asanisimasa

Divatos téma, sokszor elő is kerül manapság, hogy a jól működő társadalomnak szolgálatkész, önálló gondolatok, döntések meghozatalára képtelen, ám lelkiismeretes polgárokra van szüksége. (Tudjuk persze, hogy az igazán jól működő társadalmaknak éppen hogy kiművelt, kreatív, önálló és felelősségteljes adófizetőkre kell épülnie, de nálunk most ez éppen nem menő.) Ez a Szolgálatkészség című, remekbe szabott kis dokumentum-thriller az össznépi agymosoda két igen sötét bugyrába kalauzol minket: egy gyorsétterem hátsó fertályába, valamint – eléggé áttételesen ugyan – a telefonos ügyfélszolgálatok végeláthatatlan szófolyamába. Craig Zobel markánsan független ízű filmje valós eseményeket mesél el, s a végén olvasható inzert szerint ez csak egy eset az USA-ban évente előforduló 70 (!) hasonlóból.

A sztori egy ártatlannak induló telefonos ugratásnak indul – bár kezdetben talán mi is komolyan vesszük (no, azért nem sokáig, mert mi okosak vagyunk, nem úgy mint azok, a filmen). Egy városszéli gyorsétterem amúgy is nehezen induló napja még rosszabbul folytatódik, ugyanis egy állítólagos rendőr hívja az üzletvezetőt, hogy a pultoslány lopott az egyik vásárlótól, aki éppen ott áll a rendőr mellett. A rendőr arra kéri az üzletvezetőt, hogy kísérje be a hátsó irodába a lányt, és tartsa ott, míg ők megérkeznek. De addig is vizsgálja át ruházatát, stb. A dolgok – az állítólagos rendőr folyamatos telefoninstrukciói által irányítva – a film végére igencsak eldurvulnak, de ezt nem részletezem, hiszen erről szól a film.

Amúgy pedig azt az elemi emberi ostobaságot pécézi ki a film, amely igen sok emberben benne van, ha rendőrként mutatkozik be valaki nekünk, akár egy telefonon keresztül, hajlamosak vagyunk azt minden további nélkül elfogadni, még akkor is, ha alkalomadtán igen bizarr kérésekkel áll is elő. Megdöbbentően hiszékenyek, naivak tudunk lenni és egyáltalán nem kell valami virtuóz zseni, hogy simán megvezesse a magát legátverhetetlenebbnek hívőt is. Gondoljunk bele, hány ilyen átveréses esetről hallunk, naponta. Éppen azokat a lelki folyamatokat mutatja meg e film igen pontosan, kíméletlenül és hitelesen, melyek akkor történnek bennünk, amikor éppen átverődünk, mint szar a palánkon. A tavalyi év LEGTANULSÁGOSABB filmje, bár kínszenvedés végignézni. Asanisimasa: 8/10

Megmondom én pacekba’, hogy akinek ez a Bond nem Bond, csak az, amelyik pántlikanyakkendőben, kékre borotvált, merev pofával, jobb kezében metszett ólomkristálypohárban rázogatott vodkamartinivel lézerágyúzik a mandzsettagombjával bádogfogú debilekre, miközben a háttérben a soros csőmellű playboynyuszi piheg az ágyon, az éppen olyan idióta, mint aki szerint a zuhanó gazdasági mutatók óriási, soha nem látott sikert jelentenek. A 007 – Skyfall természetesen mesteri munka, a sorozat egyik csúcsa, minden szempontból, de az akciófilmek szélesebb mezőnyében is előkelő státuszt érdemel. (Tágabbra azért már ne tekintsünk, de a film nem is támaszt ilyen igényeket.)

