asanisimasa

Az olasz neorealista iskola legszebb hagyományait követi Giorgio Diritti Az eljövendő férfi című háborús drámája, melyben azonban számos gesztus könnyít a mai néző dolgán. Bár a film valójában egy Bologna melletti hegyi falu kisközösségéről szól, hogyan élték meg a háború viszontagságait, azért a film rendelkezik szépen ívelt történettel is, valamint a hitelesség jegyében sem kell kizárólag kis idő múltán hamar unalmassá váló, közönséges helyi arcokat néznünk. Viszont így olykor igen hülyén mutat a gondosan kozmetikázott szemöldökvonal a történet szerint paraszti sorban élő lánykákon… A film képi világa is jobban idomul az átlagos tévéfilmek nyugodt képeihez szokott szemekhez, sehol semmi kézikamerás dokumentarizmus, semmi expresszív hatás, inkább csak távolságtartó, ám figyelmes szemlélődés.

Éppen ezekért a kvázi “kényelmi tényezőkért” nem nagyszerű film Diritti munkája, mert az nyilvánvaló, hogy egy igen nagyigényű háborús tabló rejtezik a nézőbarátra hangolt felszín alatt. Igen ügyes például a film dramaturgiája, mely nagyrészt a kisgyermekkori traumája miatt néma Martina szemszögéből, egy tízéves, igen okos kislány sajátos gondolataiban meséli el, milyen szörnyűségeket élt át kis faluja a háború alatt. Igen jellemző, ahogyan (nem szó szerint idézve) elmeséli az általa ismert férfiakat: vannak az ellenállók, a mieink, apám, nagybátyámék, a szomszédék, akik azért lettek partizánok, mert nem akarják, hogy elvegyék azt a házat, amelyben már dédszüleik is laktak. Ők olaszul beszélnek, és úgy öltöznek, mint mi. Vannak aztán a fasiszták, akik szintén olaszok, mint mi, csak mindig ordibálnak és ha jönnek, mindig, mindent elvesznek tőlünk. Aztán vannak a németek, akik olyanok, mint a fasiszták, de nem beszélnek olaszul. Nem értem, mit keresnek itt, miért jöttek el otthonról ilyen messzire és miért nem maradtak otthon az ő gyerekeik és feleségük mellett…

A cselekmény szempontjából fontos párbeszéd szinte alig van a filmben, banális, hétköznapi dolgokról esik csupán szó, néhány mondat az, amelyik információval bír egyes szereplőkről. A film szereplői olasz parasztok, egyszerű életet élnek, problémáik is a földműveléssel és a mindennapi élettel kapcsolatosak, így eléggé szűkszavúan “verbalizálhatók”. A film nagy részében hétköznapi cselekedetek közben látjuk őket, így ismerjük meg egyszerű személyiségüket, egyszerű életüket és vágyaikat. A főbb szerepeket azonban a neorealizmus hagyományait picit megbontva profi színészek játsszák, a többiek azonban szemlátomást eredeti, hiteles figurák, foghíjakkal, csúzos derékkal és gacsos lábakkal.

Nincs “nagy” története sem a filmnek, a második világháború sokmillió ilyen történetet kreált, néhányat már feldolgoztak, néhány még vár a sorára, a legtöbbet azonban elfelejtjük – de csak ez a feldolgozott néhány emlékeztet arra, hogy azok bizony – minden ellenkező híreszteléssel szemben! – egyáltalán nem azok a hősies idők voltak. Martina a film elején elveszti kisöccsét, aki a kezei között hal meg, de édesanyja hamarosan újra teherbe esik. A háború azonban semmire és senkire nincs tekintettel, és az újszülött kisded ismét martina kezei között pihen, a kislány feladata, hogy együtt éljék túl a háborút, amiért Martina meg is tesz mindent.

Érdekes a filmen áthúzódó katolikus szál, amit az eredeti cím is sugall (Egy ember érkezik), ahogy a katolikus vallás megjelenik az egyszerű olaszok mindennapi életében – és ahogy kudarcot vall az ördögi gonoszság megtestesülése előtt.

A film férfialakjai alapvetően azt tükrözik, ahogyan egy nő látja a háborút. A mi férfiaink itt hagytak minket, hogy megvédjenek. Azok a férfiak, aki nem hozzánk tartoznak, mind akarnak tőlünk valamit, vagy ételt, szállást, vagy minket (lásd a bolognai utazó kereskedő “cukros bácsi”. Az ellenségben azonban semmi emberi nincs. Nem elég, hogy nem beszélnek a mi nyelvünkön, durvák és erőszakosak is, szinte démoni figurák. Egyszerű parasztok között vagyunk, ne is várjunk semmilyen cizelláló intellektualizmust – bár adott esetben megnéztem volna azt az értelmiségit, aki aközben is az embert kereste volna a megszálló katonában, miközben az éppen a lányát erőszakolja meg. Szar dolog a háború, nem is kell szépíteni, de főleg nem elkenni. Ez jön le ebből a filmből is. Asanisimasa: 7/10

Miközben a magyar film, mint olyan, haldoklik, miközben „rendes” nagyjátékfilmek hiányában az évi rendes Játékfilmszemle is elmaradt, azért kerül a mozikba magyar mozgófilm. Hogy ez az alkalom pusztán utolsó lehelet-e, esetleg valamiféle zombi-támadás, vagy talán új, reményt hozó, friss szellő, azt még nem tudni.

