asanisimasa

Ez egy elég erőtlen löket, ez a film. Ha tényleg ilyen csávó volt Hunter S. Thompson, mint amit itt Johnny Depp és Bruce Robinson le akar nyomni a torkunkon, akkor valaki más volt a gonzo-újságírás kitalálója, akinek ‘tépj be, menj oda – és másnap józanul írd meg’, illetve ‘menj oda józanul – és másnap betépve írd meg’, valamint a ‘tépj be, nézd meg és írd meg úgy, ahogy vagy’ zsurnalisztikai alkotómódszeréből táplálkozik szinte minden mai nyomtatott és nyomtalan sajtó, blog, twitter- és facebookbejegyzés, aki/ami megpróbál érdekes is lenni, a tényszerűség, szellemesség, korrektség és a szabatos fogalmazás mellett, helyett és hiányában. A Rumnaplóban (melynek regény-eredetijében saját, Puerto Ricó-i kezdő újdondászkodását írja le) legfeljebb arra derül fény, hogy ha sok rumot iszol, akkor elébb-utóbb kettőt látsz mindenből, keményebb hallucinogénekről még szinte szó sincs. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy szegény Thompsonnal (itt Kempnek hívja magát) semmi rendkívüli dolog nem történik, mint ami általában megtörtént szinte bármely 23 éves fiatalemberrel: berúg, szerelmes lesz, állásinterjún parázik és idősebb, dörzsölt “nagymenők” szívatják. Ráadásul Thompson/Kemp még nem is vágja ki olyan karakánul a rezet, mint azt egy filmhőstől elvárnók – alapvetően egy közepes képességű srác. De hogy aztán ebből a tinglitangli kis firkászból hogy lesz néhány év múlva az az LSD- és whiskymarta agyvelejű, politoxikomán pszichopata vadállat, mint ami, arról nem esik szó.

Pedig Johnny Depp tizenegynéhány éve egyszer már megrajzolta a karaktert, amiben nem is volt sok hiba, igaz, akkor ő is fiatalabb volt ugyanennyivel. Ráadásul, személyesen is ismerte Thompsont (lásd például az alsó képen). Azóta viszont viszont valószínűleg agyára ment Jack Sparrow, vagy Vanessa Paradis, vagy a délfrancia borbirtok, vagy mindez összesen, mert itt csak halovány árnyéka régi önmagának. Az nem akadály, hogy 48 évesen játszik 23 éves fiút, hiszen színész, ez a dolga, amellett, hogy igen jólképzett maszkmesterek is dolgoznak Hollywoodban, a CGI-ről nem is szólva. Lélekben, fejben nincs ott, nem gondol semmit, s a bimbózó őrületnek még a szikrája sem lobban fel szeme sarkában. Unott, üres és lassú. Szerintem depressziós. Johnny DEPPressziós. De most igazából is. A film elsősorban rajta, másodsorban pedig azon csúszik el, hogy maga a sztori is elég üres, mint ahogy arra fentebb utaltam már. Én egyedül Dariusz Wolski operatőrt dicsérném szép magazin-kompozícióiért. Giovanni Ribisi amúgy nem volt annyira rossz ex-náci, részeges norvég alkoholistának, de azért ő is inkább csak karikíroz, mint karaktert teremt. Amber Heard jó nő, Aaron Eckhart pedig séróból tolja a sima modorú szélhámost. Ennyi, tehát nem sok. Asanisimasa: 4/10

Valamikor a XVIII. században írta Matthew Lewis A szerzetes című regényét, amit valamilyen okból gótikus regénynek tisztelnek az irodalomtudósok – ők nyilván tudják, mit keres a gótika a késő barokk-korban. Fejünkben a zavart tovább fokozhatja az is, hogy a regénybéli megesett (mert bizony, vele is megesett…) szerzetes alapvetően már a késő reneszánsz korában tette, amit tett, hiszen már Amerika is rég fel van fedezve, a venezuelai Caracast is már városként emlegetik több helyütt… De ha gótika, akkor gótika, végül is a Cure zenekart is gótikusnak mondják, Dario Argentot is a gótikus horror pápájának tartják, így ha egy történet szerzetesekről szól, akkor az is gótikus. Így akkor a katolikus egyház is gótikus? De akkor mit keres még mindig itt, a poszt-posztmodern szutyokban?

