asanisimasa

Francis “Francie” Brady akár valóságos személy is lehetne, mivel Patrick McCabe igen alaposan, részletesen megrajzolt, hiteles környezetet teremtett köréje, annyira átélhetőek és érthetőek későbbi szörnyű tettének motivációi. Nem véletlen, hogy mind a regényben, mind a Neil Jordan által rendezett filmváltozatban maga a főhős meséli el történetét, egyes szám első személyben, bizarr humorral és ékesszóló modorban. Pedig A kis véreskezű nem élt a valóságban, nem darabolta fel egyik gyűlölt iskolatársa édesanyját egy hentesbárddal, miután közvetlen közelről fejbe lőtte egy disznók ölésére szolgáló pisztollyal, valamikor 1962-ben, az írországi Monaghanben. De akár élhetett volna is…

A kis Francie élénk fantáziájú, talpraesett fiúcska volt, aki Gabriel nevű barátjával úgy töltötte az időt, ahogy minden valamirevaló 10-12 éves fiú, bárhol a világon. Indiánosat játszik, olykor besegít otthon, de inkább lóg, felnőttekkel szemtelenkedik, valamint Philipet, az eminens osztálytársát szívatja. Francie azonban igen rossz körülmények között élt. Édesanyja labilis idegzetű, érzékeny asszony, akit hajdan ígéretes zenészi karrierjét elivó férje szóban és tettben bántalmaz. Később a nő öngyilkos lesz, apja pedig tüdőbajban halálozik el. Aztán Francie-t pedofil papok nevelik, akik molesztálják, egyetlen barátja az iskola pedellusa, aki hajdani IRA-aktivista. Francie megszökik, csavarogni kezd, és filmek, képregények részleteiből és vallásos látomásokból egyre furcsább, szürreálisabb valóságot épít magának védelemképpen. Eközben Monaghan városában elbűvölő modorú, kedves fiúcskának tartják, akit mindenki sajnál nehéz sorsa miatt és senki nem sejti, milyen szörnyű indulatok forrnak kis fejében…

Neil Jordan gyakorlatilag híven követi a regény szerkezetét, cselekményét és sikeresen találja meg azt a képi és narratív nyelvezetet, mellyel hitelesen és igazából “be nem avatkozva” tudja azt tolmácsolni. Nem véletlenül kapta meg a film az egyik legszínvonalasabbnak tartott Berlini Filmfesztivál fontos díjait is. Kiváló a Francie-t alakító, égővörös és szeplős Eamonn Owens, mellette pedig az ír film (és Jordan) olyan emblematikus arcai asszisztálnak, mint Stephen Rea, Fiona Shaw vagy a kopasz rockénekesnőként elhíresült Sinead O’Connor. Érdekes, tanulságos (és brutális) film, mely talán csak Jordan túlzott regény-, és betűhűsége miatt nem lett igazán híres. Asanisimasa: 7/10

Szóval, máma már nem hasad tovább… Hull a ménkű az égből, emberek egymáson taposva menekülnek sikoltozva, lefelé a szűkös lépcsőházban. New York is under attack. Azok a burnuszos kurafik (egy félmondat szól róluk a filmben, hogy megtanulták használni a cuccost… spoilerveszély továbbra is) nyilván piszkos bombára váltották az eltérített személyszállító repülőgépeket, nyilván ők se szívesen gyilkolják már magukat fölöslegesen, meg hát hatékonyabb eszköz is a gyaur kutyák mészárlására. Annyi biztos, hogy nem igazi atombomba, mert akkor nem lenne sikoltva menekülés. Atomvillanás balról, oszt’ annyi is. Volt New York, de már nincs.

