asanisimasa

Az a helyzet, hogy a legtöbb néző számára ez a film elsősorban az idén 76 (!) éves Dustin Hoffman első rendezését fogja jelenteni, és sokan azon fognak filózni, hogy jó ez? Vagy tán nem is kellett volna ezt erőltetnie? Holott annyi kedves, szép dolog van benne, amiken tényleg megérné merengeni, hogy igazándiból nem is érdekes a rendező személye. Vagy csak egy egészen picit az…

Színészek rendezőszékben

Első hallásra igencsak kézenfekvőnek tűnik, hogy egy színész, miután bizonyos időt eltöltött a kamera előtt, illetve azokon a világot jelentő deszkákon, összeszedett annyi tudást, rutin és tapasztalatot, hogy kvázi gyakorlatban megtanulva a rendezés fortélyait, átüljön a másik oldalra, a rendezői székbe. Valójában persze, nem ennyire egyszerű ez. Sok egyéb mellett, elsősorban egy gyökeresen más jellegű, más irányú gondolkodás szükségeltetik a rendezéshez. Míg egy színész a szerepalkotás folyamatában elsősorban a saját karakterének, figurájának minél tökéletesebb megformálására törekszik, a rendező koncepciójának, instrukcióinak megfelelően, addig a rendező az egész projektet látja, kívülről-belülről és elölről-hátulról. Tegyük hozzá: jó esetben. Persze, ez messze nem jelenti azt, hogy alkalmas színészek ne rendezhetnének jó filmeket, színházi előadásokat. Csak éppen Dustin Hoffman valamiért eddig ezt nem érezte fontosnak. Kollégái közül sokan viszont igen. Robert De Niro már két filmen is túl van, Al Pacino is rendezett már, Clint Eastwood pedig szinte jobb rendező, mint színész… De még csak rutinos öreg rókának sem kell lenni a rendezéshez, bizonyság erre például Ben Affleck igencsak figyelemreméltó rendezői pályája… Európában sem más a helyzet, kapásból Matthieu Kassovitz neve ugrik be, de ha utánanéznék, biztosan találnék még jónéhány példát. Sőt, nálunk itthon Hajdu Szabolcs és Mundruczó Kornél is színészszakon kezdtek, Alföldi Róbert szintén, és például Zsótér Sándor is színészként lett ismert, és csak utána emlegetjük őt, őket elsősorban rendezőként. Érdekesség, hogy e Kvartett című film színdarab eredetijét (írta Ronald Harwood, például A zongorista Oscar-díjas szerzője) szintén egy kiváló színész, Gálffi László rendezte meg a Belvárosi Színházban.

Jutalomjáték

Mondjuk, nem árt azért leszögezni, hogy ezzel a darabbal Dustin bácsi azért nem kockáztatott olyan nagyot, ugyanis elég nehéz elrontani. Egy csodálatos környezetben fekvő, decens vidéki abbey-ben játszódik a történet, egy nyugdíjas operaénekeseknek és zenészeknek fenntartott otthonban. Szereplői túlnyomórészt, értelemszerűen idős művészek, akiknek szerepeiben idős, tapasztalt színészek brillírozhatnak, gyakorlatilag kedvük szerint. Harwood van olyan jó író, és ismeri is a színfalak mögötti, pletykáktól, intrikáktól, ócska kis rivalizálásoktól és olykor durva ugratásoktól hemzsegő, zajos, őrült, vicces és elbűvölő világot, hogy ha csak néhányat elmesél, már az is elég egy szórakoztató másfél órára. A rendezőnek, jelen esetben Dustin Hoffmannak tényleg alig kell többet csinálnia, minthogy beülni a rendezői székbe, az asszisztenssel szétosztatni a szövegkönyveket és odaszólni a színészeknek, hogy: Játsszátok önmagatokat! Aztán csak hátradőlni és élvezni a jutalomjátékot, illetve hogy megadatott az, hogy ezt az előadást a legjobb helyről nézheti végig: a rendezői székből.

Ne halj meg, amíg meg nem haltál

A valóságban a feladat ennél nyilván nehezebb volt, de a lényeg valahol mégsem több ennél, jelen esetben. Persze, ismerni és szeretni kell ezt a világot, amit sok civil hajlamos lepozőrözni, leripacsozni, de aki az utóbbi majd’ fél évszázadot színészként a kamera előtt és színpadon töltötte, annak ez nem lehet akadály. Sőt, valószínűleg az ilyen ember arra is képes, hogy meg is ismertesse, meg is szerettesse azt az ismeretlenül ócsárolókkal. A legendás Billy Wilder mondta egyszer, hogy ha az igazságot akarod elmondani az embereknek, akkor azt tedd tréfásan! Ennek megfelelően, Hoffman filmje is sok humorral, és bölcs iróniával mesél arról a szörnyűségről, amit úgy hívnak: öregség. Amikor már a térd, a derék nem hajlik már úgy, ahogy szükség lenne rá, amikor már a lélegzet olykor bennakad, amikor a reggel az itt-ott jelentkező fájdalmak összeszámlálásával, valamint bizonyos színes tabletták elfogyasztásával kezdődik, akkor már nincs visszaút. Egy fiatalkorában sikerhez, csillogáshoz szokott művész életében talán még tragikusabban jelentkezik mindez. A film tanulsága ezzel szemben az, hogy amíg az emberre nem húzzák rá a cipzárt, addig él – tehát nincs is más dolga, mint éljen. Ezt az élményt adják meg e filmben a remek színészek, egy bájos, romantikus történetben, sok szép zenével. Ráadásként megtudhatjuk például még azt is, hogy a rap és az opera valahol ugyanarról szól… Asanisimasa: 7/10

