asanisimasa

Eltelt néhány év, mióta a mai filmvásznak/képernyők egyik legfurcsább párja, Fiona és Dom Rumbát lejtettek, de velük mintha semmi nem történt volna ezalatt. Bár Fiona tán még vörösebb és szeplősebb lett, Dom pedig fogyott (már nincs 40 kiló a 180 centijéhez…), A tündér azonban ugyanarról szól, mint a Rumba: szerelemről, táncról, a halálos katasztrófa fenyegető árnyáról, de főként sok szerelemről.

Móka, kacagás

A tündér című filmet a Fiona Gordon, Dominique Abel és az itt erősen rövidlátó kocsmárosként feltűnő Bruno Romy által alkotott trió éppen akkor mutatta be a (nekik hazai) Cannes-i szemlén, amikor az akkor nagy hírverést és díjesőt kapott (és azonmód egy év múltán szinte teljesen el is feledett) The Artist – A némafilmes című mozi is debütált. Míg azonban az utóbbi összességében tiszteleg a film (h)őskora előtt, Fionáék csupán az általuk már régen megkezdett úton haladnak tovább: ezúttal is az egyik legjellegzetesebb némafilmes műfaj, a burleszk modernizálásával kísérleteznek. Ezen az úton A tündér csupán a soron következő állomás. De mi is a burleszk tulajdonképpen? Tréfát, mókát, ugratást jelent a kifejezés olasz eredetije (’burla’), melyből ered a francia ’burlesque’, tehát burleszk (és nem ’börleszk’, ahogy tévesen írják/ejtik évtizedek óta, nyilván angol nyelvű források alapján). Alapvetően ez a műfaj is a középkori vásári mutatványosoktól ered. A XIX. század közepétől mulatókban, cirkuszokban, varietékben volt látható, rövid, elsősorban a helyzetkomikumra építő jelenetek formájában, melyek jórészt a hétköznapi, banális történéseket, élethelyzeteket tették nevetségesé oly módon, hogy a burleszkszínészek ezeket elrajzolva, túlhúzva, karikírozva jelenítették meg, legtöbbször igen akrobatikus és látványos mozgáskultúrával. Nem kifejezetten intellektuális töltetű humorral „dolgoztak” ezek a röpke darabok, a lehető legegyszerűbb, fenékre ülős, tortadobálós poénokon nevetett a nép. A nagy burleszksztárok, Chaplin, Keaton, Stan és Pan (aka Laurel és Hardy), Harold Lloyd, és a többiek szinte mind ilyen mulatókban kezdték, tanulták a „szakmát” és ezeket ültették át az akkoriban megjelenő film nyelvére. (Számtalan azóta is használt filmfelvételi, -forgatási eljárást, trükköt köszönhet a film a burleszk műfajának.) Fiona, Dominique és Bruno a lehető legadekvátabb módon közelítenek Chaplinék után jó 90 évvel ehhez a műfajhoz, hiszen ők is cirkuszban kezdték pályájukat, majd hamar önálló színházi, mozgásművészeti és filmes kísérletekbe kezdtek.

Az új burleszk

Ahová eljutottak, az viszont már messze van a klasszikus burleszktől, mégha lépten-nyomon tetten érhetők is fix kapcsolódási pontok. A gegek néha megmaradnak a legszimplább fenékberúgások és hasraesések szintjén, de az azokhoz vezető eseménysor mindig abszurd bakugrásokkal fokozódik poénná. Hőseink kisemberek, sőt, a lehető legkisebb kisemberek, azonban igen maiak is. A klasszikus burleszkek egyik jellemzője a kisember állandó harca az embertelen nagyvilággal – ez itt olyan mai problémákkal való (jobbára vicces) konfrontációkban mutatkozik meg, mint a harmadik világból érkező migráció, a környezetszennyezés, és a többi. Fiona, Dom és Bruno humora mindemellett néha merészen belehúz a szinte South Parkos tahóságba is: furcsa látni olykor egy teli rüszttel az útszéli csatornába megküldött, amúgy tényleg igen idegesítő Mimi nevű mopszlit, vagy a filmbéli szálló fényreklámján, több méter magasban himbálózó csecsemőt. Az ő „unortodox” új burleszkjük bizarr, abszurd, sőt morbid pantomim, filozofikus bohóctréfa és minimalista, szinte geometrikus filmművészet, Aki Kaurismaki nyomdokán.

Nevetve feszengünk

Meghökkentő élmény volt nézni a Rumbát, mely a legtöbb nézőnek első találkozása lehetett Fiona és Dom bizarr szerelmespárjával, de ott még a bemutatkozás furcsa „sokkélménye” átlendített azokon a pontokon, melyek eme második alkalommal néha már inkább megakasztanak. A tündér ritmusa nem filmes ritmus, hanem inkább egy színpadi előadás ritmusa. A cselekményfolyam zötykölődik, mintha a díszítőkre várnánk, hogy átépítsék a színpadot – másrészt pedig ez a kihagyásos, leginkább a pantomimjátékokat idéző tempó vastagon „keretezi” az amúgy is bizarr hangulatot. A Rumba konzekvensen végigvitt, szimmetriára épülő látványvilága itt megbicsaklik olykor, néha kizökken belőle – talán mert a sztori, valamint a benne szereplők száma is több. Néhány poén már tényleg durva – viszont a végére valahogy mindig, minden visszatalál „a jó oldalra”. Végül, Fiona és Dom nem szép látvány. Furcsa, elrajzolt figurák az életben is, Fiona rőtsége, Dom extrém soványsága, a már nem fiatal, inas, sovány testeken lógó bőr látványa nem szép, még akkor sem, ha ilyenek vagyunk, mi emberek. Az is igaz viszont, hogy a fenét érdekelné ez az egész, ha teszem azt Barbie és Ken csetlene-botlana helyettük… Asanisimasa: 8/10