Viccet félretéve, Lewis mester gótikus irodalmának inkább a jóval későbbi Argento által művelt dolgokhoz van köze, hiszen az nem a művészeti korszakhoz, hanem egy műfajhoz kötődik. A gótikus regényt nevezhetjük rémtörténetnek és gótikus horrornak is egyaránt. A szikár cselekmény egy, a rend kötelékében csecsemőkorától nevelkedett, sziklaszilárd hitű szerzetes Sátán általi megkísértéséről szól, és (SPOILER) nem feltétlenül a római katolikus egyház propagandájának megfelelően, annak bűnös pusztulásával végződik. E hasonló, A szerzetes címet viselő filmfeldolgozás a sovány sztorin még húzott is egy jó nagyot, hiszen míg az ódon alapanyagban azért Ambrosio atyát meglehetősen sűrűn lengte körbe a gazdag és bűnös hölgyek koszorúja bűnbocsánatra várva, a filmváltozatban már csak két hölgy teszi a dolgát, akik közül az egyik ráadásul nem is az, akinek mutatja magát. Mellesleg, ez a húzás nem árt a filmszerűségnek, hiszen a szinte kizárólag kolostori környezetben játszódó történet misztikus, sejtelmes légkörének jót tesz, hogy nincs szanaszéjjel beszélve. Van tér és idő a hosszú kerengőkön sebes léptekkel suhanó csuhák surranó hangjára. Van tere Vincent Casselnek, hogy játsszon, sajnos néha már annyira sejtelmesen alul van világítva, hogy ebbéli erőfeszítése nem látszik. Dominik Moll, mint mondtam, elég jól meghúzta a sztorit, de az alapanyag suta vonalvezetésétől (Antonia meglehetősen elnagyolt szerelmi szála, pl.) nagyon elszakadni nem tudott, a (katolikus szempontból) gyalázatos végkifejletet viszont pontosan odaszúrta.
Az viszont egyértelműen hiba, hogy ha már belement ebbe a katolikus, bűnbocsánatos, megkísértéses, máglyahalálos cuccba, igazán sötét, igazán sátáni nem mert lenni. Argento (vagy mondjuk Ken Russell) egészen biztosan nem pipiskedett volna ennyit ezzel… Így viszont annyira illedelmes, hogy akár este nyolcas kezdéssel is lazán mehet adásba, viszont annyira langyos is. Asanisimasa: 6/10

Persze, ha majd piros hó esik! – vágjuk rá gyakran, ha valami olyasmiről kérdezik véleményünk, amiben nagyon nem hiszünk. A Jackpot című norvég krimikomédia szereplői például abban nem hisznek, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. A végén aztán már azon sem csodálkoznak, ha piros színű karácsonyfát látnak, ami legalább olyan furcsaság, mint a piros hó.