A projekt

Nem egyedülálló vállalkozás, hogy rendezőszakos hallgatók vizsgafilmjeiket tematikus csokorba fűzve, a nagyközönség számára is megtekinthetővé teszik. Ilyen volt pl. a „híres” Simó-osztály Török Sándor-novellákat feldolgozó filmszkeccse, és ilyen most Enyedi Ildikó végzőseinek Nekem Budapest című vállalkozása. A nyolc darab, cím nélküli, csak sorszámmal jelölt kisfilm témája a célkitűzés szerint Budapest, illetve a főváros lakóinak, hangulatainak sajátos megfogalmazása lett volna…

1.

Az első filmben Ferenczik Áron eminens feleletet mutat be, groteszk humorú kisesszéjében egy korábban már nekem is szemet szúrt anomáliát vizsgál meg, miszerint „miért vannak olyan távol egymástól a székek a Margit-híd HÉV megállójában?” A film kerek egész, erős formai érzéket és egyéni hangot sejtet – a szkeccs egyik legjobb darabja.

2.

Kárpáti György Mór filmnovellájában egy Kanadában élő, magyar származású építész (Gyabronka József) érkezik Budapestre, hogy jelen legyen nagyszabású projektjének elindulásánál. A sors és a kor fanyar fintora, hogy végül csak egy sátor felállításában segédkezhet. Ha a film valóban arról szól, amit én kiérteni vélek belőle, akkor elég ködösen fogalmaz, illetve elfelejtette a kulcsot megadni a dekódoláshoz.

3.

W. Pluhár György erős Szomjas-, és Szőke-hatásokkal operáló, műroma és álnyócker filmjével nem tudok mit kezdeni. Egyrészt láttunk már sok ilyet, másrészt viszont hamis és erőltetett minden pillanata. Azt mondja a nyitóképben a szereplő: – Rengeteg története van! legalább egyet azért megoszthatott volna közülük, mert ez a „megkúrom, leütnek, megkúrja, leütnek, majd megkúrják és elütnek”, ez nem sztori.

4.

Bálint Dániel egyszerűen blöfföl, amikor kvázi saját magát filmezi, ahogyan azt játssza, hogy filmez, miközben csak csajozni akar. Állítólag Angyalföldön forgott a film, de foroghatott volna akárhol.

5.

Szeiler Pétert sem érdekli Budapest. Ettől függetlenül, filmjében legalább el akart mondani egy történetet, profi színészekkel (Kerekes Vica és Hajduk Károly), szerelemről, szakításról és halálról, van a filmben líra, képi költészet, van akarat.

6.

Szimler Bálint filmje szintén blöff, de annak legalább viccesen önironikus. Rossz tanuló felel a táblánál, hebeg s habog, nem tud semmit – az ablakon kinézve épp a Parlament kupoláit látjuk.

7.

A Muhi, Csuja, Kapronczai-triász egy esős hétköznap estén lezajlott röpke szerelmi háromszög történetét meséli el. Angol lány, magyar lány, magyar fiú, romkocsmák, művészet, szplín. A történet hiteles, a helyszínek is, nagyon mai, nagyon pesti – és nagyon üres.

8.

Az utolsó film a szkeccs másik értékelhető darabja, melyben Reisz Gábor szép képekben, erős lírai hajlammal mesél a nagyvárosi magányról és elidegenedettségről, hideg, ködös és szintén nagyon pesti helyszíneken.

Összegezve

Nincs sok okunk az örömre, e film alapján legalábbis. A mai, magyar fiatal filmesek ezt és ennyit látnak Budapestről és a mai magyar valóból, és ez messze nem pénzkérdés. Ez, ennyi érdekli/nem érdekli őket. Így viszont ne is várjunk csodákat, semmilyen értelemben. Értékvesztett, üres, szenvedélyektől és érzelmektől mentes, szomorú világ vár ránk, amit nekik még sokáig, nekünk, idősebbeknek már kevesebb ideig kell elviselnünk. Asanisimasa: 4/10

Picit meglepett Julie Taymor 2010-ben készült (A) viharja, ugyanis egy teljesen konvencionális Shakespeare-adaptációt látunk. Nem ezt szoktuk meg (például ezért és ezért). A mai mozivásznakon már teljesen hétköznapian ható CGI-látványvilágon túl egy normális, hagyományos, igaz, szinte teljesen a “csontig húzott” Vihar-feldolgozás ez a film, még akkor is, ha történetesen a darab kulcsfigurája, a varázsló Prospero ezúttal nő, Prospera, illetve szellemes segédlete, Ariel pedig férfi. Ennyi belenyúlás a darab “lelkébe” ma már csak a legortodoxabb Shakespeare-hívők körében kelthet felzúdulást, ráadásul, azt hiszem, igen nyilvánvaló ennek miértje is.