A Hasadás című apokaliptikus pszicho-horrorban azonban sikoltoznak, tehát élnek, s így néhányan megpróbálják a túlélés című játékot is Xavier Gens egyenetlen, de nem hibátlan dolgozata szerint. Tehát az ok csakis piszkos bomba lehet… De akkor mit keresnek itt ezek a szemmel láthatóan amerikai vegyvédelmi szkafanderbe öltözött, igen agresszív fazonok, akik gondosan kiépített, sugárzásbiztos hernyóalagutakkal összekötött laborokban kísérleteznek ellopott gyerekekkel?! Miért rabolták el a filmben szereplő csoport egyetlen anyjának egyetlen gyermekét? És hová tűntek a végére? Az amúgy látványos finálé látképének függvényében, honnan volt áram és levegő abban a pincében, aminek az előbbi szkafanderes fazonok lehegesztették az ajtaját? Miért nem vágták el egyszerűen a kábelt? Van még kérdőjel sok – nem tudom, miért nem lehetett ezt a filmet, még bőven az előkészítési fázisban végigengedni néhány olyan, korábban forgatókönyvet is látott emberen, akik esetleg képesek egy történetet logikusan is végiggondolni?

Amúgy a film nagy része, ami a pincében zajlik, végül is nem rossz, olyan, mintha a Stanford egyetem hetvenes évekbeli hírhedt börtönkísérletét feldolgozó, igen jól sikerült német Kísérlet című film egyik verzióját látnánk. Jó színészek, viszonylag elfogadhatóan kidolgozott, pszichológiailag is értékelhető lelki és érzelmi összezuhanás, ami az információ-, élelem- és ivóvízhiányos, klausztrofób környezetben törvényszerűen fordul horrorba. Viszont nyilván kellett valamit kezdeni azzal is, hogyan kerültek hőseink ebbe a szituációba – na ez viszont már nem sikerült. Mintha két film lett volna egybevágva, azonban arra már nem jutott pénz/idő/energia/ötlet, hogyan legyenek a varratok elsimítva. A hasonló tematikájú, néhány évvel korábban készült spanyol Sötét óra című filmnél viszont jobb, mert legalább történik benne valami… Nem sok, de legalább valami. Amúgy az egész film eléggé felületes, logikátlan és következetlen fércmű. Tényleg, mit jelent a cím? Mi hasad? Asanisimasa: 4/10

Ben Affleck túl jóképű, túl lányosan jóképű ahhoz, hogy kapásból komolyan vegyük, és azért tegyük hozzá, hogy túl sok szar filmben is láthattuk ahhoz, hogy elfogadjuk tehetségét. Pedig kevesen nyitották karrierjüket Oscar-díjjal – igaz, azt Ben nem színészkedéséért, még csak nem is rendezésért, hanem forgatókönyvért kapta ’97-ben, a Good Will Huntingért. Ennyiből már látszania kéne, hogy nem hülye gyerek ez, de aztán ergya filmek jöttek, Armageddon, vagy Kevin Smith általam nem különösebben értékelt filmjei, romantikus komédiák… Aztán rendezett két igen kemény, realisztikus krimit, kvázi bűnfilmet (Hideg nyomon, illetve Tolvajok városa), amire már muszáj volt jó nagyot rábólintani.

Ezzel az Argo című új mozijával (a magyar cím azért Az Argo-akció, mert Árpa Attila nálunk már elhasználta az eredetit) pedig alaposan révbe érhet, hiszen már kapott egy rendezői Golden Globe-ot, és jelölve vagyon egy raklapnyi Oscarra – komoly nyerési eséllyel. Nyilván nem kérhető számon Hollywood aktuális üdvöskéjétől, hogy képben legyen a tetszhalott magyar filmgyártás termékeivel kapcsolatban, ráadásul az Argo elég nehezen megkerülhető cím, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel: 1979-ben Khomeini hatalomra jutása idején a fellázadt irániak elfoglalták a teheráni amerikai követséget, ahonnan csak hat munkatárs tudott átszökni az Iránnal akkor még viszonylag békés viszonyt ápoló kanadai követségre. A CIA megmentésükre egy vakmerő akciót szervezett, ám ezúttal nem a GI Joe-ké volt a főszerep, hanem egy idiótának tűnő ötleté. Azt találták ki, hogy az amerikai diplomaták adják ki magukat kanadai filmesnek, akik helyszínt keresnek Argo című sci-fijükhöz Teheránban, s így, ennek kapcsán talán ki lehet őket menekíteni az országból. Ennek történetét meséli el a film.

