A tündér (La fée, 2011)

Eltelt néhány év, mióta a mai filmvásznak/képernyők egyik legfurcsább párja, Fiona és Dom Rumbát lejtettek, de velük mintha semmi nem történt volna ezalatt. Bár Fiona tán még vörösebb és szeplősebb lett, Dom pedig fogyott (már nincs 40 kiló a 180 centijéhez…), A tündér azonban ugyanarról szól, mint a Rumba: szerelemről, táncról, a halálos katasztrófa fenyegető árnyáról, de főként sok szerelemről.

Móka, kacagás

A tündér című filmet a Fiona Gordon, Dominique Abel és az itt erősen rövidlátó kocsmárosként feltűnő Bruno Romy által alkotott trió éppen akkor mutatta be a (nekik hazai) Cannes-i szemlén, amikor az akkor nagy hírverést és díjesőt kapott (és azonmód egy év múltán szinte teljesen el is feledett) The Artist – A némafilmes című mozi is debütált. Míg azonban az utóbbi összességében tiszteleg a film (h)őskora előtt, Fionáék csupán az általuk már régen megkezdett úton haladnak tovább: ezúttal is az egyik legjellegzetesebb némafilmes műfaj, a burleszk modernizálásával kísérleteznek. Ezen az úton A tündér csupán a soron következő állomás. De mi is a burleszk tulajdonképpen? Tréfát, mókát, ugratást jelent a kifejezés olasz eredetije (’burla’), melyből ered a francia ’burlesque’, tehát burleszk (és nem ’börleszk’, ahogy tévesen írják/ejtik évtizedek óta, nyilván angol nyelvű források alapján). Alapvetően ez a műfaj is a középkori vásári mutatványosoktól ered. A XIX. század közepétől mulatókban, cirkuszokban, varietékben volt látható, rövid, elsősorban a helyzetkomikumra építő jelenetek formájában, melyek jórészt a hétköznapi, banális történéseket, élethelyzeteket tették nevetségesé oly módon, hogy a burleszkszínészek ezeket elrajzolva, túlhúzva, karikírozva jelenítették meg, legtöbbször igen akrobatikus és látványos mozgáskultúrával. Nem kifejezetten intellektuális töltetű humorral „dolgoztak” ezek a röpke darabok, a lehető legegyszerűbb, fenékre ülős, tortadobálós poénokon nevetett a nép. A nagy burleszksztárok, Chaplin, Keaton, Stan és Pan (aka Laurel és Hardy), Harold Lloyd, és a többiek szinte mind ilyen mulatókban kezdték, tanulták a „szakmát” és ezeket ültették át az akkoriban megjelenő film nyelvére. (Számtalan azóta is használt filmfelvételi, -forgatási eljárást, trükköt köszönhet a film a burleszk műfajának.) Fiona, Dominique és Bruno a lehető legadekvátabb módon közelítenek Chaplinék után jó 90 évvel ehhez a műfajhoz, hiszen ők is cirkuszban kezdték pályájukat, majd hamar önálló színházi, mozgásművészeti és filmes kísérletekbe kezdtek.

Az új burleszk

Ahová eljutottak, az viszont már messze van a klasszikus burleszktől, mégha lépten-nyomon tetten érhetők is fix kapcsolódási pontok. A gegek néha megmaradnak a legszimplább fenékberúgások és hasraesések szintjén, de az azokhoz vezető eseménysor mindig abszurd bakugrásokkal fokozódik poénná. Hőseink kisemberek, sőt, a lehető legkisebb kisemberek, azonban igen maiak is. A klasszikus burleszkek egyik jellemzője a kisember állandó harca az embertelen nagyvilággal – ez itt olyan mai problémákkal való (jobbára vicces) konfrontációkban mutatkozik meg, mint a harmadik világból érkező migráció, a környezetszennyezés, és a többi. Fiona, Dom és Bruno humora mindemellett néha merészen belehúz a szinte South Parkos tahóságba is: furcsa látni olykor egy teli rüszttel az útszéli csatornába megküldött, amúgy tényleg igen idegesítő Mimi nevű mopszlit, vagy a filmbéli szálló fényreklámján, több méter magasban himbálózó csecsemőt. Az ő „unortodox” új burleszkjük bizarr, abszurd, sőt morbid pantomim, filozofikus bohóctréfa és minimalista, szinte geometrikus filmművészet, Aki Kaurismaki nyomdokán.

Nevetve feszengünk

Meghökkentő élmény volt nézni a Rumbát, mely a legtöbb nézőnek első találkozása lehetett Fiona és Dom bizarr szerelmespárjával, de ott még a bemutatkozás furcsa „sokkélménye” átlendített azokon a pontokon, melyek eme második alkalommal néha már inkább megakasztanak. A tündér ritmusa nem filmes ritmus, hanem inkább egy színpadi előadás ritmusa. A cselekményfolyam zötykölődik, mintha a díszítőkre várnánk, hogy átépítsék a színpadot – másrészt pedig ez a kihagyásos, leginkább a pantomimjátékokat idéző tempó vastagon „keretezi” az amúgy is bizarr hangulatot. A Rumba konzekvensen végigvitt, szimmetriára épülő látványvilága itt megbicsaklik olykor, néha kizökken belőle – talán mert a sztori, valamint a benne szereplők száma is több. Néhány poén már tényleg durva – viszont a végére valahogy mindig, minden visszatalál „a jó oldalra”. Végül, Fiona és Dom nem szép látvány. Furcsa, elrajzolt figurák az életben is, Fiona rőtsége, Dom extrém soványsága, a már nem fiatal, inas, sovány testeken lógó bőr látványa nem szép, még akkor sem, ha ilyenek vagyunk, mi emberek. Az is igaz viszont, hogy a fenét érdekelné ez az egész, ha teszem azt Barbie és Ken csetlene-botlana helyettük… Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.