asanisimasa

Régen láttunk már ilyen mozit, és hát nem is igazán hiszem, hogy a magyar mozikba kerül majd A csend háborúja című kínai film, amely igen szép példája az ideológiai imázsépítésnek. Hála Istennek, Vezérünknek, Tanítónknak és Chuck Norrisnak, azért az internet még működik, így ha nagyon akarunk, azért képet kaphatunk arról, ahogyan nagy távol-keleti testvérünk, a Kínai Népköztársaság milyen hősies lépésekkel kezdte meg nagy menetelését a kommunizmus felé, a nagy büdös kapitalizmusba. Ha ez a film nem 2012-ben, hanem mondjuk 1972-ben készült volna, akkor az összes magyar mozi ezt adná, nem a Hobbitot.

Mao elvtárs keleten már gőzerővel építi a kommunista Kínát, de délen még tartják magukat Csang Kaj-sek népnemzeti erői, így a múlt század negyvenes éveinek végén, amikor e film játszódik. A kommunisták létrehoznak egy kémelhárító irodát, a 701-est, melynek feladata Csang kémeinek és támogatóinak a leleplezése, különös tekintettel a hírhedt Csungking nevű szuperkém elfogására. A tevékenység egyik területe a rádióadások szűrése, ahol képtelenek a kommunista kódfejtők nyomon követni az ellenséget. A 701 tehetséges vezetője, Zhang Xue (Zhou Xun) e hiányosságok kiküszöbölésére beszervezi az abszolút hallású, vak zongorahangolót, Binget (Tony Leung Chiu-Wai), aki képes lehet a rádiókáoszból kihallani az ellenség titkos forgalmazásait. Az ötlet pompásan sül el, a lezser Bing kiválóan teljesít ebben a szerepben is, azonban a siker nem várt változásokat okoz…

A “titkos” tematikája ellenére, a kínai filmektől egyáltalán nem idegen módon monumentális mozit Alan Mak Siu-fai és Felix Chong Man-keung rendezte, amolyan “jó tanuló felel” modorban, ahogyan az két eredendően a kapitalista Hongkongban nevelkedett filmestől el is várható, ha hirtelen trianonisztikus döntéssel a Nagy Testvér fennhatósága alá kerül. A 701-es iroda és a mögötte álló népi Kína harcosai (inkluzíve magával, az ottani, akkori Nagy Tanítóval) pátosszal és könnyesen heroizáló hevülettel ábrázoltatnak a filmben, szemükben olyan ragyogó fénnyel, mint amilyet régen a hős mozdony ablakában a jövőbe száguldó Sinkovits Imre szemében láthattunk a Teljes gőzzel című 1951-es termelési filmben – ellenben a gaz ellen csak az összeesküvéseken susmusol, puccos partikon parádézik és az átkos Nyugat áfiumával mérgezi a sokat szenvedett kínai népet. Üde színfolt viszont a szuperhallású, de tök vak James Bond igen kúl karaktere, valamint a kínai filmekből kihagyhatatlan szerelmi szál.

Ma már nem meglepetés, ha egy távol-keleti filmben (európai filmeken edződött szemmel) is visszafogott és természetes színészi alakításokat látunk, nincs ez másként ez alkalommal sem. A szereplők ráadásul rendkívül szépek (vagy randák, ha annak kell lenniük). Szépen fényképez az operatőr is (Anthony Pun), a zene pedig monumentális, mint ahogy az elébb már említettem (Kwong Wing Chan). Minden ideologikus sematizmusa ellenére a film egyfajta sajátos elegye a tipikusan kínai, mélabús melodrámának és a John Le Carré-féle nyomasztó, aprólékosan kibontott kémtörténeteknek. A végén meg csattan az ostor (és tapsra a derék kommunista tenyér). Sajnos, nem könnyű követni a cselekményt, nemcsak a rendező-páros olykori totojázásainak, hanem az európai szemnek messziről, tömegben túl egyforma arcformának (bár, ezzel nyilván így vannak velünk ők is…) köszönhetően is. A 007-es legújabb epizódjának 2 percében több történés van, mint itt az egész filmben, de ha ezt a pörgést nem feltétlenül várjuk el, akkor egy szolidan érdekes filmmel ajándékozhatjuk meg magunkat, melyben még mindig a(z igazi) komcsik a jó fiúk. Asanisimasa: 6/10

Bizony, porból és hamuból vagyunk mindannyian és azzá is leszünk könyörtelenül, ha igaza van a Tanításnak, mármint annak, amit a mi iskoláinkban tanítanak. Máshol viszont másképpen gondolják. Mondjuk úgy, hogy az élet egy szakadatlan, örök körforgás, melyben minden megismétlődik végtelenszer, csak éppen egy magasabb spirituális, tudati és más egyéb szinteken. Ezt hívják röviden szamszárának.

