asanisimasa

Na, talán elült már a tragikus eseményeket is előidéző hype, és kijött a BR-kiadás is, úgyhogy nem kell plázamozikban birkulni sem, és megnézhetem Christopher Nolan Batman-reformjának harmadik, állítólag utolsó részét (nem mintha nem lenne más dolgom, csak ez is sorra került). A sötét lovag – A felemelkedéssel az az elsődleges gondom, hogy ezzel az alkotók már túlléptek a Batman-mítosz keretein, bár már az előző A sötét lovaggal is feszegették annak határait. Az arányokkal ott is baj van, de hogy ezt az alapvetően bugyuta, világmegmentős szuperhős-történetet hozzávetőleg realista, sőt, inkább disztópikus környezetbe tudta helyezni, kvázi értelmes tartalommal is megtöltve és különféle társadalmi jellegű gondolatokat is felvetve, azt alapvetően díjaztam. Látvány, Bale, Ledger – OK. Elismerem, de nem megyek tőle a falnak. Itt azonban már talán túl is lendültek a dolgon, tulajdonképpen maga Batman és az ő itt már kifejezetten bénának ható csodajárgányai, hegyes fülű gumiruhája és a többi faksznija, valamint a város Gotham City-zése a felesleges ebben a filmben.

Batman (Christian Bale) helyett nyugodtan lehetne egy gazdag, innovatív nagyiparos, akit kigolyóznak cégbirodalmából, amiért bosszút áll. Egyáltalán nem kell már ide az összes gagyi Batman-kellék… Ennek oka az, hogy egy alapvetően hollywoodi típusú blockbusterhez képest meglepően alapos, reális és eéképzelhető rajzát adták a szerzők (Nolanék, Christopher és forgatókönyvíró testvére, Jonathan) egy demokrácia társadalmi és politikai válságának, valamint az erre általában adott szélsőséges, diktatórikus és/vagy anarchikus válaszra. A filmnek ez a vetülete tényleg döbbenetesen jó és ijesztő. Néhol kifejezetten összeszorult a gyomrom és láttam a ’96-os tévéostromot, de akár a nácik könyvégetését, vagy ’56 lincselő tömegét az Andrássy úton. Az álarcos Bane (Tom Hardy) karakterében tényleg ott van az anarchia cinikus hadurainak összes arca, Šešelj vajdától Budaházyig. Azt hiszem, egy rossz szót sem tudnék szólni a filmhez, ha megmarad ebben a koordináta-rendszerben, egy válságban lévő demokráciát felrázó anarchista lázadás véres tündöklésében és törvényszerű bukásában, amit egy, a harc élére álló és a szenvedő tömegek összefogását elérő becsületes férfiú ér el önfeláldozó, szelíd hősiességgel (ó, igen 🙂 ). Viszont ezt a mesét összezavarja a Batman-klisékhez való görcsös és kötelességszerű ragaszkodás, ettől kezdve nevetséges minden negatív utópia, minden utalás és minden gesztus.

Szerintem, erre rájöttek Nolanék is, de már a projekt előrehaladott állapotában, amikor már nem lehetett azon érdemben módosítani, vagy akár kiszállni belőle. Talán ennek az elbizonytalanodásnak köszönhetőek a forgatókönyv logikai és dramaturgiai tökélyére mindig is igen sokat adó testvérpár érthetetlen és durva dramaturgiai hibái (SPOILER! pl. az atombombával való száguldásban Miranda telefonál: – A reaktorterembe terelnek! Az a tervük, hogy visszateszik a magot! Kinek telefonál? Hiszen ekkor már tudjuk, hogy ő a “főnök”, mivel Bane már kapott egy ótvar nagy gyomrost…), melyek egy csapásra kizökkentik a figyelő nézőt a dolgok sodrából.  Aztán, ha elkapja az embert a kötözködő hangulat, igen nehéz visszazökkenni – s ekkor meglátjuk azt az idióta gumiruhát! Jöhet látványzuhatag, bármilyen meghökkentő csavar, blikkfang és cliffhanger, szemet szúr már az is, hogy milyen béna Robin és a Macskanő karaktereinek beemelése a filmbe, mi már csak röhögünk az egészen, ha nem éppen bosszankodunk a kidobott tetemes mennyiségű pénzért.

