asanisimasa

Kicsit meglepve konstatálom, hogy Ang Lee Pi élete című mozija az idei Oscar-cécón 11 jelölésből 4-et be is váltott, ráadásul köztük a legjobb rendező igen magasra testált szobrocskáját is. A többi (operatőr és vizuális effektusok, valamint a filmzene) érthető, hiszen a film tényleg baromi látványos (adott esetben 3D-ben is), s a nyugati fülnek kellemesre szelídített indiai ihletésű zene sem bántó. De azért ne essünk túlzásokba, ez azért mégiscsak egy mese, mely minden puccparléval fölvértezve rágja szájunkba azt a maszlagot, amivel a vallások is próbálkoznak már néhány ezer éve (melyik, mióta). Hogy minden egyértelmű legyen, a végén még tagoltan, jól érthetően, a szavakat lassan formálva, zanzában is megkapjuk a messzidzst.

A történet Yann Martel regényének filmváltozata, melyből megtudhatjuk, hogy akkor járunk jobban, ha vegetáriánus életmódot folytatva egyszerre vagyunk hinduisták (33 millió kisebb-nagyobb istennel), Mohammed követői és keresztények (horribile dictu, még zsidók is – ez is elhangzik a filmben egy elejtett félmondatban), mert akkor szépnek látjuk még a szart is, barátnak a halálos ellenséget, hidegnek a meleget, melegnek a hideget, nedvesnek a szárazat és száraznak a nedveset. Akkor tök jó lesz nekünk, a halál pedig mindenkinek ugyanolyan lesz. Legyintsünk a több ezer éves hitvitákra, elvekre, tézisekre és antitézisekre, érvekre és ellenérvekre, melyekbe és melyek okán, mintegy mellesleg, pro és kontra sok százmillióan haltak már bele az emberiség történetében, legyen elég annyi, ha azt hazudjuk magunknak, hogy ez a szar, amiben éppen vagyunk, az egy szép, boldog, barátságos világ, akkor az az is lesz. Hát ja. Csak ne érjen a seggünk a hideg falhoz, illetőleg, ne borítsa ránk a szomszéd székben ülő néző a kólájába áztatott ízes-büdös pukikukiját. Akkor jó lesz nekünk, tényleg.

Ezért az idegesítően giccses, gondolatilag sekélyes és zavaros, buta vallási pluralizmus-propagandáért, illetve annak elemi szintű, didaktikus tálalásáért semmi szín alatt nem érdemelt Ang Lee elismerést. Főleg nem, hogy a film irodalmi adaptáció. A bevezető képsorok furcsa, légies hangulata a viharjelenet után gyorsan émelyítővé, erőltetetté válik. A CGI-masiniszták dolgoznak is gőzerővel, ám ennek eredménye egy hamis, minden ízében, izmában, tekintetében és mozdulatában hamis, ál-világ. Olyan az egész film, mintha mondjuk, a Beckham-házaspár játszaná el a Biblia Paradicsomból kiűzetés-jelenetét… Látványos, de hazug, vásári, csiricsáré. Ebben a művilágban minden történés is művi, igaztalan farizeuskodás, hiába minden erőfeszítés a jó szándék bizonygatására. Nem hiszem el Pi életét, sőt, kifejezetten gusztustalan terméknek tartom, mely káros az emberi értelemre és az egészséges emberi életvitelre. (Amúgy, nem lenne vele semmi bajom, ha véget érne a mexikói tengerparton, akkor azt mondom, hogy jaj, hát egy jó kis édeskés, délutáni mese – de ami utána jön, az a negyedóra, az maga a fertelmes és megbocsáthatatlan agylágyítás.) Asanisimasa: 3/10

Kétség sem férhet hozzá, hogy megérdemelten nyerte Michael Haneke Szerelem című filmje a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart 2013-ban/idén, hiszen míves, finom, igényes alkotás, bár korántsem olyan erős, mint az ősz osztrák mester bármelyik korábbi filmje. Mondom ezt úgy, hogy a vetélytársak (legalábbis, az általam látott norvég Kon-tiki, illetve a dán Egy veszedelmes viszony) is remek filmek, és ha azok nyertek volna, szintén megérdemelték volna a szobrot. Ez egy ilyen játék…

