze, részben éppen a karácsonyi túlköltekezés miatt. Az „igazi karácsony” képei jóformán már csak az ajándékdobozok csomagolópapírjain, giccses képeslapokon és mesekönyvekben, valamint efféle filmeken jelennek meg, mint ez a mostani Égből pottyant Mikulás is. Kezdjük ott, hogy mikor volt utoljára fehér, hólepte karácsonyunk? A bácsi tán még emlékszik rá, aki épp most dugta ki az orrát a szomszédban. Mikor volt az, amikor saját magunk vágtuk ki a jó előre, már nyáron kiszemelt fenyőt, melyet otthon aztán karácsonyfává díszítettünk? Mikor pislogtunk ki a jégvirággal szegélyezett, de középen leheletünk párájától homályos ablakon, hogy hátha meglátjuk a Télapót, amint házunk elé kanyarodik rénszarvas-vontatású szánjával? Mikor volt az, amikor alig vártuk, hogy kisüljön a kemencében a bejgli, ami még nem folyt ki a fülünkön már december elején? Mikor volt, hogy úgy örültünk egy piros pettyes labdának, vagy a bumfordi mackónak, mintha a világ legmenőbb Xboxát és iPadjét kaptuk volna?

Nincs mese, de mégis van

Szinte kőkemény reáliából indít az Égből pottyant Mikulás című, Cornelia Funke (pl. Tintaszív) regényéből készült német film is: most költöztünk ide, apa munkanélküli, anya épp most nyitotta meg édességboltját, amit egyelőre senki nem látogat, én meg új fiú vagyok az iskolában és a helyi menő arc persze, azonnal megtalál magának. Bent, a tízévesforma kissrácot azonban nem abból a fából faragták, ami könnyen meghajlik a ránehezedő súly alatt, ráadásul fantáziájával sincs semmi gond: szárnyal, mint Mikulás rénszarvasszánja a csillagos égen át. Hétköznapi problémáit, valamint családjának karácsonyát is meg fogja oldani ebben az alapvetően kedves, vidám történetben, mely a trendeknek (J.K. Rowling, Stephanie Meyer és a többiek) megfelelően, afféle posztmodern mese. Ergo, innen-onnan ügyesen összeollózott ötletek (és most finom voltam) vegyítése, mely szépen feldíszítve és megcukrozva pont olyan, mintha eredeti történet lenne. Funke a Csokoládé című regény és film egyes motívumait vegyítette a Mikulás/Télapó/Santa Claus/Joulupukki-mesével, a bibliai Kiűzetés-történettel, az ógermán hitvilág különféle lényeivel, koboldokkal, tündérekkel és egyebekkel, s így kaptuk meg ezt a mostani mesét, Mikulás kvázi eredettörténetét, ami meglepetésre fogyasztható, sőt igen jóízű „falat” lett – még az általános karácsonyi émelygés közepette is.

Értéktartás

Oliver Dieckmann filmjének minden pillanata a tradicionális értékeket hangsúlyozza, néha még kissé tanárian is, azt az ideális családi karácsonyt, melyről az első bekezdésben írtam. Nálunk ugyan pici zavart okozhat a fejecskékben az, hogy a Mikulás december 6-án jön, karácsonykor az ajándékot a Jézuska hozza. „Ajrópában” azonban ez másként van. Ott karácsonykor a vallásosok a templomban ünneplik Jézus születését, de az ajándékokat a Mikulás (Santa Claus, stb.) hozza, rénszarvasszánon, néhol a kéményen át behatolva a lakásba. Kínzó kérdésként jelentkezhet ez a kiskorú magyar nézők esetében, nos, ezt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást oldják meg a szülők valahogyan. Ettől függetlenül, a film „egzakt bizonyítékokkal” szolgál Mikulás létezésére, sőt, mi több! Kalandos, de olykor szívet melengető pillanatokkal is megörvendeztető, ízlésesen látványos mozi, melyet igazi németes bájjal a szájunkba rágott, manapság szinte már ódivatú, ám mégis megszívlelendő erkölcsével együtt ajánlok megtekintésre, természetesen családostul. Asanisimasa: 7/10

