asanisimasa

Vannak azért fanyalgó hangok, főleg a kritikai oldalon, míg a nézők rajongói szegmense már dafke rajong Quentin Tarantino új filmjéért. Véleményem szerint pedig az lenne a nagy halál, ha QT egy olyan filmmel állna elő, amire úgy tódulna a nép, mint bármelyik Alkonyat-vacakra, miközben a “szakma ” a Rohadt Paradicsomon licitálná egymást túl az ájult lihegésben. Az a film tuti egy nagy kupac szar lenne… Ezzel szemben, szerintem a Django elszabadul szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek.

Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani tisztelgés az olasz spagetti-westernek előtt csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt.

Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal, személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. Tarantino e filmmel sarkosan kiáll a feketék egyenjogúsága mellett, ami akkor is nagy szó, ha jelenleg az USA elnöke is fekete. Délen ugyanis a mai napig nagyon szomorúan veszik ezt tudomásul. A műfaji filmeknél sokszor használt bosszú-dramaturgiát eposzi méretűvé dagasztott történetben gyakorlatilag az egyetlen pozitív fehér szereplő Schultz, a német (Christoph Waltz). A többi fehér aljas gazember, középpontban a gyakorló pszichopata Calvin Candie ültetvényes démonikus figurájával (Leonardo Di Caprio). Az egyenjogúság jegyében viszont “jó” fekete is legfeljebb kettő (Django – Jamie Foxx és kedvese, Brünhilda – Kerry Washington) akad, a többi vagy megnyomorított, akaratgyenge “birkanyáj”, vagy megalkuvó, fehérek seggét nyaló szemétláda (Steven – Samuel L. Jackson). Igaza természetesen csakis a jóknak lehet, mint ahogy ők is győznek. A lényeg a “hogyan”.

Amiket sokan önismétlésnek bélyegeznek, azok valójában Tarantino jellegzetes stílusjegyei. Sokat pofáznak a filmben, mint ahogy QT összes filmjében sokat pofáznak. Valamiért imádja a nyakatekert, bő lére engedett magyarázatokat (itt pompás médiumra talált Christoph Waltz személyében, aki séróból adja a tudálékos, okoskodó figurát), melyeket hallgatva még a szelídebb nézők is gyakran keresik övükön a pisztolyt, hogy lelőjék azt az idegesítő faszkalapot, aki éppen a vásznon ossza az észt – de az is igaz, hogy a világon kevesen tudnak olyan szellemes, meghökkentő logikai vargabetűket rajzoló párbeszédeket írni, mint Quentin. E filmben olykor tényleg túlhúzta picit ezeket, de ha azt vesszük, hogy sokan kifejezetten ezekért a parttalan locsogásokért szeretik Tarantino filmjeit, akkor mindjárt más a helyzet. Vér, halál, öldöklés – Tarantino másik mániája. Van ilyen is, már-már szinte bizarr módon szétrobbanó térdkalácsok, kulcscsontok, könyökök és ember- és lókoponyák garmadával, a vérszökőkút néha az égig lövell. QT ebben az orgiában ezúttal is elmegy odáig, hogy saját magát is elintézi, egy, a szó szoros értelmében bombasztikus cameóban.

Valamiben viszont tényleg kevesebbet mutat ez a film, mint a korábbiak. A Django elszabadul képileg meglehetősen jellegtelen. Azok a markáns, kifejezetten hivalkodó stílusjegyek, melyek vizuálisan annyira jellegzetessé tették pl. a Ponyvaregényt, a Jackie Brownt, vagy a Kill Billt, itt hiányoznak. Egyedül a zenei körítés egy része hozza az elvárt spagetti western-ízeket, a fekete-tematikához illő másik rész mellett, de Tarantino a pontosan eltalált soundtracket mindig biztosan fogja hozni. Az a néhány gyors zoom, főleg a film elején, édeskevés, hogy látványában megidézzen valami szélesvásznú, hosszan elnyúló “spagettiset”, olyan igazi, vadnyugati tájat is alig látni. Minden zöldell, vagy éppen hull a hó (Délen? Hát ezt hogy?). Semmi poros országút, borostás, rosszfogú, koszos körmű pofák, bokáig érő, felleghajtó köpenyek, helyette életképek a Tamás bátya kunyhójából… Ja, igen, láthatjuk-hallhatjuk még Franco Nérót is, mint “friendly appereance”, három percben, de hát ő sem hozza már az igazi Django, vagy akár Keoma fílingjét… Másrészt, Dél az messze nem Vadnyugat, és így meg akkor helyes a látvány. De akkor hol spagetti? Szóval, ez nekem nem stimmel…

Az viszont biztos, hogy ilyen westernt senki nem csinált még a világon, s ezzel Tarantino mégiscsak olyat alkotott, mint amit előtte senki sem. A Django rendhagyó, eredeti, szúrós és szögletes mű, amilyennek szerintem lennie is kell. Az út pedig továbbra is nyitva áll Tarantino előtt (ha akar még filmezni egyáltalán), jöhet egy scifi például, aztán én már régóta várok egy vad szexfilmet tőle, de lehetne egy ókori, ógermán szandálos-gyilkolós is… Hadd ne én adjak neki tippeket. Asanisimasa: 8/10