Jo

Jo Nesbø a kortárs skandináv irodalom, ezen belül pedig a norvég krimi vitathatatlan sztárja és nem akármilyen fazon. Afféle mai, modern „reneszánsz ember”, ha korunkat bármilyen szempont szerint reneszánsznak lehetne nevezni. Maradjunk tehát annyiban, hogy sokszínű tehetség. Eredetileg profi focistának készül, a norvég Molde csapatában játszik és a Tottenham Hotspur csapatába vágyik, amihez még esélye is van, hiszen tehetséges a srác. Azonban a térdszalag, minden labdajátékos rettegett mumusa, ezúttal is idejekorán mondja fel a szolgálatot, így az álom ezúttal sem válhat valósággá. Gyenge tanuló, de aki profi sportolónak készül, annak sosincs elég ideje a tanulásra. Nesbø így hivatásos katonának áll, ám valahol a sarkkörön túl töltött három év szolgálat szabadidejében megtanul mindent, amire 19 éves koráig nem volt ideje. Néhány év múlva közgazdász diplomát szerez, közben ezer dolgot művel. Egyszer taxisofőr és rockzenész, szinte mindig sziklamászó, néha újságíró és tőzsdebróker, de igazán egy dolog érdekli már gyerekkora óta, természetesen a focin kívül: imád történeteket kitalálni. Később aztán leírni is, ennek köszönhető jelenlegi, fentebb említett státusza. Detektívtörténetei afféle neo-noirok, fő alakja Harry Hole, a faragatlan, részeges nyomozó, aki rendszerint igen véres, hullákban és durva, rosszéletű figurákban bővelkedő történeteket old meg állandó másnapos szájszaggal és borostásan. Nesbø történeteit mindig jellemzi valami fanyar, bizarr, sőt morbid humor, valamint egyfajta igen erős társadalomkritikus szemlélet. A Jackpot című film egy olyan történetéből készült, melynek éppen nem Harry Hole a főszereplője, a többi attribútum azonban stimmel.

Vérfürdő a karácsonyfagyárban

Harry Hole ezúttal Solør (Henrik Mestad), a norvég rendőrség excentrikus nyomozója, kígyóbőr zakóban és tarajos sülre hajazó hajzattal. Fura figura ő is, akiben mintha Stefan és Harry egyesült volna egy bizarr pillanatra. Kimért, mint Derrick felügyelő és spontán, mint Klein nyomozó. Egyszerre. Sajnos, azonban nem ő a sztori főalakja, ő csak fut a dolgok után, melyek egy határmenti szociális kisüzemben történnek, ahol kizárólag hajdani elítéltek dolgoznak Oscar (Kyrre Hellum) vezetésével: műanyag háztartási hulladékból egy bonyolult eljárás során műanyag karácsonyfákat gyártanak. Egy nap, történetesen karácsony előestéjén Oscar egy totószelvényt visz beváltani, amin három munkása fogadja meg a tutit. Oscar azonban hallgat megérzésre (amit a csinos kasszírnő piszkál fel) és megváltoztatja az egyik tippet. A sors kegyetlen, hiszen éppen így nyerik meg a címbeli, 1.7 millió norvég koronát érő jackpotot, ami nem várt események láncolatát indítja el, melynek végén az egész norvég-svéd határszakasz vérben úszik, beleértve a karácsonyfaüzemet is, mint tetthelyet is.

Vérfürdő, mint nyerő tipp

Egészen biztosan nem a Jackpot Nesbø legjobb története, de valahogyan mégis illeszkedik a legmodernebb trendekbe – nyilván erre érzett rá Magnus Martens rendező is. Manapság (2012 október vége) vért akar látni a nép. Amerikában rekordokat döntöget egy öldöklésben, vérben és szétloccsanó agyvelőkben tobzódó zombi-sorozat, de hatalmas rajongótábora van Dexternek, a tömeggyilkosnak is; az Oscar-szivacs Coen-testvérek sem mennek a szomszédba egy kis vérben tapicskolásért, Tarantinóról, Rodriguezről és a mögöttük rétegződő gore-színtér jobb-rosszabb alkotásairól most nem is szólva. A vérfürdő azonban nem a maga vérrögvalójában, hanem erős idézőjelek között, humoros, olykor abszurd, máskor bizarr történetbe ágyazva jelenik meg, annak mintegy „fűszereként”. A Jackpot környezete nem táplálja a kő(olaj)gazdag Norvégiáról alkotott sztereotípiáinkat sem. Norvégia „valagában” járunk, sittes arcok, lepukkant faházak között, itt érezni Nesbø valódi világát is. A cselekmény azonban ezen kívül nem hoz semmi extrát: pl. Guy Ritchie-től is jól ismert piti arcok váratlanul nagy lóvét nyernek, ami természetesen elveszi az eszüket. De Nesbø és Martens ezt a semmi sztorit viccesen komótos északi tempóban vezeti elő, ami az ismert szituációkat (mexikói stand-off, stb.) abszurd baletté varázsolja. Minden poénra van idő, minden poén szinte percekig visszhangzik, aztán elhal. A Jackpot olyan, mintha annak idején egy Derrick-epizódot Quentin Tarantino rendezett volna… Vicces utalások Coenék Fargojára, a közepes, ám hazai Hideg préda című filmekre. Végül is szórakoztató film, ha nem alszunk el közben. Erre ugyanis megvan az esély, ha a téli hidegből esünk be a fűtött moziterembe. Asanisimasa: 6/10