Akkor már miért nem „A hét pszichopata és a kutya”? Az legalább kötődne valamihez, de ez a Si-Cu… Sosem fogom megérteni a magyar filmforgalmazók címadási ötleteit. Amúgy pedig, erőszakik Hollywoodban, avagy csak nyomd fullba’ a kretént, ha szeretnéd, hogy észrevegyenek vaknyugaton!

Ír, ír és nyilván iszik is

Martin McDonagh Londonban született, de le sem tagadhatná ír származását, mely szinte minden művében az előtérbe tolakodik valahogyan, még akkor is, ha státuszilag a nagyon angol Royal National Theatre háziszerzője. Szinte minden darabja valahol az ír dombok között játszódik. Pont úgy kapaszkodott fel a kortárs angolszász dráma piedesztáljára, mint az egyszeri ír kisfiú, aki az otthoni mélyszegénység elől a világgá menekült, és szívós munkával, kitartással és szorgalommal gazdag emberré válva tér haza. Puccos angol iskolákba állítólag sosem járt, tévénézésből, rádiójátékok hallgatásából és filmekből tanulta gyakorlatban az írás szabályait, kedvencei nem Shakespeare és az angol dráma más nagyjai, hanem Tarantino, Scorsese és David Mamet. Színpadi darabjai mégis zajos sikert aratnak szerte a világon, ahol bemutatják őket, a londoni Királyi Nemzeti Színházban éppúgy, mint például a budapesti Radnóti Színházban. Bár tudatosan távol tartja magát az ún. akadémikus színházcsinálástól és -nyelvtől, darabjait mégis igen precízen megalkotott narratíva és dramaturgia jellemzi. Nála aztán egyetlen gesztus, egy félmondat sem történik következmények nélkül, az a bizonyos csehovi puska egészen biztosan el is fog sülni, ha egyszer megjelenik a falon – márpedig mindig megjelenik. McDonagh életművéből szervesen következik, hogy a filmben is kipróbálja magát. Erőszakik (In Bruges) című feketekomédiája komoly kultusz tárgya a Tarantino-Ritchie-skandinávok és távol-keleti „vadak” által képezett koordinátarendszerben. A hét pszichopata és a Si-Cu szerencsétlen címre magyarított (eredeti cím simán A hét pszichopata) újabb filmje is ugyanide van pozicionálva, azonban már Hollywoodban játszódik. A főhőst ismét Colin Farrell alakítja, ezúttal McDonaugh kvázi alteregójaként, aki gátlástalanul beleírta a filmbe saját küzdelmeit is, ergo, mit tehet egy sikeres ír-angol író, ha kecsegtető hollywoodi felkérést kap: iszik, méghozzá sokat és állandóan, aztán valahogyan majd’ csak megíródik az a forgatókönyv…

Ellazázva

Mindenesetre az kapásból látszik e filmből, hogy McDonagh valószínűleg nem hozott magával valami alaposan kiforralt koncepciót, leginkább tényleg csak amolyan majd’ csak lesz valahogy-alapon vágott bele a hollywoodi munkába. Hogy aztán ivott-e közben, vagy sem, az jelen esetben részletkérdés. A sztori azért, valljuk meg, igen bugyuta. Még az Erőszakik romantikus gengsztertörténetének szintjét sem üti meg, nemhogy A kripli, vagy a Vaknyugat mély, gyomorba vágó drámaiságát. Három halmozottan idióta haver (a már említett iszákos író, egy munkanélküli színész (Sam Rockwell), valamint egy idősödő, titokzatos múltú bájgúnár (Christopher Walken)) ellopják a nagy maffiózó (Woody Harrelson) ölebét, hogy váltságdíjat csikarjanak ki érte – nos, ez nem éppen az az eget rengető ötlet, amire rögtön polcot kell újítani az eljövendő Oscar-szobroknak. A film inkább tűnik valami laza marháskodásnak, mint kiérlelt és főleg, átgondolt produkciónak, még akkor is, ha McDonagh nem tud kibújni a bőréből, és elenged néhány igazán briliáns jelenetet, Tarantino-paródiát és szerkezetileg mindent „gatyába ráz” a végére. Azonban olyan így ez a film, mint egy csiricsáré hétvégi kalyiba, kempingszékekkel és grillsütővel, csak atombiztos vasbeton szerkezeten.