A legtöbb férfi életében bekövetkezik az a pillanat, amikor hátat kell fordítani a haverokkal való sörözéseknek, a felelőtlen bulizásnak, valamint egyéb léhaságoknak, és a nagybetűs élet kilátástalan, unalmas szürkesége felé kell vetnie véreres tekintetét. Ennek a nehéz pillanatnak megragadására vállalkozik a Barátom, Knerten-mesefilmekkel debütáló norvég Martin Lund új filmjében.

Attól függ

Hogy mikor lesz egy pasiból férfi, az nagyban függ attól, hogy milyen kultúrába, milyen társadalmi osztályba szocializálódik bele, milyen családi, esetleg vallási hagyományok szabják meg útját. Egy szegényebb társadalomba születő fiú általában sokkal hamarabb lesz felnőtt férfi, mint egy gazdagabban. Sok esetben a „pasikor”, a 16-26 éves korig tartó időszak teljes egészében hiányzik is, hiszen aki munkára fogható, annak mihamarabb dolgoznia kell, mert enni muszáj. Sokszor vallási, és/vagy kulturális hagyományok is megszabják, hogy egy fiú már gyerekkorában tudja kit fog elvenni, sokszor össze is adják a gyerekeket (például Indiában). Értelemszerűen, ilyen esetekben a gyermekkorból egyből a felnőttkorba lép az ifjú, s például az e filmben is tárgyalt tünetegyüttest ő megússza (ám ettől neki még semmivel nem lesz jobb/rosszabb). A fejlettebb, gazdagabb, modern társadalmakban azonban a gyerekeket nem kísérti a létfenntartás szüksége, a szüleik rendelkeznek olyan anyagi biztonsággal, hogy a gyerekek nyugodtan tanulhatnak, képezhetik magukat, akár több egyetemi szemeszteren keresztül is. Nyilván vannak sokan, akik itt is szereznek egy szakmát, gyorsan megnősülnek és 40 évesen már unokáikat sétáltatják, vagy ifjúkorukat a karrierjük minél magasabbra futtatására áldozzák, de vannak sokan olyanok is, akik az előbbi nagypapáknál alig fiatalabban még mindig a főiskolás haverokkal randalíroznak, az anyuhoz viszik mostani a szennyest, és ott is ebédelnek egy rendes, hétvégi tivornya után. Ilyen pasi Henrik (Henrik Rafaelsen) is, a Pasiból lett férfi fő-antihőse, aki komoly dilemma elé kerül a filmben. Barátnője, Tone (Janne Heltberg) gyermeket vár és ehhez a projekthez egy komoly, megbízható, felelősségteljes Henrikre van szüksége. Henrik azonban jelenleg még inkább csak egy bohókás, idétlen „pasi”, a szó összes értelmében.

Klisék nélkül

Nyilván többféle megközelítési mód adódhat egy ilyen „trauma” feldolgozásához. Mivel az életet alapvetően meghatározó fordulópontról van szó, lehetne drámában, mély, pszichologizáló attitűdből nézni Henrik „vergődését”, de egy skandináv filmben, ahol az ilyen nézőpont klasszikusnak számít, ez igen közhelyes lenne – legyen a mű bármily hiteles is. Lehetne amolyan Amerikai pités, cseppet sem szégyellős, obszcenitásba hajló komédiában gondolkodni – ami viszont szintén közhelyes lenne, a nézők 99%-a legyintene, hogy „még egy dilis amcsi film a lúzerekről”. Kit érdekelne az ilyen? Martin Lund, aki írta és rendezte e filmet, úgy próbálja szarva közt a tőgyét elkapni a tehénnek, hogy mixel. Nem akarja a férfivá válás problematikáját elviccelni, ezért a drámaiságot amolyan dán dogmás, dokumentarista ízű, expresszív történetmeséléssel és színészvezetéssel hozza be a filmbe. A kamera nem fényez, nem ködösít, néha teljesen belemászik a szereplők aurájába és megmutatja a lehető legelőnytelenebb arcukat. Ékes példa erre, amikor Henrik felébred, arcán a mély barázdákat a párna ráncai és nem pedig a sminkes alkotta. Viszont hogy ne csak hiteles legyen a mű, hanem szórakoztató is, Lund filmjében hajlandó lemenni egészen a legalpáribb tahóságig is. Simán bemegy Henrik és haverijainak squash-öltözőjébe és azokat a homoerotikával is játszadozó, ám igazi macsó „pasis” ugratásokat megmutatja, amit a csajok eddig legfeljebb csak elképzelhettek. Nem beszélve Henrik kulcsfontosságú „kalandjáról” a Pán Péter-kifestőkönyvvel, amiről egy szexuálpszichológus egészen biztosan órákig értekezne.