Prospera, ugye, egy szigeten uralkodik lányával, a szép és fiatal Mirandával, hő szolgájával Ariellel, a “légi szellemmel” és Calibánnal, a formátlan, félig vadember, félig hal szörnyszülöttel, rabszolgájával. Egy nap, mikor a sziget mellett hajózik el Alonso, Nápoly királya, hajóján Prospera fivérével, Antonióval, aki Alonso segítségével bitorolja Prospera jogos trónját Milánó városában, a varázsló vihart bocsát a hajóra, aminek utasai a szigetre menekülnek. Prospera kész a szörnyű bosszúra és igazságának beteljesítésére, azonban váratlanul Miranda, és Alonso fia, Ferdinánd szerelemre gyúlnak egymás iránt. A fiatalok szerelme mélyen meghatja az öreg varázsló(nőt), és bosszú helyet megbocsájt a bűnösöknek, békét tesz, feladja hivatását, bár azért elindul elfoglalni jogos trónját Milánóban.

Én úgy gondolom, ez a Vihar-adaptáció Julie Taymor személyes búcsúja a filmtől (és tán az alkotástól is). Ezért nem lett egy újabb vad és megbotránkoztató Shaekspeare-parafrázis és ezért lett például Prosperóból Prospera, akinek – Helen Mirren által érzékletesen megjelenített – fáradt figurája a végén a tengerbe dobja varázsbotját, a hullámok közé szórja csodatévő könyveit, és visszatér, úgymond, az emberek közé. Az okokat nem ismerem, lehet egyszerű beismerése a megöregedésnek (Taymor tavaly volt 60 éves), lehet az is, hogy nem látja értelmét a filmkészítésnek a mai gazdasági, illetve intellektuális szituációban – nem tudom, mi lehet a valódi ok. Mindenesetre, Shakespeare talán legmisztikusabb, legrejtélyesebb drámáját éppen olyanra alakította, hogy az kvázi személyes, életutat összegző önvallomása legyen egy nagy művésznek.

A pályája kezdetétől látvány- és díszlettervezőként is dolgozó Taymorra jellemző furcsa, meghökkentő látványvilág persze most is rabul ejti a néző szemét – bár kissé talán sok a CGI. A digitális effektusok persze, csak azok számára szúrnak szemet, akik túl sok effélét láttak már a sok piff-puff blockbusterben, de ez a csoport nem feltétlenül fog közös részhalmazt képezni a Taymor-rajongó Shakespeare-fanok csoportjával, úgyhogy akár egy szót sem szóltam. Néhány baromi erős kép azért e film kapcsán is agyunkba éghet. A vad hullámoktól körülölelt kopár sziget mélyén a rajta bóklászó hajótöröttek bármikor belefuthatnak egy áthatolhatatlan mangróve-erdőbe, vagy egy gigászi szobanövényekben burjánzó bizarr ligetbe, Prospera agytekervény-tekerő barlangjának meghökkentő távlatairól nem is szólva. A már említett CGI-effektusok sem válnak sohasem öncélúvá, mindig a fantasztikus történetet méltó megjelenítését segítik.

A színészek természetesen egzakt módon tolják Shakespeare-t, élen Mirrennel, aki még varázsereje teljében lévő, de már élete végét is látó, fáradt és céljait vesztett varázsló. Felicity Jones (Miranda) és Reeve Carney (Ferdinánd) kettőse tiszta és érzéki, egyben mézédes. A Calibán (Djimon Hounsou) által megvezetett bohókás, részeg inasok (Russel Brand – Trinculo és Alfred Molina – Stefano) mintha Tolkien meséjéből előbújt Gollam által noszogatott Frodó és Samu lenne (persze, lehet, hogy a figurákat maga Tolkien is Shakespeare-től csente, csenhette, hiszen végül is az angol nyelv- és irodalom professzora volt…). A jó Gonzalo (Tom Conti) akár Dumbledor Roxfortból, Alonso (David Strathairn), Antonio (Chris Cooper) pedig ott van mindegyik Shakespeare-drámában. Természetesen érdekes, esszenciális Vihar-adaptáció Taymoré, bár én inkább mondanám valamiféle személyes vallomásnak, illetve elegáns búcsúnak. A mai idők tényleg nem kedveznek a könyveknek és más, efféle régi dolgoknak… Asanisimasa: 7/10