Ha tudjuk azt, hogy a film két idős ember egymás iránt viselt végtelenül gyengéd, szeretetteljes napjait örökíti meg, illedelmes távolságtartással, ám mindvégig éber tekintettel, borítékolva a logikusan bekövetkező, elkerülhetetlen, tragikus végkifejletet, akkor ugyanígy borítékolhatjuk azt is, hogy ezt a filmet az összes fesztiválon imádni fogják. Főleg, ha hozzávesszük azt is, hogy a két főszerepet két idős, francia filmlegenda, Emmanuelle Riva, a Szerelmem, Hiroshima című klasszikus hajdani főszereplője, illetve a filmezéstől már régen visszavonult, s ezt a szerepet csak kivételesen elvállaló Jean-Louis Trintignant alakítja, egész egyszerűen megkerülhetetlenül kötelező az elismerés. (Kötelező elismerés, persze, sosincs, de mégis…)

Nem meglepetés, hogy ennek ellenére és éppen ezért a film tényleg jó, mégha csak igen kevesekben fog vágy támadni az ismételt megtekintésére. A tartózkodás kizárólag a témának köszönhető, semmi másnak. Egyszer bőven elég végignézni két idős ember kiszenvedését, kvázi “szórakozásképpen”, s okozzon bármekkora érzelmi megindulást is. A két idős színész elképesztő alázattal, visszafogottsággal, egyben átéltséggel játszik. Haneke nyílegyenesen, levegősen, kristálytisztán és őszintén fogalmaz, még csak nem is sokkol (a végén igen, de azt várjuk már az elejétől kezdve, így az mégsem élhető meg igazi sokkhatásként). A film végére tökéletesen ismerjük a két szereplőt, gyerekkoruktól fogva, ismerjük a zegzugos, párizsi nagypolgári lakás összes sarkát, szobáját és berendezési tárgyait, a film nézése közben még arra is van időnk, hogy beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe (jaj). Működik a film, hibátlan, precíz remekmű. Ugyanarról szól, mint Tarr Béla torinói lova, csak mentesen minden transzcendens, letargikus lírától, pusztán két okos, érző ember kapcsolatára, s annak elenyészésére koncentrálva, ugyanarról szól, mint Makk Károly hasonló című gyönyörű filmje, csak éppen akár annak végkifejletéről (természetesen, nem konkrét értelemben véve), és arról, ami ezekből kimaradt. Fontos, szép film Haneke Szerelme, melyet bizonyos élethelyzetekben talán elő lehet venni másodszorra is, de ha szerencsések vagyunk, akkor pont elég egyszer megnézni. Asanisimasa: 8/10

Lehet morzsolgatni, vajon mit is láttunk, ha éppen fontos ez, krimit, netán thrillert, vagy egy poszt-nu-westernt, esetleg egy hamisítatlan “déli gótikus sötét komédiát”? Én valamiért mégis jobban hajlok arra, hogy a Gyilkos Joe nem más, mint egy szókimondó társadalmi dráma. Mert miről is van szó? Adott egy család, valahol Dallas külsőn, a tipikus amerikai deszkaházban. Anyu egy pizzériában pultos, apu szerelő, a fiú nyúltenyészetét elvitte a veszettség, így drogot kezd árulni, pici lány pedig otthon növeszti a seggét a tévé előtt. Az USA lakosságának minimum 20-30 %-át kitevő, tipikus réteg ez, az alsó középosztály alja, akik ráadásul még első szándékból dolgoznak is. Azonban ott sincs kolbászból a kerítés, gondolja meg hát jól mindenki, aki most akar kitántorogni innen oda, mert valószínűleg, érvényes képzettség híján ő is e sorsra jut. Tehát ezek itt dolgoznak, de nem keresnek eleget. A fiú belebukik a drogügyletbe és tetemes pénzzel tartozik a maffiózóknak. Megtudja, hogy az elvált igazi anyunak komoly életbiztosítása van, akinek kedvezményezettje a kicsi lány – kézenfekvő az ötlet, hogy ki kell őt nyírni. Illetve, nyíratni, s itt jön képbe a címszereplő.