Nem tudom, hogy jó-e ilyen gyomorszorító, dühítő filmet ajánlgatni ilyen vészterhes, depressziós időben, mint amit ma élünk… De muszáj. Bár magyar forgalomba (tudomásom szerint) nem került ez a német-kanadai produkcióban készült The Whistleblower (amit talán A leleplezőnek lehetne fordítani), így relatíve kicsi az esély, hogy éppen ez a film fogja kiborítani a bilit. Megtörtént eseményeket dolgoz fel a torontói születésű, de nyilván orosz(ukrán) származású Larysa Kondracki politikai thrillerje, a helyszín -még mindig- a délszláv córesz, ezúttal Bosznia-Hercegovina.

Egy elvált nebraskai rendőrnő (Kathryn – Rachel Weisz) kilátástalan élethelyzetéből való előrelépés reményében vállal el egy az ENSZ békefenntartó missziójának keretében zajló boszniai programban való részvételt. Az agilis nő nem kívánja unalmas aktatologatással letölteni megbízási idejét, és szembe megy a véres polgárháború romjain éledő rettentően összetett, és egy amerikai számára tökéletesen érthetetlen és átláthatatlan problématömeggel. Rövidesen leánykereskedelem nyomaira bukkan, ám az ügy felderítésében senki, se a helyi, sem a külföld részéről nem akar igazán a segítségére lenni. Bizonyos bárokban nyomorúságos körülmények között, rabszolgákként tartanak külföldi, főleg orosz, ukrán és román lányokat, akiket brutális erőszakkal fenyegetve küldenek munkába – horvát és szerb háborús veteránok, valamint külföldi szervezetek férfitagjai használják őket szexuális célra. Kathryn mégis nyomozni kezd, és a szálak messze, egészen a diplomácia magasságiba vezetnek. Ezzel párhuzamosan üzenetrögzítőjére mocskolódó üzenetek és halálos fenyegetések érkeznek…

Bár kétség sem merülhet fel a film témájának igazságtartalma felől, maga a sztori, elég közhelyes. Kondracki viszont igen feszült thrillert rendezett belőle, jó nagy feminista lendülettel. A feszültség, az emberi aljasság cinikus alpárisága és a dolgok kilátástalansága úgy sűrűsödik össze a film előrehaladtával, hogy a nézőt szinte szétveti a tehetetlen düh. Weisz zsigerileg adja az állhatatos rendőrnőt, törékeny és kétségbeesett, de mégis vakmerő és önfeláldozó, és egy szemernyi pátosz sincs alakításában, mellyel azonnal hiteltelenné tenné karakterét, de az egész filmet is. Segítségére hasonlóan hiteles arcok vannak: Vanessa Redgrave a becsületes ENSZ-diplomata szerepében, Nikolaj Lie Kaas nem várt támaszként, Monica Bellucci tehetetlen bürokrataként és David Strathairn gennyláda főnökként egyaránt kitűnő. Az emberkereskedelem a világ egyik legjövedelmezőbb “iparága”, sokmilliárd dolláros éves bevétellel. Legalább 200 millió ember szenved jelenleg is emberkereskedők birtokában, ahogyan ezt a film végén olvasható inzertből megtudhatjuk, de igen gyomorba vágó szembesülni azzal, hogy tőlünk pár száz kilométerre, a legfelsőbb és legmegfellebbezhetetlenebb körök tudtával is zajlanak ilyen dolgok. Természetesen (spoiler) Kathryn is csak a felszínt képes megkapargatni, mint ahogy a filmet is kiröhögik azok, akik a mai nap is szép hasznot húznak ebből az undorító bizniszből. De már azzal is, hogy ezt a történetet Larysa Kondracki érezhető indulattal, ilyen érzékletesen, hitelesen és pontosan elmesélte, nagy lépést tettünk egy normálisabb világ felé. Asanisimasa: 8/10

Oliver Stone új filmjével kapcsolatban rendszerint az a legfőbb kifogás, hogy pozitív színben tünteti fel a drogfogyasztást. Holott, inkább felmutatja a jövő egyik jellegzetes embertípusát (már, ha lesz jövő egyáltalán), aki jól képzett, buddhista világnézetű (direkt nem használom a ‘vallás’ kifejezést), problémák iránt nyitott és felelős gondolkodású világpolgár, aki szerint a drog (kizárólag a marihuána) csak egy válasz az őrült világ kihívásaira. A Vadállatok című film egyik főszereplője ilyen. Ben (Aaron Johnson) amolyan újhippi, közgazdász- és kertészdiplomát szerzett a Berkeley Egyetemen, és marihuánát termeszt, méghozzá a legjobbat Kaliforniában. Százezreket lát el füstölnivalóval, mindezt mosolyogva és a legkisebb erőszak nélkül. Amolyan joviális gyümölcskertész, csak sokkal többet keres. Az óriási bevételből természetesen fut puccos tengerparti villára is, de tetemes pénzt áldoz olyan maffiózóktól nem tapasztalt tevékenységekre, mint vízvezetékek, iskolák és kórházak építése Afrikában. Ben tehát jó ember, akinek egy bűne van, hogy momentán az a növény, amit termeszt, illegális. Nem is lenne semmi baj a világon ilyen emberekkel. A baj csak az, hogy az önző, pénz-, hatalom- és bosszúéhes vadállatok vannak többségben…