Fullba’

A balhé nagy részét természetesen elviszik a színészek. Azt látatlanban bárki aláírja, hogy Walken, vagy Harrelson akár fullba’, akár nem, de tökéletesen nyomja a pszichopatát. (Hiszen ki más is lenne egy olyan filmben a pszichopata, amely egyenesen hetet ígér belőle, és benne van ez a két fickó.) Lubickolnak is e szerepben. McDonagh-val igen vicces karaktereket kreálnak, nem mellesleg olyan kollégák aktív részvételével, mint a sajnos kissé megöregedett, de azért még el nem kopott Tom Waits egy jelentős mellék-, vagy Harry Dean Stanton egy emblematikus néma (!) szerepben. Picit meglepő módon, Rockwell mégis ellopja a showt előlük, elsősorban egy parádésan elővezetett Gandhi-parafrázissal. Szemében ekkor tényleg villan valami őrült fény. A film azonban, a remek színészeken, néhány jó benyögésen és egy-két valóban szellemes jeleneten kívül nem ad többet, mint egy újabb bornírt hollywoodi mashup, mely ezúttal „korunk hősét”, a thrillerek állandó szereplőit, a pszichopata gyilkosokat veszi célkeresztbe. McDonagh státuszában ez azonban nem több egy laza (bár olykor szórakoztató) hakninál. Asanisimasa: 6/10

Eltelt néhány év, mióta a mai filmvásznak/képernyők egyik legfurcsább párja, Fiona és Dom Rumbát lejtettek, de velük mintha semmi nem történt volna ezalatt. Bár Fiona tán még vörösebb és szeplősebb lett, Dom pedig fogyott (már nincs 40 kiló a 180 centijéhez…), A tündér azonban ugyanarról szól, mint a Rumba: szerelemről, táncról, a halálos katasztrófa fenyegető árnyáról, de főként sok szerelemről.

Móka, kacagás

A tündér című filmet a Fiona Gordon, Dominique Abel és az itt erősen rövidlátó kocsmárosként feltűnő Bruno Romy által alkotott trió éppen akkor mutatta be a (nekik hazai) Cannes-i szemlén, amikor az akkor nagy hírverést és díjesőt kapott (és azonmód egy év múltán szinte teljesen el is feledett) The Artist – A némafilmes című mozi is debütált. Míg azonban az utóbbi összességében tiszteleg a film (h)őskora előtt, Fionáék csupán az általuk már régen megkezdett úton haladnak tovább: ezúttal is az egyik legjellegzetesebb némafilmes műfaj, a burleszk modernizálásával kísérleteznek. Ezen az úton A tündér csupán a soron következő állomás. De mi is a burleszk tulajdonképpen? Tréfát, mókát, ugratást jelent a kifejezés olasz eredetije (’burla’), melyből ered a francia ’burlesque’, tehát burleszk (és nem ’börleszk’, ahogy tévesen írják/ejtik évtizedek óta, nyilván angol nyelvű források alapján). Alapvetően ez a műfaj is a középkori vásári mutatványosoktól ered. A XIX. század közepétől mulatókban, cirkuszokban, varietékben volt látható, rövid, elsősorban a helyzetkomikumra építő jelenetek formájában, melyek jórészt a hétköznapi, banális történéseket, élethelyzeteket tették nevetségesé oly módon, hogy a burleszkszínészek ezeket elrajzolva, túlhúzva, karikírozva jelenítették meg, legtöbbször igen akrobatikus és látványos mozgáskultúrával. Nem kifejezetten intellektuális töltetű humorral „dolgoztak” ezek a röpke darabok, a lehető legegyszerűbb, fenékre ülős, tortadobálós poénokon nevetett a nép. A nagy burleszksztárok, Chaplin, Keaton, Stan és Pan (aka Laurel és Hardy), Harold Lloyd, és a többiek szinte mind ilyen mulatókban kezdték, tanulták a „szakmát” és ezeket ültették át az akkoriban megjelenő film nyelvére. (Számtalan azóta is használt filmfelvételi, -forgatási eljárást, trükköt köszönhet a film a burleszk műfajának.) Fiona, Dominique és Bruno a lehető legadekvátabb módon közelítenek Chaplinék után jó 90 évvel ehhez a műfajhoz, hiszen ők is cirkuszban kezdték pályájukat, majd hamar önálló színházi, mozgásművészeti és filmes kísérletekbe kezdtek.