Jó kis magyar rosszindulattal, persze, rögtön közbe lehet vetni, hogy érthető a díj- és jelölés eső, hiszen nem elég, hogy újra Amerikát fényezik benne, ráadásul még Hollywood is amerikai emberéleteket ment hathatós közreműködéssel… A film azonban tényleg jó, és csak az jöhet az ilyen összeesküvés-elméletek táplálta cinikus okoskodással, aki nem látta azt. Az USA kormánya, kormányzati emberei (kevés kivétellel), politikája egyáltalán nem jelenik meg benne pozitív színben, Affleck kerek perec kimondja, az Államok felelősségét az iráni córesz ügyében. Később, a túszszabadítás feszült drámájában sem éppen az áldozatos segítőkészségben jelennek meg a CIA ügynökei. A film elején bőséggel lángol a csillagsávos lobogó, s bár a fináléban újra látjuk, immár sértetlenül lobogva, azért ez nem ad okot túlzott nemzeti büszkeségre. Nem kap kevesebbet Hollywood sem, bár itt Ben megelégszik a szimpla “leidiótázás” udvariasnak, szervilisnek és haszonlesőnek egyáltalán nem mondható gesztusával. Az egész túszdráma mindössze egyetlen ügynök állhatatosságán és tehetségén múlik: Tony Mendezt természetesen maga Affleck játssza, aki e figurával egy új, ám mégis tipikus amerikai hőst teremtett meg.

Ben Affleck remekül teremti meg az 1979-es, forrongó Teherán vad és dühös atmoszféráját, éppen ez az, ami viszi az egész filmet. Szinte híradó-hitelességű tömegjelenetek, valódi, izzó gyűlölet a szemekben, szinte tapintható a feszültség. A túszokat játszó színészek spontán reakcióikkal, keresetlenségükben hihető viselkedésükkel ezt a szuszpenzt tovább pumpálják. A drámát ellensúlyozandó kontrapunktként kitűnően működik a hollywoodi projektet menedzselő két szőröstökű profi: John Goodman az Oscar-díjas John Chambers szerepében, valamint Alan Arkin, akinek viszont Oscar-jelölést ért Lester Siegel producer fiktív karakterének megformálása.

Szép ívet húz a film, talán csak a finálé csúcspontja utáni levezető rész nyúlik picit hosszabbra, mint az ildomos. Jó ritmusú, feszült és hiteles túszdráma az Argo, egyben realisztikus kémfilm is, hiszen általa (ismét) betekintést nyerhetünk a CIA módszereibe. Nem meglepetés, hogy nem találunk itt méregdrága Bugattikon száguldozó, vodka-martiniket hörpölő James Bondokat, ellenben a tök hétköznapi férfiakkal és nőkkel, akik félnek, sőt, rettegnek feladatuk teljesítése közben, akik hibáznak, sőt, hibát hibákra halmoznak és néha csak a szerencsén múlik életük. Asanisimasa: 8/10

Vannak azért fanyalgó hangok, főleg a kritikai oldalon, míg a nézők rajongói szegmense már dafke rajong Quentin Tarantino új filmjéért. Véleményem szerint pedig az lenne a nagy halál, ha QT egy olyan filmmel állna elő, amire úgy tódulna a nép, mint bármelyik Alkonyat-vacakra, miközben a “szakma ” a Rohadt Paradicsomon licitálná egymást túl az ájult lihegésben. Az a film tuti egy nagy kupac szar lenne… Ezzel szemben, szerintem a Django elszabadul szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek.

Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani tisztelgés az olasz spagetti-westernek előtt csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt.

Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal, személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. Tarantino e filmmel sarkosan kiáll a feketék egyenjogúsága mellett, ami akkor is nagy szó, ha jelenleg az USA elnöke is fekete. Délen ugyanis a mai napig nagyon szomorúan veszik ezt tudomásul. A műfaji filmeknél sokszor használt bosszú-dramaturgiát eposzi méretűvé dagasztott történetben gyakorlatilag az egyetlen pozitív fehér szereplő Schultz, a német (Christoph Waltz). A többi fehér aljas gazember, középpontban a gyakorló pszichopata Calvin Candie ültetvényes démonikus figurájával (Leonardo Di Caprio). Az egyenjogúság jegyében viszont “jó” fekete is legfeljebb kettő (Django – Jamie Foxx és kedvese, Brünhilda – Kerry Washington) akad, a többi vagy megnyomorított, akaratgyenge “birkanyáj”, vagy megalkuvó, fehérek seggét nyaló szemétláda (Steven – Samuel L. Jackson). Igaza természetesen csakis a jóknak lehet, mint ahogy ők is győznek. A lényeg a “hogyan”.

Amiket sokan önismétlésnek bélyegeznek, azok valójában Tarantino jellegzetes stílusjegyei. Sokat pofáznak a filmben, mint ahogy QT összes filmjében sokat pofáznak. Valamiért imádja a nyakatekert, bő lére engedett magyarázatokat (itt pompás médiumra talált Christoph Waltz személyében, aki séróból adja a tudálékos, okoskodó figurát), melyeket hallgatva még a szelídebb nézők is gyakran keresik övükön a pisztolyt, hogy lelőjék azt az idegesítő faszkalapot, aki éppen a vásznon ossza az észt – de az is igaz, hogy a világon kevesen tudnak olyan szellemes, meghökkentő logikai vargabetűket rajzoló párbeszédeket írni, mint Quentin. E filmben olykor tényleg túlhúzta picit ezeket, de ha azt vesszük, hogy sokan kifejezetten ezekért a parttalan locsogásokért szeretik Tarantino filmjeit, akkor mindjárt más a helyzet. Vér, halál, öldöklés – Tarantino másik mániája. Van ilyen is, már-már szinte bizarr módon szétrobbanó térdkalácsok, kulcscsontok, könyökök és ember- és lókoponyák garmadával, a vérszökőkút néha az égig lövell. QT ebben az orgiában ezúttal is elmegy odáig, hogy saját magát is elintézi, egy, a szó szoros értelmében bombasztikus cameóban.

Valamiben viszont tényleg kevesebbet mutat ez a film, mint a korábbiak. A Django elszabadul képileg meglehetősen jellegtelen. Azok a markáns, kifejezetten hivalkodó stílusjegyek, melyek vizuálisan annyira jellegzetessé tették pl. a Ponyvaregényt, a Jackie Brownt, vagy a Kill Billt, itt hiányoznak. Egyedül a zenei körítés egy része hozza az elvárt spagetti western-ízeket, a fekete-tematikához illő másik rész mellett, de Tarantino a pontosan eltalált soundtracket mindig biztosan fogja hozni. Az a néhány gyors zoom, főleg a film elején, édeskevés, hogy látványában megidézzen valami szélesvásznú, hosszan elnyúló “spagettiset”, olyan igazi, vadnyugati tájat is alig látni. Minden zöldell, vagy éppen hull a hó (Délen? Hát ezt hogy?). Semmi poros országút, borostás, rosszfogú, koszos körmű pofák, bokáig érő, felleghajtó köpenyek, helyette életképek a Tamás bátya kunyhójából… Ja, igen, láthatjuk-hallhatjuk még Franco Nérót is, mint “friendly appereance”, három percben, de hát ő sem hozza már az igazi Django, vagy akár Keoma fílingjét… Másrészt, Dél az messze nem Vadnyugat, és így meg akkor helyes a látvány. De akkor hol spagetti? Szóval, ez nekem nem stimmel…