Persze, igen komoly nagyágyúk gyűltek össze erre a projektre, s bár általában elefántok találkozásából nyamvadt egérkék szoktak születni, itt bizony karmolós és tökös oroszlán született. Sam Mendes egyike a legfelkészültebb és legintelligensebb filmeseknek, bármilyen műfajról, sőt akár szerzői filmről legyen szó, remek az ízlése és a tempóérzéke – e filmet is úgy húzta végig a nem rövid 140 percen, hogy alig tűnt másfél órának. Roger Deakins a világ egyik legjobb operatőre jelenleg. Baltaarcú Craiget imádom, a legjobb Bond, de mi sem jellemzőbb, hogy bírálói is csak ilyeneket böknek rá, hogy “vasutas”, meg “Heinekenreklám”. Igen, az, mármint, hogy reklám. Brosnan mi volt? Connery, Moore? Mind reklám volt, ráadásul sokkal gagyibba’ nyomták. Energikus, atletikus pali, aki emellett jó színész is, ráadásul vitán felül férfias jelenség. Milyen legyen már egy abszolút hős? Nyálas bugyibuci, mint Brosnan? Eh. De lapozzunk. Javier Bardem a negatív karakter. Hátborzongatóan cinikus, hisztérikus pszichopata, akit a világ egyik legjobb színésze játszik. Miről beszélünk?!

A film valójában nem más, mint egy szép ívű, látványos, összegző mű az elmúlt 50 évről (épp a bemutatója napján volt fél évszázada, hogy az első Bond-filmet, a Dr. No-t bemutatták), telistele utalásokkal korábbi 007-es filmekre, valamint búcsú M (Judi Dench) fontos karakterétől, egyben megismerhetjük utódját is. Bond karaktere, ahogyan azt már a korábbi két Daniel Craig által játszott filmben megismerhettük, egy sokkal keményebb, sprődebb fazon, bár ha felugrik rá a szmoking, akkor azért baromi elegánsan is ki tud nézni. Itt már szinte öreg, ezt szemére is hányják, de ő vállalja. Sérülékeny, keze is remeg. Rendkívül kreatívan megkoreografált akciójeleneteken (pl. a motoros üldözés Isztambul tetején) át menetel igazáért, amit természetesen el is ér, a finálé azonban kissé keserű. A kifutó farkinca viszont egyből jobb kedvre is derít, hiszen lesz folytatás. Kitűnő popcornmozi. Asanisimasa: 7/10

A halál témája azóta izgatja az önmagát, környezetét és egyáltalán, az egész világot megfogalmazni vágyó embert, amióta képes ilyesmire. Nincs és nem is lehet ebben semmi meglepő, hiszen végtére is az emberi lét egyik legfontosabb pillanatát (folyamatát) jelenti, amikor minden, ami addig volt, nem lesz. Elmúlik, szertefoszlik, megszűnik létezni, történni. Hogy általa kezdődik-e valami más, belépünk-e valami csodás (vagy éppen ép ésszel felfoghatatlanul rettenetes) helyre, vagy a halál tényleg maga a teljes megsemmisülés, azt mindenki elképzelheti a saját maga szája íze, műveltsége, vallása és világnézete szerint, befolyásunk viszont csak arra van, arra lehet, ami előtte történik – nevezzük azt életnek. Ha a halál a maga természetes módján következik be és semmilyen befolyásoló tényező nem sietteti eljövetelét; vagy éppen valami előre nem látható, tragikus esemény húzza le kíméletlenül a rolót idő előtt, akkor nincs mit tenni, illetve, már megtettünk mindent. Ha azonban valamilyen halálos betegség tűzi ki önkényesen a Célszalagot, akkor könnyen pánikba eshetünk, hiszen tervünk (ha volt egyáltalán) felborul, látjuk előre, hogy záros határidővel kell mindent elvégeznünk, elfogyasztanunk, kipróbálnunk, megszeretnünk és meggyűlölnünk, és korántsem biztos, hogy mindenre jut idő. Rengeteg film foglalkozott már a kérlelhetetlen haldoklás rettenetes, ám mégis kegyelmi állapotával, legkézenfekvőbb viszont itt A bakancslista, Rob Reiner filmjének megemlítése, hiszen Tessa, a Most jó című angol dráma a leukémiának egyik különösen agresszív fajtájában szenvedő, 16 éves főhőse szintén egyfajta bakancslista alapján próbálja megszervezni hátralévő, szinte a két kezén megszámlálható mennyiségű napjait.

Naná, csókolózni, sőt, szexelni, kipróbálni a varázsgombát, berúgni, lopni a plázában – ilyen és efféle dolgok járnak az ő fejében is, mint minden normális tinédzsernek. Tessa neki is fekszik az ügynek, segítségére van ebben elmaradhatatlan barátnője, azonban gyorsan kiderül, hogy még a legegyszerűbb dolgok sem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek. Hiába tehetne meg gyakorlatilag bármit, a felelősségre vonás teljes figyelmen kívül hagyásával, már az első csók abszolválása is túl mély sebet ejt.