Ja, látványos, remek színészek garmadája, meg minden. De akkor is kár azért, ami lehetett volna. Asanisimasa: 6/10

Ez alkalommal szerintem jobb lett a magyar cím, mint az eredeti (ritkán tudom ezt így kijelenteni): az eredeti Egy királyi viszony semleges, száraz és tényszerű megállapítás, mindamellett nem is feltétlenül fedi a lényeget, míg az Egy veszedelmes viszonyban benne van minden, amiről e film szól – egyben hajaz Laclos híres Veszedelmes viszonyok című levélregényére, mely szinte évre ugyanabban a korban íródott és játszódik, amiben e film cselekménye is. Különbség szinte csak az események horderejében, valamint a kézenfekvő földrajzi távolságban adódik.

Kétféle olvasata lehet a filmnek. Az egyik az, hogy adott egy viruló, gazdag ország (Dánia), melynek ifjú és kissé túl bohókás királya megházasodik. A frigy azonban szükségszerű, de valójában tétje mindössze annyi, hogy királyi utód szülessen – a nemesekből, egyházfikból, hűbéresekből és egyéb talpnyalókból álló Tanács úgyis mindent elrendez, a maguk igényei szerint. Mivel épp ez időben (XVIII. század második fele) ütik fel fejüket Franciaországban az olyan eretnek tanok, melyek szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetnek, elemi érdekük, hogy Dániát meg kell óvni ezektől. Sajnos, az angol földről érkezett ifjú királyné otthon már megfertőződött Rousseau és Voltaire tanaival. Amikor az udvarba érkezik az idegenszívű, sátánfia, liberális Struensee, egy német doktor, egyszerre mérgezi meg a labilis ifjú királyt beteg, szabadelvű téveszmékkel, valamint az ifjú királynét fattyú poronttyal (és kábító áfiummal). De Isten vigyázó tekintetével, talán még elejét lehet venni ennek a sátáni összeesküvésnek és a régi rend hívei élhetnek tovább békében… A másik szerint a kor Európájában felvirradt végre a felvilágosodás kora. Új, szabad eszmék hirdetnek új igét a népet szipolyozó nemesség és egyház ellenében. Már a legmagasabb körökben is egyre többen gondolkoznak felvilágosodottan, ezért nem is érti Karolina, az Angliából érkezett ifjú királynő a szűklátókörű, belterjes dán udvar sajátos, középkori viszonyait. Férje, VII. Keresztély kissé tébolyult fickó, nem is érdekli nagyon más, mint a bor, a színház és a csöcsös kurvák, így gyakorlatilag hidegen hagyja, hogy udvarában ki, min áskálódik. A bigottan vallásos német családból származó, ám hamar felvilágosult gondolkodóvá váló Struensee éppen Koppenhágában gyógyított, nagyrészt szegényeket, nagyrészt ingyen, amikor a kevés számú rangosabb támogatója közül egyik beajánlotta a királyi udvarhoz, udvari orvosnak. Struensee személyiségének és gondolatainak erejével, empátiájával, valamint tehetségével gyorsan elnyerte a király rokonszenvét és barátságát, valamint a királynő szerelmét is (bár e kettőt szimultán), és elérte, hogy a király Európa egyik legelső felvilágosult királyságát kezdje megalkotni Dániából. Sajnos azonban túl korán érkezett, a hatalmukhoz, pozíciójukhoz körömszakadtukig ragaszkodó régi rend hívei még túl erősek voltak ekkor… Tessék választani (de nehogy úgy, mint 2010-ben!)

A szó legjobb értelmében vett történelmi dráma az Egy veszedelmes viszony, hiszen valós személyek valós eseményeit, valódi sorsát meséli el – s hogy ezt milyen oldalról nézzük, azt tényleg szinte csak saját világlátásunk szabja meg. Működik mindkét oldalról (ha már valamiért nálunk is azt képes gondolni egy csomó ember, hogy a múlt század harmincas évei jobbak voltak, mint az emúttnyóccév). Hogy aztán az Igazság melyik oldalon van, az egy másik dolog. Az azért elgondolkoztató, hogy akárhol a Földön, Dániában, Amerikában, Oroszországban, de akár Japánban jó film készül, az szinte egészen biztosan nem konzervatív, revizionista és szabadságellenes értékeket vall (nem lebecsülve a hagyományos konzervatív értékeket, melyekhez viszont a magukat konzervatívnak valló embereknek van a legkevesebb közük). Természetesen e filmben is szimpátiánk Karolina és Struensee szerelme mellett van, és hát, hajrá szabadság. Még az idióta királyt is meg tudjuk kedvelni (nem véletlenül kapott Ezüst Medvét az őt alakító Mikkel Boe Folsgaard!), ami viszont nem mondható el a (nevezzük így:) konzi oldalról senkiről. Ennek ellenére a film könyve is nagyszerűen van megírva, mert az fix, hogy azokat nem lehet pozitív tulajdonságokkal felruházni, akik a szabadság ellenében saját hatalmuk megvédésével, illetve visszaszerzésével foglalatoskodnak, semmilyen visszataszító eszköz használatát nem elvetve. A liberális oldal a Jó. Ami viszont igen megszívlelendő és tanulságos, az az, hogy azt sem kritikától mentesen látjuk. Mads Mikkelsen Struensee-je egyáltalán nem gáncsnélküli lovag, hiszen gond nélkül veszi saját kezébe a hatalmat, amit (akkor is, ha alapvetően a jó értékek “felhatalmazásával”) kíméletlenül meg is tart. Módszerei is legtöbbször, hogyismondjamcsak: politikusak. Rövid életű dán reform-királyság is gyorsan dugába dől, ahogyan a történelem tényei is mondják, nem lehet életképes ekkor még egy ilyen szabadelvű társadalom (az az idő majd később jön el).