Porszem „a gépezetben”

Találtam némi porszemet ebben a bizonyos gépezetben, ha szabad így becézni Ron Frickéék újabb nagyszabású vizuálorgiáját, a Szamszára című filmet, ami persze, lehet, hogy csak engem akaszt meg. Furán is hangzik egy ilyen filozófiai jellegű akadékoskodás egy olyan film kapcsán, amiben egyetlen kimondott szó sem hangzik el, de ha egyszer felüti fejét a gonosz kisördög, akkor az bizony, nem nyugszik, hanem csak motoszkál, az istenadta. Ron Fricke és Mark Magidson, a film alkotói nyilvánvalóan a mifelénk megszokott zsidó-keresztény kultúrkörbe születtek bele, mely felekezetektől függetlenül azt kínálja híveinek, hogy ha jól teszik dolgukat, akkor bár testi valójuk elenyész a természetben, lelkük egyfajta örök luxusüdülési jogot nyer el egy minden igényt kielégítő égi üdülőkomplexumban. Fizikai szinten nézve, testünk eljut A-ból B-be, és annyi, ott vége van az útnak. Nincs tovább. Szellemi, spirituális szinten is hasonló a helyzet: ha jók vagyunk, akkor A-ból eljutunk P1-be, ami itt a Paradicsomot jelölné; ha rosszak, akkor mehetünk a Pokolba (P2), ami kvázi börtön, esetleg, ha pici mázlink van, akkor a Purgatóriumba (P3), ami ebben az esetben a javító-nevelő tábort jelenti. Ha ott nem rosszalkodunk tovább, mehetünk mi is a Paradicsomba, ha viszont nem bírunk magunkkal, a Pokol tüzében fogunk elégni. Szóval, innen csak oda mehetünk, vagy oda, esetleg onnan oda, más lehetőség nincs. Nincs kecmec. Ezzel szemben filmjük rendezői elve a nagy keleti vallások egyik alapvető gondolatára épül, mely szerint az út maga fontosabb a végcélnál, hogy a születéssel csupán egy halállal végződött élet indul újra, csak más testben, más „avatárban”. Közben persze, ha akarjuk, ha nem, egyre közelebb jutunk egy idealizált állapothoz, amikor minden világossá lesz. Körbe megyünk, mindenki a saját karmája által megszabott úton, addig, amíg… Persze, tudjuk azt is, hogy a vége nagyon messze van és csak a legkitartóbbak fogják elérni, ha egyáltalán… A Nirvána ráadásul nem kínál örök luxusüdülést, mint a keresztényeknél (zsidóknál, moszlimoknál), hanem csupán azt ígéri, hogy vége. Nem kell többet reinkarnálódni tépett lelkünknek és szétszóródhatunk, megsemmisülhetünk végre az univerzumban. Ha úgy tetszik, igen, porrá leszünk, de nem úgy, nem abban az értelemben, mint a Biblia tanítása szerint. Tulajdonképpen ugyanahhoz a végeredményhez jutunk, csak teljesen más dimenziókon átkanyargó, teljesen más úton. Furcsán is hatnak ebben a fényben a keresztény és muszlim templomok, szertartások, valahogy kilógnak a film koncepciójából. Viszont lenyűgözőek, az tagadhatatlan.

Porszem a sivatagban

Találhatunk persze egy hupilila színű porszemet is a sárga homoksivatagban, attól még az éppolyan sárga marad. A film szakadatlan képfolyama számtalan képzettársítást indíthat el a nézőben, így megannyi értelmezése is lehet. Nincsen semmilyen narratíva, aminek mentén gondolkodhatnánk és valószínűleg közel azonos végkövetkeztetésre jutnánk. Fantasztikus képek laza szövedékének áradatát látjuk csupán, mint annak idején a Barakában, illetve Fricke mesterének, Godfrey Reggiónak filmjeiben (Koyaanisqatsi és a többi). Fricke ezúttal is saját készítésű 70 mm-es kamerájával fotografál, a képminőség káprázatos. A mágikusan egymásba úszó, illetve azt éles vágással szétziláló képek alatt hol szférikus, hol monoton zakatoló dobzenét halljuk: Lisa Gerrard és társai határozzák meg most is a film hangzókörnyezetét. Gyakorlatilag, első blikkre ugyanazt az élményt tapasztaljuk, mintha a Baraka második részét látnánk, csak éppen szebbek a fények, részletgazdagabbak a képek, s azok a közelik! Döbbenetes vizuális élmény a film mindazoknak, akiknek van még szeme a természet és a környezet szépségeire, még akkor is, ha azok konkrétan éppen a halál vagy a pusztulás nem éppen felemelő pillanatát, illetve állapotát mutatják meg. Mondanom sem kell, hogy semmi CGI, csak sziszifuszi türelemmel elvégzett, végletesen precíz operatőri alkotómunka. Mintha valami politeista és természetimádó vizuális misén vennénk részt. Egyvalamiben azonban hoz újat is a film: Ron Frickénél néha mintha begurulna! Ha ezt az indulatot szavakba nem is önti, de azt ezúttal megengedi magának, hogy becsempésszen például a képfolyamba egy döbbenetesen expresszív hatású pantomimjelenetet, mely önmagában egy komplett, dramaturgiával rendelkező kis mű, ráadásul úgy ellenpontozza a megelőző és utána következő jeleneteket, hogy az maga egy néma kiáltás. A végére azonban visszatérünk a végtelen keleti türelemhez, valamint a por motívumához: tibeti szerzetesek az utolsó homokszemeket pergetik a film elején elkezdett mandalához, elmormolnak felette néhány szent mantrát és sebtében összeseprik az egészet, hogy másnap egy újba kezdjenek bele, a szamszára szellemének megfelelően. Asanisimasa: 8/10

Na, igen, az internet virtuális valósága minden bizonnyal a pokol előszobája lehet, ahol a fejlett civilizációk társas magánya egy pillanatra a boldogság ígéretében oldódhat fel. Itt az lehetsz, aki csak akarsz, és gyakorlatilag azt is tehetsz, amit akarsz. Ennek csak fantáziád és géped kapacitása szabhat határt. Azonban a valóság eközben változatlan marad – kacsint ránk cinkosan az ördög.