Ol Parker filmje a legfontosabb dolgok súlyát kívánja megmérni, nagyjából sikerrel. Látszólag egyszerű a feladat, hiszen az egymás iránt tanúsított figyelemnél, a szeretetnél és törődésnél, az elfogadásnál és a megmásíthatatlanba való belenyugvásnál semmi szín alatt nem lehetnek fontosabb dolgok, sem a gyógyíthatatlan betegnél, sem az egészségeseknél. Az ember azonban hajlamos mindent ilyesmit túlmagyarázni, túlreagálni, túlszervezni és túlaggódni, ha halált látunk a filmvásznon, akkor komor, súlyos zene szól, sötét árnyak rejtik el a pislákoló fényeket, ne adjisten jajveszékelés, bokáig érő könnytenger teszi még elviselhetetlenebbé a tragédiát. Nem véletlen, hogy az igazán felemelő, katartikus halál-témájú filmek mind egyszerűek, tiszták és őszinték, néha szinte humorosak is. Tessa halála közben persze, itt is elmorzsolhatunk jónéhány könnycseppet, hiszen alaposan megszeretjük ez alatt a bő másfél óra alatt, de alapvetően egy ízléssel elmesélt, bájos, megkapó történet végén tehetjük ezt meg. Kicsit tán túl sokat szól a zene, néha viszont feltűnik, amikor elhallgat. De legalább elhallgat, amikor csendnek kell lenni. A karakterek pont olyan plasztikus, hús-vér, kerek egészek, amilyeneket az angol drámák hagyományai megkívánnak, egyáltalán az egész film abszolút reális és hiteles, az első kockától az utolsóig, tehát semmi szentimentalizmus (mint A bakancslistában), csak érzelmek, amiket viszont megérthetünk. OK, itt nem bohóckodik Jack bácsi és Morgan fater, azonban Dakota Fanning felcseperedve is lazán tartja formáját, sallangmentes, őszinte és magától értetődően természetes Tessa szerepében, apjaként pedig Paddy Considine-t láthatjuk, aki mintegy mellesleg, az egyik legmarkánsabb hangú angol filmes a Ken Loachék után következő generációkból (pl. Tirannoszaurusz). Azt kell mondjam, a témától függetlenül, illetve a témához képest kissé meghökkentően szórakoztató, emellett őszinte és tiszta film a Most jó. Asanisimasa: 8/10

Ben Wheatley, a Vérturisták rendezője, le sem tagadhatná ízig-vérig brit identitását, hiszen a világ egyik szegletén sem jutna eszébe senkinek, hogy a szociografikus igényű, társadalomkritikus szemlélettel készítsen abszurd humorú horrorokat. E filmben is Ken Loach keveredik Monthy Pythonnal egy, a békés Yorkshire-megyét felforgató, bizarr Mickey és Mallory-történetben…

A hűséges társ

A kis házban lusta boldogságban éldegél anya (Eileen Davies), Tina, a lánya (Alice Lowe) és Poppy, a kis terrier. Az otthonülő, betegeskedő, magányos anya egyetlen társa a lánya, akin viszont zsarnokként uralkodik. Egyszerre ápolónő, házvezető és szakács, és csak legkevésbé gyermek. A kedves kiskutya mindkettejük kedvence. Egy szerencsétlen nap azonban Poppy tragikus hirtelenséggel kötőtű általi halált hal, a kis család így kedvenc nélkül marad. Ez a kicsi, de az elkövetkezendőkben Yorkshire néhány lakosára nézve igen felkavaró „malőr” a későbbiekben jónéhány ártatlan brit polgár életébe kerül, mígnem a kis házban helyre áll a rend. Tina Poppy halála után megismerkedik Chrisszel (Steve Oram), a kedves, szakállas férfival, aki kellemes, lakókocsis túrára viszi a lányt messze fel, északra – az otthon egyedül maradó anya nem titkolt ellenkezése dacára. A kiránduláson aztán Tina újra megtalálja a hűséges társat, azonban nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy képzeljük.