Takarékosan

Igazi skandináv módra takarékos a film, értsd ezt úgy, hogy Lund nem beszéli agyon a témát és nem is szórja rá a pénzt. 80 perc az egész, stáblistával együtt, és minden benne van, amit a felelősségteljes férfivá válás problematikájáról elmondani kell és érdemes. Az alapszituáció, Henrik és Tone gyermekvállalása olyan banális, aminél banálisabb nem lehet semmi. Azonban ahogyan ezt elmeséli, az a természetesség és személyesség, amilyen meghökkentő fordulatokkal színezi, az igen bravúros. A sztori úgy tartja meg általános érvényét, hogy közben az egyediség hitelével teszi megkérdőjelezhetetlenné. Önazonos hitellel játszanak a színészek is, egy olyan dramédiában, melynek lényegét szinte minden férfi átélte, illetve át fogja élni. Aki nem, annak viszont valami biztosan kimaradt az életéből… A kérdés csak az, vajon a csajok el tudják-e őket cipelni e filmre? Asanisimasa: 7/10

Az öregedés egyik legbiztosabb jele, amikor egy férfiember egyre jobban hajlamos elragadtatni magát. Egyre gyakrabban felejti el a cinikus beszólogatás atombiztos önvédelmi gyakorlatát, egyre gyakrabban sír buta filmeken. Nos, én A nyomorultak kb. huszadik percében (Fantine “áriájánál”) elkezdtem zokogni és ez így is ment egészen a vége főcímig, sőt még azon túl is, ahogy hazafelé bandukoltunk a hóesésbe burkolózó Andrássy úton. Csak mondom, a film mintegy 160 perc. Öregszem.

Sosem volt a szívem csücske a musical. Ha elképzelem ugyanezt a művet, mondjuk az Operett, vagy a Madách színpadán, a nálunk megszokott, “iszonyúan tehetséges” bulvárcelebből musicalsztárrá avanzsált (vagy “visszalépett”) gyíkarcok főszereplésével, rögtön vért hányok. Nem bírom a csúszómászós, ragacsos cukrot. Nem szeretem a musicalt… Persze, ha jobban belegondolok, szűken vett kedvenc filmjeim között is találok belőlük, nem egyet. A Hair, a Mindhalálig zene alapművek számomra. A Moulin Rouge, bár az nem színpadi adaptáció, de akkor is. A Jézus Krisztus Szupersztárt gimnazistaként kezdtem fordítani, szótárból, úgy, hogy soha nem tanultam angolul. A soundtrack albumot rongyosra hallgattam, a filmet is láttam párszor. Tudom, rockopera. Ja, persze. Nekem musical. Mint ahogy az Evita, vagy a Kabaré is. Hogy táncoltak a West Side Storyban, vagy a Tánckarban! De ezek nekem “csak” filmek… Színpadon, éppen a jelzett averzióim miatt, nem láttam sok musicalt, viszont a Kabarét és a Sweet Charityt imádtam az Operett padlásán, bár azokat Alföldi rendezte, aki szintén utolja a cukormázas bájolgást. Persze, ezek a híres musicalek valójában drámák is, a maguk műfajilag kötelező sarkítottságában. Van érvényes mondanivalójuk, és nem csupán szórakoztatni akarnak minél gyorsabban és minél célirányosabban. A nyomorultak is ilyen, persze, ha mondjuk, Miller Zoltánt vagy Sasvári Sándort kéne nézni benne, azt nagyon nem szeretném. De Hugh Jackman (Valjean) és Russel Crowe (Javert) nem Miller és Sasvári, hála istennek, mégha az utóbbiak adott esetben jobban is énekelnek náluk.

Claude-Michel Schönberg (és tsai) musicaljét nem ismertem korábban, de a történetet igen. Még olvastam is, és láttam filmen Jean Gabinnel, Belmondóval, Depardieu-vel – de azokban nem fakadtak dalra minduntalan. Így féltem picit, de végül is nem okozott csalódást, valóban a műfaj egyik csúcsdarabja A nyomorultak című musical (is). Néhány nagy sláger, valamint közérthető, de a tömegízlésnek azért nem túlságosan “alámenő” átkötő zenei betétek és recitativók. Mivel amúgy az opera műfaja közel sem olyan idegen tőlem, mint a cukormázas operett és musical, a recitativók nem okoztak nehézséget, és nem gondolkoztam olyan hülyeségeken, hogy miért kell énekelve elmondani a párbeszédeket (mint azt olvastam idekapcsolódóan egy fórumban). Viszont Tom Hoopertől, a rendezőtől igen komoly merészség volt bevállalni azt, hogy próza, gyakorlatilag néhány félmondattól eltekintve teljesen száműzve legyen a filmből – ami valahol mégiscsak elsősorban egy termék, amit el kell adni. Ráadásul úgy, hogy korábban egyáltalán nem énekesi tehetségükről ismert, amúgy persze, komoly, első vonalbeli sztároknak kell megküzdeniük a hangjegyekkel, kottában leírt párbeszédekkel. Hooper azonban itt nem állt meg, és manapság már szinte öngyilkosan forradalmi lendülettel egyenesen odáig ment, hogy a dalbetéteket a forgatási helyszínen, egyenesben, élőben vette fel egy szál zongora kísérettel és a zenekari részeket tették csak hozzá utómunkában! Mindezt olyan színészekkel, akik nem énekesek! A végeredmény azonban, úgy gondolom, őt igazolta.