Nyílik a csetszoba ajtaja

2013-ban persze legtöbben már legyintünk erre a marhaságra. Ma már a virtuális valóság legtöbbünk számára az igazi valóság egyik szeletévé, annak egyik dimenziójává vált. A pontos helyén tudunk kezelni mindent. Senki nem akad fel, ha valaki egy csetszobában férfi létére női néven jelentkezik be, vagy akár egyszerre több virtuális személyiséggel, avatárral akár önmagával is vitába kél – így provokálva másokat. A web mára a modern marketing szerves részévé vált, „komoly” politikai kampányok folynak fiktív személyiségek agitációjával, termékértékelési fórumokat tömnek tele az adott terméket gyártó cég marketingszakemberei pozitív tartalmú véleményekkel, természetesen kitalált (netán pénzért megvett) személyiségek nevei alatt. A legtöbben tisztában vannak azzal is, hogy az akármelyik közösségi oldalon található „Kovács János” bárkit takarhat, tán még magát, az igazi Kovács Jánost is. Nem is olyan régen, mondjuk húsz éve, a mai internetes kommunikáció hangneme, metódusa, stílusa színtiszta utópiaként, illetve súlyos pszichiátriai esetként lett volna csak leírható. Mára a normális élet része legtöbbünknek. Persze, senki nem születik közvetlenül bele az internetbe, sokan még ma is afféle ördögi mákonyként néznek erre az „izére”, és tüntetnek azzal, hogy még bekapcsolni sem tudják a számítógépet. A Szia, mi újság? című román romantikus komédia középkorú házaspárja például épp’ ilyen a film kezdetén, s éppen ez irányú tapasztalatlanságuk okozza sorsuk furcsa, filmre való fordulatát.

Stilizált, mégis hiteles, reális

Talán Ceausescu diktatúrájának léleknyomorító ereje ölhette ki a román emberekből az álom, a mese és az irrealitás világa iránti érdeklődést, már, ha így van egyáltalán. Mindenesetre az örvendetesen viruló, érdekfeszítő művekkel előálló román filmek általában a valóság, a tényszerűség minél pontosabb megragadására törekszenek. A lassan normalizálódó vadkapitalizmus sem változtatott sokat ezen a szemléletmódon, bár mintha kezdenének megjelenni a zsánerjellegeket domborító darabok is. A televízió világából érkezett Alexandru Maftei nagyjátékfilmes bemutatkozása, a Szia, mi újság? formailag, a csak félig „happy” endinget nem számítva, egy szabályos romantikus komédia. A kötelező zsánerfilmes „stilizáció” ellenére azért nyomokban, itt-ott mégis felsejlik a mai román (és orosz) valóság, a szereplők karaktere és az általuk bejárt érzelmi út pedig tökéletesen hiteles és reális.

Papa, mama, nagygyerek

A történetet a majdnem 18 éves nagyfiú (Vladimir – Paul Diaconescu) meséli el saját, slendrián, kamaszos modorában. Apa (Gabriel – Ionel Mihăilescu) egy szimfonikus zenekar kottalapozója, anya (Gabriela – Dana Voicu) pedig egy luxusmosodát vezet. A két egyszerű, az átlagosnál is kisebb „kisember” házasságának húsz éve alatt a szerelmük lassan kihunyt. Csendben, békében sorsukkal darálják egymás mellett hétköznapjaikat, mikor a véletlen folytán egymástól függetlenül, de ugyanabban az időpontban kezdenek el ismerkedni a számítógép és az internet furcsa, számukra idegen világával. Kezdeti megrettenésüket a minden netező számára ismerős chatelés oldja fel, egy ismerkedős csetszobában. A két szeretetlen lény a névtelenség homályában (és a vígjáték szabályainak megfelelően) természetesen egymásba botlik, és így ismeretlenül, újra szerelmesek lesznek egymásba. Gabriel és Gabriela csetlését-botlását nagykamasz fiuk önbizalomtól és féktelen libidótól duzzadó ámokfutása ellenpontozza, olykor szinte pornografikus obszcenitással.

Sajnos, pompás remake-alap

Maftei pikkpakk romkomja. Tökéletesen és globálisan érhető szintjei vannak a történetnek, s formailag, szerkezetileg is tökéletesen működik a film. Talán csak egy leheletnyivel hosszabb a kelleténél. Igen finom „nemzetspecifikus” ízei vannak csak: az eszköztelenségében is intenzív szerepformálás, a tipikus és igen plasztikus karakterek, amiket viszont csak megélni lehet, eljátszani nem. Még a világ legjobb színészeinek sem, bár ha hollywoodi producer lennék, azért már keresném a jogtulajdonosokat. Maftei amúgy szellemesen, pontos könnyedséggel, lazán, de céltudatosan mesél, így a film is egy igen erős darab a romantikus vígjátékok óriási, heterogén mezőnyében. Asanisimasa: 8/10

Hatvan évvel járunk a Gyűrűk ura története előtt és egyben már majd’ tíz évvel utána is, mikor Peter Jackson moziba küldi A hobbit váratlan utazását. A logika szerint egy még nagyobb, még látványosabb mozi helyett azonban csak számmágiát, bugyuta idétlenkedést, üres modorosságot kapunk, nagyjából azokkal a kunsztokkal, amiket már a Gyűrű-trilógiában is láthattunk.