A valódi vérturisták

Amellett, hogy tulajdonképpen találó a magyar cím (az eredeti Sightseers jelentése nagyjából nézelődők, városnézők, tágabb értelemben vidékjárók, kirándulók), a valódi vérturistáknak semmi közük nincs az e filmben látható dolgokhoz. Ez az új keletű fogalom, a vérturizmus manapság nálunk, idehaza a pénzkereset egy sajátos formáját jelenti: sok magyar Ausztriában adja le saját vérplazmáját, a hazainál jóval nagyobb költségtérítés ellenében. Azonban e filmben látható „vérturisták” messze nem ilyen üzelmekben utaznak, ők inkább a Monthy Python-féle „vérnyúl” fogalomköréhez állnak közelebb… Fontosnak tartottam ezt tisztázni, már csak az esetleges félreértések elkerülése végett is.

A kempingezés „örömei”

Bárki, aki valaha is kempingezett életében, ismerheti Ben Wheatley vélhető motivációit, melyek e film elkészítésére sarkallhatták. Az emberek a kempingben, tehát egy sátortáborban sokkal intenzívebben élik meg az egymás mellett élés izgalmait, hiszen a dolog sajátosságaiból fakadóan nem vastag téglafalak szeparálják el egymástól eme ad hoc mikroközösség szegmenseit, hanem csupán egy vékony ponyva, vagy a lakókocsi fala, ami szintén nem az a kifejezett stúdióminőség, már hangszigetelés szempontjából. Így a kempinglakók gyakorlatilag mindent hallanak, ami a szomszédban zajlik, a horkolástól a csendes beszélgetésen át az ordító szeretkezésekig, ezek azonban mind megannyi frusztrációs bombaként hatnak az emberre. És akkor nem szóltunk még a megfelelő táborhely megtalálása körüli őrületre, hogy a vizesblokkban éppen akkor fogy ki a meleg víz, amikor mi akarjuk használni, hogy az időjárás mindig akkor rossz, amikor mi kempingezünk, hogy bármilyen körültekintően választottuk meg táborhelyünket, estére valahogyan mindig egy indián dobtábor költözik a szomszédunkba. Se szeri, se száma az ilyen és efféle maceráknak, melyek kempingezés közben borzolják az ember idegrendszerét, így csoda, hogy némelyekben egyszer elpattan a húr?!

Túrából ámokfutás

Wheatley filmjében tehát egy átlagos brit pár tulajdonképpeni kempinges nászútját követhetjük nyomon, mely igen hamar gyilkos ámokfutásba fordul. A fiatal rendezőt természetesen, inkább érdekli a bizarr, sőt, vastagon morbid humor, mint történetének és szereplőinek társadalmilag pontos pozicionálása, azért a film folyamán elég pontosan kiolvashatunk bizonyos „kritikai élt” is. Sőt, tulajdonképpen éppen az angol középosztály intoleranciáját, arroganciáját, szűklátókörűségét és igénytelenségét illető kritika adja meg ennek a más szempontból, szerkezetileg majdnem pontos öldökléses horrornak a sajátos ízt. A környezet tökéletesen hétköznapi, Yorkshire tájainak pompásan fényképezett tájain száguld végig a film. Tina és Chris szintén két átlagos figura, akiket suta természetességgel alakítanak az eleddig elsősorban különféle brit tévésorozatokban jeleskedő színészek. A film csodája, hogy éppen ebben a burjánzó banalitásban válik tökéletesen érthetővé, sőt, átélhetővé a bennük kirobbanó, megsemmisítő erejű, pszichopata őrjöngés, amit elbűvölően bizarr keretbe zár Poppy kutya jelenléte, amiért a legutóbbi Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb kutya alakításért járó Palm Dog-díjat is megkapta. Asanisimasa: 8/10

Az mondjuk, tuti biztosan kiveri az ember szemét, már az első kockák alatt, hogy ez a Juan Diego Solanas vizuális típus. Az Upside Down című romantikus scifi ugyanis valójában egyetlen látványötletre épül, miszerint adva van két világ, mely egymással szemben, ám ellentétes töltéssel helyezkedik el. Egyik a másiknak kvázi tükörképe, természetesen a lenti világ koszos, lepukkant, a fenti a gazdag és fényűző. Mintha délibáb lenne a fenti világ (illetve, onnan nézve a lenti). Ennyi az ötlet, mennyország, pokol, ilyenek. Amúgy pedig túlburjánzó fantasyfestészet, giccsözön. Látványos, ha még nem láttunk ilyet.