Nikolaj Arcer gazdag kiállítású filmje gyakorlatilag hibátlan. A történet nagyjából híven követi a valós történéseket, már így kétszáz-valahány év távlatából. Mindamellett, egyszerre romantikus szerelmi dráma, és kosztümös politikai krimi, hitszegéssel és árulással. A 137 percből szinte egy sem felesleges. A látvány pazar, igényes, sőt, minden igényt kielégítő. A színészek (mint a skandináv filmekben általában) kiválóak, még az igen hamvas Alicia Vikander (Karolina) és az igen gyűrött Mikkelsen között is szinte sistereg a levegő. A végkifejlet sokkoló, vigaszt csak a történelem hoz jónéhány év múlva. Asanisimasa: 9/10

Az Ez nem egy film című “film” arról a trükkről szól, hogy mit csinálhat egy iráni filmrendező, ha a cenzúra el akarja hallgattatni. Természetesen filmet, ami nem film: míg az alkotó házi őrizetben, a gép forog.

Panahi

Jafar Panahi, az új iráni film egyik legismertebb alkotója, több jelentős díjjal (Cannes-i Arany Kamera, velencei Arany Oroszlán, a berlini zsűri Nagydíja, stb.) és még jelentősebb filmekkel a háta mögött, központi figurája volt a Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök vitatott újraválasztása utáni heves ellenzéki tüntetéseknek 2009-ben. Eme szerepvállalásának köszönhetően az iráni büntetés-végrehajtó hatalom „rendszerellenes propagandatevékenység” miatt hatévnyi (!) börtönre és húszévnyi (!) publikálási, filmgyártási és interjúadási tilalomra, tehát effektíve csendben maradásra ítélte. A büntetés időtartama alatt természetesen hazáját sem hagyhatja el. Az eset példátlan nemzetközi tiltakozáshullámot idézett elő, hiszen igen régen volt arra precedens, hogy valakit egy olyan alapvető demokratikus szabadságjog gyakorlása miatt ítéljenek el ilyen súlyosan, mint a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága. Panahival olyan nevek vállaltak szolidaritást, mint Steven Spielberg, Martin Scorsese, Robert Redford, Francis Ford Coppola, Terrence Malick, Steven Soderbergh, a Coen fivérek, Jim Jarmusch, Michael Moore, Ang Lee, Robert De Niro és Oliver Stone Hollywood „színeiben” és felelősen gondolkodó filmesek, filmrajongók ezrei szerte a világon.

Házi őrizet

A nemzetközi tiltakozás természetesen nem hatotta meg az iráni hatalmasokat, Pahrani e film (mely nem film) forgatása közben házi őrizetben csücsül, saját lakásában. Újév van, családja rokonoknál ünnepel. Ő egyedül reggelizik, telefonálgat, ügyvédjével beszél, híreket néz, majd megérkezik barátja, Mojtaba Mirtahmasb (dokumentumfilmes), akivel minden különösebb előkészület és felvezetés nélkül csevegni kezdenek, mi lesz ezután, mi lesz a filmekkel. Pahrani rövidesen mesélni kezd következő (tán soha meg nem valósuló) filmjéről. Percről percre egyre jobban elkapja az alkotói hév, szigetelőszalaggal szobákat, alaprajzokat kerít el a drága perzsaszőnyegen és jelenetről jelenetre, párbeszédekkel együtt magyarázza filmjét, miközben a kamera forog. Aztán megáll. Cut. Mi végre mindez? A film kész van, igaz csak fejben. Ha alkalom nyílik, ha már lehet, bármikor elkészülhet „igaziból” is. Aztán inkább telefonjával az őt filmező barátját kezdi filmezni, bizonyítva mintegy, a hatalom börtönbe zárhat, megfoszthat a szakma, a hivatás gyakorlásától, a filmes mindig filmez: ha csak arra van mód, fejben készít filmeket, vagy ha nincs kamera, jó a telefon is. Nem kell stáb, nem kell stúdió, elég egy szoba sarka és a képzelet, akár házi őrizetben is, mint Huszárik rabjainak a Játék című zseniális rövidfilmben.