Trükkök

Már a kezdet kezdetén látszik, hogy itt valami nagyon sántít. Olyan, mint amikor a magát rettenetesen környezettudatos, felelősségteljes celebnek kommunikáló Black Eyed Peas zenekar énekese magánrepülőgépen (!) repül a globális felmelegedés hatásait elemző konferenciára, saját magát reklámozni… A hobbit alaptörténete ugyanis lényegében az, hogy a hegyvidékek repedéseiben, barlangjaiban otthonos törpök rengeteg aranyat halmoztak fel, azzal biztosítandó örökkön fennálló királyságukat, ám Smaug, az aranyimádó sárkány elűzi őket, így a hajdan gazdag és tekintélyes törpök földönfutókká lettek. A történet további részei arról szólnak (nagy részben), hogy immár a habókos vándormágus, Szürke Gandalf és a címszereplő Zsákos Bilbó segítségével hogyan szerzik vissza királyságukat. Ez eddig oké. Az a cúnya arany az oka mindennek. Erre jön ez a magát 100%-os hobbitnak képzelő Peter Jackson (a Gyűrű-trilógia forgatását a werkfilm tanúsága szerint mezítláb csinálta végig…), és 500 millió dollárból filmet készít arról, hogy az arany az oka mindennek?! Ráadásul, ezért a mutatványért háromszor is beszedi a sápot az ámuló közönségtől? Az ilyen viccekre mondják a kreatív üzleti trükkökre fogékonyabb körökben, hogy: Ügyes, nagyon ügyes.

Tények

Persze, Jackson vérprofi filmes, akire nem bíznak a befektetők ennyi pénzt érdemtelenül. Csak a Gyűrű-trilógiával annyi pénzt termelt, mint amennyi egy kisebb ország éves költségvetése, plusz az a rengeteg Oscar és egyéb szobor, amit csak úgy utána dobáltak. Egészen biztos, hogy A hobbit-trilógia sem lesz ráfizetés, és hogy mennyi szakmai díjat, elismerést gyűjt be, az végül is a bankszámlák szempontjából lényegtelen. Az első rész, a Váratlan utazás hasonlóan a Gyűrű-trilógiában megtapasztaltakkal, nagyjából híven követi a Tolkien regényében leírt cselekményt. A törpöket elfújja birodalmukból a sárkány, de Gandalf összetrombitálja őket, és Bilbó földbe vájt házából (számomra a hobbitok faluja a legelmésebb találmány az egész legendáriumból) elindulnak visszahódítani Erebor magányos hegyét. A cselekmény dramaturgiája ettől kezdve szögegyszerű, leghívebben talán Gandalf szavaival lehetne jellemezni: Fussatok, bolondok! A 13 rettenthetetlen törpharcos, valamint Gandalf és Bilbó végigrohanja a szűk három órás vetítési időt, nyomukban orkokkal, vargokkal, koboldokkal – de ezeket ismerjük már a Gyűrű-trilógiából (nota bene, Bilbó közben megtalálja az Egy Gyűrűt). Hosszú, végtelen futások hegygerincen és völgyvidéken át, Új-Zéland tájai csodásak még mindig. A csatajelenetek is látványosak (mert néha jönnek szembe is…), de egyelőre nem ütik meg a Király visszatér színvonalát. A film vége függőben, hiszen még van két rész a meséből.

Tapasztalatok

A forradalmi 48 kocka/másodperc (tehát a normális kétszerese) sebességű vetítési technológia a gyakorlatban (abban a „nagy” moziban, ahol a sajtónak vetítették a filmet) semmilyen plusz élményt nem hozott. Sőt, több tucatszor erősen „beszaggatott” a kép, néhol pedig szétesett, mintha kettős látásom lenne (pedig nincs). A térhatás látványban néhány sík egymáselőttisége. Mindennél nyilvánvalóbb, hogy Jackson rajongója Tolkien saját készítésű legendáriumának, s mint a nagy rajongókat általában, maga a történet, annak logikája már nem igazán érdekli – eldarálja sorrendben, amit a Mester is leírt könyvében. Számára a történetmesélés izgalma már inkább csak nyűg. Szívesebben pepecsel apró részleteken, de ami nem érdekli, arra nem szívesen szentel időt, energiát. Rengeteg lélegzetelállítóan szép új-zélandi tájban gyönyörködhetünk. Minden törp haj- és szakállviselete egy-egy önálló műalkotás. A kardok (és egyéb harci eszközök) csodaszépek. De a hobbitok falvacskája, vagy Völgyzugoly itt már émelyítően giccses, míg a Gyűrű-trilógiában még bájos, illetve romantikus volt. Az eleddig nem tapasztalt énekes-dalos betétek szinte fájnak. Amikor a királyságuk visszahódítására készülő törpök bús dalra gyújtanak a tábortűz mellett (mint magyar baka Isonzónál, a csillagos ég alatt), akkor felvisítottam kínomban. Ahogy ülnek tizenhárman az asztalnál, mintha egy vicces utolsó vacsora-verziót látnék, tizenkét ortodox rabbi üli körül Kabir Bedit, a Sandokánt – egyedül csak Gandalf lóg ki a képből. Hiába, Ian McKellen még mindig nagy színész: semmit nem kell csinálnia, hogy jelen legyen. És akkor az ínyenckedő hegyi trollok? Mintha egy főzőblog kommentáradatának megfilmesítése lenne… Bilbó és Gollam hosszas, de tulajdonképpen már tétnélküli kérdezz-felelek játéka? Az unortodox tekintetű, inkább vicces és bumfordi, mint félelmetes orkkirály? Mi ez a temérdek idétlenség? Hová tűnt az én gyönyörűséges mesém? Kérem vissza, azonnal! Asanisimasa: 5/10

A fodrász frizurája kócos. A cipész cipője lyukas. A kőműves háza düledezik. A pap vizet prédikál, ám bort iszik. Rablóból lesz a jó pandúr. Vajon, egy szerelemben feltűnően balszerencsés házassági tanácsadó révbe érhet-e valamikor?