Nem Solanas a film operatőre, azonban nyilván jól elmondta Pierre Gilnek, mit képzel el, hiszen pályáját saját apjánál kezdte, még Argentinában, operatőrként, s első filmjét, az Északkeletet is ő fényképezte, amellett, hogy rendezte is. Sajnos, nem maradt meg annak (és apja filmjének) társadalomkritikus, igazmondó látásmódjánál, és belekapott ebbe a romantikus scifibe, amely azonban témájáról, a szerelemről az égadta világon semmi újat nem tud elmondani. Azt, hogy a két szerelmes két külön világban él, számtalanszor megfogalmazták már (ne menjünk messzebb Shakespeare Williamtől, meg az ő veronai szerelmeseitől), ennél sokkal érdekfeszítőbben, izgalmasabban. Naná, hogy a szerelem előtt nincsenek akadályok, bár bele azért nem halnak (legalább belehalnának…). Solanas spiritusza viszont ellobbant a vizuális környezet kitalálásával, a történetre már semmi ereje nem maradt. Amúgy is erőltetett, nyögvenyelős, logikai bukfencekkel és buta fordulatokkal teli, alig-alig meséjének úgy van van vége, mint a botnak. Emellett még unalmas is, bár lehet, hogy a tinik imádni fogják, már csak azért is. Ki tudja… Asanisimasa: 3/10

A Zombieland című, igen vicces paródiának is beillő romantikus vígjátékkal a nagyszínpadra kilépett Ruben Fleischer tulajdonképpen megoldottnak tekintheti az eléje állított következő feladatot is, gengszterfilm: kipipálva. Fiatal rendező, elvállal mindent, amit elé dobnak, nagyjából, mint a mi Nimródunk is. Ez a kopaszok sorsa Hollywoodban. Mondjuk, az tény, hogy Ruben komolyabb apanázst kapott, mint Nimród, de hát jóval nagyobb kaszával is nyitott…

A Gengszterosztag tehát korrekt iparosmunka, de amúgy semmi különös, nagyjából semmi olyan említésre méltó trüváj nincs benne, amitől akár még az év végén is emlegetni fogjuk e filmet (az explicit erőszakot legalábbis nem tekinteném annak). A nagy gengszterlegendák közé azonban semmiképpen nem fér be, azokhoz képest nincs a fasorban sem, pestiesen szólva. Hiába dolgoz fel valóságban megtörtént eseményeket, hiába játszat parádés szereposztást, hiába izgalmas a film, valójában mégiscsak egy százas szög-egyszerűségű igazságszolgáltatási propaganda ez, nem több. Színtiszta republikánus propaganda. Miről is van szó? Miközben a derék, amerikai honfiak odaát a tengerentúlon ontják vérüket a náci hordák ellenében, Los Angelesben Bugsy Siegel egykori “munkatársa”, Mickey Cohen uralkodik, mégpedig élet s halál felett. Vaskézzel felügyeli a város szerencsejáték-, prostitúció- és kábítószerpiacát, zsebében van szinte a teljes rendőrség, politikusok, mindenki. Csupán Parker rendőrkapitány nem kenhető meg, akit viszont rendszeresen támadnak nyilvánvaló alkoholizmusa miatt. Parker azonban felveszi a kesztyűt, és renitens (értsd: a törvényeket sajátosan alkalmazó, de legalább alkalmazó), becsületes és elszánt rendőrökből illegális kommandót szervez Cohen letartóztatására, illetve Los Angelesből való kiebrudalására. Legyen már rend végre, mégpedig tiszta, határozott eszközökkel, ha kell, a törvény betűinek sajátos értelmezésével is. A terv sikerrel jár, így a rendőrség neve (egy időre) újra tiszta. A bűn üldözése és megsemmisítése igazi, tökös amerikaiakhoz való cselekedet.