Pontosan jellemzett társadalmi réteg tipikus “családi idilljét” látjuk, primitív vágyak, primitív érzelmi viszonyok, irreális vágyak és leépült emberi kapcsolatok. A konfliktusok megoldása csakis erőszakos, durva úton történhet, normális kommunikáció csak a viszonylagos problémamentes tízpercekben lehetséges. Magától értetődő természetességgel kerül szóba a pénzszerzés durván radikális módja, nagyjából úgy dönt a családi tanács az ex-anyu életéről, mint hogy átkacsoljunk az ötös csatornáról a hatosra, vagy sem. Hogy a KFC-ben együnk, vagy jó a pizza…

William Friedkinnek, a film veterán rendezőjének (pl. Ördögűző, Francia kapcsolat) persze, esze ágában sincs elmenni holmi “europid intellektualizmusba”, s bár e filmet 2011-ben a finnyás velencei fesztiválon Arany Oroszlánra is jelölték, azért végül is megmaradt vérbő békategóriás őrületnek, ami azért stabilan megáll a lábán a pszichopata vérszimfóniák mezőnyében éppúgy, mint az artmozik hipszterközönsége előtt. Friedkin komoly arc. Mindent tud a filmről, és nemcsak a műfaji filmek összes bugyráról, de az ún. művészetről is. Kifejezetten költői módon vág, de csikorgósan és reszelős éllel. Olyan lendülettel mesél, mint Tarantino fiatal korában. Humora pedig Coenéké, amikor a Fargót csinálták.

Telitalálat a szereposztás is: az eleddig jóformán üresfejű college-boyként ismert Matthew McConaughey-ből olyan kúl pszichopatát gerjeszt, hogy láttán még Javier “Anton Chigurgh” Bardem is összecsapja bokáját sújtólégösztökéjével, a rántottcsirke-combbal bemutatott kiselőadása pedig filmtörténeti pillanat. Ehhez persze kell Gina Gershon is, akinek a film ütős nyitójelenetét is kösz9nhetjük, méretes pinabozont-villantásával. Juno Temple vérfagyasztóan ártatlan, egyben dögösen erotikus, mint Dottie, a kicsi lány, Emile Hirsch pedig biztosan hozza a dolgok örvényébe fulladó bátyust. A bizarr és morbid kamaradarab leghitelesebb, egyben legszürkébb tagja a masszívan tufa, erősen leépült apa figurája, akit Thomas Haden Church hoz biztosan.

Pontos, hiteles környezetben minden bizarr abszurditása ellenére tökéletesen hihető a történet, olyan végkifejlettel, amit még sokáig emlegetni fogunk. Persze, ez csak egy film, de ne legyenek kétségeink, hogy ugyanez bárkivel, bárhol megtörténhet, adott esetben, adott társadalmi, gazdasági szituációban. Asanisimasa: 8/10

Szóval, valljuk azért meg őszintén, kedves Woody, Rómáról baromira nem jutott eszedbe semmi. Legalábbis, semmi olyan, amit eddig ne mondtak volna már el kismilliószor. Az különösen szembetűnő, milyen görcsösen kerülöd a kézenfekvő az eredeti, jellegzetesen olasz filmes párhuzamokat, nem akarod húzogatni sem Fellini, sem Antonioni, sem mások bajszát, így jobbára a Rómának szeretettel tényleg nem több, minthogy hónod alá kaptad ötletfüzetedet (hogy ne mondjam: szemeteskukádat), elutaztál Rómába és egy fél liter bor mellett összeollóztál belőle egy bő másfél órára valót.

Kezdjük ott, hogy ez a film nem Rómának szól, legfeljebb Rómából. Szeretettel. A pápa jól ismert Orbi et Urbi áldása szól Rómának és a világnak, ettől persze, még Woody is küldhetne Rómának ezt, azt, de ahogy mondtam, sajnos semmi nem jutott eszébe, amit eleddig ne mondtak volna már el az Örök Városnak. Ez így csak egy mozgóképeslap, Rómából és nem Rómának, inkább Woody (és az általa szerződtetett népes színészgárda) rajongóinak, Darius Khondji néhány valóban turisztikai magazinokba való képkompozíciójával.