„Romkom” a romokon

A valóságban persze, kizárt dolog, hogy egy olyan pacák, mint az Életem szerelme című 2010-es francia és romantikus komédia egyik főszereplője abban a szakmában tevékenykedjen, amiben. Egész egyszerűen kizárt dolog, hogy egy pasas, akinek életében nem volt olyan kapcsolata, mely legalább egyetlen boldog és meghitt órát megélt volna, olyan szakmát válasszon, melyben krízishelyzetbe került, illetve azt elkerülni szándékozó pároknak ad tanácsot a boldogulásra. Vagy ha valamilyen véletlen folytán mégis lenne ilyen, akkor páciense nem lenne, hiszen melyik gyengén látó szeretné, hogy egy teljesen vak vezesse át a kétszer nyolcsávos főúton? A komédia azonban általában azért vicces, mert nem a valóságot adja egy az egyben, úgymond, „pacekban”, hanem az élet adta szituációkat fordítja fonákjára, s talán éppen így teszi elfogadhatóvá, túlélhetővé azokat. Talán ezért vicces pali Julien (Francois-Xavier Demaison) is, akinek egész eddigi szerelmi élete egyetlen folyamatos csődtömeg, mégis házassági tanácsadóként dolgozik. Persze, képes produkálni az élet efféle dolgokat is, tudhatjuk ezt jól, ha figyeljük a híreket. Általában azonban a kőműves háza az, amelyik utoljára dől össze – az azonban mindig, minden tragikuma ellenére vicces, ha mégis először… Jelen esetben viszont a szituáció éppen fordított: Julien saját romhalmazán csücsülve osztja az észt, hogyan lehet szép, nagy, és tágas házakat építeni. Nem tűnik viccesnek, de a film tulajdonképpen mégis az.

Julien

Az sem lenne valóságos, ha Julien karaktere magas, jóképű, sportos és sármos lenne, akiért döglenek a nők, hiszen egy ilyen pasas nyilván kihasznál minden adódó lehetőséget, míg ereje engedi. Miért tenne másként? Viszont ez majdnem ugyanolyan mennyiségű vígjátéki helyzetet eredményezne, mint a filmbéli karakteré, hiszen tulajdonképpen a ló másik oldalát jelentené. Egy igazi házassági tanácsadó már hosszú évek óta boldog párkapcsolatban él. Tehát középkorú, jólszituált, nyugodt, joviális úr (bár általában inkább hölgy), hiszen csakis egy ilyen lehet hiteles ebben a munkakörben (mégha…). Julien e filmben viszont erős harmincas, szakállas, köpcös fazon, afféle kiköpött lúzer. A film (Nicolas Cuche rendezése) nagy vállalása, hogy erre a fazonra épít fel mindent. Az őt alakító Demaison sem kifejezetten ismert színész, ráadásul, egy ilyen szerelem-házasság témakörben forgó film célközönségét túlnyomó részben a 19-48 éves korosztályba tartozó hölgyek adják, akikkel elég nehéz megszerettetni egy ilyen fazont. (Hiszen igen sok esetben elég csak a mellettük hortyogó alakra nézniük…) Nem is tudom ennek sikerét megítélni, hiszen én nem tartozom e célcsoportba (inkább a „hortyogókéba”), bár az is igaz, hogy valahogyan az(ez) az alak is odakerült melléjük…

Könnyed tempóban

A hölgyek valószínűleg könnyebben azonosulnak Johanna (Virginie Efira) karakterével, aki amolyan Bridget Jones-típus. Okos, bájos, szeretnivaló nő, aki minden ízében emberi, csetlik-botlik, mígnem hasra nem esik – vagy el nem kapja az iménti köpcös, nem túl szimpatikus, inkább fájdalmasan átlagos pasas. Ennyi. Az Életem szerelme amúgy nem nagy ügy. Viszont legalább nem húzzák a végtelenségig, vége főcímmel együtt alig másfél óra a mű. Addig viszont működik… Amerikai függetlenfilmeken edződött szemmel, persze, jobban bírjuk Julient, és kétségünk sincs afelől, hogy egyszer csak elnyeri méltó büntetését, Joanna keze formájában. A feszesre húzott, innen-onnan összeollózott kliséket fogyasztható eleggyé gyúrt forgatókönyv nem engedi lankadni figyelmünket, s néhol egész friss poénokkal örvendeztet meg minket – bár a monostori keret számomra kissé erőltetettnek tűnik. Az tök jó, ha valami nem veszi magát túl komolyan, főleg, ha az a valami éppen egy romantikus komédia, de az meg már nem jó, ha ezen túlmenve hülyét is csinál magából. Mindegy, nagy baj amúgy nincs, a gép ettől még forog. Benyeltünk ennél már nagyobb baromságokat is. Azt már nagyobb bajnak tartom, hogy e filmnél is tapasztalható az a tendencia, miszerint a francia vígjátékokban (is) kiveszőben van az egyedi, nemzeti jellegzetesség: a Bourviltől, Fernandeltől eredő, Pierre Richardon, a Házibulin és az Éretleneken át ívelő jellegzetesen könnyed, franciás bájt már nem találjuk meg az Életem szerelmében sem. Asanisimasa: 6/10

Mi menthet meg egy olyan elcsépelt történetet, melyben egy „piszkos” zsaru lenyúlja a főmaffiózó kokóját, aki bosszúból viszont a zsaru fiát rabolja el? Talán az, ha közben nincs időnk az ilyen közhelyeken rágódni, mert olyan tempóban süvítünk végig a történeten… A Fehér éjszaka című akcióthriller a műfaj egyik legpörgősebb darabja.