Elképesztően erős, intenzív és természetes jelenség a vásznon az összes szereplő, Jackmantől a döbbenetes szép/rút Anne Hathawayen (Fantne) át a meglepő Sacha Baron Cohenig és a nem meglepő Helena Bonham Carterig (Thénardier házaspár), no és a gyerekek… Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem képzett, simára csiszolt hangú, ám nulla drámai kifejezőerővel rendelkező “szép” musicalszínészeket kellett néznem, hanem igazi színészeket, akik ugyan néha alaposan megküzdöttek a hangokkal, de azt semmilyen pontosan eltalált kétvonalas C nem pótolja, ha egy “áriát” vágás nélkül, premier plánban nézhetek végig, és azt el is hiszem mindenféle kétely, hitetlenkedés nélkül! Márpedig drámából, keserű emberi sorsból van bőven A nyomorultakban…

Mondják, túl van nyújtva a film – szerintem pedig Hooper és a forgatókönyvírók a lehető legszorosabbra húzták Victor Hugo történetét. Ha ennél feszesebb lenne, már nem lenne világosan érthető az évtizedeken átívelő sztori, annak történelmi háttere, valamint a benne szereplő figurák motivációi. Valjean és Javert konfliktusában még így is nagyban apelláltak a közismertségre, azt csak elég szűkszavúan kötötték a nézők orrára, valójában mi áll az ellentét hátterében. Mivel az alaptörténet is meglehetősen gazdagon áramló, sőt, hömpölygő, így a filmtől sem lehet egyetlen, szakadatlan ívet elvárni – hiszen ellenkező esetben az már nem A nyomorultak lenne, hanem annak nyomán valami, ez azonban nem volt célja az alkotóknak. Ők A nyomorultak című musical filmadaptációját kívánták megalkotni, amit maradéktalanul teljesítettek is.

A film vizuális koncepciója (Danny Cohen) nélkülöz minden formabontó, avantgárd jegyet, tökéletesen konvencionális. Hooper elgondolásának megfelelően, a figurák (és az őket alakító színészek) drámaiságát hozza előtérbe a következetesen alkalmazott premier plánokkal, amiket szépen és főleg, ízlésesen ellenpontoz a lenyűgöző panorámákkal. CGI-hegyek, igen, de akit nem vág mellbe a nyitókép monumentalitása, vagy a zárókép grandiózus emelkedettsége, az hazudik. Egyáltalán, akit nem vág mellbe ez a film, és minden benne foglalt nagyszerű gondolat, a bűn, a bűnhődés, valamint a megbocsátás, a szabadságvágy, a hit, az irgalom, a gondoskodás, aki azon rágózik, hogy “jaj, hogy nyávog a Russell Crowe”, annak nincs szíve. Vagy hazudik. Vagy fideszeskonzervatív royalista, ami a legrosszabb. (Vagy csak én öregszem menthetetlenül…) Asanisimasa: 10/10

Ha valaki keresett már állást, márpedig szerintem mindenki volt már ilyen helyzetben, akkor pontosan érzékeli azt a szituációt, amikor egy állásra végzettségét, nyelvtudását, tapasztalatait és ambícióit illetően ő a legmegfelelőbb jelentkező, mégis mindig azt a húszéves nagymellű/sportosan nyálas szőkét veszik fel. Furcsa gondolatokat szülnek az ilyen kudarcok…

Férfimunka, női munka

Bizonyos esetekben igen nehezen változnak a társadalmi konvenciók. Ilyen például néhány szakma. A legtöbb országban, a legtöbb kultúrában a mai napig furcsa szemmel néznek például egy óvóbácsira, hiszen az óvodai munkát, az apró gyermekekkel való foglalatoskodást kifejezetten női munkának képzeljük el. De mindennél többet mond erről talán az, hogy még az automatikus helyesírás ellenőrző program sem ismeri ezt a szakmát. A múltkor pedig a legnézettebb kereskedelmi tévé szentelt jónéhány percet méregdrága fő műsoridejéből arra, hogy megmutassa: „jé, milyen érdekes, hogy vannak például szerszámlakatos nők, műköröm-építő férfiak!”. És való igaz, az ilyen meghökkentő pályaválasztások mind a mai napig furcsaságok nálunk, és minden bizonnyal bárhol a világon. A berögződött nemi szerepek, a szinte kőbe vésett társadalmi konvenciók nem ezt diktálják, és igen nehezen vesszük észre, hogy mindez valójában tényleg csak választás kérdése. Ma szinte mindenhol elmúltak már azok az idők, amikor a férfi dolga a vadászat és harc volt, míg a nő gyereket szült és háztartást vezetett. Az emancipáció széleskörűen elterjedt (még akkor is, ha sok helyen még nem így tűnik). Ha az illető boldog és megtalálja számítását választott hivatásában, akkor miért akadályozza ebben az, hogy ez egy hagyományosan női/férfi szakma? Mégis hír tud lenni még a minap is, hogy „női vonatvezetőket keres a MÁV”, a magyar vasút történetében először! De ne higgyük azt, hogy ez csak nálunk lehet hír, nézzük, mi újság „bezzeg a boldog, toleráns és gazdag” Svédországban!