Tényleg nem film

Ez a film nem film tényleg nem film, mert azért filmnek, mint alkotásnak, mint szórakoztatóipari terméknek semmi szín alatt nem felel meg. Spontán, ötletszerű, banális jelenetek egymásutánja, mintha egy egyszerű házi videó lenne, melyet egy unatkozó bácsi forgatott volna saját otthonában, saját magáról. Különlegessé elkészültének körülményei és helye, valamint a készítő(k) személye teszi. Részben fricska a hatalom felé, részben pedig egyfajta öngyógyítás, erősítő lelki tréning. Legnagyobb részben viszont üzenet, videó képeslap a világ filmesei, gondolkodói és véleményformálói felé, hogy nincs az az elnyomó diktatúra, ami a gondolkodás szabadságát korlátozni tudná. Fizikailag megfoszthat a szabadságtól, bezárhat és elzárhat minden fizikai dologtól, tevékenységtől. Még a kezed is lekötheti, a szádat, szemedet is letapaszthatja, de az agyadban nem tudja hatalmát érvényesíteni, ha ellenállsz belül és erős vagy. Pahrani sem tűnik összetörtnek, pedig az iráni bíróság úgy megmázsálta, hogy nálunk egy bankrabló nem kap ennyit. Nyugodt, joviális, derűs, szelíd fickó, sugárzik belőle a hit és a bizonyosság ereje. Nem hiába idézte Mirtahmasb e film, ami ugye, nem film cannes-i bemutatóján Zarathusztrát: „Ha a sötétség ellen akarsz harcolni, ne a kardod élezd, hanem gyújts gyertyát!” S hogy mennyire bátor vállalás e film (ami nem film) a mai Iránban, azt igen szépen bizonyítja a filmvégi stáblista: ajánlva az iráni filmeseknek, készítette …, …, …, …, …, és így tovább. Arról pedig, gondolom, nem kell szólni, hogy milyen jelentése lehet e filmnek (ami nem film) a magyar filmre nézve, ami jelenleg nem létezik, mint magyar film… Asanisimasa: 8/10

Belgiumról mindenki vágja, hogy Brüsszel, Európa „fővárosa”, mi belgák hová álljunk, a világ legrégibb működő sörfőzdéje és a többi; néhányan talán azt is, hogy igen karcos, odamondós filmek is készülnek arrafelé. A Marieke, Marieke ehhez képest első ránézésre lágy, melankolikus leánydráma a boldogság kereséséről, azonban ha mélyebben beletúrunk, azért itt is fura, csak suttogva kimondható dolgok tűnnek elő…

Keserű belga csoki

A bűnös élvezetek toplistáján előkelő helyet foglal el a csokoládé, melynek belga gyártású változatai, a különböző trüffelek, pralinék és bonbonok a „műfaj” csúcsait jelentik minden mérvadó gasztronómus szerint. Az édességben való nyalakodásnak aztán ezzel vége is e film kapcsán, s bár a film címében is említett ifjú hölgy egy csokoládégyártó manufaktúrában dolgozik, Marieke (Hande Kodja) élete valójában igen szomorú. Sokban hasonlít egy másik ismert gyári munkaerőre, Aki Kaurismaki gyufagyári lányára, aki a lelketlen robotban töltött nappalok után az éjszakában keresi a boldogságot, a szerelmet. A húszéves Marieke munkája szintén nem mondható érdekfeszítőnek. Hajfogó staniclivel a fején, nyakig gombolt köpenyben áll a szalag mellett, miközben a gyártásvezető szúrós tekintete a hátába fúródik. Ken, formáz, lekerekít, csíkoz, dobozol, ken, formáz, lekerekít, csíkoz, dobozol. Édesanyjával él, akit apjának tizenegynéhány évvel ezelőtti öngyilkossága óta nem látott mosolyogni. Ha hazamegy, az esték szótlan csendben telnek, Marieke ezért is választja a szórakozó helyeket, ahol viszont ahelyett, hogy kortársaival szórakozna, inkább erősen idősödő férfiakkal ismerkedik, őket szereti. Nem pénzért, hanem tisztán a szerelemért…