A sok szálon futó cselekményből néhány csapás eléggé felesleges. Roberto Benigni médiakritikus vonásokat megvillantó “celeb”-története például felesleges, ebben a mostani kontextusban – de nem lenne az, ha a film mondjuk, kizárólag, vagy esetleg fősodorban ezt bontaná ki egy picit alaposabban. A nászéjszakás cselekményszál is elmenne, így mellékesen viszont túl sok ahhoz, hogy mellékes legyen, de szervesen nem kapcsolódik a többihez. (Ráadásul, Penelope Cruznak látványosan nő a segge.) A zuhanyzós-operaénekeses szál szimplán idióta, Woody Allen legidegesítőbb periódusát juttatja eszembe. A legjobb még “az idétlen, nagyon sznob, amerikai wannabe színésznő érkezik a Rómában élő barátnőjéhez, de annak építészhallgató barátját csábítja el”-történet, Alec Baldwin szellemes kommentárjaival – de ez is kidolgozatlan maradt.

Végiggondolatlan, fáradt és ötlettelen érzetet kelt a film, mintha Woody Alennek nem lett volna hozzá kedve. Húzni kellett volna belőle, ráadásul nem keveset, amit meg meghagyott volna, azt alaposan át kellett volna gyúrni. Róma varázsa csak nyomokban jön át, szó sincs semmilyen hódolatról, “szerelmi vallomásról”, amit feltétlenül Róma tudomására kellett volna hozni. Ez nem sikerült, Woody. Egyenetlen, erőtlen film, mindössze néhány poénnal, de köztük sok-sok unalommal. Asanisimasa: 4/10

Szegény Frank forog a sírjában. Legalábbis forogna, ha tudná, fia, Ahmet Emuukha Rodan Zappa miket művel manapság… Az hagyján, hogy producer lett és forgatókönyvíró, no, de pont a Disney-nél??? WTF? Pedig de. A csicsás Csipkerózsika-kastély, felette csillagos éggel, teleholddal, tűzijátékkal – ez nem az az értékrendszer, ami ellen a papa egész életművét áldozta, hovatovább, a jól ismert Disney-logó általában igen biztosan be is kalibrálja az utána következő filmet az édes-cukros családi filmek habos-babos-rózsaszín giccsvilágába. Frank éppen az ilyenekre hozta elő állófarkú zsiráfját, anno. Én pedig már előre félek, amikor bekövetkezik az a szörnyű pillanat, amikor az elébb leírt kastélyról a kép felfelé, az ég felé igazít, fel a csillagok közé, és megjelenik a klasszikus futó felirat: Valahol egy messzi-messzi galaxisban…

Nos, Timothy Green különös élete is elég izé. Én megértem, hogy bizonyos emberek a falat tudják kaparni kínjukban, ha nem jön sehogyan sem a gyermekáldás, nekünk sem jött, de nem is panaszkodom. Egyedül talán a mai magyar, a család szentségét mindenek felett erőltető idiótáknak javasolnám ezt az érzést, méghozzá jó mélyen. Na, de az azért bőven kimeríti az íróasztalfiók mélyéről előkapart, erőltetetten összeragasztott ötlet büntetőjogi fogalmát, hogy egy ilyen párnak egy viharos éjszakán terem a kertben egy gyermek, akit Timothynak hívnak és félig fa, hiszen levelek nőnek a lábszárán. Timothy persze, fura gyerek, béna a fociban, nevetve tűri, hogy iskolatársai hülyét csináljanak belőle (azt mindenki gond nélkül tudomásul veszi, hogy a házaspárnak egyszer csak hipp-hopp lett egy tízéves fia…), viszont jól rajzol. Ahogy telik-múlik az idő, még barátnője is lesz, szülei pedig aggódnak, aggódnak, azonban a levelek elkezdenek sárgulni, majd lehullni… Jön a sírós rész. Miután kisírjuk magunkat, azért kap a gyermektelen házaspár új gyereket is, immár örökbe, és még levelek sincsenek a lábán, de addigra már megtanulták, hogy hogyan kell csinálni jól ezt a gyermeknevelést. Vagy mi.