Az viszont biztos, hogy ilyen westernt senki nem csinált még a világon, s ezzel Tarantino mégiscsak olyat alkotott, mint amit előtte senki sem. A Django rendhagyó, eredeti, szúrós és szögletes mű, amilyennek szerintem lennie is kell. Az út pedig továbbra is nyitva áll Tarantino előtt (ha akar még filmezni egyáltalán), jöhet egy scifi például, aztán én már régóta várok egy vad szexfilmet tőle, de lehetne egy ókori, ógermán szandálos-gyilkolós is… Hadd ne én adjak neki tippeket. Asanisimasa: 8/10

A legtöbb férfi életében bekövetkezik az a pillanat, amikor hátat kell fordítani a haverokkal való sörözéseknek, a felelőtlen bulizásnak, valamint egyéb léhaságoknak, és a nagybetűs élet kilátástalan, unalmas szürkesége felé kell vetnie véreres tekintetét. Ennek a nehéz pillanatnak megragadására vállalkozik a Barátom, Knerten-mesefilmekkel debütáló norvég Martin Lund új filmjében.

Attól függ

Hogy mikor lesz egy pasiból férfi, az nagyban függ attól, hogy milyen kultúrába, milyen társadalmi osztályba szocializálódik bele, milyen családi, esetleg vallási hagyományok szabják meg útját. Egy szegényebb társadalomba születő fiú általában sokkal hamarabb lesz felnőtt férfi, mint egy gazdagabban. Sok esetben a „pasikor”, a 16-26 éves korig tartó időszak teljes egészében hiányzik is, hiszen aki munkára fogható, annak mihamarabb dolgoznia kell, mert enni muszáj. Sokszor vallási, és/vagy kulturális hagyományok is megszabják, hogy egy fiú már gyerekkorában tudja kit fog elvenni, sokszor össze is adják a gyerekeket (például Indiában). Értelemszerűen, ilyen esetekben a gyermekkorból egyből a felnőttkorba lép az ifjú, s például az e filmben is tárgyalt tünetegyüttest ő megússza (ám ettől neki még semmivel nem lesz jobb/rosszabb). A fejlettebb, gazdagabb, modern társadalmakban azonban a gyerekeket nem kísérti a létfenntartás szüksége, a szüleik rendelkeznek olyan anyagi biztonsággal, hogy a gyerekek nyugodtan tanulhatnak, képezhetik magukat, akár több egyetemi szemeszteren keresztül is. Nyilván vannak sokan, akik itt is szereznek egy szakmát, gyorsan megnősülnek és 40 évesen már unokáikat sétáltatják, vagy ifjúkorukat a karrierjük minél magasabbra futtatására áldozzák, de vannak sokan olyanok is, akik az előbbi nagypapáknál alig fiatalabban még mindig a főiskolás haverokkal randalíroznak, az anyuhoz viszik mostani a szennyest, és ott is ebédelnek egy rendes, hétvégi tivornya után. Ilyen pasi Henrik (Henrik Rafaelsen) is, a Pasiból lett férfi fő-antihőse, aki komoly dilemma elé kerül a filmben. Barátnője, Tone (Janne Heltberg) gyermeket vár és ehhez a projekthez egy komoly, megbízható, felelősségteljes Henrikre van szüksége. Henrik azonban jelenleg még inkább csak egy bohókás, idétlen „pasi”, a szó összes értelmében.