Az új burleszk

Ahová eljutottak, az viszont már messze van a klasszikus burleszktől, mégha lépten-nyomon tetten érhetők is fix kapcsolódási pontok. A gegek néha megmaradnak a legszimplább fenékberúgások és hasraesések szintjén, de az azokhoz vezető eseménysor mindig abszurd bakugrásokkal fokozódik poénná. Hőseink kisemberek, sőt, a lehető legkisebb kisemberek, azonban igen maiak is. A klasszikus burleszkek egyik jellemzője a kisember állandó harca az embertelen nagyvilággal – ez itt olyan mai problémákkal való (jobbára vicces) konfrontációkban mutatkozik meg, mint a harmadik világból érkező migráció, a környezetszennyezés, és a többi. Fiona, Dom és Bruno humora mindemellett néha merészen belehúz a szinte South Parkos tahóságba is: furcsa látni olykor egy teli rüszttel az útszéli csatornába megküldött, amúgy tényleg igen idegesítő Mimi nevű mopszlit, vagy a filmbéli szálló fényreklámján, több méter magasban himbálózó csecsemőt. Az ő „unortodox” új burleszkjük bizarr, abszurd, sőt morbid pantomim, filozofikus bohóctréfa és minimalista, szinte geometrikus filmművészet, Aki Kaurismaki nyomdokán.

Nevetve feszengünk

Meghökkentő élmény volt nézni a Rumbát, mely a legtöbb nézőnek első találkozása lehetett Fiona és Dom bizarr szerelmespárjával, de ott még a bemutatkozás furcsa „sokkélménye” átlendített azokon a pontokon, melyek eme második alkalommal néha már inkább megakasztanak. A tündér ritmusa nem filmes ritmus, hanem inkább egy színpadi előadás ritmusa. A cselekményfolyam zötykölődik, mintha a díszítőkre várnánk, hogy átépítsék a színpadot – másrészt pedig ez a kihagyásos, leginkább a pantomimjátékokat idéző tempó vastagon „keretezi” az amúgy is bizarr hangulatot. A Rumba konzekvensen végigvitt, szimmetriára épülő látványvilága itt megbicsaklik olykor, néha kizökken belőle – talán mert a sztori, valamint a benne szereplők száma is több. Néhány poén már tényleg durva – viszont a végére valahogy mindig, minden visszatalál „a jó oldalra”. Végül, Fiona és Dom nem szép látvány. Furcsa, elrajzolt figurák az életben is, Fiona rőtsége, Dom extrém soványsága, a már nem fiatal, inas, sovány testeken lógó bőr látványa nem szép, még akkor sem, ha ilyenek vagyunk, mi emberek. Az is igaz viszont, hogy a fenét érdekelné ez az egész, ha teszem azt Barbie és Ken csetlene-botlana helyettük… Asanisimasa: 8/10