Van úgy, hogy minden összejön

Valle (Jonas Karlsson) fiatal pilóta, megvan mindene: feleség, gyerek, szép lakás geotermikus fűtéssel, óriás laptévével és a modern polgári lét összes kellékével. Egy nap mégis kirúgják állásából, a felesége pedig bejelenti, hogy válni akar. A légiközlekedés nem éppen egy olyan terület, ahol korlátlan számban veszik fel a repülőgép-vezetésre szakosodott munkaerőket, recesszió van, mindenki küzd a túlélésért, ismerjük. Vallét is elutasítják mindenhonnan, hiába hibátlan a szakmai előélete. A felesége közben mindent elkövet, hogy elszakadjon tőle, már be is mutatta a szemlátomást igen aggastyán, ám igen gazdag új párjelöltjét. Valle jobb híján dühödt feminista húgánál húzza meg magát, akinek lakását viszont ellepik az egyenjogúnál is magukat többre tartó harcostársnők. A férfi fülest kap, hogy az utolsó meghirdetett pilótaállásra kifejezetten nőket keresnek, így Valle parókát húz, mellet és feneket töm, sminkel, és immár Mariaként elmegy az interjúra. Naná, hogy elnyeri az állást, hiszen a Rúzs, reptér, satöbbi című svéd film nem társadalmi dráma, hanem alapvetően romantikus komédia. Az így kikényszerített állást azonban egy sikeres kényszerleszállás sodorja veszélybe, miután Mariát egész Svédország hősnőként ünnepli, miközben Valléba mindenki beletörli a cipőjét. A valóságban természetesen minden más, mint aminek kinéz, de nem úgy, ahogyan ennyiből gondolnánk…

Okos játék a nemi szerepekkel

Mårten Klingberg, a film rendezője a szépen szárnyaló svéd film középmezőnyébe tartozik, azonban ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen elcsépelt, kifulladt műfajból, mint a romantikus komédia, ne tudna valami frisset, ígéreteset és mindenekelőtt, messze nem valami ostoba bugyutaságot összehozni. Valle/Maria története alapvetően szerelmi történet és karriertörténet, pikáns fordulattal. Főhősének a társadalmi konvenciók sztereotípiáinak kihívásaira (pl. a pilóták csak férfiak lehetnek) adott válasza üdítően radikális, az így befutott pályája pedig tanulságos is, emellett nem megy el szótlanul az ismert alternatív mozgalmak, mint a radikális feministák vicces „túlkapásai” mellett sem. Persze, a svéd társadalom, minden itt megmosolygott sarkossága, kockasága ellenére irigylésre méltóan modern a miénkéhez képest, utalnék itt csak a film egyik jelenetére, amiben egy leszbikus pár kel egybe az Úr színe előtt, templomban, a lelkipásztor áldásával. Ez nálunk egyelőre tabu. Ott természetes dolog, semmi megütközést nem kelt. Bár kissé sok az egyes szám első személyű, elmesélő narráció a filmben, alapvetően friss, pergő ritmusú és szellemes a film párbeszéde. Ugyanezt mondhatom el a cselekményről is, mely a végére boldog és megelégedett (értsd: teljesen normális) véget ér. Asanisimasa: 7/10

Régen láttunk már ilyen mozit, és hát nem is igazán hiszem, hogy a magyar mozikba kerül majd A csend háborúja című kínai film, amely igen szép példája az ideológiai imázsépítésnek. Hála Istennek, Vezérünknek, Tanítónknak és Chuck Norrisnak, azért az internet még működik, így ha nagyon akarunk, azért képet kaphatunk arról, ahogyan nagy távol-keleti testvérünk, a Kínai Népköztársaság milyen hősies lépésekkel kezdte meg nagy menetelését a kommunizmus felé, a nagy büdös kapitalizmusba. Ha ez a film nem 2012-ben, hanem mondjuk 1972-ben készült volna, akkor az összes magyar mozi ezt adná, nem a Hobbitot.