A film cselekménye faék, mint mondtam. A kommandó addig megy neki a kezdetben kikezdhetetlennek tűnő Cohen-bandának, amíg az meg nem törik, de aztán csak megtörik, Mickey-t letartóztatják (jogait persze, nem olvassák fel), oszt’ ennyi is. Közben elhasználnak több tízezer töltényt, összetörnek néhány autót. Josh Brolin, Ryan Gosling, Sean Penn, Nick Nolte, Giovanni Ribisi és Emma Stone teszik a dolgukat, nevük azonban itt most inkább csak a plakátra kell, tehetségük jobbára kihasználatlan marad. Piff-puff, dirr-durr és kattan a bilincs, eközben azonban nincs helye Oscar-aspiráns monológoknak. Asanisimasa: 5/10

Andrew Dominik is egyike azon kortárs filmeseknek, aki szép csöndben, de legalábbis okosan elkerülve a nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd halk pukkanással a semmibe foszló “gigamozik” fősodrát, markáns, meglehetős alapossággal végiggondolt, érdekes stációkban bővelkedő életpályát futnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszerű fazon lenne, hiszen eddig mindhárom filmje megakadt a nézők torkán: a többség, fuldoklott, majd undorral kiköpött, néhányan azonban örömmel csócsálták a régen ízlelt finom falatot, mely ugyan nem adja magát könnyen, rágós, kicsit mócsingos, de ízletes. És ez utóbbi a lényeg.

Első filmje még egy viszonylag hagyományos életrajz volt, egy rendkívüli fazonról, akinek az volt a heppje, hogy kábítószerárusokat gyilkolt (a rendőrség alig titkolt örömére), ráadásul volt annyira “pofátlan, hogy kalandjait meg is írta egy kétkötetes, hamar bestsellerré vált könyvben. Második filmje egy rettenetesen hosszú című film, mellyel mintegy megalkotta a “lírai western” antihősökben és elmélkedő csendekben bővelkedő alműfaját. Ez utóbbi film, az átlagot messze meghaladó hosszával, valamint nem igazán nézőbarát hangvételével létre sem jöhetett volna az egyik főszerep mellett a produceri teendőket is ellátó Brad Pitt hite és kitartása nélkül. E legújabb, Ölni kíméletesen című mozit is Braddel közösen alkotta meg Andrew, s ezzel már azt is elmondtam, hogy szintén egy megosztó alkotással állunk szemben.

Újabb műfaji öszvér született ismét, ezúttal a biztos alapként használatos western-cselekmény a klasszikus film noir gengsztersémáival, valamint Quentin Tarantino és Guy Ritchie trágár vérszimfóniáival, Jim Jarmusch hangulatában ötvöződik homogén eleggyé. Külföldi kritikusok, ahogyan a Jesse James meggyilkolására is rásütötték a nu-western címkét, ide is rögtön kreáltak egyet: neo-noir. Jó, legyen. A film összes szereplője valamilyen rendű, rangú alvilági figura, drogos, kurva, bérgyilkos, fekete kaszinót üzemeltető orgazda, efféle, tehát itt sincs hős, a szó hagyományos értelmében. A minapi, mai gazdasági válság első hónapjait, éppen az amerikai elnökválasztás pillanatait éljük: Barack Obama első ciklusára készül. A történet hangzó hátterét a mindenhol szóló tévé-, illetve rádióadások gazdasági elemzéseinek foszlányai, valamint az elnöki párharc résztvevőinek, Bushnak és Obamának beszédrészletei hallatszanak. Ennek megfelelően, a film is igen minimalista kivitelű, mindvégig New Orléans külvárosának kietlen, lepusztult parkolóiban, üres telkein és raktárvárosaiban játszódik – kopott fakóban fényképezve, ezzel is hangsúlyozva az értéktelenséget, lepukkantságot. A sztori egyszerű, George W. Higgins ’74-es krimije lett “áthangszerelve” a mai korra: egy közepes gengszter élete buliját csinálja meg, amikor két piti junkie-val kiraboltatja a maffia által szervezett illegális kaszinót, úgy, hogy közben egy harmadikra (akinek már volt hasonló bulija) tereli a gyanút. A maffia, tehát a “nagymenők” azonban gyorsan átlátják a kusza helyzetet, és egy higanymodorú bérgyilkost (Pitt) küldenek az ügy “lerendezésére”.