Gyakorlatilag egy teljes tinédzserkort el lehet már tölteni az olyan “kamaszkorom legszebb nyara”, “szerelem a nyári szünetben”, “hogyan vesszem el a szüzességem”, illetve “jaj. de egyedül vagyok, engem miért nem szeret senki” típusú coming-of-age filmek nézésével, mint amilyen ez a The Perks of Being a Wallflower, és úgy válhatunk szexuálisan, érzelmileg és gondolkodásban is érett ifjú felnőtté, hogy ki sem tettük a lábunkat a nappaliból… Persze, ezt csak viccből mondom, a gyakorlati tapasztalatokat természetesen soha nem pótolhatja akármilyen alapos elméleti képzés, ráadásul az ilyen filmek túlnyomó többsége ócska, igénytelen vacak. Az irdatlan masszából igen nehéz kitűnni, a kérdés igazándiból az, hogy ha mégis, akkor mivel? Mondjuk, kézenfekvő, hogy hitelességgel, őszinteséggel. Explicit szexszel, drogozással, effélékkel. Igazi drámával, vagy éppen eredeti humorral.

E film bír mindegyikkel, nem véletlenül örvend széleskörű elismerésnek (85% a Rotten Tomatoes kritikai oldalán/93% ugyanitt a közönség szerint), mégsem egyértelmű, hogy miért, hiszen alig látunk benne olyan történéseket, amiket nem láttunk volna ezelőtt kismilliószor (az esetleges tapasztalatokról nem is szólva)? Stephen Chbosky, aki saját, 1998-ban megjelent regényének adaptációját rendezhette meg, valószínűleg tűpontosan tudta eltalálni a kellő arányokat, mind a regényben, mind a filmben. Valszeg tehetséges a csávó, és a pl. John Malkovichot is magában foglaló produceri közösség pedig ezt a legmesszebb menőkig támogatta, és biztosította számára a megfelelő munkatársakat a megfelelő feladatra.

Érdekes a cím, nem könnyű lefordítani magyarra: mondjuk, Hogyan legyünk reménytelenül szerelmesek? A ‘Wallflower’ átvitt értelemben utalhat a főszereplő csendes Charlie-ra (Logan Lerman), ahogy magányosan álldogál a táncterem falánál, és csak fantáziál arról, hogy mennyire szerelmes abba a lányba, aki odabent a tömegben önfeledten táncol… Persze, megint egy kis lúzer a főszerepben, de ha egyszer a kigyúrt, jóképű, lányok gyűrűjében menőző, sikeres fiúk olyan unalmasak? Charlie története ráadásul olyan simán, egyenesen, mintegy magától értetődően bomlik ki, még a végső csattanót jelentő thrilleri fordulattal együtt is, hogy egész egyszerűen magával ragadja még a cinikusabb nézőket is. Hiteles az összes karakter, hitelesek a motivációk, a konfliktusok. Egyedül, talán azt veszem be nehezen, hogy akik rajonganak Nick Drake-ért, a Smithsért vagy éppen a Dexy’s Midnight Runners-ért, azok hogy nem ismerik David Bowie Heroes című alapvető lúzerhimnuszát? Na mindegy, ufók vannak mindenhol… A “csináltam neked egy kazettát” leitmotivját azért nosztalgikusan megkönnyeztem, és külön piros pontok járnak az irodalmi és egyéb művészeti utalások tömkelegéért (valamint a meglepetésre üde, bájos és természetes Emma Watsonért). Ajánlott, kedves és szép film. Asanisimasa: 8/10

Először is, a Kényszerleszállás nem thriller. Az első, majdnem takkra 20 percre esetleg rá lehetne fogni, de az is inkább katasztrófafilm. Igen jó katasztrófafilm, ráadásul. Én amúgy az efféle repülőgép-katasztrófás történeteket azon kevés számú filmek közé szoktam sorolni, amiket SOHA nem nézek meg, tekintve, hogy nem kifejezetten szeretek repülni. Ez most valahogy mégis bejött… Denzel Washington úgy ébred, mint egy valamirevaló Prodigy-klip, meztelen nő, kokó, pia, cigi. Ciki közhely lenne ez, ha a film valamilyen mocskos zsarus, vagy jó gengszteres történetben folytatódna, de nem, a Denzel által alakított figura pilóta. Amolyan rendes, unalmas, szokványos tömegközlekedési repülőgépvezető. De ahogy bekokózva, még részegen, igen fuckin’ high belép a pilótafülkébe, már látszik, hogy ez nem akármilyen repülőgépkatasztrófás katasztrófafilm lesz. Nem is lett az.