Bele a fehérségbe, erről szól a film, bár a munkacímként használt Comrade (itt kb. Harcostársak) is megfelelő lett volna. Szóval, Into the White, magyar cím nincs (még). Még mindig van mit feldolgozni a második nagy háború élményhalmazából, persze sok általános érvényű megállapítással, tanulsággal. Ezúttal a kevéssé ismert, ritkán emlegetett norvég hadszíntérre pillantunk rá. A történet idején 1940-et írunk, tehát épp’ hogy kitört a háború. Norvégia már német megszállás alatt van, amit a helyiek annyira nem szeretnek, mint ahogyan azt a német propaganda állítja. De nem szeretik ezt a helyzetet az angolok sem, ugyanis a norvég vasérclelőhelyek létfontosságúak a hadiiparuk számára, nem szólva az északi, jégtől védett fjordok kikötőiről, melyek az Amerikából érkező segélyhajókat tudnák fogadni. Ez ügyben így izmos légicsapások érik angol részről a norvég légteret, amit a német Luftwaffe helyi egységei elkeseredetten próbálnak védelmezni. Valahol a szárazföld belseje felett egy ilyen légicsata alkalmával egy angol és egy német gép kölcsönösen lelövi egymást, lezuhannak, de szerencsésen többségük túléli a becsapódást. A baj ezzel még nem múlt el, hiszen tombol a norvég tél, s a hegyek között amerre látni, mindenütt sziklák és a hó vakító fehérsége. Az angol és a német túlélők, egymástól persze függetlenül, ugyanahhoz az elhagyott vadászkunyhóhoz igyekeznek, mint egyetlen menedékhez. A kunyhóban aztán élet-halálra menő kiszorítósdi veszi kezdetét, miközben élelem, tüzelő alig van. Megtörtént eseményeket dolgoz fel a film.

A viruló skandináv filmgyártás jól ismert sztárjainak árnyékában csendesen készíti jobbnál jobb filmjeit a norvég Petter Næss. E legutóbbi, fehérségbe beletűnő filmje is remek, amolyan háborús kamaradráma. Pontosabban, alapvetően háborúellenes kamaradráma, hiszen bár a második világháborúból meríti valóságos témáját, a második világháborúban is játszódik, végső tanulsága nem lehet más, minthogy őrület, soha többet! Nem piff-puff lövöldözős, robbantgatós l’art pour l’art akciófilm tehát, nem is történelmi igazságtétel címén történő propaganda, hanem megkísérli megmutatni a háború poklában is az ember alapvető értékeit – s ezt sikerrel meg is teszi, ráadásul, a valóság megfellebbezhetetlen hitelével. Persze, a valóság az, amit az angol Davenport kapitány (itt Lachlan Nieboer) és lövésze, a pimasz, de tökös Smith (itt Rupert Grint), valamint a német Schopis hadnagy (Florian Lukas) és életben maradt legénysége, a súlyosan sérült Josef (David Kross), valamint a hallgatag óriás, a titokzatos Strunk (Stig Henrik Hoff) átélt abban a kunyhóban, az odakint tomboló hóviharban, mínusz 20 fokban, de súlyos spoiler lenne, ha elárulnám miért hiteles mégis.