Nem tudom, hogy jó-e ilyen gyomorszorító, dühítő filmet ajánlgatni ilyen vészterhes, depressziós időben, mint amit ma élünk… De muszáj. Bár magyar forgalomba (tudomásom szerint) nem került ez a német-kanadai produkcióban készült The Whistleblower (amit talán A leleplezőnek lehetne fordítani), így relatíve kicsi az esély, hogy éppen ez a film fogja kiborítani a bilit. Megtörtént eseményeket dolgoz fel a torontói születésű, de nyilván orosz(ukrán) származású Larysa Kondracki politikai thrillerje, a helyszín -még mindig- a délszláv córesz, ezúttal Bosznia-Hercegovina.

Egy elvált nebraskai rendőrnő (Kathryn – Rachel Weisz) kilátástalan élethelyzetéből való előrelépés reményében vállal el egy az ENSZ békefenntartó missziójának keretében zajló boszniai programban való részvételt. Az agilis nő nem kívánja unalmas aktatologatással letölteni megbízási idejét, és szembe megy a véres polgárháború romjain éledő rettentően összetett, és egy amerikai számára tökéletesen érthetetlen és átláthatatlan problématömeggel. Rövidesen leánykereskedelem nyomaira bukkan, ám az ügy felderítésében senki, se a helyi, sem a külföld részéről nem akar igazán a segítségére lenni. Bizonyos bárokban nyomorúságos körülmények között, rabszolgákként tartanak külföldi, főleg orosz, ukrán és román lányokat, akiket brutális erőszakkal fenyegetve küldenek munkába – horvát és szerb háborús veteránok, valamint külföldi szervezetek férfitagjai használják őket szexuális célra. Kathryn mégis nyomozni kezd, és a szálak messze, egészen a diplomácia magasságiba vezetnek. Ezzel párhuzamosan üzenetrögzítőjére mocskolódó üzenetek és halálos fenyegetések érkeznek…

Bár kétség sem merülhet fel a film témájának igazságtartalma felől, maga a sztori, elég közhelyes. Kondracki viszont igen feszült thrillert rendezett belőle, jó nagy feminista lendülettel. A feszültség, az emberi aljasság cinikus alpárisága és a dolgok kilátástalansága úgy sűrűsödik össze a film előrehaladtával, hogy a nézőt szinte szétveti a tehetetlen düh. Weisz zsigerileg adja az állhatatos rendőrnőt, törékeny és kétségbeesett, de mégis vakmerő és önfeláldozó, és egy szemernyi pátosz sincs alakításában, mellyel azonnal hiteltelenné tenné karakterét, de az egész filmet is. Segítségére hasonlóan hiteles arcok vannak: Vanessa Redgrave a becsületes ENSZ-diplomata szerepében, Nikolaj Lie Kaas nem várt támaszként, Monica Bellucci tehetetlen bürokrataként és David Strathairn gennyláda főnökként egyaránt kitűnő. Az emberkereskedelem a világ egyik legjövedelmezőbb “iparága”, sokmilliárd dolláros éves bevétellel. Legalább 200 millió ember szenved jelenleg is emberkereskedők birtokában, ahogyan ezt a film végén olvasható inzertből megtudhatjuk, de igen gyomorba vágó szembesülni azzal, hogy tőlünk pár száz kilométerre, a legfelsőbb és legmegfellebbezhetetlenebb körök tudtával is zajlanak ilyen dolgok. Természetesen (spoiler) Kathryn is csak a felszínt képes megkapargatni, mint ahogy a filmet is kiröhögik azok, akik a mai nap is szép hasznot húznak ebből az undorító bizniszből. De már azzal is, hogy ezt a történetet Larysa Kondracki érezhető indulattal, ilyen érzékletesen, hitelesen és pontosan elmesélte, nagy lépést tettünk egy normálisabb világ felé. Asanisimasa: 8/10