Főleg, hogy a film a huszadik perc táján bekövetkező fordulatával, a hátralévő bő két órára átfordul valami egészen másba (ami viszont tényleg nem thriller). A Kényszerleszállás filmdráma, egy idült alkoholista drámája önmagával, hollywoodi moziban ritkán látható finom rajzával annak az ördögi körnek, amibe egy függő ember van bezárva, az összes kínzó vággyal, eufóriával, hazugsággal és a végén mindig a gyötrő, halálos önváddal. Denzel Washington remekel ebben a részben, a filmtörténelem egyik legperfektebb, addiktológiailag és pszichiátriailag egyaránt hiteles részeges, drogfüggő karakterét megalkotva. Olyan finoman, visszafogott színészi eszközökkel, mégis tökéletes átéltséggel látszik, hogy tanítani kellene/lehetne.

Robert Zemeckis, a film tapasztalatlannak egyáltalán nem mondható rendezője viszont úgy elcseszte ezt a gigászi munkát, hogy ezért minimum 10 év szigorított kőfejtő járna (vagy ugyanennyi, bezárva 100 bigott szektás közé). A repülőgépkatasztrófa pontos, egzakt, hibátlan jelenetsor volt. Szintén erős volt a piás pilóta drámája, önmagában. Tulajdonképpen, szakmailag nehéz kritizálni azt a szálat is, ami már a repülőgépre szállás pillanatában felsejlik, ahogy a fősztyuvi barátságosan istentiszteletre invitálja az alaposan betépett főpilótát. Ahogy zuhan a gép, valamiért éppen egy anabaptista gyülekezet kellős közepébe történik a címbéli esemény. A kórházban a lopott cigiszünetet zavarja meg az a kótyagos, rákbeteg vallási fanatikus. De pilótánk ekkor még magabiztos cinizmussal hárítja ezeket a süppedős, ragacsos, nyilvánvalóan a csöbörből vödörbe lépés zsákutcáját jelentő egérutakat, s nincs baj még azzal a mélyen drámai, tragikus önfeltárással sem, amit a vizsgáló bizottság előtt tesz meg (szintén bravúros színészi teljesítmény!). Itt kéne bekövetkeznie egy valódi lelki katasztrófának, egy igazi összeomlásnak, megsemmisülésnek, ami erkölcsileg is helyre tenné a történetet – ehelyett Zemeckis kivezeti a karaktert valami émelyítő, giccses, hamis és igaztalan végkifejletbe, amit az Úr dicsfénye von szivárványszín fényárba. Broáf. Asanisimasa: 7/10 (De csak az utolsó 10 perc nélkül.)

Az biztos, hogy Joe Wright nagyon kitalálta, hogy mit akar csinálni 2012-ben, (Miklós Tibor és Kocsák Attila rockoperáját is beleszámolva) minimum tizenkettedjére Anna Karenina történetéből; az viszont egy másik kérdés, hogy volt-e valami értelme ennek a kísérletnek… De mielőtt erre a kínzó kérdésre rátérnénk, nézzük meg, kicsoda ez a Joe Wright? Nagyjából 2005 óta tartjuk számon, mikor is egy teljesen hagyományos, korrekt és illedelmes Jane Austen-adaptációval, a Büszkeség és balítélettel állt elő. Az utána következő Vágy és vezeklésnél már hallhatóan, láthatóan beleépített filmes nyelvébe valami erősen zenei ritmizációt, mely a késő viktoriánus, lebbenő fátylas romantikával vegyülve nyilvánvalóan hordozott valami erősen sejtelmes, érzéki és izgató világot, még akkor is, ha Keira Knightley csontkollekciójában annyi erotika van, mint egy vállfákkal teli üres szekrényben. Jött egy csúnyán giccsbe csúszó zenészéletrajz (A szólista), majd egy érthetetlen izé (Hannah, a gyilkos természet), hogy aztán újra visszatérjen Keira Knightleyhoz, valamint a díszes kosztümökhöz és a romantikához, még akkor is, ha az Anna Karenina irodalmi alapjául szolgáló Tolsztoj-mű alapvetően realista regény.