Lövés szinte nem is történik (végül is történik, de…), a cselekmény mégis feszült. Egy szűk szobányi területen összezárva a hiányos felszerelésű két ellenség, ez nyilvánvalóan önmagában is komoly drámai szituáció. Ki kerekedik a másik felé, miközben a túlélés érdekében nagyobb szükségük van egymásra, mint amekkora köztük a gyűlölet? Mit jelent a háború ott lent, a harcosok szintjén? Ki tudja feláldozni az életét az ellenségének túlélése érdekében? Súlyos, mély moralizálásra alkalmas kérdéseket vet fel a film, melyekre aztán választ is kínál, a normális emberek által meghozható kizárólagos választ. Elegáns ritmusú, fojtott atmoszférájú háborúellenes propaganda az Into the White, aminek tanulságát viszont nagyon nem árt jól megszívlelnünk, hiszen ma már ennyi esélyünk sem lenne a túlélésre hasonló esetben, mint itt, egyeseknek. Sarkos értékítélete, erős humanizmusa ellenére Næss filmje mégis árnyalt karaktereket, meghökkentő személyiségváltozásokat produkál, csakúgy, mint az élet, s így fontosabb film is, mint száz, értelmetlen halált haló hősöket piedesztálra állító, heroikus hazugság. Asanisimasa: 9/10

Nagyon kevés olyan filmes alkot manapság, akire feltétlenül oda kell figyelni, már csak eddigi életműve jogán. A kanadai David Cronenberg ilyen lehet, bár személy szerint erről azért annyira nem lennék meggyőződve, csinált ő már korábban is gyenge, de legalábbis semmilyen kis filmeket is, néhány tényleg megkerülhetetlenül egyedi mű mellett. Mindenesetre, személye komoly tiszteletnek örvend filmrajongó körökben, s talán ennek is köszönhető, hogy új filmjét, a Cosmopolist igen felfokozott várakozás előzte meg. Aztán jött a hidegzuhany, a tömegek (értsd ez alatt általában a fizető nézőket) minimum értetlenül meredtek maguk elé, de inkább káromkodva küldték el az anyjába a lassan már idős mesternek tekinthető mestert. Eközben a művelt, értő közönség (nevezzük őket bölcsészpulóveres sznoboknak, esztétáknak, kékharisnyáknak, satöbbinek) ellentámadásba lendül és több szólamban zengi a Hozsanna néked, Igazmondó kezdetű zsoltárt. Tehát, mi történt itt?

Az egy dolog, hogy elszoktunk az olyan filmektől, melyek úgy beszélnek a valóságról, hogy közben össze-vissza locsognak, urambocsá’ Dada szellemében dobálnak egymáshoz szavakat, és az egy másik, hogy szegény Robert Pattinsont nehéz megszokni színészileg intellektuális igényű szerepben. Ettől azonban még robbanthatna kasszát a film, a nagyobb baj, hogy vele Cronenberg legfeljebb a spanyolviaszt találja fel újra, amellett, hogy jellegzetes kézjegyeit, a szexualitás sajátos megjelenési formáit, az autó fétisjellegét, az explicit erőszakot, és a többi ilyesmit hakniztatja. A nyikhaj, cinikus, felelőtlen, öntelt, hideg és kőgazdag yuppie portréját számtalanszor megfestették, megírták és lefilmezték már, megjelenésének e mostani (?) gazdasági válság körülbelül annyi aktualitást kölcsönöz, mint azzal tisztában lenni, ha vihar jő New York városára, abban bizonyos meteorológiai anomáliáknak kell közrejátszania, például. Ennél egy egyszerű Békemenet táblaerdeje is jobban cizellál, s főleg, viccesebben.