Az igen erőltetett mű-gyermek sztori ráadásul egy teljesen felesleges, gazdasági válságos, munkahely-elvesztéses mellékszállal van bonyolítva, melyen már csak hab a gyermektelen szülők kontra gyermekes szülők közötti rivalizálás. Ahogy a mű-gyereknek, Timothynak elkezd sárgulni a lábán az első levél, 100%-os biztonsággal lehet tudni, hova fog kifutni az egész, így tétjét is veszti a film, az első 15 percben. A történet későbbi fordulatai is mind kiszámíthatóak, semmi váratlan nincs sehol (ami mégis -a “győztes gól”- az meg szimpla baromság). Nulla színészek, lelketlen rendezés. Fogjuk látni a filmet az elkövetkezendőkben sokszor a hosszú ünnepeken, délutánonként. Asanisimasa: 3/10

Gyerekkorom egyik kedvenc hőse volt Thor Heyerdahl (az ősbúvár Cousteau kapitány mellett), aki számtalan vizes expedíciót vezetett, teljesen elmebeteg indokok alapján. Igazi Verne-hős volt a norvég, még akkor is, ha első expedícióját a második világháború után két évvel indította is; de az, hogy szembeszállva kora tudományos közvélekedésével tapasztalati és gyakorlati úton, saját élete kockáztatásával bizonyította igazát, az messzemenően hasonlatossá tette mondjuk Phileas Fogghoz, aki, ugye, fogadásból utazta körül a Földet nyolcvan nap alatt, úton, sínen, vízen és a levegőben. Heyerdahl ráadásul valóságos személy volt. A híres Kon-Tiki expedíció azt bizonyította, hogy a Csendes-óceáni Polinézia Amerika felől is megközelíthető volt az őslakosok által, nem csak Ázsia felől, ahogyan annak idején elképzelték. Heyerdahl egy polinéz törzsfőnök elbeszélése alapján épített egy balsafatutajt, melyen aztán néhány társával a perui Callaóból indulva, mintegy 101 nap alatt szépen elhajózott a kb. 8000 km-re fekvő Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia-szigetre, így bizonyítva, mekkora pöcsök voltak már annak idején is már az íróasztal-koptató, nagypofájú akadémikusok.

Heyerdahl Kon-Tiki expedíciójáról a norvég Espen Sandberg-Joachim Ronning rendezőpáros készítette ezt a remek kalandfilmet, mellyel egyben tovább folytatják azt a Max Manusszal megkezdett, példamutató utat, mellyel megmutatják, hogyan lehet feldolgozni nemzeti hősei(n)ket úgy, hogy azok megmaradjanak tiszteletreméltó, követendő embernek, ám mégse fulladjanak bele az ájult, mitizáló igényű, hazug lihegésbe. Ennek kulcsa a realista ábrázolás, minek megfelelően ez alkalommal sem merülünk el túlzottan a szereplők személyiségében, még Heyerdahlban sem. Egyszerű, eltökélt, kicsit együgyű pasikat látunk, igen vicces szakállakban, csontsoványan. Szimpatikus fazonok, de mint személyiségek, annyira nem érdekesek, hogy élve boncoljuk őket. Nem is lehetnek azok, hiszen ha akár egyetlen, az átlagosnál vibrálóbb személyiség lett volna köztük, akkor a harmadik nap veszekedésbe fúlt volna az expedíció, komolyan veszélyeztetve annak célját. Birkatürelmű emberek kellenek ide, akik viszont, ennek megfelelően unalmasak.

Maga az expedíció is alapvetően unalmas, hiszen csak ülnek a tutajon és várják a szelet, ha pedig van szél, akkor kapaszkodnak, hogy le ne fújja őket. Egy-két kaland történik mindössze, egy cápatámadás, egy nagyobb vihar, egy cetcápa látogatása, egy kiborulás, aztán ennyi is. A film mégsem unalmas, persze, nyilván annak, aki már gyermekkora nagy részét is azzal töltötte, például éppen Heyerdahl Kon-Tiki könyve felett, hogy ő maga is ott van a tutajon és amikor már századik napja zötykölődnek a tutajon, egyszer csak feltűnik az légen egy madár… Látunk a már említett kalandokon kívül jeleneteket a mindennapokról, hogy voltak napok, amikor nem kellett halászniuk sem, hiszen a repülőhalak reggelente elborították a tutajt, látunk jeleneteket arról, hogyan simítják el szinte keletkezésük pillanatában a konfliktusokat a résztvevők, ilyenek. és még úgysem unalmas, hogy tudjuk jól, ez az expedíció sikerült Heyerdahlnak (ellentétben például a RA I.-el, ami viszont szépen elsüllyedt). Rendes, korrekt film, olyan férfias “semmiségekről”, mint hit, eltökéltség, kitartás, és effélék… Asanisimasa: 8/10

