Nagyon kevés olyan filmes alkot manapság, akire feltétlenül oda kell figyelni, már csak eddigi életműve jogán. A kanadai David Cronenberg ilyen lehet, bár személy szerint erről azért annyira nem lennék meggyőződve, csinált ő már korábban is gyenge, de legalábbis semmilyen kis filmeket is, néhány tényleg megkerülhetetlenül egyedi mű mellett. Mindenesetre, személye komoly tiszteletnek örvend filmrajongó körökben, s talán ennek is köszönhető, hogy új filmjét, a Cosmopolist igen felfokozott várakozás előzte meg. Aztán jött a hidegzuhany, a tömegek (értsd ez alatt általában a fizető nézőket) minimum értetlenül meredtek maguk elé, de inkább káromkodva küldték el az anyjába a lassan már idős mesternek tekinthető mestert. Eközben a művelt, értő közönség (nevezzük őket bölcsészpulóveres sznoboknak, esztétáknak, kékharisnyáknak, satöbbinek) ellentámadásba lendül és több szólamban zengi a Hozsanna néked, Igazmondó kezdetű zsoltárt. Tehát, mi történt itt?

Az egy dolog, hogy elszoktunk az olyan filmektől, melyek úgy beszélnek a valóságról, hogy közben össze-vissza locsognak, urambocsá’ Dada szellemében dobálnak egymáshoz szavakat, és az egy másik, hogy szegény Robert Pattinsont nehéz megszokni színészileg intellektuális igényű szerepben. Ettől azonban még robbanthatna kasszát a film, a nagyobb baj, hogy vele Cronenberg legfeljebb a spanyolviaszt találja fel újra, amellett, hogy jellegzetes kézjegyeit, a szexualitás sajátos megjelenési formáit, az autó fétisjellegét, az explicit erőszakot, és a többi ilyesmit hakniztatja. A nyikhaj, cinikus, felelőtlen, öntelt, hideg és kőgazdag yuppie portréját számtalanszor megfestették, megírták és lefilmezték már, megjelenésének e mostani (?) gazdasági válság körülbelül annyi aktualitást kölcsönöz, mint azzal tisztában lenni, ha vihar jő New York városára, abban bizonyos meteorológiai anomáliáknak kell közrejátszania, például. Ennél egy egyszerű Békemenet táblaerdeje is jobban cizellál, s főleg, viccesebben.

Rendben van, felfedezhetünk e film által egy újabb, kevéssé ismert amerikai írózsenit, aki majd nyilván örömet fog okozni annak a néhányszáz embernek, akik olvasnak még komoly/komolyan veendő/túl komolyan vett irodalmat: Don DeLillo nyilván tényleg komoly író. Én ugyan semmit nem olvastam tőle, de azok a párbeszédek, melyek e filmben elhangzanak (és amelyeket a hírek szerint egy az egyben emelt be a filmbe Cronenberg), bizony tényleg ütnek. Mintha Ionesco írta volna, mondjuk, az Armageddon dialógjait. Milyen jó film is lett volna az így! Sajnos, a film által megjelenített poszt-apokaliptikus környezetben, egzakt, beazonosítható események közepette kifejezetten üresnek, művinek és erőltetettnek hangzanak. DeLillo yuppie-portréja közhelyes, a sztoriról úgy válnak le az önmagukban vicces párbeszédek, mintha maguk a karakterek sem vennék komolyan ezt az egészet. Cronenberg jobb híján kedvenc játékait rendezgeti ebben a húszmillió dolláros vitrinben.

Jellemző, hogy amerikai pénz nincs is a produkcióban, főleg portugál, francia és olasz pénzből készült, Cronenberg “hazaija” mellett. Erős a haknigyanú, az ihletett alkotás rovására. Amúgy Pattinsonnal színészileg szerintem nincs gáz, engem legalábbis nem zavar, Juliette Binoche-t viszont csak a stáblistából ismertem meg, pedig őt imádom, Mathieu Amalricot pedig egyáltalán nem. Paul Giamatti hozta magát, bár nyilván fogalma sem volt, miben vesz részt. Sokkal több jót viszont nem tudok mondani a filmről, nincs igaza az okosoknak. Asanisimasa: 3/10