Tolsztojnál a realizmus elsősorban a korabeli orosz társadalom rajzában nyilvánul meg, ebből azonban e filmben vajmi kevés jelenik meg: Tom Stoppard húzásában marad Anna tragikus szerelme, ami viszont annyira, de annyira romantikus, mind ide Vlagyivosztok. Ezzel a stílustöréssel, vagy inkább deformációval azonban nem lenne önmagában semmi baj. Ez az Anna Karenina 12 nem ezzel bukik, még csak nem is Knightley nyaknyújtogatásával, amit szemmel láthatóan a fekete hattyútól nyúlt, hanem Wright ezúttal elhibázott koncepciójával. Ez az erősen stilizált térkezelés és képi világ, ez a sodró lendületű narráció jól feldobná szinte a világirodalom összes jelentős művét, illetve azok filmadaptációját, Moliére, Shakespeare, de még az oroszok közül, mondjuk Gogol, Csehov vagy Puskin is kiválóan mutatna ebben a suhanó, pörgő, folyton változó és kavargó stílben – Tolsztojra viszont ez kifejezetten nem illik. A nagyszakállú, öreg Leó egyébként is úgy, olyan részletgazdagon, egyben sodró lendülettel és parttalan áramlással ír, hogy azt képileg igen nehéz reprodukálni, még csak megidézni is, csak mesél, mesél és mesél szakadatlan, mint ahogy telente Szibériát belepi a hó.

Kifejezetten nem értem, mit akart azzal, hogy az egész történetet egyetlen színházépületbe helyezi el, melynek tereit bár zseniálisan kezeli, a jelenetek vágás nélkül, tökéletesen folynak, olvadnak egymásba, csak néha nyílik ki a tér egy jelenet erejéig, hogy aztán a következő változásnál visszaugorjunk ebbe az absztrakt, álomszerű, mégis felismerhetően színházszerű, zegzugos színhelyre? Hogy ma már ez az egész egy álom csupán? Talán így akarta kivédeni azt a kulturális szakadékot, ami egy mai angol filmes, és a XIX. századi orosz nemesi világ között húzódik kulturálisan és nyelvileg? Nincs ötletem, csak azt látom, hogy nem és nem és nem stimmel. Kifejezetten öncélú, l’art pour l’art művészkedésnek érzem ezt az egészet, mely az égadta világon semmit nem tett hozzá Anna Karenina történetéhez, nem aktualizálta, nem modernizálta, de nem is hangsúlyozta azt – csupán hozzátett egy profi módon kivitelezett, kitalált, kreatív módon megkoreografált képi világot. Ez a látvány azonban Anna Kareninán csupán olyan, mintha a fejét ékesítő lágy hermelinkucsma tetejébe még odabiggyesztett volna még egyet, ezúttal mondjuk mókusprémből… Látjuk, ugye, hogy milyen hülyén mutat így már? Lehet ámulni, hogy milyen látványos, milyen érdekes – de aztán ha belegondolunk, hogy ennek mi értelme, akkor nem jutunk másra, minthogy Joe Wright minden bizonnyal egy tehetséges fickó, de ezzel most csúnyán mellébaltázott.

Knightley nekem ezúttal sem tetszik, semmi természeteset nem látok benne, Jude Law-t (Karenin) viszont fel sem ismertem (csak a szeme volt ismerős). De ő jó volt, mint általában, és jók voltak az egyéb szerepekben is a színészek: Aaron Johnson, mint Vronszkij, Kelly MacDonald, mint Dolly, vagy Matthew MacFadyen, mint Oblonsky, stb. Csak a film volt bombasztikus. Asanisimasa: 5/10

A ma emberének e címet olvasván nyilván Harry Potter ugrik be, illetve annak írónője, aki bár nem a Potter nevet viseli, de akár viselhetné is… Az érdekes az, hogy annyira nem is járunk messze az igazságtól, amikor a Miss Potter című minapi angol filmmel kacérkodunk, ugyanis a címbéli hölgy szintén gyermekkönyvekben utazott, mint Miss Rowling, csak éppen majd’ száz évvel korábban, ráadásul relatíve hasonló sikerrel. Beatrix Potter, aki nemcsak gyermekkönyvíró, és -rajzoló volt, hanem harcos környezetvédő is, életével, harcosságával és a könyvei által hordozott bájjal tán még pozitívabb személyiség is volt, mint a mai kolleginája.

Nemcsak e film alapján, elég csak ránézni elbűvölő rajzaira… Az életéről szóló filmet amúgy Chris Noonan rendezte, aki a Babe nevű kismalac kalandjairól szóló mesével már koppanósan letette névjegyét a körülöttünk bóklászó, beszélő, gondolkodó, kedves háziállatokkal zsúfolt asztalra. Kézenfekvő volt tehát, hogy éppen ő nyúlt Miss Potter hasonló fantáziavilágához, Nyúl Péterhez, Kacsa Jolánhoz vagy éppen Nyuszi Benjáminhoz. A film késő viktoriánus-kori, nyakatekerten modoros, aggályosan merev társasági levegője üdén frissül fel Miss Potter képzeletében élő, belőle szinte szakadatlan áradó mesék figuráival, nem zavaró a CGI, pont annyi, amennyi kell. Sajnos, mint film, annyira nem izgalmas, hiszen Potter kisasszony élete és lázadása, kis túlzással, nagyjából kimerül annyiban, hogy merészel nem az időjárásról beszélni az elmaradhatatlan ötórai tea alkalmával. Persze, mondjuk ezt mai szemmel, a mai erkölcsök és szokások zűrzavarából… Tény, hogy megvívta a maga harcát, érték sikerek és tragédiák egyaránt – az más kérdés, hogy mindez legfeljebb egy szűk másfél órás filmre elegendő.