Klisék nélkül

Nyilván többféle megközelítési mód adódhat egy ilyen „trauma” feldolgozásához. Mivel az életet alapvetően meghatározó fordulópontról van szó, lehetne drámában, mély, pszichologizáló attitűdből nézni Henrik „vergődését”, de egy skandináv filmben, ahol az ilyen nézőpont klasszikusnak számít, ez igen közhelyes lenne – legyen a mű bármily hiteles is. Lehetne amolyan Amerikai pités, cseppet sem szégyellős, obszcenitásba hajló komédiában gondolkodni – ami viszont szintén közhelyes lenne, a nézők 99%-a legyintene, hogy „még egy dilis amcsi film a lúzerekről”. Kit érdekelne az ilyen? Martin Lund, aki írta és rendezte e filmet, úgy próbálja szarva közt a tőgyét elkapni a tehénnek, hogy mixel. Nem akarja a férfivá válás problematikáját elviccelni, ezért a drámaiságot amolyan dán dogmás, dokumentarista ízű, expresszív történetmeséléssel és színészvezetéssel hozza be a filmbe. A kamera nem fényez, nem ködösít, néha teljesen belemászik a szereplők aurájába és megmutatja a lehető legelőnytelenebb arcukat. Ékes példa erre, amikor Henrik felébred, arcán a mély barázdákat a párna ráncai és nem pedig a sminkes alkotta. Viszont hogy ne csak hiteles legyen a mű, hanem szórakoztató is, Lund filmjében hajlandó lemenni egészen a legalpáribb tahóságig is. Simán bemegy Henrik és haverijainak squash-öltözőjébe és azokat a homoerotikával is játszadozó, ám igazi macsó „pasis” ugratásokat megmutatja, amit a csajok eddig legfeljebb csak elképzelhettek. Nem beszélve Henrik kulcsfontosságú „kalandjáról” a Pán Péter-kifestőkönyvvel, amiről egy szexuálpszichológus egészen biztosan órákig értekezne.

Takarékosan

Igazi skandináv módra takarékos a film, értsd ezt úgy, hogy Lund nem beszéli agyon a témát és nem is szórja rá a pénzt. 80 perc az egész, stáblistával együtt, és minden benne van, amit a felelősségteljes férfivá válás problematikájáról elmondani kell és érdemes. Az alapszituáció, Henrik és Tone gyermekvállalása olyan banális, aminél banálisabb nem lehet semmi. Azonban ahogyan ezt elmeséli, az a természetesség és személyesség, amilyen meghökkentő fordulatokkal színezi, az igen bravúros. A sztori úgy tartja meg általános érvényét, hogy közben az egyediség hitelével teszi megkérdőjelezhetetlenné. Önazonos hitellel játszanak a színészek is, egy olyan dramédiában, melynek lényegét szinte minden férfi átélte, illetve át fogja élni. Aki nem, annak viszont valami biztosan kimaradt az életéből… A kérdés csak az, vajon a csajok el tudják-e őket cipelni e filmre? Asanisimasa: 7/10

Az öregedés egyik legbiztosabb jele, amikor egy férfiember egyre jobban hajlamos elragadtatni magát. Egyre gyakrabban felejti el a cinikus beszólogatás atombiztos önvédelmi gyakorlatát, egyre gyakrabban sír buta filmeken. Nos, én A nyomorultak kb. huszadik percében (Fantine “áriájánál”) elkezdtem zokogni és ez így is ment egészen a vége főcímig, sőt még azon túl is, ahogy hazafelé bandukoltunk a hóesésbe burkolózó Andrássy úton. Csak mondom, a film mintegy 160 perc. Öregszem.