Mao elvtárs keleten már gőzerővel építi a kommunista Kínát, de délen még tartják magukat Csang Kaj-sek népnemzeti erői, így a múlt század negyvenes éveinek végén, amikor e film játszódik. A kommunisták létrehoznak egy kémelhárító irodát, a 701-est, melynek feladata Csang kémeinek és támogatóinak a leleplezése, különös tekintettel a hírhedt Csungking nevű szuperkém elfogására. A tevékenység egyik területe a rádióadások szűrése, ahol képtelenek a kommunista kódfejtők nyomon követni az ellenséget. A 701 tehetséges vezetője, Zhang Xue (Zhou Xun) e hiányosságok kiküszöbölésére beszervezi az abszolút hallású, vak zongorahangolót, Binget (Tony Leung Chiu-Wai), aki képes lehet a rádiókáoszból kihallani az ellenség titkos forgalmazásait. Az ötlet pompásan sül el, a lezser Bing kiválóan teljesít ebben a szerepben is, azonban a siker nem várt változásokat okoz…

A “titkos” tematikája ellenére, a kínai filmektől egyáltalán nem idegen módon monumentális mozit Alan Mak Siu-fai és Felix Chong Man-keung rendezte, amolyan “jó tanuló felel” modorban, ahogyan az két eredendően a kapitalista Hongkongban nevelkedett filmestől el is várható, ha hirtelen trianonisztikus döntéssel a Nagy Testvér fennhatósága alá kerül. A 701-es iroda és a mögötte álló népi Kína harcosai (inkluzíve magával, az ottani, akkori Nagy Tanítóval) pátosszal és könnyesen heroizáló hevülettel ábrázoltatnak a filmben, szemükben olyan ragyogó fénnyel, mint amilyet régen a hős mozdony ablakában a jövőbe száguldó Sinkovits Imre szemében láthattunk a Teljes gőzzel című 1951-es termelési filmben – ellenben a gaz ellen csak az összeesküvéseken susmusol, puccos partikon parádézik és az átkos Nyugat áfiumával mérgezi a sokat szenvedett kínai népet. Üde színfolt viszont a szuperhallású, de tök vak James Bond igen kúl karaktere, valamint a kínai filmekből kihagyhatatlan szerelmi szál.

Ma már nem meglepetés, ha egy távol-keleti filmben (európai filmeken edződött szemmel) is visszafogott és természetes színészi alakításokat látunk, nincs ez másként ez alkalommal sem. A szereplők ráadásul rendkívül szépek (vagy randák, ha annak kell lenniük). Szépen fényképez az operatőr is (Anthony Pun), a zene pedig monumentális, mint ahogy az elébb már említettem (Kwong Wing Chan). Minden ideologikus sematizmusa ellenére a film egyfajta sajátos elegye a tipikusan kínai, mélabús melodrámának és a John Le Carré-féle nyomasztó, aprólékosan kibontott kémtörténeteknek. A végén meg csattan az ostor (és tapsra a derék kommunista tenyér). Sajnos, nem könnyű követni a cselekményt, nemcsak a rendező-páros olykori totojázásainak, hanem az európai szemnek messziről, tömegben túl egyforma arcformának (bár, ezzel nyilván így vannak velünk ők is…) köszönhetően is. A 007-es legújabb epizódjának 2 percében több történés van, mint itt az egész filmben, de ha ezt a pörgést nem feltétlenül várjuk el, akkor egy szolidan érdekes filmmel ajándékozhatjuk meg magunkat, melyben még mindig a(z igazi) komcsik a jó fiúk. Asanisimasa: 6/10

Bizony, porból és hamuból vagyunk mindannyian és azzá is leszünk könyörtelenül, ha igaza van a Tanításnak, mármint annak, amit a mi iskoláinkban tanítanak. Máshol viszont másképpen gondolják. Mondjuk úgy, hogy az élet egy szakadatlan, örök körforgás, melyben minden megismétlődik végtelenszer, csak éppen egy magasabb spirituális, tudati és más egyéb szinteken. Ezt hívják röviden szamszárának.

Porszem „a gépezetben”