Rendben van, felfedezhetünk e film által egy újabb, kevéssé ismert amerikai írózsenit, aki majd nyilván örömet fog okozni annak a néhányszáz embernek, akik olvasnak még komoly/komolyan veendő/túl komolyan vett irodalmat: Don DeLillo nyilván tényleg komoly író. Én ugyan semmit nem olvastam tőle, de azok a párbeszédek, melyek e filmben elhangzanak (és amelyeket a hírek szerint egy az egyben emelt be a filmbe Cronenberg), bizony tényleg ütnek. Mintha Ionesco írta volna, mondjuk, az Armageddon dialógjait. Milyen jó film is lett volna az így! Sajnos, a film által megjelenített poszt-apokaliptikus környezetben, egzakt, beazonosítható események közepette kifejezetten üresnek, művinek és erőltetettnek hangzanak. DeLillo yuppie-portréja közhelyes, a sztoriról úgy válnak le az önmagukban vicces párbeszédek, mintha maguk a karakterek sem vennék komolyan ezt az egészet. Cronenberg jobb híján kedvenc játékait rendezgeti ebben a húszmillió dolláros vitrinben.

Jellemző, hogy amerikai pénz nincs is a produkcióban, főleg portugál, francia és olasz pénzből készült, Cronenberg “hazaija” mellett. Erős a haknigyanú, az ihletett alkotás rovására. Amúgy Pattinsonnal színészileg szerintem nincs gáz, engem legalábbis nem zavar, Juliette Binoche-t viszont csak a stáblistából ismertem meg, pedig őt imádom, Mathieu Amalricot pedig egyáltalán nem. Paul Giamatti hozta magát, bár nyilván fogalma sem volt, miben vesz részt. Sokkal több jót viszont nem tudok mondani a filmről, nincs igaza az okosoknak. Asanisimasa: 3/10

Azért az vicces, ahogyan a franciák saját, amúgy méltán világhírű gasztronómiájukhoz viszonyulnak. Hortense, a filmbéli szakács éppen azért kapja megtisztelő megbízatását, hogy egyszerű, sallangmentes házikosztot vigyen. Ehhez képest, annyit dobálóznak itt a méregdrága szarvasgombával, bresti csirkével és doveri laposhallal, mint tíz évfolyamnyi Gault&Millau-ban összesen.

L’ecsó, vagyis ratatouille

Természetesen, akár még egy egyszerű pirítóst is lehet csúcsgasztronómiai kifinomultsággal elkészíteni, illetve tálalni, azonban azt azért nem hiszem, hogy egy átlagos francia háziasszony nap, mint nap szarvasgombás kacsamájpástétommal töltött mazsolaborban párolt bébikacsát ad fel a család asztalára. Még azt sem, hogy ünnepnapokon. Úgy gondolom, hogy egy átlagos francia tökéletesen elvan az asztali bor, baguette, sajtok, valami hús vagy hal a tepsibe, mellé dobva zöldségekkel-menün, méghozzá egész életében, és még így is nagyságrendekkel igényesebben és választékosabban étkezik, mint a világ fennmaradó részének összessége, persze szintén átlagolva. Ha a francia valami különlegesebbre vágyik, akkor vendéglőbe megy. Vagy ott van a népszerű, és ennek ellenére remek rajzfilm, a L’ecsó. Vagyis ratatouille (ami nem teljesen vág egybe a mi általunk ismert lecsóval, de ez most jellemezze csak a fordító gasztronómiai igénytelenségét…), na, azt még hozzá tudom képzelni az átlagfrancia menühöz. E mostani filmbéli palota lakója is pontosan arra vágyik, amit L’ecsó, a kis rajzolt konyhatündér is tudott: a sok puccos, cirkalmas, agyonbonyolított és túltervezett ételkülönlegesség helyett, amivel státuszának megfelelően nap, mint nap traktálják, valami régi, otthonos, egyszerű ízeket kapjon. A nagymama konyháját kívánta a Rue du Faubourg Saint-Honoré 55. alatti otthonába. Erre a feladatra a távoli vidéki kisváros panzióját üzemeltető Hortense-t (Catherine Frot) találta legalkalmasabbnak, hogy végül is mi okból, azt elfelejtette orrunkra kötni Christian Vincent, az Ízek palotája rendezője. Hortense természetesen elismert gasztronómiai szaktekintély szűkebb pátriájában, ennyi kiderül a filmből, azonban minden helyi érdekű sztársága kevésnek tűnik ahhoz, hogy a francia köztársasági elnök őexcellenciájának magánszakácsa legyen az Élysée-palotában.