Nekem amúgy is szinte kéjes örömet okoz hallani azokat a tipikusan angol, sok száz éves fordulatokat daráló társalgási fordulatokat, kötelező macerákat, melyek számomra ma már szinte szürreálisan abszurd vígjátékként hatnak, még akkor is, ha történetesen egy halálesetről van szó. E film is tobzódik az effélékben. A címszerepet alakító Renée Zellweger pirospozsgás pizzára emlékeztető arcán viszont olykor riasztó grimaszok és torz izomrángások futnak át valamiféle idegviharként, amit okozhat a botox és a szimpla idegbaj, egyaránt. Pedig, mint színésznő nem lenne rossz, de ez az arc… Érdekes kontrasztot képez így viszont a szintén nem akármilyen arcberendezésű Emily Watsonnal, aki hasonlóan jó színésznő, csak teljesen más karakter. Mellettük Ewan McGregor, arcát takaró, óriási bajusszal, meglehetősen a háttérbe szorul az amúgy elképesztő fazonokkal (a vaskalapos anya, a jólelkű és irdatlan pofaszakállt hordó apa, stb.) teleszórt társaságban. A film viszont, a kissé sovány cselekmény ellenére mégis kifejezetten szórakoztató, üde és bűbájos. Asanisimasa: 7/10

Számomra most már a napnál is világosabb, és az 1×1=1-nél is egyértelműbb, hogy Kathryn Bigelow jobb rendező, mint hajdani férjeura, James “Megalogiga” Cameron. Még akkor is, ha legújabb filmjét is értetlenség, utálkozás, irigység vagy éppen demagógiát kiáltó okoskodás övezi. Nem volt ez másként A bombák földjén-nél sem, és így van a Zero Dark Thirty esetében is. Eleve, hogy jön ahhoz egy nő, hogy jobban tudja a tökös (illetve, magukat tökösnek hívő) férfiaknál, milyen a háború valójában, milyen benne a katona, és mi játszódik le egy katona fejében a bevetés alatt… Ezt a kérdést kapásból ugorhatjuk is, hiszen ezeknek a leírása adja a történettudomány minimum 70%-át, amit egy nő, éppen kívülálló volta miatt, esetleg sokkal átfogóbban, mélyebben és hidegebb fejjel értelmezhet, és vonhat le akár messzemenő konzekvenciákat is, mint egy férfi, akit könnyebben ragad el a harci láz, és a honderű, ha adott témában kutat. Aztán meg, mindenkinek vannak olyan lányismerősei, akik Barbie helyett GI Joeval játszottak inkább, és inkább a fiúkkal fociztak, minthogy a többi lánnyal ugróiskoláznának… Kathryn is nyilván ilyen.

Természetesen a CIA Oszama bin Laden elfogásáért, és a World Trade Center és más amerikai célpontokat ért terrortámadásért felelős Al Kaida terrorszervezet felgöngyölítéséért folytatott hadjáratát feldolgozó film szintén nem sorolható egyetlen műfajba sem, így akik valami piff-puff akciómozit, vagy akár nagyívű háborús drámát várnak, azok citromba harapott képpel merednek maguk elé. Ez a film inkább egy fikciós dokumentumdráma, mely a majd’ egy évtizedig zajló hadművelet résztvevői által, a nyilvánosság elé tárható tények elmeséléséből született meg. A tények aztán egy dramaturgiai szálra, a fiatal CIA-elemzőnő (NŐ), Maya (Jessica Chastain) történetére fűződnek fel, aki élete első ügyében az USA első számú ellenségét találja meg.

Bigelow, szokása szerint, nem kerülgeti a forró kását. A film első harmada egy (illetve, több) elfogott Al Kaidás brutális kihallgatásának jeleneteivel telik, s figyelembe véve azt, hogy az USA hivatalosan mindig is tagadta a foglyok kínvallatását, már csak ennyiből sem áll meg a propaganda vádja, amit szintén szívesen ragoznak a fitymálók. Az Al Kaidások tényleg nincsenek pozitív színben feltüntetve. Miért kellene őket pozitív színben feltüntetni, miért kéne olyan embereket fényezni, akiknek sok ezer civil amerikai élete szárad a lelkükön, egy olyan amerikai filmben, amelyik az ellenük folytatott hadjáratról szól? Olyan lenne ez, picit fordítva a nézőponton, mintha Vajna Bandi (vagy bármelyik magyar filmes), közpénzből és a magyar kormány megbízására, a szovjet katonák 1956-ban, Budapesten tanúsított hősiességéről csinálna filmet… Ha Bigelow filmje annak feltárását tűzte ki volna céljának, hogy mi állhat a 9/11-i merényletek mögött, mi vezetett oda, akkor már helytálló lenne a cizellálás, de a Zero Dark Thirty nem arról szól. A film a továbbiakban is híven követi a nyilvános tényeket, értelemszerűen, a teljes igazságot úgysem tudjuk meg, hiszen vannak/lehetnek még terroristasejtek életben.