Szerintem a Tökös taták valamivel jobb magyar cím lett volna, de legalábbis nem rosszabb, mint ez a Született gengszterek… Nézem itt a reakciókat, igen megosztja ez a kis film a nézőket. Megy a vérhányás ezerrel, mintha fizetnének érte, ki húzza le jobban ezt az amúgy alapvetően bájos, vicces és megható gengszterfilmnek álcázott westernt (nyilván, innen jön az egész). Ilyen a mai közhangulat. Én viszont inkább Al Pacinóval vagyok, mert ennek a faszinak az arcának egyetlen rándulásában több van, mint az összes többi, manapság érdemmel-érdemtelenül felkapott és agyonajnározott fiatal hímpintynek együttvéve. A fiatalságnak (és a fogyasztói társadalom első számú, kiemelt célpontjának, a 18-49-es korosztálynak, vagyis annak inkább az alsó harmadának) jól kinéző, sármos és trendi sztárok kellenek, nekünk, serclinek (akik azért még számítanak) maradnak az öreg motorosok. Persze, a mai ifjak is megöregednek hamarosan, és ők is ugyanezt fogják mondani majd, hogy inkább jöjjön nekik az aggastyán Ryan Gosling haltekintete, iksz+ezredjére, mint ez a kis fiatal, nyikhaj XY, aki akkor lesz majd raj.

Szóval, a film, bár mai korban játszódik, sémáit tekintve alapvetően egy klasszikus western-klisére épül. Val, az öreg bandita (Al Pacino) 28 éves “üdülés” után épp szabadul a sittről, a kapuban várja öreg haverja, Doc (Christopher Walken), látszólag barátsággal, valójában azonban Tapsolós, a régi bandavezér megbízásából, hogy teljesítse rajta a régen esedékes vérbosszút, Tapsi fiának meggyilkolását. A legjobb barátom lesz a gyilkosom. A film Al kurvákkal, Viagra-túladagolással, rengeteg steakkel és néhány más, izgalmas “bulival” súlyosbított “utolsó útjáról” szól, ahová Doc haverjával kísérik el egymást.

Alapvetően színészi jutalomjáték a film, hiszen a történet több remek alkalmat nyújt arra, hogy Pacino, Walken és a vicces-szomorkás mellékszerepben feltűnő Alan Arkin számára, hogy elhumorizáljanak azzal a ziccerhelyzettel, ami egy öregedő, sántuló, fogatlan oroszlán karakterének megjelenítésében adódik. Abszolút szerethető karakter Val figurája, majdnem ugyanaz, mint a Donnie Brascóban: sutyi, topis, baromarcú, de mégis szerethető fazon, mert van stílusa, mert tud visszavenni az arcából, ha kell, de legfőképpen azért, mert emberből van. Kitűnő ellenpontja Doc visszafogott, óvatos, zavart figurája, aki udvarias, jómodorú, és van egy nagy titka is. A cselekmény ennek megfelelően, tényleg nem mondható pörgősnek, viszont szerintem éppen az lenne furcsa, ha ezek a bőven hatvan feletti, kiöregedett gengszterek úgy osztanák a lapot, mint ezelőtt harminc évvel tették (mondjuk, Pacino a Sebhelyesarcúban, vagy a Keresztapában, illetve Walken a New York királyában). Egyfajta bakancslista a történet, a benne foglalt történések is ennek megfelelően haladnak előre a borítékolható végkifejlet felé. Nincs benne hiba. Az olykor igen vaskos, önironikus humor, valamint az igaz barátság tanúbizonysága jótékonyan simítja el a kisebb dramaturgiai hiányosságokat. Nem egy nagy film a Született gengszterek, sem a falnak nem megyünk tőle, sem paradigmákat nem váltunk tőle, de egy könnyed, édesbús, vicces és szórakoztató másfél órára bőven megteszi. Asanisimasa: 7/10

Kitűnően jellemzi a mai kort az, hogy egy második világháborús lengyel történet épp olyan aktualitással bír, mintha ma történne. Ma ugyan már nem zárnak senkit faja, vallása vagy egyéb meggyőződése miatt gettóba, lágerbe, bár erre azért mutatkozna társadalmi igény, ahogyan ez a hírekből is kitűnik. Sajnos, pont azok nem járnak moziba, akikben ez az igény megjelenik…