Ki bosszantja fel Európa legnagyobb konyhafőnökét?

Az egyértelmű, hogy a konyhakultúrájára oly annyira felvágó franciák fényűző köztársasági elnöki rezidenciájának konyháját nem vezetheti akárki: e filmben például egy kövér, középkorú és meglehetősen arrogáns férfi. A hangsúly az utolsó szón van, valamint azon, hogy nyilvánvalóan komoly szaktekintélynek kell lennie. Az is köztudott viszont, hogy a francia történelem mennyi kemény, öntudatos és harcos nőt adott a világnak – így e film alapkonfliktusa már adott is. A rezidencia dölyfös főszakácsa, aki magát a szakma felkent pápájának hiszi (még az is lehet, hogy amúgy teljes joggal), majd felrobban mérgében, amikor el kell viselnie, hogy főnöke többé nem tart igényt művészetére, hanem egy „falusi konyhalányt” vesz magához, hogy az egy „sarki kifőzde” menüjét szolgája fel neki. A „falusi konyhalány” természetesen azért nem aprózza el, ahogy arra már a „leadben” is utaltam, így a M. Président is tökéletesen boldog választásával, azonban Pascal (Brice Fournier), a dölyfös séf minden titkosszolgálati, konspirációs és intrikus szálat megmozgat, hogy állásából kimozdítsa Hortense-t. Efféle szálak márpedig teljességgel behálózzák az Élysée-palotát…

„Szerelmes a szakácsnő”

Félreértés ne essék, a filmben nincs szerelmi szál, azzal, hogy „szerelmes a szakácsnő” csupán arra utalnék, hogy picit bizony ez a kaja el lett sózva. Bár Hortense egyértelműen főalakja a filmnek, ezt Catherine Frot képes is közvetíteni, méghozzá ízléssel, kevés eszközzel, s a két idősíkon és különböző földrajzi helyen futó cselekmény is már szerkezetéből fakadóan izgalmas és drámai hatást keltő, dráma még sincs a filmben. (Amúgy komédia mégannyira sem…) Hortense teszi a dolgát, legjobb tudása szerint, harcol is igazáért, azonban amikor belefárad, egész egyszerűen otthagy csapot, papot, fakanalat és elmegy az Antarktiszra kantinosnak. Ergo, megfutamodik. Ha nem is gyáván, de (hétköznapi női józansággal) ellép az igazi konfrontáció, ám így az igazi, filmre való történet elől is. Nem véletlenül nem tud mit kezdeni vele a filmbéli ausztrál tévéstáb sem, Hortense története elég soványka. Nyilván érzi ezt a rendező Christian Vincent is, ugyanis az Ízek palotájának érdekesebb részei azok a jelenetek, melyekben a különféle ételalapanyagokról, főzési eljárásokról esik szó, különös tekintettel az ominózus szarvasgomba megdicsőülésére (lásd az alsó képen), ami itt egy közönséges pirítóson nyilvánul meg, kvázi katarzisként. Erre viszont azt mondom, hogy annak árából, amit Hortense itt rápakolt egy szelet pirítósra, egy magyar család egy hónapig jóllakik. Szóval, nem stimmel ez… Asanisimasa: 6/10