Szerelmem, Elektra

A képlet tiszta. Marieke apja hiányát próbálja meg valahogyan feldolgozni az idős férfiakkal létesített kapcsolatokban. Ezt a sajátos viselkedésformát a pszichológia Elektra-komplexusként írja le. Gyakorlatilag ugyanarról van szó, amit a fiúk esetében Ödipusz-komplexusként inkább hallunk emlegetni: itt a lány próbálja az apa hiányát az édesanyával szembeni rivalizálással, adott esetben lázadással megoldani, aztán az idők folyamán ez a szembenállás (általában) az édesanya szerepének elfogadásában oldódik fel. A film kezdetén a kis Marieke és édesanyja még meghitt viszonyban vannak, csupán az anya a kislány apja hollétét firtató kérdésére adott homályos feleletből lehet következtetni a filmen végighúzódó titokra. Később viszont már teljes a passzív szembenállás, mely a drámai fordulóponton szakításhoz is vezet. Azonban még egy tragikus fordulatra van szükség, hogy a dolgok visszarázódjanak a normális kerékvágásba.

Apatöredékek

Van Mariekének egy hobbija, mellyel talán tudatosan is az apa alakjának, személyiségének felidézését, illetve hiányának teljes feldolgozását segíti elő. Alkalmi és rendszeres partnereit aktus után mindig lefényképezi, mindig sajátos szemszögből: érzéki és egyedi részleteket örökít meg partnere testéről. Magányos pillanataiban aztán ezeket a képeket rakosgatja, amolyan pasziánszként, maga előtt – meghalna, mondja, ha valaki elvenné ezt tőle. Amikor egyik partnere húzódozik attól, hogy lefényképezze, nyilván attól tartva, hogy kompromittáló képek jelennek meg róla, Marieke sértődötten otthagyja. A legtöbben azonban valószínűleg kristálytisztán megértik a lány őszinte érzelmeit.

Sanzon

Az eddig a belga televíziók környékén producerkedő Sophie Schoukens első filmje akár Jacques Brel belga sanzonénekes-legenda hasonló című, két nyelven, flamandul és franciául is rögzített 1962-es slágerének dramatizált változata is lehetne. Ez lehet kritika és méltatás is egyben, hiszen a Marieke, Marieke története tényleg olyan sovány, mint amennyi egy dalban is elmesélhető, azonban ennek megfordítottja is igaz: Marieke története annyira sűrű, mint egy ballada, tipikus, közben egyedi is, hiteles, egyben bizarr is. Brel persze egy másik Marieke-ről énekelt, de a két lány története, sorsa mégis igen hasonlít egymáshoz, nem véletlenül hangzik fel a sanzon a film vége főcíme alatt. Amúgy minden másodpercében könnyed, nőies film a Marieke, Marieke. Olyan magától értetődő természetességgel beszél komoly és nehéz dolgokról, például fiatal lányok idős férfiakkal folytatott testi szerelméről, ahogyan csak okos, művelt nők tudnak. Férfiak ilyen témában, ha szóba jön egyáltalán, vagy vaskosan provokálnak, vagy pirulva hallgatnak. Marieke pedig jól van. Összerakta a képet, Schoukens pedig elmesélte történetét. Brel énekel, az élet is szép, viszont nehéz. Asanisimasa: 7/10

Valami elképesztő figurát gyúrt össze Sean Penn a Helyben vagyunk című film főszerepére. Cheyenne, az öregedő már rég nem zenész rockzenész feleségével unja magát és az életet minimalista stílusú luxusban berendezett óangol kastélyában. Cheyenne-ben, aki persze fiktív figura, a rockzenében jártasak hamar felfedezik az ihletet adó személyiségeket: van egy nagy adag a rocksámánkodást jobban fizető valóságshow-ra cserélő Ozzyból, egy másik hasonló adag Robert Smith-ből, a gótikus rockzene pápájából, a The Cure emblematikus frontemberéből, néhány kenet a Siouxsie and The Banshees kriptaszagából és valami tán még a saját romjaiba omlott Michael Jacksonból is. Penn ehhez a koporsómanöken (vagy hajdan művészi ambíciókat kergető floridai nyugdíjas hölgy) outfithez elhalón nyekergő beszédhangot használ, mely a legváratlanabb pillanatban, ám szövegének sajátos logikája szerint öblös fuckolásba csap át. Túlzás nélkül, pályafutásának legjobb alakítását nyújtja, nemcsak a látványossága miatt, hanem azért is, mert annyifelé kacsint ki közben, olyan váratlan és meglepő gesztusokat tesz végig a filmen, hogy önmagában már csak miatta megéri a filmet megnézni.