Jó zsaru, rossz zsaru

Arra már régen csak legyintünk, ha egy filmben olyan zsaru játssza a főszerepet, aki gáncsmentes, nem fogad el kenő- és csúszópénzeket, semmilyen stikliben nincs benne, még csak tilosban sem parkol soha és a sebességhatárokat is mindig betartja. Az ilyen idealizált karakternél még a magányos királylányhoz mindig megérkező szép, szőke herceg is reálisabb, hitelesebb figura… Természetesen, a valóság az mindig más, mint amit a filmekből megismerünk, sőt, még a focit is szeretjük. A békés polgárok nyugalmának őrzése bizonyára felelősségteljes feladat. Azonban a kutya sem nézne meg olyan filmeket, melyek tétlenségükben unatkozó, joviális rendőrök szürke hétköznapjait mesélik el. A jó uncsi, a rossz mindig izgalmasabb, már a filmeken. A valóságban pedig pont fordítva…

Kokót lopni bűn

Kokaint fogyasztani csúnya dolog, de lopni aztán végképp az. Ez alól nem mentesít az sem, hogy állítólag bűnözőtől lopni nem bűn. Vagy ha tényleg nem bűn (nem vagyok jogász), akkor a bűn az, amit utána csinálsz, például tíz kiló kokóval. Felszippantod a haverokkal, mi? Ehhez képest még az sem veszélyes, amit a bűnözők tesznek veled, amikor megtalálnak (mert az biztos, hogy megtalálnak) a tőlük lenyúlt kokóval együtt. A Fehér éjszaka című francia akcióthriller két zsaruja pedig éppen ezen ügyködik. Ők azonban egy pillanatig sem moralizálnak azon, hogy mi helyes s mi nem, mi a törvényes és törvénytelen, valószínűleg mindössze a tíz kiló kokó ára lebeg szemük előtt. A majdnem profi módon végrehajtott rajtaütés során egyikük (Vincent – Tomer Sisley) megsérül, ráadásul kilétükre is fény derül. A kokó tulajdonosa, a diszkót és éttermet üzemeltető Marciano (Serge Riaboukine) így rögtön – már a film elején – reagál: elrabolja Vincent fiát, és vele zsarolva próbálja visszaszerezni a szajrét. Erről szól a film. Tehát, kokót lopni bűn, még egy bűnözőtől lopni is bűn valószínűleg, így Vincent sem jó zsaru. A film alkotóinak ügyes húzása, hogy Vincent (akiről később még kiderülnek „dolgok”) végig fiáért harcol, és minden kokó-sztori ellenére, olyan pozitív hős válik belőle, akiért szorítani is tudunk. Az már csak bónusz, hogy anno egy bizonyos Largo Winch nevű, dúsgazdag igazságbajnok szerepében megismert Sisley tényleg jó arcú, szimpatikus fazon.

A lényeg a pörgés

A kokain köztudomásúlag partidrog, tehát „imázsához” nem a pszichedelikus révedés, hanem inkább az őrült és megveszekedett pörgés, a buli tomboló forgataga kapcsolódik. Ennek megfelelően A fehér éjszaka cselekménye tulajdonképpen végig egy diszkóban zajlik. Bár e filmben a kokó csak kellék, ürügy, tárgy, ami körül folyik a harc, de nem használják, úgymond, „rendeltetésszerűen”, a film az első pillanattól a fináléig mégis egyetlen, őrült iramú száguldás. Az akcióthriller alapvetően érzéki műfaj, melyben izgalom fokozása az elsődleges szempont, de amúgy nem igényel valami túlcizellált cselekményt. A Fehér éjszaka sztorija is legfeljebb egy kispályás sörmeccs fordulataival ekvivalens: nálam a kokód, otthon a fiam, hol a kokó, nálad a fiam, nálam a fiam, nálam a kokód, nála a kokód, de te azt hiszed, nálam a kokód, viszont nálad a fiam, és így tovább. Itt a piros, hol a piros? Ha figyelsz, úgyis tudod, mi a pálya, a lényeg úgysem ez, hanem az, hogy az adrenalinszint ne csökkenjen.

Érezd a ritmust!

Egy efféle kevéssé intellektuális műfajú darabot agyon is lehet vágni azonnal, ha elvétjük a ritmust, valahol elmélázik az alkotó, miközben a gép szinte szétrobban, mert zakatolna tovább. Frédéric Jardin viszont rögtön az első jelenetben padlóig tapossa a gázt, amiről nem veszi le a lábát a látványos fináléig. Közben, mivel 90%-ban egy diszkó adja a cselekmény hátterét, természetesen annak 110-es BPM-je adja az alaphangot, mialatt Vincent egyre több sebből vérezve lejátssza a játszmát Marcianóval, a diszkó közönségének szeme láttára, s közben megtapasztalhatjuk azt is, hogy a jó ritmusérzék olykor bizony életet is menthet. Expresszív fényképezés, igen brutális verekedési jelenetek és féktelen tempó bő másfél órán át. Ennyi. Se több, se kevesebb. Nem véletlenül volt A fehér éjszaka 2012 első félévének legnézettebb külföldi filmje az USA-ban. Asanisimasa: 7/10

Az igazság Mikulásról természetesen az, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis létezik. Él és virul, bár manapság nem igazán megy jól sora, hiszen gonosz fondorlatok útján kiűzetett otthonából, Karácsonyföldéről. Amit vele kapcsolatban viszont muszáj elfelejtenünk, az az, hogy ő egy hosszú, fehérszakállú bácsi, mert ez, így azért nem teljesen igaz.

