Filmnapló – 2012. október

Jack csónakázni megy (Jack Goes Boating, 2010) – Független film az, ami kevés helyszínen, jobbára belsőkben, kevés szereplővel játszódik és sokat szívnak benne – definiálhatnám félre a fogalmat, és hát Philip Seymour Hoffman is túl, ám méltán elismert reprezentánsa Hollywoodnak ahhoz, hogy le-függetlenfilmezni lehessen első rendezését. Pedig olyan. Amúgy pedig szeretetreméltó, bájosan suta szerelmi történet Jackről, a magát rastafárinak képező, magányos limuzinsofőrről, valamint barátjáról, és annak feleségéről, akik össze akarják hozni Connie-val, a furcsa lánnyal. 7/10

Lazacfogás Jemenben (Salmon Fishing in the Yemen, 2011) – Zavarba ejtően ódivatú, s ugyanennyire naiv romantikus komédia ez, annyira, hogy szinte szégyelljük nézni. Szinte várjuk Omar Shariffot, a fiatal Robert Redfordot és Meryl Streepet, hogy színre lépjenek, de nem jönnek. Emily Blunt és Ewan McGregor viszont kevés ehhez, az arab fickó pedig semmilyen. Lasse Hallström pedig az elejét-közepét elhúzta, a végét viszont összecsapta. Ha Kristin Scott Thomas pökhendi arroganciája nem lenne olyan vicces fontos mellékszerepében, nagyon nem szerettem volna ezt a filmet, így viszont megvan 5/10

Mocsokváros utcáin (Being Flynn, 2012) – Apa nagy írónak hiszi magát, de a fia lesz azzá. Meglepően valóságszagú, ha off-offhollywoodiasan is, de mégis érzelmes hajléktalan-, illetve apa-fiú-dráma a nagyváros pereméről, Amerikából. Legnagyobb erénye viszont az, hogy újra jó színésznek látjuk benne Robert De Nirót. Amúgy nem elég brutális, mint amennyire érzelmes. Nem fáj, pedig fájnia kéne… 7/10

Lángoló Mississippi (Mississippi Burning, 1988) – Nagyon komoly erővel fogalmazó, pontos és hiteles (szinte dokumentarista) dráma a hatvanas évek Amerikájának déli apartheidjéről. Különösen a fehér közösség jellemzése pontos – a feketék azonban jobbára csak áldozatként jelennek meg. Ez utóbbi a film egyetlen (bár komoly) hibája, de ezzel együtt Alan Parker egyik legjobb alkotása és Gene Hackman egyik legjobb alakítása. 8/10

John Lennon – A fiatal évek (Nowhere Boy, 2009) – Közepesen érdekes biopic a 16-18 éves Lennonról, valamint édesanyjával és nevelőanyjával folytatott bonyolult viszonyáról. A bimbózó zenei karrier, az előbbiek árnyékában itt csak másodlagos, Lennon pedig leginkább egy pukkancs köcsögnek tűnik. Bár, lehet, hogy tényleg az volt… Lennon és Beatles-tárgyban sokkal jobban tetszett a Backbeat, ami éppen ott kezdődik, ahol ez a film véget ér. 5/10

Aztán mindennek vége (The Last Station, 2009) – Tolsztoj Leó utolsó napjai, Valentyin Bulgakov hiteles leírásában, pompás szereposztásban, még pompásabb, és ami a lényeg, hogy igen hiteles kivitelben, mítoszgyártás-problematikával, szerelemmel és csalódással egy csendes életrajzi drámában. Egy komolyabb kifogásom van: az anglicizmusokkal telezsúfolt ékes angol nyelvű dialógok igen hülyén hangzanak az imént dicsért autentikus orosz környezetben (OK, ez az alkotók anyanyelve, de akkor már nekünk inkább a magyar szinkronos verzió fekszik). 7/10

Láncreakció (Chain Reaction, 1996) – Rachel Weisz itt, ’96-ban, pont úgy néz ki, mint majd 15 évvel később. Jé. A film amúgy tipikusan precíz (tehát minden “izgalma” ellenére unalmas) hollywoodi mestermunka a hidrogénfúziós energiaforrásról, a rejtélyes tekintetű Morgan Freemannel és a tiszta tekintetű Keanu Reeves-szel. 5/10

Októberi égbolt (October Sky, 1999) – Tipikusan hollywoodi életrajzi film, a céljainkért való szakadatlan küzdelem értelméről, a család fontosságáról, a tökösségről, valós események (Homer Hickam élete) alapján, bemutatkozik Jake Gyllenhaal. A végén győzünk, tűzijáték, összeborulás, elszoruló torkok. 7/10

Magány az erdőszélen (Na samotě u lesa, 1976) – Jirí Menzel szatírája a néhány évvel későbbi Az én kis falum párjának is felfogható, bár itt nincs Otík, és éppen fordítva történnek a dolgok. Városiak költöznek/költöznének vidékre, ez adja a film sztoriját és kiapadhatatlan humorforrását. Az elején felkúszik arcunkra az a bizonyos joviális mosoly és mindvégig ott marad. Szép az élet. 9/10 Hol a söröm?

Százszorszépek (Sedmikrásky, 1966) – Régen minden jobb volt, mert készültek ilyen filmek. Még nem rágtak mindent a bociszemekkel bámuló közönség szájába és elég volt annyi ajánlás: Ezt a filmet azoknak ajánljuk, akik csak a letaposott salátákon háborodnak fel. Mégis tudta mindenki miről szól (szólt ’66-ban és szól ma is), mert messze nem csak két idétlenül viháncoló, unatkozó fruskáról. 10/10

A hallgatag ember (Hombre, 1967) – Az egyik első valódi indiántematikájú film a klasszikus, hollywoodi westernek között. Mondjuk, furán néz ki a film nyitó képein Paul Newman az ő híresen égszínkék szemeivel indiánnak, de hamar megtudjuk, hogy ő bizony félvér (és hallgatag), mint néhány évvel később Chato is. Még sokat kell várnunk etnikailag hiteles indiánszereplőkre. Ebben a film viszont már mindent elmond, amit morális igazságtételként lehet: a fehérek önző, mohó, ám gyáva népség, az indiánok pedig az áldozataik. Ennek megfelelően, a Newman által alakított félvér először indián részről bosszúálló, de a végére ő marad Ember egyedül. Abszolút morális hős, nem is élhet ebben a szar világban. Remek film. 8/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.