A film cselekménye szerint (mely Don Winslow Barbár állatok című regénye nyomán bonyolódik) egy tijuanai drogkartell vet szemet Ben bizniszére és mivel az szép szóval nem adja, erőszakkal próbálják megszerezni. Az igazán szép, új világ eddig tart, innen kezdve az unalomig ismert gengsztertörténet, lövöldözés, árulások, korrupt rendőrök, brutális erőszak veszi kezdetét, melybe Ben és gyerekkori barátja, Chon (Taylor Kitsch), valamint közös szerelmük, O (Blake Lively) majdnem belehal. A boldog, békés, barátságos világ a gonosz, önző és erőszakos világgal szemben – ha ez a kérdés, akkor igen, Oliver Stone a marihuánatermesztés (és a megújuló energiaforrások, zöldtechnológiák, a közjólét fejlesztése) mellett teszi le a voksát. Ha ennyi a baj, akkor annyi baj legyen…

A film amúgy, sajnos nem olyan jó. A Született gyilkosok erős formalizmusa helyett egy szokványos képi nyelvben elmesélt 12=egy tucat akciófilmet látunk, néhány idegesítően béna jellegzetességgel. Az egy dolog, hogy a gonosz ellen-maffiózó kartellfőnök egy nő (Salma Hayek) a közmondásosan macho mexikói bagázs élén, ezt még valahogyan beveszem. De hogy szinte kizárólag Skype-on hajlandó értekezni a világgal, attól a falat vakartam… Benicio Del Toro, mint pszichopata végrehajtó ember, a priori kitűnő választás. De itt a filmben inkább egy akut kötőhártya-gyulladásban vaksin pislogó kamionsofőrt mintáz, aki viszont úgy gyilkol bestiális kegyetlenséggel, mintha kereket cserélne. Bár végül is… A végkifejlet (és akkor most jótékonyan átugrottam vagy 10 db., kisebb-nagyobb logikai bakit) pedig erőltetett, mint egy Barátok közt heti finálé péntekenként. Szóval, nem tudom. Nagyobb lélegzetű dolognak indul, ami a végére elég bénán besül, így összességében csak egy nézhető, de igazán semmi különös akcióthriller a Vadállatok. Lehetne komoly, mély drogtörténet, akár társadalmi dráma, sőt még vicces vígjáték is – de csak egy x+1-dik piffpuff, méghozzá hülye, nyálas végkifejlettel. Travolta korrupt drogrendőrének fontos mellékszerepét tudom csak dicsérni feltétlenül – nem szívesen mondom ki, de jó színész ez a f♠sz. Asanisimasa: 6/10

Az ausztrál John Hillcoat négy filmet rendezett eddig, ennyi azonban elég volt neki, hogy a legrespektáltabb kortárs filmesek között emlegesse az igényes közönség. Pedig nem fest pozitív képet az emberről, sem a jövőre nézve, sem a múltba mélyedve. Az ő világában kemény férfiak teszik a dolgukat, tehát küzdenek egymással az életben maradásért, s eközben nem válogatnak eszközökben – nők nála csak mellékszerepben, a fal mellett ácsorogva látszódnak. A Fékezhetetlen című új filmjében, pontosabban annak legvégén, mintha hajnalpír sejtetné az elkövetkező boldogabb napokat, hiszen hősei sok-sok harc után (SPOILER) “boldogan éltek, míg meg nem haltak”…

E vöröslő farok persze, köszönhető annak is, hogy a történet valóságban megtörtént eseményeken alakul, tehát, amit az élet produkál, azt nem illik megváltoztatni, ha egyszer éppen azt szeretnénk elmesélni. A Nick Cave (igen, az a Nick Cave) által írt történet a múlt század harmincas éveinek alkoholtilalma idején Virginia államban szeszfőzdét üzemeltető testvérek történetét meséli el, akik alkalomadtán vakmerően szálltak szembe a korrupt hatalommal is. Tökéletes találkozás ez, hiszen csont nélkül passzol történetük Cave dalai által megénekelt világba, abba, amit például az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című démonikus hatású regényében is leírt. Hideg sár felett köd lepi el a történet helyszínéül szolgáló erdős vidéket, ahol durva, kevés szavú férfiak töltik befőttes üvegekbe az erdő mélyére rejtett, illegális szeszfőzdében erjesztett, bizonytalan minőségű piát. A völgyben, a faluban bigottan vallásos közösség eksztatikus istentiszteleteken “dugja fejét a homokba”, így kerülve el a valósággal való szembesülést. Ebben a világban nincsenek jók, legfeljebb ártatlanok, illetve, inkább áldozatok. A halálnak fittyet hányó Bondurant-fivérek a helybéliek szemében legendákká váltak, sorsuk pedig Hillcoat és Cave olvasatában száraz, szikár, férfiasan kemény ballada – ha nem nézzük “azt a véget”.