Az igazi Karácsony

Manapság a karácsonyi időszak őrült rohangálással, idegeskedéssel, tumultussal kezdődik, egyik plázából ki, a másikba be, közben többen agylobot kapnak, amikor százezredszerre büntetik a Jingle Bells, a I Wish You Merry Xmas és a Last Christmas dallamaival. Az Oh, Tannenbaum szinte már kifejezetten üdítőleg hat azokra a fülekre, melyek még nincsenek önkézzel teleöntve ólommal. A jó karácsony mércéi a minél több és minél drágább ajándékok képezte hegy, a gigászi és ultracsicsa karácsonyfa, valamint a roskadozó asztal lettek. Nem jelent korlátot semmilyen válság, józan, hagyománytiszteletre és mértékletességre intő szó vagy az elkövetkezendő hosszú hónapok kínkeserves koplalásának és önsanyargatásának réme, hogy nyárra újra beleférjen mindenki a tavalyi fürdőruhába, mert új darabra már nem lesz pénze, részben éppen a karácsonyi túlköltekezés miatt. Az „igazi karácsony” képei jóformán már csak az ajándékdobozok csomagolópapírjain, giccses képeslapokon és mesekönyvekben, valamint efféle filmeken jelennek meg, mint ez a mostani Égből pottyant Mikulás is. Kezdjük ott, hogy mikor volt utoljára fehér, hólepte karácsonyunk? A bácsi tán még emlékszik rá, aki épp most dugta ki az orrát a szomszédban. Mikor volt az, amikor saját magunk vágtuk ki a jó előre, már nyáron kiszemelt fenyőt, melyet otthon aztán karácsonyfává díszítettünk? Mikor pislogtunk ki a jégvirággal szegélyezett, de középen leheletünk párájától homályos ablakon, hogy hátha meglátjuk a Télapót, amint házunk elé kanyarodik rénszarvas-vontatású szánjával? Mikor volt az, amikor alig vártuk, hogy kisüljön a kemencében a bejgli, ami még nem folyt ki a fülünkön már december elején? Mikor volt, hogy úgy örültünk egy piros pettyes labdának, vagy a bumfordi mackónak, mintha a világ legmenőbb Xboxát és iPadjét kaptuk volna?

Nincs mese, de mégis van

Szinte kőkemény reáliából indít az Égből pottyant Mikulás című, Cornelia Funke (pl. Tintaszív) regényéből készült német film is: most költöztünk ide, apa munkanélküli, anya épp most nyitotta meg édességboltját, amit egyelőre senki nem látogat, én meg új fiú vagyok az iskolában és a helyi menő arc persze, azonnal megtalál magának. Bent, a tízévesforma kissrácot azonban nem abból a fából faragták, ami könnyen meghajlik a ránehezedő súly alatt, ráadásul fantáziájával sincs semmi gond: szárnyal, mint Mikulás rénszarvasszánja a csillagos égen át. Hétköznapi problémáit, valamint családjának karácsonyát is meg fogja oldani ebben az alapvetően kedves, vidám történetben, mely a trendeknek (J.K. Rowling, Stephanie Meyer és a többiek) megfelelően, afféle posztmodern mese. Ergo, innen-onnan ügyesen összeollózott ötletek (és most finom voltam) vegyítése, mely szépen feldíszítve és megcukrozva pont olyan, mintha eredeti történet lenne. Funke a Csokoládé című regény és film egyes motívumait vegyítette a Mikulás/Télapó/Santa Claus/Joulupukki-mesével, a bibliai Kiűzetés-történettel, az ógermán hitvilág különféle lényeivel, koboldokkal, tündérekkel és egyebekkel, s így kaptuk meg ezt a mostani mesét, Mikulás kvázi eredettörténetét, ami meglepetésre fogyasztható, sőt igen jóízű „falat” lett – még az általános karácsonyi émelygés közepette is.

Értéktartás

Oliver Dieckmann filmjének minden pillanata a tradicionális értékeket hangsúlyozza, néha még kissé tanárian is, azt az ideális családi karácsonyt, melyről az első bekezdésben írtam. Nálunk ugyan pici zavart okozhat a fejecskékben az, hogy a Mikulás december 6-án jön, karácsonykor az ajándékot a Jézuska hozza. „Ajrópában” azonban ez másként van. Ott karácsonykor a vallásosok a templomban ünneplik Jézus születését, de az ajándékokat a Mikulás (Santa Claus, stb.) hozza, rénszarvasszánon, néhol a kéményen át behatolva a lakásba. Kínzó kérdésként jelentkezhet ez a kiskorú magyar nézők esetében, nos, ezt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást oldják meg a szülők valahogyan. Ettől függetlenül, a film „egzakt bizonyítékokkal” szolgál Mikulás létezésére, sőt, mi több! Kalandos, de olykor szívet melengető pillanatokkal is megörvendeztető, ízlésesen látványos mozi, melyet igazi németes bájjal a szájunkba rágott, manapság szinte már ódivatú, ám mégis megszívlelendő erkölcsével együtt ajánlok megtekintésre, természetesen családostul. Asanisimasa: 7/10

Akkor már miért nem „A hét pszichopata és a kutya”? Az legalább kötődne valamihez, de ez a Si-Cu… Sosem fogom megérteni a magyar filmforgalmazók címadási ötleteit. Amúgy pedig, erőszakik Hollywoodban, avagy csak nyomd fullba’ a kretént, ha szeretnéd, hogy észrevegyenek vaknyugaton!

