Manapság leginkább úgy emlékszünk e filmről, úgy emlegetjük, hogy a késő Kádár-korszak budapesti alternatív kultúrájának, vagy a nem támogatott, de be sem tiltott, csupán megtűrt underground rock egyik legfontosabb arcképcsarnoka. Néhány generációnak alapvető kultuszfilmje, mellyel a náluk fiatalabbak és öregebbek egyaránt nem tudnak kezdeni semmit sem, legfeljebb a felszínt sejtik, ha egyáltalán érdemesnek tartják megtekintésre. Az Eszkimó asszony fázikról ritkán mondják el, hogy tulajdonképen egész jó film – bizonyítja ezt az a jónéhány külföldi elismerés, melyek odaítélésében nyilván nem játszott közre a személyes, illetve, generációs érintettség.

A mai szemmel olykor bicskanyitogatóan modorosnak, affektálónak ható hangnem, a mindent belengő szplínes mélabú erőltetettsége és a bájosan naiv, vagy éppen ügyetlen jelenetek ellenére a sztori magja, ez a furcsa szerelmi háromszög-történet igenis működik, ma, 2012-ben is. Méhes Mariettát lehet még ma is imádni, illetve gyűlölni is, és az is biztos, hogy ma a selejtezőig sem jutna el az X-faktorban; azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy ikonikus jelenléte, rettenetes hangsúlyai és nyafka, buta locsogása ellenére alapvetően megszabja a film egészét. A Boguslaw Linda idióta félvigyora már önmagában is indokolja János (Lukáts Andor) lendülő kezét, ami már az első jelenetben kétszer is lesújt, miközben a kis csiga sértetlenül mászik át az események közepén. Működik a film. Tökéletesen átjön a kiégett, depressziós, szeretetre éhes művész én- és szerelemkeresése, az intézetben felnőtt lány tiszta és naiv világra csodálkozása és felelőtlen csapongása, a süketnéma állatkerti gondozó mély és tiszta szenvedélye. E három “csillagzat” együttállása okozza végül a film elején bekövetkező kataklizmát, melyhez vezető utat meséli el végül is a film a továbbiakban. Játszódhatna ez a történet bárhol a világon, bármilyen kultúrában, s szinte bármilyen korban, a tragikus végkifejlet és az odáig vezető út bárhol, bármikor ugyanilyen hiteles lenne, és ez ma a film legnagyobb erénye.

Felejtsük el Hobót és Závodit, meg a ma már rettenetesen ciki Párduc Nebuló Blúz Bendet, felejtsük el, hogy csak hátulról lehet, mert elölről fájdalmas, hogy a rendőr csak úgy megállít séta közben és igazoltat, mert ez nem lényeg ma már. A lényeg az, hogy egy zongora és egy matrac is bőven elég egy lakásba, hogy a szerelem az vajon mi, de hogy a halál viszont tök hülyeség, hogy nem kell feltétlenül pontosan belépni a hamis gitárral, hogy nemzedéki himnuszt alkossunk, hogy milyen szép a Kamondy Ági, és a Menyhárt Jenőék is milyen fiatalok, és ott van a dobok mögött a Magyar Peti, aki még szinte gyerek, mint ahogy a tüskehajú Víg Misi is, a Bizottság a Fórum (vagy Átrium?) szállóban zenél… Ja, 1983-ban érettségiztem.