Oliver Stone új filmjével kapcsolatban rendszerint az a legfőbb kifogás, hogy pozitív színben tünteti fel a drogfogyasztást. Holott, inkább felmutatja a jövő egyik jellegzetes embertípusát (már, ha lesz jövő egyáltalán), aki jól képzett, buddhista világnézetű (direkt nem használom a ‘vallás’ kifejezést), problémák iránt nyitott és felelős gondolkodású világpolgár, aki szerint a drog (kizárólag a marihuána) csak egy válasz az őrült világ kihívásaira. A Vadállatok című film egyik főszereplője ilyen. Ben (Aaron Johnson) amolyan újhippi, közgazdász- és kertészdiplomát szerzett a Berkeley Egyetemen, és marihuánát termeszt, méghozzá a legjobbat Kaliforniában. Százezreket lát el füstölnivalóval, mindezt mosolyogva és a legkisebb erőszak nélkül. Amolyan joviális gyümölcskertész, csak sokkal többet keres. Az óriási bevételből természetesen fut puccos tengerparti villára is, de tetemes pénzt áldoz olyan maffiózóktól nem tapasztalt tevékenységekre, mint vízvezetékek, iskolák és kórházak építése Afrikában. Ben tehát jó ember, akinek egy bűne van, hogy momentán az a növény, amit termeszt, illegális. Nem is lenne semmi baj a világon ilyen emberekkel. A baj csak az, hogy az önző, pénz-, hatalom- és bosszúéhes vadállatok vannak többségben…

A film cselekménye szerint (mely Don Winslow Barbár állatok című regénye nyomán bonyolódik) egy tijuanai drogkartell vet szemet Ben bizniszére és mivel az szép szóval nem adja, erőszakkal próbálják megszerezni. Az igazán szép, új világ eddig tart, innen kezdve az unalomig ismert gengsztertörténet, lövöldözés, árulások, korrupt rendőrök, brutális erőszak veszi kezdetét, melybe Ben és gyerekkori barátja, Chon (Taylor Kitsch), valamint közös szerelmük, O (Blake Lively) majdnem belehal. A boldog, békés, barátságos világ a gonosz, önző és erőszakos világgal szemben – ha ez a kérdés, akkor igen, Oliver Stone a marihuánatermesztés (és a megújuló energiaforrások, zöldtechnológiák, a közjólét fejlesztése) mellett teszi le a voksát. Ha ennyi a baj, akkor annyi baj legyen…

A film amúgy, sajnos nem olyan jó. A Született gyilkosok erős formalizmusa helyett egy szokványos képi nyelvben elmesélt 12=egy tucat akciófilmet látunk, néhány idegesítően béna jellegzetességgel. Az egy dolog, hogy a gonosz ellen-maffiózó kartellfőnök egy nő (Salma Hayek) a közmondásosan macho mexikói bagázs élén, ezt még valahogyan beveszem. De hogy szinte kizárólag Skype-on hajlandó értekezni a világgal, attól a falat vakartam… Benicio Del Toro, mint pszichopata végrehajtó ember, a priori kitűnő választás. De itt a filmben inkább egy akut kötőhártya-gyulladásban vaksin pislogó kamionsofőrt mintáz, aki viszont úgy gyilkol bestiális kegyetlenséggel, mintha kereket cserélne. Bár végül is… A végkifejlet (és akkor most jótékonyan átugrottam vagy 10 db., kisebb-nagyobb logikai bakit) pedig erőltetett, mint egy Barátok közt heti finálé péntekenként. Szóval, nem tudom. Nagyobb lélegzetű dolognak indul, ami a végére elég bénán besül, így összességében csak egy nézhető, de igazán semmi különös akcióthriller a Vadállatok. Lehetne komoly, mély drogtörténet, akár társadalmi dráma, sőt még vicces vígjáték is – de csak egy x+1-dik piffpuff, méghozzá hülye, nyálas végkifejlettel. Travolta korrupt drogrendőrének fontos mellékszerepét tudom csak dicsérni feltétlenül – nem szívesen mondom ki, de jó színész ez a f♠sz. Asanisimasa: 6/10