Ezúttal nincsen szó filozofikus mellékzöngékről, utópiáról és disztópiáról, nincs moralizálás, csak a “dal” van, amely megénekli Forrest, Jack és Howard Bondurant történetét, aki legyőzte a gaz Charlie Rakest, a velejéig rohadt, korrupt szövetségi ügynököt. Szerencsére Hillcoat nem akart műfaji filmet kreálni e sztoriból, épp olyan komótos tempóban baktat leszegett fejjel előre, ahogy eddig is tette. Az akciójelenetek viszont meghökkentően brutálisak. A főalak Forrest szerepében az egyik legkurrensebb férfisztár, Tom Hardy ismét briliáns. Shia LaBeouf tejfelesszájú, romantikus Jack-je igazi drámai figura lenne, ha ismét csak az a vég nem lenne… Guy Pearce (Charlie Rakes) pedig olyan rohadt, amilyen eddig egész életében nem volt még. Gary Oldman viszont rutinból hozza a pszichopata gengsztert. Remek a zene is, amit szintén Nick Cave szállít, Warren Ellis remegő hangú, pszichedelikus hegedűjével – nagyban meghatározza a film balladisztikus hangulatát. Jó kis film. Asanisimasa: 8/10

Robert Mitchum, a markáns arcú amerikai színész már 1997 óta halott, s ehhez a filmhez is leginkább annyi köze van, hogy egyik utolsó filmjét, A halott embert (melynek címében viszont nem ő szerepel) Jim Jarmusch rendezte, akinek pedig Olivier Babinet és Fred Kihn köszönhet igen sokat azzal, hogy első játékfilmjük ilyen lett, amilyen.

Legendák nyomában

A film címében emlegetett Mitchum afféle másodvonalbeli sztár volt Hollywood csillagoktól hemzsegő aranykorában. Fura arcberendezése, robusztus alkata nem is igen tette alkalmasnak bármilyen szerep eljátszására, így elsősorban thrillerek rosszfiúinak karcos megformálójaként (pl. az eredeti Cape Fear pszichomanusa) emlékszik rá a filmvilág. Díjak, nagy elismerések pályáján csak igen szolidan potyogtak, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az ötvenes-hatvanas években még nem volt ennyi fesztivál, mint manapság. Az igazi legenda-státuszt számára a kilencvenes évek nagy film noir-revivalja hozta el, valamint Jarmusch fent említett filmje, még épp’ időben. A Robert Mitchum halott! című filmben amúgy a címen kívül el sem hangzik a neve, legfeljebb a filmen végighúzódó, klasszikus hollywoodi melodrámákat idéző jelenet utalhat egyik filmjére, a főszereplő srác hasonlóan elrajzolt fizimiskáján túl. Egy másik idekapcsolódó, közismert legenda az, amely a már többször emlegetett Jarmusch első igazán nagy sikerét, a Florida, a paradicsom című film elkészültének körülményeit övezi. Jarmusch Wim Wenders Dolgok állása című filmjénél dolgozott zeneszerzőként (!), és így stábtagként juthatott hozzá a forgatáson el nem használt, maradék filmtekercsekhez, melyre aztán már Amerikában mini stábbal és haverokkal leforgathatta ’A’ független filmet, ami azóta is mintául szolgál minden ifjú filmesnek – így a francia Babinetnek és Kihnnek is.

A road-movie

A műfajt persze, nem Jarmusch, még csak nem is Wenders találta ki, mellyel viszonylag kevés pénzből lehet „nagyot ugrani”. Az eredete ráadásul valahol messze a film feltalálása előtti időkben gyökerezik, egészen az ókorban, Homérosz idejében, hiszen az első „road movie” tulajdonképpen az Odüsszeia volt, de ha megbocsáttatik nekem némi profán kiszólás, akkor a Biblia Evangéliumai is tulajdonképpen egyfajta utazástörténetek. Az irodalomban aztán rendre felbukkant az utazás, mint fő cselekményszervező tényező, gondoljunk csak Gulliverre például. A road movie persze alapvetően filmes műfaj, komoly vita folyik arról, melyik volt az első ilyen alkotás. Némelyek a Hatosfogat című klasszikus westernt, mások a Szelíd motorosokat emlegetik. A lényeg azonban az, hogy ez egy tipikusan olyan műfaj, mellyel igen nehéz nagyot bukni: egyrészt, mert mindenki szeret utazni, másrészt pedig tényleg minimális büdzséből meg lehet oldani a dolgot.