Találtam némi porszemet ebben a bizonyos gépezetben, ha szabad így becézni Ron Frickéék újabb nagyszabású vizuálorgiáját, a Szamszára című filmet, ami persze, lehet, hogy csak engem akaszt meg. Furán is hangzik egy ilyen filozófiai jellegű akadékoskodás egy olyan film kapcsán, amiben egyetlen kimondott szó sem hangzik el, de ha egyszer felüti fejét a gonosz kisördög, akkor az bizony, nem nyugszik, hanem csak motoszkál, az istenadta. Ron Fricke és Mark Magidson, a film alkotói nyilvánvalóan a mifelénk megszokott zsidó-keresztény kultúrkörbe születtek bele, mely felekezetektől függetlenül azt kínálja híveinek, hogy ha jól teszik dolgukat, akkor bár testi valójuk elenyész a természetben, lelkük egyfajta örök luxusüdülési jogot nyer el egy minden igényt kielégítő égi üdülőkomplexumban. Fizikai szinten nézve, testünk eljut A-ból B-be, és annyi, ott vége van az útnak. Nincs tovább. Szellemi, spirituális szinten is hasonló a helyzet: ha jók vagyunk, akkor A-ból eljutunk P1-be, ami itt a Paradicsomot jelölné; ha rosszak, akkor mehetünk a Pokolba (P2), ami kvázi börtön, esetleg, ha pici mázlink van, akkor a Purgatóriumba (P3), ami ebben az esetben a javító-nevelő tábort jelenti. Ha ott nem rosszalkodunk tovább, mehetünk mi is a Paradicsomba, ha viszont nem bírunk magunkkal, a Pokol tüzében fogunk elégni. Szóval, innen csak oda mehetünk, vagy oda, esetleg onnan oda, más lehetőség nincs. Nincs kecmec. Ezzel szemben filmjük rendezői elve a nagy keleti vallások egyik alapvető gondolatára épül, mely szerint az út maga fontosabb a végcélnál, hogy a születéssel csupán egy halállal végződött élet indul újra, csak más testben, más „avatárban”. Közben persze, ha akarjuk, ha nem, egyre közelebb jutunk egy idealizált állapothoz, amikor minden világossá lesz. Körbe megyünk, mindenki a saját karmája által megszabott úton, addig, amíg… Persze, tudjuk azt is, hogy a vége nagyon messze van és csak a legkitartóbbak fogják elérni, ha egyáltalán… A Nirvána ráadásul nem kínál örök luxusüdülést, mint a keresztényeknél (zsidóknál, moszlimoknál), hanem csupán azt ígéri, hogy vége. Nem kell többet reinkarnálódni tépett lelkünknek és szétszóródhatunk, megsemmisülhetünk végre az univerzumban. Ha úgy tetszik, igen, porrá leszünk, de nem úgy, nem abban az értelemben, mint a Biblia tanítása szerint. Tulajdonképpen ugyanahhoz a végeredményhez jutunk, csak teljesen más dimenziókon átkanyargó, teljesen más úton. Furcsán is hatnak ebben a fényben a keresztény és muszlim templomok, szertartások, valahogy kilógnak a film koncepciójából. Viszont lenyűgözőek, az tagadhatatlan.

Porszem a sivatagban

Találhatunk persze egy hupilila színű porszemet is a sárga homoksivatagban, attól még az éppolyan sárga marad. A film szakadatlan képfolyama számtalan képzettársítást indíthat el a nézőben, így megannyi értelmezése is lehet. Nincsen semmilyen narratíva, aminek mentén gondolkodhatnánk és valószínűleg közel azonos végkövetkeztetésre jutnánk. Fantasztikus képek laza szövedékének áradatát látjuk csupán, mint annak idején a Barakában, illetve Fricke mesterének, Godfrey Reggiónak filmjeiben (Koyaanisqatsi és a többi). Fricke ezúttal is saját készítésű 70 mm-es kamerájával fotografál, a képminőség káprázatos. A mágikusan egymásba úszó, illetve azt éles vágással szétziláló képek alatt hol szférikus, hol monoton zakatoló dobzenét halljuk: Lisa Gerrard és társai határozzák meg most is a film hangzókörnyezetét. Gyakorlatilag, első blikkre ugyanazt az élményt tapasztaljuk, mintha a Baraka második részét látnánk, csak éppen szebbek a fények, részletgazdagabbak a képek, s azok a közelik! Döbbenetes vizuális élmény a film mindazoknak, akiknek van még szeme a természet és a környezet szépségeire, még akkor is, ha azok konkrétan éppen a halál vagy a pusztulás nem éppen felemelő pillanatát, illetve állapotát mutatják meg. Mondanom sem kell, hogy semmi CGI, csak sziszifuszi türelemmel elvégzett, végletesen precíz operatőri alkotómunka. Mintha valami politeista és természetimádó vizuális misén vennénk részt. Egyvalamiben azonban hoz újat is a film: Ron Frickénél néha mintha begurulna! Ha ezt az indulatot szavakba nem is önti, de azt ezúttal megengedi magának, hogy becsempésszen például a képfolyamba egy döbbenetesen expresszív hatású pantomimjelenetet, mely önmagában egy komplett, dramaturgiával rendelkező kis mű, ráadásul úgy ellenpontozza a megelőző és utána következő jeleneteket, hogy az maga egy néma kiáltás. A végére azonban visszatérünk a végtelen keleti türelemhez, valamint a por motívumához: tibeti szerzetesek az utolsó homokszemeket pergetik a film elején elkezdett mandalához, elmormolnak felette néhány szent mantrát és sebtében összeseprik az egészet, hogy másnap egy újba kezdjenek bele, a szamszára szellemének megfelelően. Asanisimasa: 8/10

Na, igen, az internet virtuális valósága minden bizonnyal a pokol előszobája lehet, ahol a fejlett civilizációk társas magánya egy pillanatra a boldogság ígéretében oldódhat fel. Itt az lehetsz, aki csak akarsz, és gyakorlatilag azt is tehetsz, amit akarsz. Ennek csak fantáziád és géped kapacitása szabhat határt. Azonban a valóság eközben változatlan marad – kacsint ránk cinkosan az ördög.