A második harmad Maya küzdelméről szól, hogyan jut egyre közelebb a komoly Al Kaidás vezetőkhöz, és amúgy véletlenül, magához bin Ladenhez. A film ezen része Chastainé, aki él is vele. Égővörös hajával, törékeny alkatával és érzékeny, de sziklakemény jellemével furcsa jelenség mind a CIA-n belül, mint a terrorizmus elleni harc poklában, de az eddig már kiérdemelt Golden Globe bizonyítja, hogy bőven van szikra a csajban. Bigelow Maya figurájával már szinte feminista hangokat is megüt, hiszen a lány sokszor tökösebbnek bizonyul a legtökösebb CIA-igazgatóknál is, és akkor a “nagy fogásról” nem is beszéltünk még. A film ebben a részében ezenkívül a hírszerzés és a terror elleni harc valódi, mindennapi pillanatait is megmutatja, melyek ilyenkor főleg hosszú méla lesben, telefonok lehallgatásában és pozicionálásában merülnek ki, általában egy idegen és bizalmatlan közegben.

A harmadik harmad nettó akció, bin Laden elfogása. Feszült, izgalmas jelenetek, melyek tulajdonképpen real time, tehát valós időben mutatják be a harci eseményt. Annyit itt is meg kell jegyezni, hogy a propaganda vádja nem áll meg itt sem, hiszen a kommandó messze nem állt hivatása magaslatán. Buktak egy méregdrága harci helikoptert és még az akciót is majdnem elbaltázták (mint ahogy a valóságban is). Egy hőssel ilyen sohasem fordulna elő, gondoljunk csak Csapajevre, Rambóra, vagy Chuck Norrisra, ha már propagandát kiáltunk…

Az persze, biztos, hogy Bigelow nem éppen Barack Obama-párti, egészen biztosan támogatja a fegyverviselést, meg az összes többi republikánus tovuhabohut, ennek ellenére azt sem gondolhatjuk róla, hogy elvtelen pártkatona. Igen pontosan jelenik meg például a filmben az a megfoghatatlan, bizonytalan érzés, ahogyan az amerikaiak viszonyulnak a számukra, kulturálisan és vallásilag is teljesen különböző iszlám társadalomhoz, valamint főleg a vallási fanatikus terroristák motivációihoz. Ez az egész ott van Maya tekintetében is, ahogyan a film záróképében nézi az áldozatát, akit viszont mi sohasem látunk, csak a szakállát. Bigelow nem akarja felkoncolni nyilvánosan Amerika ellenségét, hiszen még azt sem tudja, mit, kit győzött le, és egyáltalán, legyőzte-e azzal, hogy megölte. Ráadásul, vajon valóban megölte-e? Nincs megnyugtató lezárás… A film azonban ettől függetlenül, sőt, éppen ezért is alapos (két és fél órás), hiteles és érzékeny munka, ha nyer Oscart, ha nem. Asanisimasa: 8/10

Francis “Francie” Brady akár valóságos személy is lehetne, mivel Patrick McCabe igen alaposan, részletesen megrajzolt, hiteles környezetet teremtett köréje, annyira átélhetőek és érthetőek későbbi szörnyű tettének motivációi. Nem véletlen, hogy mind a regényben, mind a Neil Jordan által rendezett filmváltozatban maga a főhős meséli el történetét, egyes szám első személyben, bizarr humorral és ékesszóló modorban. Pedig A kis véreskezű nem élt a valóságban, nem darabolta fel egyik gyűlölt iskolatársa édesanyját egy hentesbárddal, miután közvetlen közelről fejbe lőtte egy disznók ölésére szolgáló pisztollyal, valamikor 1962-ben, az írországi Monaghanben. De akár élhetett volna is…