A recept

Mi kell egy jó road movie-hoz? Néhány utazó, akik nem árt, ha valami fura fazonok, hiszen az utazók mindig magukon hordozzák a megtett úton felvett élményeket, és ahhoz is kell valami különcség, hogy az ember csak úgy útra kelljen az otthon jó meleg kényelméből. A furcsa amellett érdekesebb is, mint a hétköznapi szürke, mint ahogy az all inclusive hurghadai üdülés nem utazás. Kellenek szép, de legalábbis érdekes tájak: ez a legegyszerűbb tétel, hiszen minden szép, de legalábbis érdekes, ami máshol van. A kalandok adják magunkat, ezt tudja mindenki, aki már legalább egyszer elindult világgá. Állítom, hogy bárki (értsd: bárki) ha elindul, csak úgy, bele a világba, és szépen leírja naplószerűen úti élményeit, abból (némi fésülgetés után) nyugodtan lehet egy közepes road movie-t forgatni. Akár ilyet, mint ez is. Kell aztán jó zene. A legnehezebb a vége pontjának megtalálása, avagy az utazásban a legszarabb mindig a megérkezés, vagyis a vége. Szóval, s Robert Mitchum halott! című film is ilyen. Vannak fura fazonok, olykor kedves, máskor szinte abszurd kalandok, van gyűrődés közben, szól a zene, valami elszállt, pszichedelikus rockabilly, tájak, Lengyelország és Norvégia hegyei és tengerpartjai, aztán a „szomorú vég”. Ami pluszt a sémához hozzá tudtak adni a film alkotói, az a filmes koncepció. Hőseink egy nyolcadrangú, sarkkörön túli filmfesztiválra igyekszenek, filmes ambícióikat megvalósítandó, s ez az utazás jó alkalmat kínál az alkotóknak, hogy telepakolják a filmet egy csomó idézettel és utalással, melyekkel példaképeik, de főként Jarmusch, Kaurismaki előtt tisztelegjenek. Természetesen ezt az „ommázsolást” nagyon finoman, burkolva teszik. A felszínen csupán egy csendes, furcsa, de bájos történetet látunk, melyben két ügyefogyott, jelentéktelen és tökéletesen tehetségtelen filmes figura próbál életben maradni és elkészíteni első filmjüket – miközben a film, mint médium, gyakorlatilag haldoklik. Asanisimasa: 7/10

A román Anca Damian artisztikus „rajzfilmje” egyrészről a műfaj manapság egy legkurrensebb ágának, a dokumentarista animációnak jellegzetes darabja, másrészt pedig enciklopédiája is a hagyományos technikáknak, mivel egyszerre alkalmaz akvarell-, tépés-, fotó- és ki tudja még milyen animációt, stop motiont és valódi híradófelvételeket.

A hír

A hír igaz, vagyis a Crulic, a túlvilágra vezető út című film sztorija valóban megtörtént. Néhány éve meghalt egy román fiatalember az egyik lengyel börtönben. A 33 éves korában elhunyt Claudiu Crulicot olyan pitiáner bűnért csukták le, amit el sem követett. A jogtalanság ellen való tiltakozásul Crulic éhségsztrájkba kezdett, miközben levelekkel, beadványokkal és kérelmekkel bombázta a román külképviseleteket, valamint a lengyel igazságszolgáltatás különböző hatóságait. Sokhónapos éhségsztrájkja és a kényszeres táplálás ellenére legyengült szervezete pár nappal éppen azelőtt mondta fel a „szolgálatot”, mikor megkapta volna a felmentő határozatot.

A koncepció

Crulic tragikus története önmagában elég sovány egy filmhez, a börtöntémában, élő szereplőkkel korábban már jelentőset alkotó Damian azonban meglátta benne a tipikusan modern, szinte kafkaian kilátástalan sorsot, amely viszont már feldolgozás után kiált. Olvasatában Crulic az ártatlan, örök kisember, aki kényszerűségből számára idegen környezetbe kerülve, minden küzdelme ellenére összeroppan az őt és problémáit meg nem értő idegen hatalom/gépezet fogaskerekei között. Crulic sorsa egyben a román rendszerváltás jellegzetes életsorsát is mintázza, Ceausescu diktatórikus rezsimjében töltött lelketlen gyermekkorától a rendszerváltás által hozott kirajzásán, a „picking fruits” nyomorúságos szabadságán keresztül a majdnem teljes jogú euro-polgárságig. Ezt a történetet, persze, el lehetett volna mesélni hagyományos, dokumentarista „stílben” is. Azzal azonban, hogy Damian mégis rajzban, illetve sokfajta animációs technika szimultán alkalmazásával meséli el Crulic halálútját, egy magasabb esztétikai síkra is helyezi azt, melyen a tragédia, a halál felé való kérlelhetetlen haladás és ezzel szoros összefüggésben a bürokrácia lelketlen hatalmi gépezetének rettenete általános érvényűvé válik, egyben katartikus erővel nehezedik a néző mellkasára.

Párhuzamok

Első hallásra igencsak fából vaskarika készítésének tűnik az animációs dokumentumfilm, vagy dokumentarista animáció jelensége, hiszen ha egy valóságban történt eseményt, dokumentumot lerajzolunk, már akkor is elvonatkoztatunk tőle, ha történetesen hiperrealista hűséggel sikerült azt a legapróbb részletig rekonstruálni. De ha arra gondolunk például, hogy amerikai bírósági tárgyalásokról mind a mai napig nem készíthető csakis rajzos képi tudósítás, már talán könnyebben érthető e „fából vaskarika” létjogosultsága is. Ott persze elsősorban személyiségi jogok védelme miatt van erre szükség, de például a Libanoni keringő című film esetében már ennél lényegesen többről van szó. Ari Folman e filmmel a valóság, a háború borzalma „mögé” kívánt betekinteni a rajz absztrakciójával, mint ahogy ezt tette Richard Linklater kamera által homályosan is a kábítószer okozta élményekkel kapcsolatban, vagy például Gauder Áron is, aki rajzban képzelte el a Nyócker flaszterjának szociográfiáját. Az említett példák kiválóan mutatják, hogy attól, hogy valami „rajzolva van”, még tökéletesen „bírja” a valóság szinte összes kritériumát, azonban pluszban még valahogyan szét is feszíti azt, mintegy feltárva annak lényegét.