Ráadásul a film is jó. Rendezője Paolo Sorrentino (a hajdani zűrös életű olasz kormányfő, Giulio Andreotti életéről készített Il Divo című filmjéről itt írtam), az olasz új hullám egyik markáns tagja, aki nem véletlenül került közel (amúgy nem először) e filmmel 2011-ben a cannes-i Arany Pálmához, míg az Ökumenikus zsűri díját zsebre is tette. Amolyan road movie, melynek során Cheyenne, apja halála indokával elhagyja kastélyát és New Yorkba utazik (hajóval…) annak temetésére. Ott azonban szembesül zsidó származásának hagyományaival és kötelezettségeivel, minek következtében, sajátos elhatározással útra kel megkeresni azt a még életben lévő náci háborús bűnöst, aki annak idején apját is kínozta a lágerben. No spoiler, de tán ennyiből is érzékelhető, hogy a film cselekménye már alapjaiban is meghökkentő. Ha ehhez hozzáveszünk olyan apróságokat, hogy Cheyenne felesége (Frances Mcdormand) tűzoltóként dolgozik, s a szolgálatból egy kastélyba tér haza a depressziós, hajdani rocksztár férjéhez, vagy hogy egy pingpongmeccset meg lehet nyerni ászadogatásokkal is, valamint a film zenéjét David Byrne szerezte és játssza, valamint személyesen is feltűnik benne, akkor már nagyjából 100%-osan belőhetjük, milyen élmény vár ránk.

Sorrentino filmjének minden egyes pillanata élmény. Semmi sem úgy történik benne, mint ahogy azt ismereteink, a logika, vagy bármiféle előítélet, konvenció alapján várnánk. Minden egyben önmaga fonákja is, minden bizarr és abszurd, mégis minden valódi és igaz is egyben. Hús-vér, valódi karakterek teszik benne a dolgukat valódi motivációk szerint, még akkor is, ha ezek rendszerint meghökkentőnek tűnnek. Van mersze Sorrentinonak a karakán, katartikus (de nem feltétlenül etikus) végkifejlethez is, miközben a mindentől elidegenedett főhős lépésről lépésre közelebb kerül valódi önmagához és saját, valódi világához. A Helyben vagyunk szerves egység, melybe még néha kifejezetten öncélú jelenetek is beleférnek, mint például David Byrne a filmnek is címet adó nagyszerű számának komplett koncertverziója. Asanisimasa: 9/10 (A film az 1. Zsidó Filmfesztivál műsorán látható)

Andy Warhol óta tudjuk, hogy 15 perc hírnév mindenkinek jár, s talán éppen erre építenek a kereskedelmi televíziózást forradalmasító reality show-k is, hiszen azokba boldog-boldogtalan jelentkezhet és jelentkezik is. A trükk az, hogy minél jelentéktelenebb valaki, annál nagyobb esélye van arra, hogy azt a bizonyos negyedórás „pünkösdi királyságot” éppen ő kapja majd meg.

A figyelő szemek

Bár a legtöbben Orwell 1984 című híres utópiájához, vagy éppen Warhol fent idézett aranyköpéséhez kapcsolják a valóságshowk megjelenését, messze nem a hírhedt „figyelő szemekkel” operáló Big Brother volt a médiatörténelem első reality showja. Valójában egészen 1973-ig kell visszakapcsolnunk képzeletbeli időgép-televíziókészülékünkön, mikor is fél Amerikát ledöbbentette egy addig sohasem látott műsor, mely egy amerikai család hétköznapi problémáit tárta a nyilvánosság elé, addig sohasem tapasztalt nyílt őszinteséggel. Az eseménynek nemrégiben a Cinema Vérité című film állított emléket. A 12 részt megélt show az ember természetes tulajdonságát, a kíváncsiságot használta ki, ami minden betegesség nélkül, minden emberben megvan, aki életében legalább egyszer megleste már a szomszédját a konyhafüggöny mögül, hogy vajon mi a jó büdös francot ügyködik az ilyenkor, késő vasárnap délután. Az Egy amerikai családban hétköznapi emberek szembesültek hétköznapi problémákkal, melyekkel éppen úgy nem tudtak mit kezdeni, mint az a néhány tízmillió amerikai, akik nézték őket. Sok időnek kellett azonban még eltelni, hogy a ma ismert, és „jobb körökben” természetesen lefitymált valóságshowk, a hagyományos, kukucskálós Big Brother, valamint annak különféle klónjai, a picit másféle túlélő-, főző-, házasuló- és ki tudja még milyen showk elöntsék a kereskedelmi televíziók képernyőit – és százmilliókat szegezzenek a készülékek elé, egyben ugyanennyi emberben felkeltve a vágyat, hogy „ezt ő is meg tudná csinálni”.