A kis Francie élénk fantáziájú, talpraesett fiúcska volt, aki Gabriel nevű barátjával úgy töltötte az időt, ahogy minden valamirevaló 10-12 éves fiú, bárhol a világon. Indiánosat játszik, olykor besegít otthon, de inkább lóg, felnőttekkel szemtelenkedik, valamint Philipet, az eminens osztálytársát szívatja. Francie azonban igen rossz körülmények között élt. Édesanyja labilis idegzetű, érzékeny asszony, akit hajdan ígéretes zenészi karrierjét elivó férje szóban és tettben bántalmaz. Később a nő öngyilkos lesz, apja pedig tüdőbajban halálozik el. Aztán Francie-t pedofil papok nevelik, akik molesztálják, egyetlen barátja az iskola pedellusa, aki hajdani IRA-aktivista. Francie megszökik, csavarogni kezd, és filmek, képregények részleteiből és vallásos látomásokból egyre furcsább, szürreálisabb valóságot épít magának védelemképpen. Eközben Monaghan városában elbűvölő modorú, kedves fiúcskának tartják, akit mindenki sajnál nehéz sorsa miatt és senki nem sejti, milyen szörnyű indulatok forrnak kis fejében…

Neil Jordan gyakorlatilag híven követi a regény szerkezetét, cselekményét és sikeresen találja meg azt a képi és narratív nyelvezetet, mellyel hitelesen és igazából “be nem avatkozva” tudja azt tolmácsolni. Nem véletlenül kapta meg a film az egyik legszínvonalasabbnak tartott Berlini Filmfesztivál fontos díjait is. Kiváló a Francie-t alakító, égővörös és szeplős Eamonn Owens, mellette pedig az ír film (és Jordan) olyan emblematikus arcai asszisztálnak, mint Stephen Rea, Fiona Shaw vagy a kopasz rockénekesnőként elhíresült Sinead O’Connor. Érdekes, tanulságos (és brutális) film, mely talán csak Jordan túlzott regény-, és betűhűsége miatt nem lett igazán híres. Asanisimasa: 7/10

Szóval, máma már nem hasad tovább… Hull a ménkű az égből, emberek egymáson taposva menekülnek sikoltozva, lefelé a szűkös lépcsőházban. New York is under attack. Azok a burnuszos kurafik (egy félmondat szól róluk a filmben, hogy megtanulták használni a cuccost… spoilerveszély továbbra is) nyilván piszkos bombára váltották az eltérített személyszállító repülőgépeket, nyilván ők se szívesen gyilkolják már magukat fölöslegesen, meg hát hatékonyabb eszköz is a gyaur kutyák mészárlására. Annyi biztos, hogy nem igazi atombomba, mert akkor nem lenne sikoltva menekülés. Atomvillanás balról, oszt’ annyi is. Volt New York, de már nincs.

A Hasadás című apokaliptikus pszicho-horrorban azonban sikoltoznak, tehát élnek, s így néhányan megpróbálják a túlélés című játékot is Xavier Gens egyenetlen, de nem hibátlan dolgozata szerint. Tehát az ok csakis piszkos bomba lehet… De akkor mit keresnek itt ezek a szemmel láthatóan amerikai vegyvédelmi szkafanderbe öltözött, igen agresszív fazonok, akik gondosan kiépített, sugárzásbiztos hernyóalagutakkal összekötött laborokban kísérleteznek ellopott gyerekekkel?! Miért rabolták el a filmben szereplő csoport egyetlen anyjának egyetlen gyermekét? És hová tűntek a végére? Az amúgy látványos finálé látképének függvényében, honnan volt áram és levegő abban a pincében, aminek az előbbi szkafanderes fazonok lehegesztették az ajtaját? Miért nem vágták el egyszerűen a kábelt? Van még kérdőjel sok – nem tudom, miért nem lehetett ezt a filmet, még bőven az előkészítési fázisban végigengedni néhány olyan, korábban forgatókönyvet is látott emberen, akik esetleg képesek egy történetet logikusan is végiggondolni?

Amúgy a film nagy része, ami a pincében zajlik, végül is nem rossz, olyan, mintha a Stanford egyetem hetvenes évekbeli hírhedt börtönkísérletét feldolgozó, igen jól sikerült német Kísérlet című film egyik verzióját látnánk. Jó színészek, viszonylag elfogadhatóan kidolgozott, pszichológiailag is értékelhető lelki és érzelmi összezuhanás, ami az információ-, élelem- és ivóvízhiányos, klausztrofób környezetben törvényszerűen fordul horrorba. Viszont nyilván kellett valamit kezdeni azzal is, hogyan kerültek hőseink ebbe a szituációba – na ez viszont már nem sikerült. Mintha két film lett volna egybevágva, azonban arra már nem jutott pénz/idő/energia/ötlet, hogyan legyenek a varratok elsimítva. A hasonló tematikájú, néhány évvel korábban készült spanyol Sötét óra című filmnél viszont jobb, mert legalább történik benne valami… Nem sok, de legalább valami. Amúgy az egész film eléggé felületes, logikátlan és következetlen fércmű. Tényleg, mit jelent a cím? Mi hasad? Asanisimasa: 4/10

Ben Affleck túl jóképű, túl lányosan jóképű ahhoz, hogy kapásból komolyan vegyük, és azért tegyük hozzá, hogy túl sok szar filmben is láthattuk ahhoz, hogy elfogadjuk tehetségét. Pedig kevesen nyitották karrierjüket Oscar-díjjal – igaz, azt Ben nem színészkedéséért, még csak nem is rendezésért, hanem forgatókönyvért kapta ’97-ben, a Good Will Huntingért. Ennyiből már látszania kéne, hogy nem hülye gyerek ez, de aztán ergya filmek jöttek, Armageddon, vagy Kevin Smith általam nem különösebben értékelt filmjei, romantikus komédiák… Aztán rendezett két igen kemény, realisztikus krimit, kvázi bűnfilmet (Hideg nyomon, illetve Tolvajok városa), amire már muszáj volt jó nagyot rábólintani.