Csatorna

Ki gondolta volna, hogy a huszadik századi lengyel történelemben milyen fontos szerepet kap a lengyel városok alapos csatornázottsága. Andrzej Wajda 1957-ben bemutatott Csatorna című filmjének kvázi főszereplője Varsó kiterjedt csatornarendszere, mely a ’44-es felkelés egyik fontos színtere volt. Részben rejtekhelyül, részben pedig az utánpótlás szállításának és raktározásának helyszínéül szolgált a labirintusszerű földalatti folyosórendszer, melynek útvesztőit értelemszerűen csak a helybéliek ismerték, a megszállók nem. Az eredeti funkcióból adódó bűz és fertő távol tartotta a kényes orrú náci megszállókat és csak a keletről várt szovjet csapatok totojázásának „köszönhetően” tudott elbukni a bátor felkelés. Eközben egy másik, hajdan lengyel, most éppen ukrán fennhatóság alatt lévő városban, Lvovban is fontos szerepet játszott a város alatt húzódó, zegzugos csatornahálózat. A németbarát ukránok által felügyelt városban ugyan szó sem volt felkelésről, egy önfeláldozó lengyel csatornamester bátorságának köszönhetően a patkányok lakta, erjedő ürüléktől bűzös csatorna mégis tucatnyi zsidónak jelentette a túlélés halvány reményét abban a városban, melynek hajdani népes zsidó lakosságának (az 1931-es népszámlálás szerint az akkor 312 ezres város egynegyedét) szinte teljes egészét gettóba, majd haláltáborba küldték. A város alatt című film az egyik túlélő hiteles elbeszéléseit megörökítő regény alapján készült, mintegy kegyetlen metaforájaképpen annak az emberi ésszel szinte felfoghatatlanul embertelen háborúnak, melyet túlélni szinte csak a pokol bűzös, rothadó szörnyűségeiben való elmerülésben lehetséges.

Íme, az ember

Agnieszka Holland filmjét teljes egészében áthatja az arra irányuló akarat, hogy a történet szereplőinek ábrázolásában, jellemzésében sehol ne jelenjen meg vak gyűlöletet szító, oktalan és ostoba sztereotípia. Ettől függetlenül, a jelenlegi listázós, szalonzsidózós, magyarkodós közhangulatban egyáltalán nem tudok elképzelni olyan magyar filmet, melyben például nyíltan beszélnének a zsidók tömeges legyilkolása iránt legalábbis közömbös, de sokszor éppen hogy azt támogató magyarok millióiról, mint ahogy itt beszélnek hasonló lengyelekről, ukránokról. Viszont, paradox módon azt is nehezen képzelem el magyar filmben, hogy a szenvedő zsidók tűnjenek fel negatív színben, követelőző, a halál torkában is alkudozó, vagy akár szemérmetlenül üzekedő páriákként… A mi szemünkön még túl vastag a hályog, ráadásul, mostanában még növekszik is. A zsidó származású Holland viszont e filmben mintát ad arról, hogy lehet szinte felfoghatatlanul bonyolult szituációban megnyilvánuló emberi sorsokat megmutatni árnyaltan, cizelláltan, éppen így érve el a történelmi hitelesség legmagasabb fokát. Valahol ott járunk, amiről Kertész Imre beszél a Sorstalanságban.

Socha mester

A történet főalakja a lengyel Socha (Robert Wieckiewicz), a lvovi (lembergi) csatornarendszer felügyelője, aki úgy ismeri a város alatti labirintust, mint a tenyerét. Kezdetben önző anyagi érdekek miatt segít a csatornában elrejtőző zsidóknak, azonban ahogy egyre jobban megtapasztalja a háború és a föld alatti lét borzalmait, úgy „bújik ki” belőle a nagybetűs ember. Mi sem mutatja jobban nagyságát, hogy a sok tízmilliós lengyelségből mindössze néhány ezer hozzá hasonló akadt…

Kényelmetlen képek

Kifejezetten kényelmetlen, rossz érzés nézni a filmet. Szorítja mellkasunkat a csatornajáratok szűkös klausztrofóbiája, az emberi ürülékben való állandó fröcskölődés, de főleg, hogy túlontúl tisztában vagyunk mindezzel a szörnyűséggel és soha nem kívánnánk, hogy még egyszer bekövetkezzen. Kifejezetten kényelmetlen érzést kelt az, hogy minduntalan eszünkbe jut, hogy azok most talán éppen a mozi mellett söröznek röhögve, akik a mai napon is az jelenti a szebb jövőt, hogy zsidókat, cigányokat, másként gondolkodókat rekesszenek ki lábszagú, sörgőzös szép új világukból. Pedig Holland mindent elkövet, hogy megszólítsa őket (is). Néha szinte alsós módon didaktikus (Jézus is zsidó volt, az apostolok is, a zsidók is lehetnek szőkék, stb.), néha pedig professzori módon, finoman árnyal, hogy abban hiba nincs. Csakhogy mindez úgy tűnik, még mindig csupán pusztába kiáltott szó… Asanisimasa: 8/10