Sosem volt a szívem csücske a musical. Ha elképzelem ugyanezt a művet, mondjuk az Operett, vagy a Madách színpadán, a nálunk megszokott, “iszonyúan tehetséges” bulvárcelebből musicalsztárrá avanzsált (vagy “visszalépett”) gyíkarcok főszereplésével, rögtön vért hányok. Nem bírom a csúszómászós, ragacsos cukrot. Nem szeretem a musicalt… Persze, ha jobban belegondolok, szűken vett kedvenc filmjeim között is találok belőlük, nem egyet. A Hair, a Mindhalálig zene alapművek számomra. A Moulin Rouge, bár az nem színpadi adaptáció, de akkor is. A Jézus Krisztus Szupersztárt gimnazistaként kezdtem fordítani, szótárból, úgy, hogy soha nem tanultam angolul. A soundtrack albumot rongyosra hallgattam, a filmet is láttam párszor. Tudom, rockopera. Ja, persze. Nekem musical. Mint ahogy az Evita, vagy a Kabaré is. Hogy táncoltak a West Side Storyban, vagy a Tánckarban! De ezek nekem “csak” filmek… Színpadon, éppen a jelzett averzióim miatt, nem láttam sok musicalt, viszont a Kabarét és a Sweet Charityt imádtam az Operett padlásán, bár azokat Alföldi rendezte, aki szintén utolja a cukormázas bájolgást. Persze, ezek a híres musicalek valójában drámák is, a maguk műfajilag kötelező sarkítottságában. Van érvényes mondanivalójuk, és nem csupán szórakoztatni akarnak minél gyorsabban és minél célirányosabban. A nyomorultak is ilyen, persze, ha mondjuk, Miller Zoltánt vagy Sasvári Sándort kéne nézni benne, azt nagyon nem szeretném. De Hugh Jackman (Valjean) és Russel Crowe (Javert) nem Miller és Sasvári, hála istennek, mégha az utóbbiak adott esetben jobban is énekelnek náluk.

Claude-Michel Schönberg (és tsai) musicaljét nem ismertem korábban, de a történetet igen. Még olvastam is, és láttam filmen Jean Gabinnel, Belmondóval, Depardieu-vel – de azokban nem fakadtak dalra minduntalan. Így féltem picit, de végül is nem okozott csalódást, valóban a műfaj egyik csúcsdarabja A nyomorultak című musical (is). Néhány nagy sláger, valamint közérthető, de a tömegízlésnek azért nem túlságosan “alámenő” átkötő zenei betétek és recitativók. Mivel amúgy az opera műfaja közel sem olyan idegen tőlem, mint a cukormázas operett és musical, a recitativók nem okoztak nehézséget, és nem gondolkoztam olyan hülyeségeken, hogy miért kell énekelve elmondani a párbeszédeket (mint azt olvastam idekapcsolódóan egy fórumban). Viszont Tom Hoopertől, a rendezőtől igen komoly merészség volt bevállalni azt, hogy próza, gyakorlatilag néhány félmondattól eltekintve teljesen száműzve legyen a filmből – ami valahol mégiscsak elsősorban egy termék, amit el kell adni. Ráadásul úgy, hogy korábban egyáltalán nem énekesi tehetségükről ismert, amúgy persze, komoly, első vonalbeli sztároknak kell megküzdeniük a hangjegyekkel, kottában leírt párbeszédekkel. Hooper azonban itt nem állt meg, és manapság már szinte öngyilkosan forradalmi lendülettel egyenesen odáig ment, hogy a dalbetéteket a forgatási helyszínen, egyenesben, élőben vette fel egy szál zongora kísérettel és a zenekari részeket tették csak hozzá utómunkában! Mindezt olyan színészekkel, akik nem énekesek! A végeredmény azonban, úgy gondolom, őt igazolta.

Elképesztően erős, intenzív és természetes jelenség a vásznon az összes szereplő, Jackmantől a döbbenetes szép/rút Anne Hathawayen (Fantne) át a meglepő Sacha Baron Cohenig és a nem meglepő Helena Bonham Carterig (Thénardier házaspár), no és a gyerekek… Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem képzett, simára csiszolt hangú, ám nulla drámai kifejezőerővel rendelkező “szép” musicalszínészeket kellett néznem, hanem igazi színészeket, akik ugyan néha alaposan megküzdöttek a hangokkal, de azt semmilyen pontosan eltalált kétvonalas C nem pótolja, ha egy “áriát” vágás nélkül, premier plánban nézhetek végig, és azt el is hiszem mindenféle kétely, hitetlenkedés nélkül! Márpedig drámából, keserű emberi sorsból van bőven A nyomorultakban…