Nyílik a csetszoba ajtaja

2013-ban persze legtöbben már legyintünk erre a marhaságra. Ma már a virtuális valóság legtöbbünk számára az igazi valóság egyik szeletévé, annak egyik dimenziójává vált. A pontos helyén tudunk kezelni mindent. Senki nem akad fel, ha valaki egy csetszobában férfi létére női néven jelentkezik be, vagy akár egyszerre több virtuális személyiséggel, avatárral akár önmagával is vitába kél – így provokálva másokat. A web mára a modern marketing szerves részévé vált, „komoly” politikai kampányok folynak fiktív személyiségek agitációjával, termékértékelési fórumokat tömnek tele az adott terméket gyártó cég marketingszakemberei pozitív tartalmú véleményekkel, természetesen kitalált (netán pénzért megvett) személyiségek nevei alatt. A legtöbben tisztában vannak azzal is, hogy az akármelyik közösségi oldalon található „Kovács János” bárkit takarhat, tán még magát, az igazi Kovács Jánost is. Nem is olyan régen, mondjuk húsz éve, a mai internetes kommunikáció hangneme, metódusa, stílusa színtiszta utópiaként, illetve súlyos pszichiátriai esetként lett volna csak leírható. Mára a normális élet része legtöbbünknek. Persze, senki nem születik közvetlenül bele az internetbe, sokan még ma is afféle ördögi mákonyként néznek erre az „izére”, és tüntetnek azzal, hogy még bekapcsolni sem tudják a számítógépet. A Szia, mi újság? című román romantikus komédia középkorú házaspárja például épp’ ilyen a film kezdetén, s éppen ez irányú tapasztalatlanságuk okozza sorsuk furcsa, filmre való fordulatát.

Stilizált, mégis hiteles, reális

Talán Ceausescu diktatúrájának léleknyomorító ereje ölhette ki a román emberekből az álom, a mese és az irrealitás világa iránti érdeklődést, már, ha így van egyáltalán. Mindenesetre az örvendetesen viruló, érdekfeszítő művekkel előálló román filmek általában a valóság, a tényszerűség minél pontosabb megragadására törekszenek. A lassan normalizálódó vadkapitalizmus sem változtatott sokat ezen a szemléletmódon, bár mintha kezdenének megjelenni a zsánerjellegeket domborító darabok is. A televízió világából érkezett Alexandru Maftei nagyjátékfilmes bemutatkozása, a Szia, mi újság? formailag, a csak félig „happy” endinget nem számítva, egy szabályos romantikus komédia. A kötelező zsánerfilmes „stilizáció” ellenére azért nyomokban, itt-ott mégis felsejlik a mai román (és orosz) valóság, a szereplők karaktere és az általuk bejárt érzelmi út pedig tökéletesen hiteles és reális.

Papa, mama, nagygyerek

A történetet a majdnem 18 éves nagyfiú (Vladimir – Paul Diaconescu) meséli el saját, slendrián, kamaszos modorában. Apa (Gabriel – Ionel Mihăilescu) egy szimfonikus zenekar kottalapozója, anya (Gabriela – Dana Voicu) pedig egy luxusmosodát vezet. A két egyszerű, az átlagosnál is kisebb „kisember” házasságának húsz éve alatt a szerelmük lassan kihunyt. Csendben, békében sorsukkal darálják egymás mellett hétköznapjaikat, mikor a véletlen folytán egymástól függetlenül, de ugyanabban az időpontban kezdenek el ismerkedni a számítógép és az internet furcsa, számukra idegen világával. Kezdeti megrettenésüket a minden netező számára ismerős chatelés oldja fel, egy ismerkedős csetszobában. A két szeretetlen lény a névtelenség homályában (és a vígjáték szabályainak megfelelően) természetesen egymásba botlik, és így ismeretlenül, újra szerelmesek lesznek egymásba. Gabriel és Gabriela csetlését-botlását nagykamasz fiuk önbizalomtól és féktelen libidótól duzzadó ámokfutása ellenpontozza, olykor szinte pornografikus obszcenitással.

Sajnos, pompás remake-alap

Maftei pikkpakk romkomja. Tökéletesen és globálisan érhető szintjei vannak a történetnek, s formailag, szerkezetileg is tökéletesen működik a film. Talán csak egy leheletnyivel hosszabb a kelleténél. Igen finom „nemzetspecifikus” ízei vannak csak: az eszköztelenségében is intenzív szerepformálás, a tipikus és igen plasztikus karakterek, amiket viszont csak megélni lehet, eljátszani nem. Még a világ legjobb színészeinek sem, bár ha hollywoodi producer lennék, azért már keresném a jogtulajdonosokat. Maftei amúgy szellemesen, pontos könnyedséggel, lazán, de céltudatosan mesél, így a film is egy igen erős darab a romantikus vígjátékok óriási, heterogén mezőnyében. Asanisimasa: 8/10