Annyit mindenképpen ér François Ozon A házban című filmje, mint drága pénzen ideutaztatott, ám kiöregedett és megfáradt amerikai filmesek kétnapos élménybeszámolója, “mesterkurzus” címén, koszttal, kvártéllyal és még több koszttal. Ráadásul ezért elég csak a mozijegyet megfizetni. A film egy komoly rétege ugyanis nem másról, mint a történetmesélés, a dramaturgia szabályszerűségeivel foglalkozik, színesen, tömören és informatívan. Ettől kezdve, tényleg elég írni, írni és csak írni, és legalább nem kell hallgatni olyan bulvárjellegű, így felesleges információk özönét, mint hogy A-t milyen nehéz volt felkelteni a forgatáson, B milyen cipőt és miért nem viselt, és a többi, és a többi…

A film egyik főszereplője, Germain irodalomtanár, akinek hajdani írói ambíciói mára tisztán látó kritikai megjegyzésekké szelídültek. Ennek elszenvedője Claude, újdonsült osztályának egyik csendes, visszahúzódó tagja, aki viszont a bemutatkozó dolgozatban olyan írói erényeket csillogtatott meg, ami mellett a tanár nem mehetett el szó nélkül. Germain dicséretekkel fukarkodva, de jó tanácsokkal bőven ellátva további írásra buzdítja a fiút, be nem látható következményeket indítva el ezzel – a fiú ugyanis saját hétvégi kalandjait írja meg jelen időben és folytatásokban, melyek egyik osztálytársának házában történnek meg közte és osztálytársa, valamint annak családja között.

A “narratív struktúra”, mint dramaturgiai főcsapás furcsa és vicces sodra mellett e filmben újra Ozon kedvenc területére, a francia középosztály elfojtott vágyaiba, ambícióiba, unalmas hétköznapjaiba, problémáiba leskelődünk be az ablakon keresztül, sőt, olykor a fürdőszobafüggöny vagy a lépcső mögül is. Előjönnek újra Ozon jellegzetes témái, mint a homoszexualitás, sőt más szexuális sajátosságok, mint a gerontofília és a pedofília is, de csak jelzésszerűen, nagyon finoman, sohasem durván és erőszakosan, explicit módon.

A történetet sajátos humor szövi át, köszönhetően egyrészt Germain karakterének (Fabrice Luchini), aki jókorát merített egy önmagához képest visszafogott Woody Allenből. Erre még rá is játszik Ozon, ahogy művészettörténész-galériás feleségével (Kristin Scott Thomas) töltött hétköznap estéit megmutatja, azok a frivol, fanyar humorú megjegyzések tényleg jöhettek volna szinte bármelyik korábbi Woody Allen-filmből. Ennek ellenpontja Claude (Ernst Umhauer) “folytatásos regénye”, amely viszont Dexter Morgan vérnyomszakértő figuráját idézi meg, ahogyan írásaiban kommentálja az azokban leírt történéseket. A film műfaji megjelölése is ebből a “síkból” származhat, hiszen abban tényleg van valami thriller, ahogyan Claude behálózza osztálytársának kiszemelt családját, még akkor is, ha a végkifejlet mégsem lesz kifejezetten ‘thrilleri’.

Sajnos, másmilyen se nagyon lett a film fináléja, ekkora picit elfogyott a szusz, az ötlet a filmből, a befejezés kissé laposra sikerült. Addig viszont egy bravúrosan felfűzött, sajátos humorú, szórakoztató filmet láthatunk egy népszerűen megfogalmazott irodalom-, illetve drámaelméleti előadás keretében. Asanisimasa: 7/10

Fogalmam sincs, mit kezdenek majd ezzel a Hitchcock című filmmel azok, akiknek semmi különöset nem mond a címszereplő személye, illetve életműve, nem kell legyinteni, egészen biztosan lesznek ilyenek. Sőt, akkor sem lennék meglepve túlzottan, ha a többség olyan nézőkből állnak, akiknek Alfred csupán egy nagy kövér bácsi, aki valamilyen filmes volt Amerikában. Ezeknek a nézőknek valószínűleg a film nem lesz több egy bájos, romantikus szerelmi történetnél, melynek főszereplője egy jó pár évtizedet egymás mellett lehúzó, hatvanas házaspár.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy a film ennél tényleg nem sokkal több azoknak sem, akik kenik-vágják, mi az a suspence, többször látták a Szédülést, az Észak-északnyugatot, a Madarakat, még a jobbára nézhetetlen harmincas évekbeli, angol zsengéket is, a Psychóról nem is szólva. Ez a film nem arról szól, hogyan fektette le Alfred Hitchcock méretes, simára csiszolt gránitlapokból a krimi és thriller műfajának még évezredekig használatos főútvonalát, hanem feleségével, Alma Reville-lel való hosszú és gyümölcsöző kapcsolatának megbicsaklásáról, mely éppen a Psycho című film forgatása alatt következett be. A film ezenkívül tele van izgalmas, néhol vicces sztorikkal, a híres film készültének körülményeiről, ezek azonban csak tényleg azoknak fognak valamit mondani, akik ismerik e filmet, s annak híres jeleneteit. A thriller és horror műfajára vonatkozóan viszont semmi érdemleges nincs a filmben, így ebből a szempontból ez a film éppen annyit ér, mint egy akármilyen híres rendező kétnapos “mesterkurzusa” valamelyik pesti kispiszkosban. A Hitchcock tényleg nem több egy könnyed romantikus történetnél.