Egzisztencialista nihil keveredik mocskos dumákban az explicit erőszakkal – tűpontos hangulati jelentés az amerikai alvilág mai állapotáról. Hiteles arcok, Pitt mellett Ray Liotta és James Gandolfini, valamint Scoot McNairy és Ben Mendelsohn adják a groteszkségükben igaz karaktereket, akik ugyanúgy megérzik és figyelemmel követik az amerikai gazdaság és politika változásait, mint bárki más, normális ember. Legpontosabban maga a rendező, Andrew Dominik “fogja meg” a filmjét: ha az előbbi egy lassú, country-ballada volt, akkor ez a film egy ütős, mai popsláger. Na jó, mondjuk egy karcosabb, súrolósabb alternatív listán. Asanisimasa: 8/10

Nigel Cole olyan üdítő, pozitív üzenetet hordozó “drámai vígjátékokkal” okozott eddig örömet a nézőknek, mint az elszegényedését marihuánakertészkedéssel megakadályozó, tisztes háziasszony története, vagy amelyikben szintén köztiszteletben álló angol háziasszonyok állnak össze egy meztelen naptárfotózásra, hogy a bevételből az egyik barátnőjük leukémiás férjének ápolását finanszírozzák. A Harc az egyenjogúságért (magyar) című 2010-es filmjében is marad a női témánál, azonban ezúttal egy valós eseményt, az első angol női sztrájk történetét meséli el.

1968 június 7-én valóban sztrájkolni kezdtek a Ford Company egyik angliai összeszerelő üzemében, az Essex megyei Dagenhamben az ott elsősorban ülések és belső kárpitok varrásával foglalkoztató nők, elsősorban rossz munkakörülményeik, majd később a bérük a férfiak bérszínvonalához való emeléséért, azonban a sztrájkot vezető, karizmatikus Rita O’Grady figurája fiktív jellegű, illetve, több valóságos személy jellemvonásából lett összegyúrva, a jobb dramaturgiai hatás kedvéért. Ettől függetlenül, maga a film hozzávetőleg híven követi az eseményeket. Angliában (és tán az egész világon) addig nők még soha nem sztrájkoltak saját jogaikért, s főleg nem az egyenlő fizetésért. Küzdelmük alapjaiban rázta meg a konzervatív Angliát, s eredményeik például szolgálhatnak azóta is minden egyenjogúságért küzdő női mozgalom, de igazából minden, bármilyen indokkal elnyomott kisebbség számára.

Rita egyszerű angol munkásnő, egyben családanya, akit talpraesettsége, bátorsága, valamint felvágott nyelve repíti a varrógép mellől a sztrájk élére. Képes szót érteni a nőkkel, de az addig kizárólag férfiak uralta szakszervezeti gyűlésen, se később a politika színpadán is helytáll. A Hajrá boldogság! című parádés film elementáris főszerepével berobbant Sally Hawkins most is remekel, féktelen energiája, utánozhatatlan, cserfes bája most is süt, sőt mit több ragyog, s most is hengerel. Azonban úgy, hogy a legnagyobb boldogsággal feküdnénk elébe… Ellenállhatatlan teremtés, nem csoda, hogy győz. Mellette mindenki mellékszereplő csupán, még Bob Hoskins is.

Nigel Cole ismét bájjal, sok humorral és nem kevéssé fanyar iróniával mesél akár komoly, tragikus dolgokról is, mint pl. a nemi diszkrimináció, a tanári erőszak vagy akár az öngyilkosság. Van lendülete, emellett biztos erkölcsi alapokon áll. Üzenetet fogalmaz meg e filmmel is, ez azonban egy pillanatig sem tűnik didaktikus fejtágítás leghalványabb szándékának, egész egyszerűen örömhírt közöl, reményt ad és biztat, felemel és vigaszt nyújt (minden vallásos bűbájtól mentesen). Igazi humanista, aki férfi létére a női egyenjogúság mellett voksol, de ugyanezt tenné, ugyanezt teszi minden igazán jó üggyel kapcsolatban is. (Pl. természetfilmesként kezdte a pályát). Ez a film is kihagyhatatlan, óriási pozitív élmény. Asanisimasa: 9/10