Fordított „camino”

Valójában azonban mégis egy élőszereplős filmmel, Steve McQueen felkavaró Éhség című élőszereplős drámájával mutatja a legközelebbi rokonságot Crulic túlvilágra vezető útja. Damian azonban lényegesen jobb ízléssel bír, mint a (legendás színésszel nem azonos) McQueen, nem csinál szenvedés-pornót hősének haldoklásából, viszont a börtönlét szaftosabb részletei mellett sem megy el szó nélkül. Egyes szám első személyű narrációval mesél, fanyar humorral – míg egyáltalán van valami humoros Crulic sorsában. Amint azonban hőse megkezdi fordított „El caminóját”, harmadik személyű, objektív tudósítói hangnemre vált. Elhagyjuk a hős nézőpontját, és immár kívülről követjük végig azon az úton, melynek már látszik a vége. Azonban ebben az útban nem találunk semmi üdvözítőt, nem vár az igazság, még csak fényesség sem, csupán a mérhetetlen magány és szomorúság. Majd a visszavonhatatlan elmúlás, mint ahogy nyilván a valóságban is. Vigyázzunk magunkra. Asanisimasa: 7/10

A kortárs orosz filmgyártás pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve, tényleg mindent elkövet, hogy felzárkózzon Hollywoodhoz. Technikai, filmnyelvi kérdésekben igen nagy a lemaradás (s itt ne a művészi igényű, szerzői filmekre tessék gondolni, mert abban azért kissé más a leosztás…), de a kétezres évektől már egyre-másra tűnnek fel igen érdekes műfaji produktumok, melyek sok tekintetben már felveszik a versenyt az amerikai filmekkel, sőt, bizonyos tekintetben akár vérfrissítésként is működnek a kommersz filmek piacán. Aleksei Andrianov (az orosz neveket az internet-szerte manapság használatos angol átírásban használom) Shpion (A kém) című ropogósan friss filmje is egy például ezek sorában.

A film második világháborús kémtörténet, igen vaskos romantikus cselekményszállal átszőve, melynek Borisz Akunyinnak, a modern orosz krimi nagyágyújának Kémregény című regénye képezi “irodalmi” alapjait (Akunyin megosztó személyiség, könyveiből lett sikeres, és nagyon gazdag – éppen ezért gyorsan rásütik a bélyeget, hogy nem is irodalmár. Ismert sztori.). A történet főhőse Dorin (Danila Kozlovskiy), a tehetséges, fiatal, srámos, és bátor bunyós, akit egy innovatív NKVD-alezredes, bizonyos Oktyabrskiy (Fedor Bondarchuk) emel ki és szervez be a cégbe, azzal a feladattal, hogy felkutasson és lebuktasson egy bizonyos Wasser fedőnevű, veszélyes német kémet. Dorin kiválóan teljesíti megbízatását, közben azonban megismerkedik a gyönyörű Nadjával (Anna Chipovskaya), aki tragikus családi okokból éppen, hogy nem rajong a szovjet rendszerért. Közben Dorin feje felett, az NKVD berkeiben is eldurvul a hatalmi harc, mindeközben Hitler Szovjetunió megtámadására készült (a történet 1941 nyarán játszódik).

Andrianov filmje nagy vonalakban híven követi a történelmi tényeket, maga a történet azonban természetesen fiktív. Dramaturgiája már egy vérbeli kémkrimié, nem pedig történelmi drámáé, mint általában a korábbi évtized szovjet, illetve orosz háborús témájú filmjeiben láthattuk. Kisebb részletekben viszont zseniálisan játszik a látszólag jelentéktelen kellékekkel: Hitler pl. élő, zártláncú tévéadásban utasítja Cannaris tengernagyot – ez akkoriban technikailag ugyan akár lehetséges is volt, azonban így, ezt filmen látni inkább valami steampunk-szerű dimenzióba, mint a történeti hitelesség irányába viszi el a sztorit. Nem megszokott. A film képi világa, az olykor extrém beállítások, a harsány, korabeli plakátokat idéző színvilág, 1941 Moszkvájának szinte futurisztikusan látványos panorámái (erős CGI természetesen) is inkább elemelnek a történelem mocskából, egy idealizált fantáziavilágba – miközben azért reális, akár a valóságban is megtörtént események burjánzanak a végkifejlet felé. Látjuk aztán Sztálint, a világ urát, olyan erkélyen, amit George Lucas egy az egyben lenyúlhatott volna Darth Sidious számára…