Benne leszek a tévében

Luciano (Aniello Arena), a tisztes, háromgyerekes nápolyi halárus azonban fittyet hány a világhírnévre, magasról tesz a tévéshowkra, ő pontosan kiszolgálja vevőit, elviccelődik velük, hogy aztán az így kimaradó bevételt esténként apró stiklikkel pótolgassa ki. Megnézi a nők fenekét, olykor még füttyent is utánuk, néha bedob egy caffé correctót a sarki kávézóban, nyilván még meccsre is jár, egyszóval él, mint minden rendes olasz férfi. Egy vasárnap délutáni családi plázázás alkalmával azonban gyermekei belökik egy Big Brother-válogatásra, ahol a sztárvendég az a helyi érdekű celeb, aki néhány hete véletlenül éppen unokaöccse esküvőjén haknizott. Luciano a „régi ismeretségre” hivatkozva protekciót kér tőle és a nem elég erélyes lerázást támogatásnak híve felad mindent és teljes erővel készül a nagy szereplésre, amivel óriási családi zűrzavart okoz.

Neorealista revival, egyben pontos médiaszociológiai látlelet

Matteo Garrone nagyon ismeri Nápolyt és környékét, tudjuk ezt már Gomorra című, igen bátor „maffiaelméleti bravúrdarabjából” is. De jól ismeri az embereket is, hiszen pontos rajzát adja a rivaldafénybe vágyó, oda saját ügyessége folytán be is kerülő kisembernek Reality című, Cannesban a Zsűri Nagydíjával kitüntetett filmjében. Ismeri a média természetét is – sőt, ki is neveti, saját magával, az odavágyó kisemberrel egyetemben az egzakt, hiteles környezet- és társadalomrajzzal párosuló, kritikus hangvételű és végül pikírt végeredményre jutó médiaszociológiai parabolában. Szinte a filmtörténelmi jelentőségű neorealisták óta nem láttunk ilyen tűpontos társadalomrajzot olasz filmben, az akkori, jobbára komor és kritikus hangnem itt azért tárgyilagos, néhol kissé gunyoros „derűvé” szelídül, hiszen részben eltelt azóta hatvanvalahány év, és Olaszország sem az a csóró vidék ma már, mint ami akkor volt (minden mai probléma ellenére). A temperamentum azonban mit sem változott, ma is érvényes az a vicc, miszerint csak úgy tudsz elnémítani egy olaszt, ha lekötözöd a karjait. Olaszul tanulóknak már csak a jellegzetes nápolyi dialektus miatt is kötelező a film megtekintése, számukra minden más csak hab a tortán. Garrone amúgy nem nagyon erőlködik azzal, hogy valami eredendően új, eddig soha nem hallott-látott kritikáját adja a reality show műfajának, de még csak az amúgy igen sajátos hangvételű olasz kereskedelmi médiának se, amit mond minderről, azt tudjuk jól. A film mindezektől függetlenül működik, éppen a hiteles háttérábrázolás, a jellemző karakterek és a nagyszerű kisember filmtörténeti toposzának újrafelfedezése miatt. Minden tudálékosan hozzávarrt mellékes tartalma ellenére a film kifejezetten bájos és szórakoztató. Igazi, valódi emberekről szól igazi, valódi embereknek. Ez a Reality, vagyis inkább: Questa è la realtà. Asanisimasa: 8/10

A Szenvedélyes versengés című film két tizenéves lány véres vetélkedésbe fúló barátságáról szól, egy fiatal svéd nő rendezte, egy másik fiatal nővel közösen írt forgatókönyvből és vélhetően inkább a bonyolult lelki folyamatok iránt különösen fogékony lányok és fiatal nők fogják igazán érteni, miről is szól valójában, mi zajlik le ebben az alig másfél órában.