Én magam is nehezen hittem el, hogy ez a film az, melynek kapcsán az egyik legelismertebb, legszebb és legsikeresebb fiatal francia színésznő, Marion Cotillard először libeghetett végig a híres cannes-i vörös szőnyegen, pedig így van. Az esemény tavaly volt, a film pedig Jacques Audiard Rozsda és csont című alkotása, melyben Cotillard rögtön egy igazi színészbravúrt is kipengetett: a film túlnyomó részében ugyanis lábak nélkül (természetesen erős CGI segédlettel) játszik.

Hogy a film végül is csak jelölésekig jutott, abban nagy szerepe lehetett annak, hogy rendezője a minap egyszer már végigkaszálta a Croisette-et az elképesztően jó A próféta című börtönfilmjével, s azért csak kell adni díjat másnak is – a francia kritika ÉS a közönség viszont imádta a filmet, amit viszont megértek.

A Rozsda és csont egy szögegyenesnek még a legnagyobb rosszindulattal sem mondható szerelmi történet, melyet hol megdöbbentően tragikus események, hol pedig a főhős életviteléből adódó illegális történések pofoznak ide-oda, mígnem a végére mégis eljut oda, ahová egy szerelmi történetnek el kell jutnia (különben az nem lenne szerelmi történet). Cukor, mézesmáz egy milligramm se, kihulló fogak, csonttörések, vér, amputáció viszont annál inkább.

Ali (Matthias Schoenaerts) huszonéves belga fiatalember, egyedül neveli ötéves fiát “ridegtartásban”. Pillanatnyilag nővérénél húzza meg magát, aki egy kisvárosban él a Riviérán, de nem fényűzésben, hiszen csupán egy szupermarketben pénztárosnő. Ali amolyan két lábon járó tesztoszteronraktár, amolyan vérbeli “pasi”. Éjszakánként kidobó egy diszkóban, nappal illegális utcai bunyókban verekszik, pénzért. “Munka közben” ismerkedik meg a csinos Stephanie-val (Marion Cotillard), aki egy delfináriumban dolgozik delfinidomárként, Ali kimenekíti egy őt zaklató részeg vendég karjaiból. Utána rögtön le is kurvázza… Néhány nappal később Stephanie egy szörnyű balesetben elveszti térdtől mindkét lábát, ám Alival való kapcsolatuk éppen így fonódik szorosabbra.

A történet színhelyéül szolgáló decens környezet Audiard olvasatában éppen olyan szürke és kietlen, mintha Le Havre külsőben járnánk, végül is az emberek ugyanazok. A nap többet süt, ennyi a különbség. Két ellentétes irányú küzdelmet ismerünk meg: Stephanie-ét, ahogyan megpróbálja újra felépíteni életét, ahogyan elkezd újra élni, szeretni, illetve Ali-ét, akinek most már meg kell tanulnia kimutatnia érzelmeit, sőt, meg kell tanulnia meg is élni azokat. Két egyenrangú erőfeszítés, mindkettőhöz egy majdnem teljes tragédia szükséges. De ahogy a film végén látni fogjuk, megéri küzdeni.

Színészileg természetesen elsősorban Cotillard-ról szól, aki alaposan felkészült a szerepre. Eljutott például odáig, hogy észrevette, a műlábasok milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ne lássék rajtuk hiányosságuk, így mozgásuk biccenése csak alig-alig látszik. Persze teljesítménye nemcsak “balett”, komoly, nagyívű, mély alakítás is. Ali szerepében Matthias Schoenaertsnek lényegesen egyszerűbb dolga volt, ő gyakorlatilag önmagát adta – azonban mégis tökéletesen rá tudott hangolódni Cotillardra/illetve viszont. A film többi karaktere is szinte dokumentarisztikus hitelességű figura, mint ahogy Audiard összes filmjében, s ez, a való élet meghökkentő fordulatait utánzó cselekmény vargabetűivel egy igen szép, igaz és emberi szerelmes filmet ad ki. Asanisimasa: 8/10