Nem kifejezett akciófilm a Shpion, bár akadnak azért látványos verekedési, és egyéb más akciójelenetek is: Andrianov első nagyjátékfilmjében ügyesen fonja egybe a különféle műfajok kellékeit (ez a “műfajszörf” amúgy is jellemző a modern orosz zsánerfilmekre). A történet csavaros, bár ritmusában, mesélőmódjában azért még eléggé oroszos (ez persze, lehet erény is). A karakterek által bejárt út, a jellemek fejlődése (ha szabad ilyenről beszélni) viszont már igazi, úgymond, előírásszerű. A Dorint alakító fiatal színész sármos és atlétikus, bár lehetne kissé markánsabb, viszont a Bondarchuk-fiú világszínvonalú teljesítményt nyújt. Anna Chipovskaya pedig csodaszép. Mindent összevetve, a nagyképű amerikai filmekbe belefáradt szememnek ez kifejezetten üdítő, bájos és helyenként izgalmas film volt – és annak kifejezetten örülök, hogy a világot sem akarja sarkából kifordítani. Asanisimasa: 7/10

Tipikusan olyan film a tipikus hollywoodi kisiparos Rob Reiner (akinek azért olyan eléggé sikeres filmeket köszönhetünk, mint a Bakancslista, stb.) legújabb filmje, a Monte Wildhorn csodálatos nyara, amelyikben klisé halmozódik klisére, mégsem fáj, mégsem unalmas és még néhány könnycsepp is elhagyja az érzelmesebb nézők szeme sarkát. Idős(ödő), mogorva, sértődött, megkeseredett, piás (stb.) író a címszereplő, Morgan Freeman remeklésében (de lehetne Jack Nicholson, Robert De Niro is és még néhányan), aki már nem ír, csak piál. Nehéz sorsa volt, de hajdan sikereket is aratott. Egy csendes szigeten vesz ki egy kis házat, amellyel néhány fura szomszédot, valamint egy kutyát (kötelező hollywoodi kellék a sikerhez) örököl. Intenzív piálásba kezd, de a kívánatos szomszédasszony három lánya közül az egyik (majd hamarosan a másik is – aranyos gyerkőcök szintén kötelező hollywoodi sikerkellékek) ráakaszkodik, és gyorsan leveszi a mogorva öreget a lábáról. Van még szellemi fogyatékos srác a szomszédban, akivel az iménti lány (Finnegan – Emma Fuhrmann) korrekt módon barátkozik. Maga Monte Wildhorn is fogyatékos, bár agya még ép, s bár mindent meg is tesz ez ellen, kerekesszékbe van kényszerítve, aminek oka a film sztorijának fontos részét képezi. Szóval, kerekesszékes mogorva ember, aki híres író, bájos kiscsaj 1., bájos kiscsaj 2. (Flora – Nicolette Pierini), kutya, vicces fogyatékos srác, hangulatos tó(tenger?)parti pecó. Mi kell még? Ja, a szerelmi szál, de hát arra itt van a bájos kiscsaj 1-2., Flora és Finnegan kívánatos MILF anyukája, Charlotte (Virginia Madsen).

Egy igazi hollywoodi profi kezében ez royal flush. Reiner nem is lacafacázik sokat, behúzza a ziccert. Paradigmát természetesen nem vált Monte Wildhorn csodás nyarával, viszont egy helyenként szomorkás, de alapvetően életigenlő, írás-, tehát kreativitás- és olvasáspárti bő másfél órára bőven megteszi ez a film. Morgan jó színész, természetesen lubickol a kerekesszékben, valamint a zsörtölődő, életunt, piás író szerepében, aki számára még egyszer megszépül a világ, megtalálja az élet értelmét (és még a piáról is leszokik…) – ennél nem feltétlenül biztos, hogy több kell az ilyen lelketlen, cinikus időkben, melyeket élünk mostanában. Nem biztos, hogy feltétlenül a mozi a megfelelő terep e filmnek, de majd a tévében nagyon jó lesz néhány fáradt estén, meglátjátok. “Nagy” művészetet Hollywoodban amúgy se nagyon keressünk, formabontó kísérleteket, új utakat szintén ne. Ez a film viszont pont az, ami szerethető benne: lélek, néha már picit szentimentalizmusba csúszó érzelmek, pici kaland, pozitív életszemlélet és pozitív energiák. Azzal a néhány, kissé bénán elvarrt szállal (legnagyobb lány viszonya Montéval, szigeti kirándulás-doboz, stb.) ezúttal ne nagyon törődjünk… Asanisimasa: 7/10

A zsűri indoklása szerint „egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért” kapta meg a svéd Ruben Östlund Play című filmje a 19. (2012-es) Titanic Filmfesztivál fődíját. Nos, a filmben tárgyilagosan, minden különösebb részvét nélkül ábrázolt szituáció nemcsak a gazdag svéd, hanem szinte az összes társadalomban megtörténik, így nálunk is, szinte mindennap. A miénk pedig semmi szín alatt nem tökéletes, de még csak nem is látszik annak…