Az ausztrál John Hillcoat négy filmet rendezett eddig, ennyi azonban elég volt neki, hogy a legrespektáltabb kortárs filmesek között emlegesse az igényes közönség. Pedig nem fest pozitív képet az emberről, sem a jövőre nézve, sem a múltba mélyedve. Az ő világában kemény férfiak teszik a dolgukat, tehát küzdenek egymással az életben maradásért, s eközben nem válogatnak eszközökben – nők nála csak mellékszerepben, a fal mellett ácsorogva látszódnak. A Fékezhetetlen című új filmjében, pontosabban annak legvégén, mintha hajnalpír sejtetné az elkövetkező boldogabb napokat, hiszen hősei sok-sok harc után (SPOILER) “boldogan éltek, míg meg nem haltak”…

E vöröslő farok persze, köszönhető annak is, hogy a történet valóságban megtörtént eseményeken alakul, tehát, amit az élet produkál, azt nem illik megváltoztatni, ha egyszer éppen azt szeretnénk elmesélni. A Nick Cave (igen, az a Nick Cave) által írt történet a múlt század harmincas éveinek alkoholtilalma idején Virginia államban szeszfőzdét üzemeltető testvérek történetét meséli el, akik alkalomadtán vakmerően szálltak szembe a korrupt hatalommal is. Tökéletes találkozás ez, hiszen csont nélkül passzol történetük Cave dalai által megénekelt világba, abba, amit például az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című démonikus hatású regényében is leírt. Hideg sár felett köd lepi el a történet helyszínéül szolgáló erdős vidéket, ahol durva, kevés szavú férfiak töltik befőttes üvegekbe az erdő mélyére rejtett, illegális szeszfőzdében erjesztett, bizonytalan minőségű piát. A völgyben, a faluban bigottan vallásos közösség eksztatikus istentiszteleteken “dugja fejét a homokba”, így kerülve el a valósággal való szembesülést. Ebben a világban nincsenek jók, legfeljebb ártatlanok, illetve, inkább áldozatok. A halálnak fittyet hányó Bondurant-fivérek a helybéliek szemében legendákká váltak, sorsuk pedig Hillcoat és Cave olvasatában száraz, szikár, férfiasan kemény ballada – ha nem nézzük “azt a véget”.

Ezúttal nincsen szó filozofikus mellékzöngékről, utópiáról és disztópiáról, nincs moralizálás, csak a “dal” van, amely megénekli Forrest, Jack és Howard Bondurant történetét, aki legyőzte a gaz Charlie Rakest, a velejéig rohadt, korrupt szövetségi ügynököt. Szerencsére Hillcoat nem akart műfaji filmet kreálni e sztoriból, épp olyan komótos tempóban baktat leszegett fejjel előre, ahogy eddig is tette. Az akciójelenetek viszont meghökkentően brutálisak. A főalak Forrest szerepében az egyik legkurrensebb férfisztár, Tom Hardy ismét briliáns. Shia LaBeouf tejfelesszájú, romantikus Jack-je igazi drámai figura lenne, ha ismét csak az a vég nem lenne… Guy Pearce (Charlie Rakes) pedig olyan rohadt, amilyen eddig egész életében nem volt még. Gary Oldman viszont rutinból hozza a pszichopata gengsztert. Remek a zene is, amit szintén Nick Cave szállít, Warren Ellis remegő hangú, pszichedelikus hegedűjével – nagyban meghatározza a film balladisztikus hangulatát. Jó kis film. Asanisimasa: 8/10