Ezzel az Argo című új mozijával (a magyar cím azért Az Argo-akció, mert Árpa Attila nálunk már elhasználta az eredetit) pedig alaposan révbe érhet, hiszen már kapott egy rendezői Golden Globe-ot, és jelölve vagyon egy raklapnyi Oscarra – komoly nyerési eséllyel. Nyilván nem kérhető számon Hollywood aktuális üdvöskéjétől, hogy képben legyen a tetszhalott magyar filmgyártás termékeivel kapcsolatban, ráadásul az Argo elég nehezen megkerülhető cím, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel: 1979-ben Khomeini hatalomra jutása idején a fellázadt irániak elfoglalták a teheráni amerikai követséget, ahonnan csak hat munkatárs tudott átszökni az Iránnal akkor még viszonylag békés viszonyt ápoló kanadai követségre. A CIA megmentésükre egy vakmerő akciót szervezett, ám ezúttal nem a GI Joe-ké volt a főszerep, hanem egy idiótának tűnő ötleté. Azt találták ki, hogy az amerikai diplomaták adják ki magukat kanadai filmesnek, akik helyszínt keresnek Argo című sci-fijükhöz Teheránban, s így, ennek kapcsán talán ki lehet őket menekíteni az országból. Ennek történetét meséli el a film.

Jó kis magyar rosszindulattal, persze, rögtön közbe lehet vetni, hogy érthető a díj- és jelölés eső, hiszen nem elég, hogy újra Amerikát fényezik benne, ráadásul még Hollywood is amerikai emberéleteket ment hathatós közreműködéssel… A film azonban tényleg jó, és csak az jöhet az ilyen összeesküvés-elméletek táplálta cinikus okoskodással, aki nem látta azt. Az USA kormánya, kormányzati emberei (kevés kivétellel), politikája egyáltalán nem jelenik meg benne pozitív színben, Affleck kerek perec kimondja, az Államok felelősségét az iráni córesz ügyében. Később, a túszszabadítás feszült drámájában sem éppen az áldozatos segítőkészségben jelennek meg a CIA ügynökei. A film elején bőséggel lángol a csillagsávos lobogó, s bár a fináléban újra látjuk, immár sértetlenül lobogva, azért ez nem ad okot túlzott nemzeti büszkeségre. Nem kap kevesebbet Hollywood sem, bár itt Ben megelégszik a szimpla “leidiótázás” udvariasnak, szervilisnek és haszonlesőnek egyáltalán nem mondható gesztusával. Az egész túszdráma mindössze egyetlen ügynök állhatatosságán és tehetségén múlik: Tony Mendezt természetesen maga Affleck játssza, aki e figurával egy új, ám mégis tipikus amerikai hőst teremtett meg.

Ben Affleck remekül teremti meg az 1979-es, forrongó Teherán vad és dühös atmoszféráját, éppen ez az, ami viszi az egész filmet. Szinte híradó-hitelességű tömegjelenetek, valódi, izzó gyűlölet a szemekben, szinte tapintható a feszültség. A túszokat játszó színészek spontán reakcióikkal, keresetlenségükben hihető viselkedésükkel ezt a szuszpenzt tovább pumpálják. A drámát ellensúlyozandó kontrapunktként kitűnően működik a hollywoodi projektet menedzselő két szőröstökű profi: John Goodman az Oscar-díjas John Chambers szerepében, valamint Alan Arkin, akinek viszont Oscar-jelölést ért Lester Siegel producer fiktív karakterének megformálása.

Szép ívet húz a film, talán csak a finálé csúcspontja utáni levezető rész nyúlik picit hosszabbra, mint az ildomos. Jó ritmusú, feszült és hiteles túszdráma az Argo, egyben realisztikus kémfilm is, hiszen általa (ismét) betekintést nyerhetünk a CIA módszereibe. Nem meglepetés, hogy nem találunk itt méregdrága Bugattikon száguldozó, vodka-martiniket hörpölő James Bondokat, ellenben a tök hétköznapi férfiakkal és nőkkel, akik félnek, sőt, rettegnek feladatuk teljesítése közben, akik hibáznak, sőt, hibát hibákra halmoznak és néha csak a szerencsén múlik életük. Asanisimasa: 8/10