Annak viszont szórakoztató, akár tudjuk, ki volt ez a pacák, akár nem. Sacha Gervasi minden különösebb kunszt nélkül, lazán és profin vezényli le a bő másfél órát. Sir Anthony Hopkins irdatlan műtokájában néhány sebtiben odakent, szinte karikaturisztikus gesztussal “festi fel” a nagy rendező karakterét, ennyi éppen elég ide, azonban egy igazi nagy alakításhoz, amit Hopkinstól várhatunk és korábban megszoktunk, bizony kevés. Sovány, bár amúgy igen kövér. Sokkal jobbak viszont a női szereplők. Elsősorban Helen Mirren (Alma), bőven hatvan felett is energikus, szinte szép és szinte szexi. Scarlett Johanssont konkrétan nem ismertem fel Janet Leighként, s nem azért, mert úgy át volt sminkelve, hanem azért, mert szinte 100%-os Janet Leigh-é vált. Hmmm. Jessica Biel dettó (ő Vera Miles-t alakítja). De az is lehet, hogy ezek a hollywoodi szőkék tényleg mind ilyenek – hiába kereste belőlük Alfred is az igazit… Asanisimasa: 6/10

Az egészen biztos, hogy Amerikában minden évben születik legalább egy baseball-témájú film. Valamiért nem tudják megunni ezt a játékot, ami valamiért mégsem tudja meghódítani a világot, ellentétben például a kosárlabdával, jégkoronggal. A baseballt igazán komolyan nem veszi senki az USÁ-n és Kubán kívül, angol eredetije pedig ma már legfeljebb néhány százmillió indiai és pakisztáni utcagyerek szórakozása csupán (OK, túloztam egy picit). Az egész játékból Amerikán kívülre csak a jellegzetes sapka jutott el, valamint az ütő, de nem mint sporteszköz, inkább, mint önvédelmi-, illetve támadófegyver. Annyit tudunk az egészből (mi laikus nézők), hogy van egy játékos aki dob, egy pedig aki üt, aztán rohangálnak… Hogy mégis, mit eszünk az ilyen baseball-filmeken?

Azt, hogy mint minden sportban, a baseballban is van dráma, pontosan a játék természetéből adódóan. Ahol küzdelem van, melynek lesz győztese és vesztese, akár még a csapatba kerülést illetően is, abban mindig van dráma – azt pedig értjük, arra szükségünk van, mert általa tisztul a lélek, erősödik a jellem. Ilyenek. Az utolsó csavar című film a már aggastyánkorú, és -kinézetű Clint Eastwood jutalomjátéka, melyben a rendezést már nem vállalta (azt Robert Lorenz abszolválta a forgatókönyvvel együtt), csupán mint executive producer felügyelte a projekt biztos futását. Clint bácsi egy idős baseball-játékos figyelőt alakít, aki játékosokat szerződtet neves csapatokhoz. Élemedett kora immár meglátszik egészségén is, látása romlik – így munkájának minősége is veszélybe kerül. Viszont mindent tud a játékról, és különféle külső segítség igénybevételével még mindig pontosabban tudja megítélni az adott játékos valódi tehetségét, mint az irodában ülő, számítógépes statisztikák elemzéséből következtetéseket levonó és döntéseket hozó fiatal kollégája. A film nem kétséges, hogy a régi értékek és a valódi tehetség dicséretéről fog szólni, amit mi tagadás, örömmel konstatálunk, főleg, hogy egy bájos szerelmi szál is átszövi a történetet, persze, szintén erősen kötődve a baseballhoz.