Ír, ír és nyilván iszik is

Martin McDonagh Londonban született, de le sem tagadhatná ír származását, mely szinte minden művében az előtérbe tolakodik valahogyan, még akkor is, ha státuszilag a nagyon angol Royal National Theatre háziszerzője. Szinte minden darabja valahol az ír dombok között játszódik. Pont úgy kapaszkodott fel a kortárs angolszász dráma piedesztáljára, mint az egyszeri ír kisfiú, aki az otthoni mélyszegénység elől a világgá menekült, és szívós munkával, kitartással és szorgalommal gazdag emberré válva tér haza. Puccos angol iskolákba állítólag sosem járt, tévénézésből, rádiójátékok hallgatásából és filmekből tanulta gyakorlatban az írás szabályait, kedvencei nem Shakespeare és az angol dráma más nagyjai, hanem Tarantino, Scorsese és David Mamet. Színpadi darabjai mégis zajos sikert aratnak szerte a világon, ahol bemutatják őket, a londoni Királyi Nemzeti Színházban éppúgy, mint például a budapesti Radnóti Színházban. Bár tudatosan távol tartja magát az ún. akadémikus színházcsinálástól és -nyelvtől, darabjait mégis igen precízen megalkotott narratíva és dramaturgia jellemzi. Nála aztán egyetlen gesztus, egy félmondat sem történik következmények nélkül, az a bizonyos csehovi puska egészen biztosan el is fog sülni, ha egyszer megjelenik a falon – márpedig mindig megjelenik. McDonagh életművéből szervesen következik, hogy a filmben is kipróbálja magát. Erőszakik (In Bruges) című feketekomédiája komoly kultusz tárgya a Tarantino-Ritchie-skandinávok és távol-keleti „vadak” által képezett koordinátarendszerben. A hét pszichopata és a Si-Cu szerencsétlen címre magyarított (eredeti cím simán A hét pszichopata) újabb filmje is ugyanide van pozicionálva, azonban már Hollywoodban játszódik. A főhőst ismét Colin Farrell alakítja, ezúttal McDonaugh kvázi alteregójaként, aki gátlástalanul beleírta a filmbe saját küzdelmeit is, ergo, mit tehet egy sikeres ír-angol író, ha kecsegtető hollywoodi felkérést kap: iszik, méghozzá sokat és állandóan, aztán valahogyan majd’ csak megíródik az a forgatókönyv…

Ellazázva

Mindenesetre az kapásból látszik e filmből, hogy McDonagh valószínűleg nem hozott magával valami alaposan kiforralt koncepciót, leginkább tényleg csak amolyan majd’ csak lesz valahogy-alapon vágott bele a hollywoodi munkába. Hogy aztán ivott-e közben, vagy sem, az jelen esetben részletkérdés. A sztori azért, valljuk meg, igen bugyuta. Még az Erőszakik romantikus gengsztertörténetének szintjét sem üti meg, nemhogy A kripli, vagy a Vaknyugat mély, gyomorba vágó drámaiságát. Három halmozottan idióta haver (a már említett iszákos író, egy munkanélküli színész (Sam Rockwell), valamint egy idősödő, titokzatos múltú bájgúnár (Christopher Walken)) ellopják a nagy maffiózó (Woody Harrelson) ölebét, hogy váltságdíjat csikarjanak ki érte – nos, ez nem éppen az az eget rengető ötlet, amire rögtön polcot kell újítani az eljövendő Oscar-szobroknak. A film inkább tűnik valami laza marháskodásnak, mint kiérlelt és főleg, átgondolt produkciónak, még akkor is, ha McDonagh nem tud kibújni a bőréből, és elenged néhány igazán briliáns jelenetet, Tarantino-paródiát és szerkezetileg mindent „gatyába ráz” a végére. Azonban olyan így ez a film, mint egy csiricsáré hétvégi kalyiba, kempingszékekkel és grillsütővel, csak atombiztos vasbeton szerkezeten.

Fullba’

A balhé nagy részét természetesen elviszik a színészek. Azt látatlanban bárki aláírja, hogy Walken, vagy Harrelson akár fullba’, akár nem, de tökéletesen nyomja a pszichopatát. (Hiszen ki más is lenne egy olyan filmben a pszichopata, amely egyenesen hetet ígér belőle, és benne van ez a két fickó.) Lubickolnak is e szerepben. McDonagh-val igen vicces karaktereket kreálnak, nem mellesleg olyan kollégák aktív részvételével, mint a sajnos kissé megöregedett, de azért még el nem kopott Tom Waits egy jelentős mellék-, vagy Harry Dean Stanton egy emblematikus néma (!) szerepben. Picit meglepő módon, Rockwell mégis ellopja a showt előlük, elsősorban egy parádésan elővezetett Gandhi-parafrázissal. Szemében ekkor tényleg villan valami őrült fény. A film azonban, a remek színészeken, néhány jó benyögésen és egy-két valóban szellemes jeleneten kívül nem ad többet, mint egy újabb bornírt hollywoodi mashup, mely ezúttal „korunk hősét”, a thrillerek állandó szereplőit, a pszichopata gyilkosokat veszi célkeresztbe. McDonagh státuszában ez azonban nem több egy laza (bár olykor szórakoztató) hakninál. Asanisimasa: 6/10