A küzdelem maga

Minimum Madách óta tudjuk, hogy az emberi lét értelme jobbára a küzdelem, maga – de hogy arról a bizonyos egyről a kettőre jutni anélkül nem lehet, az mindenképpen bizonyos. Ne hallgassunk most a különböző renitens ontológiai magyarázatokra, a zen-buddhizmustól a taoizmusig, melyek szerint, sommásan legalábbis, a küzdelem legfeljebb kísérőjelensége lehet egy magasabb rendű szellemi állapot felé haladó végtelen hosszú útnak, de annak célja nem lehet semmiképpen. Madách nem volt buddhista, sem semmilyen más keleti bölcsesség hirdetője, ő az európai zsidó-keresztény kultúrkör toposzaira támaszkodva próbálta megmagyarázni, mi a jó francot keresünk ezen a (már akkor is) nyamvadt sárgolyón. Az egy más kérdés, hogy az emberi élet tényleg gyakorlatilag egy születéstől a halálig tartó szakadatlan küzdelem. Célja és a miértjei azonban legtöbbször igencsak prózaiak. Legelőször talán azon küzdünk, hogy végre kiverekedjük magunkat azon a szűk folyosón, melynek végén ott a fény (és ekkor még nem tudjuk, hogy állítólag ennek az egész tortúrának a vége is ugyanez lesz). Aztán azon küzdünk, hogy levegőt kapjunk, hogy lenyeljük azt az ízetlen izét, amit a szánkba tömnek és szemlátomást nem szeretik, amikor tudtukra adjuk, hogy nem ízlik. Aztán küzdünk, hogy gyorsabban eljussunk az ágy sarkától az asztalig, majd ugyanezt már állva, futva, szaladva is, aztán később azért küzdünk, hogy az a surmó Pistike ne vegye el tőlünk mindig a nagydömpert/csacsa néger babát, mert egyszer tényleg nagyon fejbe fogom somni valami keménnyel. Aztán küzdünk az ötösért, mert különben nem kapjuk meg a sebváltós biciklit a nyárra és vízitáborba sem engednek el, majd, mint e filmben is, például azon küzdünk, hogy végre bekerüljünk a helyi lovasakrobatika-csapatba. Valamilyen okból kifolyólag, itt, Európában mindig csapatba akarunk kerülni, míg Ázsiában általában sokkal fontosabb annak a bizonyos belső útnak a megtétele, például egy sportoló számára – miközben tömegek mozgatásában, egy célra hangolásában mindig is Ázsia volt a mérvadó. Svédország azonban Európa, Emma, a filmbéli lány pedig lovon akar spárgázni, ám a városi lovasakrobatika csapatban csak öt hely van, jelentkező pedig ennél némileg több.

Nincs akadály

A tizenéves Emma (Mathilda Paradeiser – alsó kép) azonban igazi küzdő típus, aki minden előtte álló akadályt rezzenéstelen arccal, kíméletlenül abszolvál. Céltudatos, áldozatokat is vállaló leány, aki minden porcikájával, életének minden másodpercével kitervelt célja eléréséért hajt. Két valódi társa van, Sara, a kb. 10 évvel fiatalabb húga, valamint kutyája. Az előbbin uralkodik, míg a másik szinte egyetlen érzelmi társa. Cassandra, (Linda Molin – középső kép) a lovasakrobatika csapat üdvöskéje gyorsan felfigyel Emmára s hamarosan barátnők lesznek. A film alapkonfliktusa, hogy míg Cassandra barátot, sőt, szerelmet akar magának Emma személyében, addig Emma csupán egy riválist lát a másikban. Gyakorlatilag érzelmek nélkül, tudatosan él – nem is tud mit kezdeni a nála sokkal impulzívabb, érzelmesebb Cassandrával, aki hiába próbálja „feltörni” őt. A sors azonban úgy hozza, hogy minden technikai tudása ellenére a bemutatón szereplő csapatba mégis a kifelé sokkal többet mutató, mosolyogni is képes Cassandra kerül.

Az első mosoly

Az első mosolyt Emma arcán a film végén látjuk, ám addig igen komoly tortúrán kell keresztül küzdenie magát. Közhely, hogy a tinédzser lányok lelkivilágánál nem létezik bonyolultabb, logikátlanabb érzelmi útvesztő, a Szenvedélyes versengés című film pedig éppen ezt, illetve, ennek egy speciális példáját kívánja a nézők elé tárni. Az alkotók korban a szereplőkhöz még igen közel álló nők, tehát a megközelítés igen adekvátnak, hitelesnek fogható fel. Tudják, mit, miért mondanak úgy, ahogy. Két teljesen azonos erősségű egyéniséget állítanak egymással szembe, akik barátoknak álcázott riválisok. A küzdelemben minden eszközt bevetnek, a konkrét bűntől a leszbikus csábításig, nem riadva az egymással szembeni hülyéskedésnek tűnő, de valójában nyílt erőpróbáig. A küzdelemben az erősebb győz, mert a gyengébb nem győzhet. Az e filmmel debütáló Lisa Archan könnyed, légies képekben mesél, de tárgyilagosan fogalmaz. Nem beszél mellé és csak a lényegre szorítkozik, mégis ritkán nyerhetünk ilyen alapos betekintést a lányöltözők világába, „illetéktelenül”. Szigorú lélektani alapossága és következetesen végigvitt, szikár filmnyelve picit Ingmar Bergmanra emlékeztet. Asanisimasa: 7/10