Úgy tűnik, végképp felnőttek Steven Spielberg gyermekei, és az unokákat (ha vannak) elzárva tartják a papától – így annak nincs kinek mesélnie. Spielberg mostanában magának mesél, motyog, és szemlátomást saját magát is untatja. Nem tudom mással magyarázni, hogy miért bonyolódik bele Hollywood egyik legnagyobb mesélője ilyen zsenánt projektekbe is, mint ez a kötelességszerűen Oscar-jelölések erdejével meghintett Lincoln is… Persze, lehet, hogy azt vette fejébe, hogy egész népét fogja tanítani ezután, akármilyen fokon. A nép azonban így hamar elunja magát, és keres magának valami régi jó Indiana Jonesos piffpuffot, és nem lesz kíváncsi erre a mérhetetlenül komótos, nagyjából teljesen érdektelen kosztümös életképre.

A 150 perces film első jeleneteiben elhangzik a kulcsmondat, miszerint Lincolnnak és pártjának szüksége van 11 db. demokrata (tehát ellenzéki) szavazatra, hogy átverje a kongresszuson azt a törvényt, amely kimondja a rabszolgaság eltörlését, így azzal véget is vetne az addig óriási véráldozatokat hozó polgárháborúnak is. A szabad feketék azonban nyilván további jogokat is akarnak – ettől félnek legalábbis a törvény ellenzői, így mindent elkövetnek azért, hogy a háborút külön egyezséggel hamarabb, a törvény esetleges elfogadása előtt befejezzék. A második etapjára ekkoriban megválasztott Lincoln a korrupciótól sem riad vissza terve véghezvitele érdekében… Nos, a film a 135-ik percében még mindig azon ügyködnek, hogy kell még 11 demokrata szavazat a törvényhez. A film XIX. századi ritmusban zötykölődik. Az egész sztorit, meglehetős alapossággal, el lehetett volna mesélni fél órában. Ehhez képest kapunk két és fél órányi, rendkívül alaposan és hitelesen berendezett, fel kellékezett, beöltöztetett életképet 1865-ből. Amerika művelődés- és politikatörténete után érdeklődők örülhetnek, a többieket ébresszék azért fel a végén…

A szenátusbeli jelenetek persze, viccesebbek és szórakoztatóbbak, mint a mi Parlamentünk ülésszakai, de ezért nem érdemel dicshimnuszt Spielberg. Furcsa lehet, hogy itt a republikánusok (tehát a helyi Fidesz, akkoriban) a jó fejek, hiszen a rabszolgaság eltörléséért küzdenek, a demokraták pedig a rosszarcúak – azt azonban tudni kell, hogy az egyetemes szabadságjogok védelme minden igazi amerikai republikánus számára szent és sérthetetlen dolog, védelmében simán fegyvert is rántanak, míg a liberális demokraták mindig is hajlamosak “túlbeszélni”, “túltárgyalni” mindent. Persze, az irányvonalak is alapvetően módosultak 1865 óta. De ez a mennyiségű kvaterkázás, háttéralkuk szövögetése, a korrupció megszervezése tényleg csak azok számára lehet élvezetes, akik amúgy is törzskommentelői a polidili blogoknak.

Daniel Day-Lewis Lincoln figurája Oscar-jelölést ért, lehet, hogy meg is kapja (lehet, hogy a film is kap néhányat, bár azért azon csodálkoznék, nemzeti téma ide vagy oda…), azonban az alakítás nem olyan jó, mint amilyen jó volt Day-Lewis pl. a Vérző olajban vagy A bal lábamban. Az tény, hogy nagyon jól mozog “rosszul”, derékfájósan, csúztól húzottan, de enervált affektálása kifejezetten idegesítő (mégha esetleg adekvát is). A többit nagyjából megoldották a maszkosok. Színészileg jobb nála ezúttal Tommy Lee Jones (akit szintén jelöltek Oscarra), összetettebb karaktert játszik, történnek vele dolgok és ezek látszanak is szinte mozdulatlan, mélyen barázdált arcán. Ráadásul szintén jól mozog “rosszul”. Tetszett még Lincolnné is (Sally Field), bár neki igazán csak egy magánszám jutott. A többiek szintén megvoltak – de a filmet nem menti semmilyen színészi bravúr. Terjengős, érdektelen mozi, ahogy már mondtam. Asanisimasa: 4/10