A tavalyi év általam legjobban várt filmje ez, részben, mert Paul Thomas Anderson az egyik kedvencem a ma alkotó filmesek közül, részben pedig a témája, egy bizonyos, sok utalásból a szcientológusokat eszünkbe juttató szekta története, ami, érthetően, igen izgalmas is lehet. A hosszú várakozásban persze, majdnem úgy jártam, mint Nyuszika, aki elindult a Rókához a fűnyíróért, ám közben szerencsésen lebeszélte magát az “ügyletről” (- Irigy az a Róka, nem fogja ideadni, á, biztos azt mondja, hogy elromlott, aztán, amikor végre odaér: Tudod mit, Róka? Baszd meg a fűnyíródat!). Az egyértelmű, hogy különösebb leleplezést, tetemrehívást nem várhatunk, hiszen ismerjük a szcík reakcióit, jól felkészült és jól képzett jogászok hadserege perelné le a producerek gatyáját, ha valami negatív következtetés lenne levonható e film kapcsán a Szcientológia Egyházat illetően, de abban is csak reménykedtünk, hogy PTA szcientológus propaganda-filmet forgatott volna (mert akkor abban Tom Cruise lett volna a főszereplő).

Nem lehet meglepetés, hogy a The Master nem lett ilyen, de olyan se. A címszereplő karakterét természetesen L. Ron Hubbard, a szcientológia kitalálójának alakja, gondolatai és életének részben valós tényei inspirálták, de a film forgatókönyve ugyanígy sokat merített a Vérző olaj korai szkriptjeiből, John Steinbeck élettörténetéből, illetve a híres hollywoodi színész, Jason Robards második világháborús, kemény piálásokkal átszőtt történeteiből is. A történet azonban Freddie Quellről, egy szexfüggő, alkoholista háborús veteránról szól, aki egy részeg éjszaka után Lancaster Dodd jachtján ébred, ahol Dodd titkos társaságának, “Az Ügy”-nek tagjai gyűltek össze egy jó kis agytágításra. A szintén alkoholproblémákkal küzdő Dodd maga mellé veszi Quellt, a társaság azonban nehezen fogadja be az agresszív, összeférhetetlen férfit, de Dodd hajthatatlan. A film a továbbiakban kettejük bonyolult kapcsolatát mutatja meg, többé-kevésbé egzakt utalásokkal a szcientológia egyházának furcsa, olykor meghökkentő metódusaira, de ugyanez eléggé általánosítható is, bármilyen más szektára, legális, illetve illegális kisközösségre is. Annyi biztos, hogy semmi olyan konkrétumról nincs, nem esik szó, amiből baj lehet.

A film valójában a két színészről szól: Philip Seymour Hoffman (Dodd) és Joaquin Phoenix (Quell) hátborzongatóan jól játszik, komplett, összetett, bonyolult és kellően ördögi személyiségeket alkotnak meg, akik között ráadásul az a bizonyos “kémia” is működik, természetesen ezúttal nem szexuális értelemben. Ennek ellenére, a film ezen vetülete nem igazán izgalmas, akár azt is mondhatom, hogy unalmas. Rengeteget beszélnek, ráadásul sokszor (főleg Dodd) elég “zizi” dolgokról, Quell őrjöngései hoznak ilyenkor színt a monoton darálásba. Quell álomjelenetei, valamint emlékképei viszont igen szépek, szinte költőiek, mégha azok rendszerint igen bizarr, obszcén nyelven fogalmazódnak is meg.

A film legnagyobb pozitívuma, hogy ismét Jonny Greenwood szerezte, alkalmazta a zenéjét, amely mindent egy egészen más minőségbe emeli át. Amúgy azonban kissé súlytalan, impotens film a The Master, PTA korábbi filmjeihez mérten legalábbis. Ha nem mert izomból beleszállni a szcientológusokba, akkor talán hagynia kellett volna az egészet, és egy más, hagyományosabb, “normális” vallásos szektát, szektavezért kellett volna választania. Annak kapcsán is el lehetett volna mondani mindazt, amit itt sikerült, de talán még sokkal többet is a birkanyáj-effektusról, az agymosásról, a lelki, gondolati és érzelmi terrorról, az egyén szabadságának korlátozásáról és a többi efféle csúnyaságról, ami a laikus néző eszébe juthat, ha azt hallja: szekta. Asanisimasa: 6/10