A jóléti társadalmak diszkrét bája

Kevés olyan társadalom létezik ma a Földön, mely mentes lenne attól az egyre mélyülő szakadéktól, mely a gazdagok és szegények között húzódik. Monacóban vagy a gazdag olajállamokban persze talán nincsenek annyi szegény, akik statisztikailag mérhető réteget képviselnének, míg Észak-Koreában például nincsenek gazdagok (egy-két kivétellel). Attól azonban tartózkodnék, hogy ezeket „tökéletes társadalomnak” állítsam be, csak azért, mert szakadék nincs bennük (csak körülöttük). Nálunk ismert a nagy büdös helyzet: lassan ki lehet tenni a táblát, hogy az utolsó angliai, ausztriai, vagy németországi munkavállaló magyar kapcsolja le a villanyt, az esetleg itt maradóknak úgysincs rá szükségük. Hozzánk képest a gazdag északi társadalmak a mennyországot jelentik. A sors iróniája, hogy ezzel mindenki tisztában is van, akik nem élnek ilyen gondoskodó, jóléti társadalmakban, így mindent elkövetnek, hogy ők is részeseivé váljanak a skandináv jómódnak. Ott viszont ők, fekete-afrikaiak, kelet-európaiak, közép-ázsiaiak a társadalom pereménél nehezen kerülnek beljebb. Tán néhány dologban tapasztalnak minőségi javulást is még, de a gazdag helybéliekhez képest a különbség, életminőségben, fogyasztásban ég és föld. Ám mivel már ők is skandináv lakosokká váltak, viszonylag nehezen fogadják el, hogy azért az életminőségért tenni is kell, nem keveset. Az igények viszont gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek, így aztán ezek a frusztrációk olyan kisebb-nagyobb balhékban csapódnak ki, mint például azt e Play című filmben is látjuk.

Keretre feszített valóság

Östlund alapvetően dokumentarista szemléletű filmes, így a valóság megmutatása, az abban rejlő társadalmi folyamatok jellemzőjének felfedése számára az elsődleges szempont. Egy filmjét láttam korábban, az Akaratlanul címűt, de már abban is feltűnt, mennyire eltart magától mindenféle állásfoglalást, ítéletet vagy bármilyen előjelű véleményt. Témáját rendszerint nemhogy két, de inkább több lépés távolságból, hideg szenvtelenséggel figyeli. Persze, csal egy picit, hiszen minden film alapvetően csalás. Van története, amit el akar mesélni, és nem ahhoz keres képeket, hanem azt idézi elő a lehető leghitelesebben. Témaválasztásával amúgy valamilyen szintén véleményt is mond, hiszen az, hogy az adott témával foglalkozik, már legalábbis érdeklődését mutatja. Nem ismerem alkotómódszerét, de biztos vagyok abban, hogy valamilyen módon instruálja a felvétel előtt szereplőit. Az egy dolog, hogy utána a háttérbe húzódik, amúgy természetfilmes módon tán még el is bújik a kamerájával, de előtte azért „helyzetbe hozza” a szereplőket. Még akkor is, ha a helyszín élő, valódi, a háttérben látszó emberek pedig akár tökéletesen civilek is lehetnek (bár itt akkor adódnak némi személyiségjogi aggályok, miket le kell küzdeni…). Aztán Östlund semmi mást nem csinál, csak leszúrja kameráját és megnyomja a REC gombot, és ami ezentúl történik, az bár egy kiprovokált valóság, de mégiscsak valóság, legalábbis egy szelete, a képkivágás keretére felfeszítve.

Muti a telód!

Provokál tehát, nem kicsit. Ám ahelyett, hogy ujjal mutogatna, üvöltözne, mint bizonyos szélsőségesek teszik, ő inkább az aprólékos munkával feldolgozott valós eset elemzését rábízza a nézőre – ám arról azért gondoskodik, hogy az ügy minden aspektusa meg legyen jelenítve. Öt fekete-afrikai tinédzser néhány éve valóban rendszeresen kirabolta a plázákban ténfergő, náluk néhány évvel fiatalabb, gazdag, de mulya svéd gyerekeket, menő cuccokat, mobiltelefonokat vettek el tőlük (ismeretesek az efféle esetek nálunk is, elég csak beleolvasni a tárgyban születő cikkekbe, valamint az azt követő kommentekbe…). Östlund azonban hamar csendre int, hiszen látjuk, hogy a kirabolt áldozatok képtelenek bármiféle problémakezelésre, pedig alkalmuk nyílna rá. Saját kényelmességük, tunyaságuk, de szüleik és a felnőtt társadalom közönye folytán felemelt kézzel tűrik a megaláztatásokat. Meg sem kísérelnek tenni valamit saját maguk védelmében, sőt, csak állnak a szó szoros értelmében beszarva. Eközben persze, szó sincs arról, hogy a mobilteló-csaklizó fekete srácok fel lennének mentve, bár hátterükre, tettük miértjére igen határozott fénykör vetül, közben azonban az áldozatok is nevetségessé válnak. A film csattanója teszi igazán helyre az „igazságot” – amit viszont mindenkinek saját magában kell megtalálnia, mint ahogy egy tényleg fejlett társadalom felelős tagjától az el is várható. A Play kemény, nehéz film, főleg, hogy nem kínál tálcán kész megoldásokat a felvetett kérdésekre, ráadásul komolyan provokálja is a nézőt. Azonban ha komolyan vesszük, kiváló alkalom lehet egy hosszú és tartalmas vitához, tán még a gimnáziumok osztályfőnöki óráin is. Asanisimasa: 8/10