Olyan ez a film, mintha a Barátom, Bonca képzeletbeli második részét Peter Greenaway forgatta volna Hollywoodban, Steven Spielberg producerkedése alatt. Az ún. “boncaság” ugyanis vastagon benne van Wes Anderson Holdfény királyság című filmjében, ha ez alatt tényleg a gyermeki tisztaságnak, fantáziának és játékosságnak a felnőttkor száraz komolyságára való kivetülését értjük. “Bence” immár majdnem 13 éves és a szerelmes “Boncát” keresi – és meg is találja. Varga Katalinnak és Katkics Ilonának persze, semmi köze nincs ehhez az üde kis mozihoz valójában, pusztán a megfelelő kort megélt magyar agyban csatolódnak ilyen sajátosan a szinapszisok: Wes Anderson filmje tökéletesen szuverén, önálló mű, mégha egyfajta UFO is Hollywood egén. Pedig a lehető legbanálisabb témát boncolgatja, mi valaha adódhat, az első szerelem csodája van itt is terítéken.

Anderson azonban veszi a bátorságot, hogy ezt egyfajta furcsa dicshimnuszként ábrázolja, melyben nincs (illetve, alig) van görcs, minden nyílegyenesen halad a végcél felé, a rossz hoppon marad, a jó pedig elnyeri jutalmát, miközben a statisztéria tapsol neki. “Bence” itt Sam, a korán árván maradt, magányos és magának is való kissrác, aki itt viszonylag hamar megtalálja szíve hölgyét, a hozzá igen sokban hasonló Suzy-t, akivel, megszökve a cserkésztáborból, világgá mennek 10 napra (lásd a felső képen) egy New Englandi szigeten, ahol aztán a sziget teljes felnőttlakossága, plusz az összes kiscserkész őket keresi. Eközben a távolban a gonosz Gyermekvédelem pecsételi rettegett űrlapjait. E banális történet azonban Wes Anderson olvasatában utánozhatatlan bájjal és sajátos, fanyar humorral jelenik meg, ellenállhatatlan erővel.

Anderson titka a következetesen végigvitt erős vizualitásban van (itt jön ide az elején említett Greenaway). Enyhén elrajzolt, picit bizarr figurák szinte bábukként állnak a furcsán komponált képeken, melyekből aztán Robert D. Yeoman rövid, határozott mozdulatokkal lép a következőbe. Nem úszik, nem áttűnik, nem közelít és nem távolodik. Vagy odébb csúszik néhány gyors lépésnyi fahrttal, vagy igazít egyet egy határozott skurccal balról jobbra, jobbról balra fentről le, avagy lentről felfele, de mindig kompozícióból kompozícióba. Szinte animációs hatást kelt így a film, amihez hozzájön még a paletta teljes spektrumát kihasználó pasztell színpompa.

A karakterek szintén kissé bizarr figurák. Bruce Willis seriffjét alig ismerjük meg, újra hajjal, mégha kevéssel is. Frances McDormand, Edward Norton, Bill Murray, Harvey Keitel karakteres mellékszerepei (alsó kép) már megjelenésükben mosolyogtatóak, valós emberek valószerűtlen karikatúráit játsszák egy valóságban talán soha meg nem történő történetben.

Merthogy, ilyen nincs és nem is lehet, hogy ez a szemüveges kis okostojás, mit amilyen Sam is, megtalálja a boldogságot. Ennek így nincs semmi értelme… Miért olyan okos, ha boldogság is megvan? Legfeljebb a filmeken, melyek egy ideális, reményteljes világot mutatnak meg nekünk itt lent, a kutyaszaros világban. Amúgy Spielberg-módra… Asanisimasa: 8/10