Amúgy ne várjunk semmi extra izgalmat, semmi formabontó, innovatív dramaturgiát, se meghökkentő tanulságot, paradigmák váltását, Az utolsó csavar egy idős, tekintélyes republikánus polgár masszívan konzervatív értékrendjét tükrözi, minden ízében, másodpercében. Akár unalmasnak is mondhatnánk, ha nem nyűgözne le az a megingathatatlan biztonság, ami sugárzik Clint Eastwoodból. Szó sincs ultraortodox agybajról és nyikhaj módon parasztot vakító, gőgös hatalmi arroganciáról, mint amit honi konzervatívjaink hisznek konzervativizmusnak, Eastwood az 1789-es beiktatása óta mindössze 27 (!) alkalommal módosított Alkotmány alapelvein áll két lábbal, biztosan. Nincs is ezzel baj, megingathatatlan, mint kőszikla a viharban. Még mindig hiteles minden vásznon töltött pillanata, bár már szemlátomást igen fáradt. Jó látni mellette a mindig jó és megnyugtató John Goodmant, a csinos Amy Adamst és a “sokkal jobb színész, mint popsztár” Justin Timberlake-et is. A végén győz az igazság (vagyis a tehetség), az amerikai lobogó is lobogna fennen, ha nyílna erre alkalom, a vén kecske sót nyal, az ostoba viszont porba gyalázva, szerelmesek egymás karjaiban. Talán jobb lett volna valami még méltóbb, még “nagyhatásúbb” filmben búcsúztatni Clint bácsit, de még az is meglehet, hogy nyílik erre alkalom, még több is. Asanisimasa: 6/10

Kicsit meglepve konstatálom, hogy Ang Lee Pi élete című mozija az idei Oscar-cécón 11 jelölésből 4-et be is váltott, ráadásul köztük a legjobb rendező igen magasra testált szobrocskáját is. A többi (operatőr és vizuális effektusok, valamint a filmzene) érthető, hiszen a film tényleg baromi látványos (adott esetben 3D-ben is), s a nyugati fülnek kellemesre szelídített indiai ihletésű zene sem bántó. De azért ne essünk túlzásokba, ez azért mégiscsak egy mese, mely minden puccparléval fölvértezve rágja szájunkba azt a maszlagot, amivel a vallások is próbálkoznak már néhány ezer éve (melyik, mióta). Hogy minden egyértelmű legyen, a végén még tagoltan, jól érthetően, a szavakat lassan formálva, zanzában is megkapjuk a messzidzst.

A történet Yann Martel regényének filmváltozata, melyből megtudhatjuk, hogy akkor járunk jobban, ha vegetáriánus életmódot folytatva egyszerre vagyunk hinduisták (33 millió kisebb-nagyobb istennel), Mohammed követői és keresztények (horribile dictu, még zsidók is – ez is elhangzik a filmben egy elejtett félmondatban), mert akkor szépnek látjuk még a szart is, barátnak a halálos ellenséget, hidegnek a meleget, melegnek a hideget, nedvesnek a szárazat és száraznak a nedveset. Akkor tök jó lesz nekünk, a halál pedig mindenkinek ugyanolyan lesz. Legyintsünk a több ezer éves hitvitákra, elvekre, tézisekre és antitézisekre, érvekre és ellenérvekre, melyekbe és melyek okán, mintegy mellesleg, pro és kontra sok százmillióan haltak már bele az emberiség történetében, legyen elég annyi, ha azt hazudjuk magunknak, hogy ez a szar, amiben éppen vagyunk, az egy szép, boldog, barátságos világ, akkor az az is lesz. Hát ja. Csak ne érjen a seggünk a hideg falhoz, illetőleg, ne borítsa ránk a szomszéd székben ülő néző a kólájába áztatott ízes-büdös pukikukiját. Akkor jó lesz nekünk, tényleg.

Ezért az idegesítően giccses, gondolatilag sekélyes és zavaros, buta vallási pluralizmus-propagandáért, illetve annak elemi szintű, didaktikus tálalásáért semmi szín alatt nem érdemelt Ang Lee elismerést. Főleg nem, hogy a film irodalmi adaptáció. A bevezető képsorok furcsa, légies hangulata a viharjelenet után gyorsan émelyítővé, erőltetetté válik. A CGI-masiniszták dolgoznak is gőzerővel, ám ennek eredménye egy hamis, minden ízében, izmában, tekintetében és mozdulatában hamis, ál-világ. Olyan az egész film, mintha mondjuk, a Beckham-házaspár játszaná el a Biblia Paradicsomból kiűzetés-jelenetét… Látványos, de hazug, vásári, csiricsáré. Ebben a művilágban minden történés is művi, igaztalan farizeuskodás, hiába minden erőfeszítés a jó szándék bizonygatására. Nem hiszem el Pi életét, sőt, kifejezetten gusztustalan terméknek tartom, mely káros az emberi értelemre és az egészséges emberi életvitelre. (Amúgy, nem lenne vele semmi bajom, ha véget érne a mexikói tengerparton, akkor azt mondom, hogy jaj, hát egy jó kis édeskés, délutáni mese – de ami utána jön, az a negyedóra, az maga a fertelmes és megbocsáthatatlan agylágyítás.) Asanisimasa: 3/10