Mondják, túl van nyújtva a film – szerintem pedig Hooper és a forgatókönyvírók a lehető legszorosabbra húzták Victor Hugo történetét. Ha ennél feszesebb lenne, már nem lenne világosan érthető az évtizedeken átívelő sztori, annak történelmi háttere, valamint a benne szereplő figurák motivációi. Valjean és Javert konfliktusában még így is nagyban apelláltak a közismertségre, azt csak elég szűkszavúan kötötték a nézők orrára, valójában mi áll az ellentét hátterében. Mivel az alaptörténet is meglehetősen gazdagon áramló, sőt, hömpölygő, így a filmtől sem lehet egyetlen, szakadatlan ívet elvárni – hiszen ellenkező esetben az már nem A nyomorultak lenne, hanem annak nyomán valami, ez azonban nem volt célja az alkotóknak. Ők A nyomorultak című musical filmadaptációját kívánták megalkotni, amit maradéktalanul teljesítettek is.

A film vizuális koncepciója (Danny Cohen) nélkülöz minden formabontó, avantgárd jegyet, tökéletesen konvencionális. Hooper elgondolásának megfelelően, a figurák (és az őket alakító színészek) drámaiságát hozza előtérbe a következetesen alkalmazott premier plánokkal, amiket szépen és főleg, ízlésesen ellenpontoz a lenyűgöző panorámákkal. CGI-hegyek, igen, de akit nem vág mellbe a nyitókép monumentalitása, vagy a zárókép grandiózus emelkedettsége, az hazudik. Egyáltalán, akit nem vág mellbe ez a film, és minden benne foglalt nagyszerű gondolat, a bűn, a bűnhődés, valamint a megbocsátás, a szabadságvágy, a hit, az irgalom, a gondoskodás, aki azon rágózik, hogy “jaj, hogy nyávog a Russell Crowe”, annak nincs szíve. Vagy hazudik. Vagy fideszeskonzervatív royalista, ami a legrosszabb. (Vagy csak én öregszem menthetetlenül…) Asanisimasa: 10/10

Ha valaki keresett már állást, márpedig szerintem mindenki volt már ilyen helyzetben, akkor pontosan érzékeli azt a szituációt, amikor egy állásra végzettségét, nyelvtudását, tapasztalatait és ambícióit illetően ő a legmegfelelőbb jelentkező, mégis mindig azt a húszéves nagymellű/sportosan nyálas szőkét veszik fel. Furcsa gondolatokat szülnek az ilyen kudarcok…

Férfimunka, női munka

Bizonyos esetekben igen nehezen változnak a társadalmi konvenciók. Ilyen például néhány szakma. A legtöbb országban, a legtöbb kultúrában a mai napig furcsa szemmel néznek például egy óvóbácsira, hiszen az óvodai munkát, az apró gyermekekkel való foglalatoskodást kifejezetten női munkának képzeljük el. De mindennél többet mond erről talán az, hogy még az automatikus helyesírás ellenőrző program sem ismeri ezt a szakmát. A múltkor pedig a legnézettebb kereskedelmi tévé szentelt jónéhány percet méregdrága fő műsoridejéből arra, hogy megmutassa: „jé, milyen érdekes, hogy vannak például szerszámlakatos nők, műköröm-építő férfiak!”. És való igaz, az ilyen meghökkentő pályaválasztások mind a mai napig furcsaságok nálunk, és minden bizonnyal bárhol a világon. A berögződött nemi szerepek, a szinte kőbe vésett társadalmi konvenciók nem ezt diktálják, és igen nehezen vesszük észre, hogy mindez valójában tényleg csak választás kérdése. Ma szinte mindenhol elmúltak már azok az idők, amikor a férfi dolga a vadászat és harc volt, míg a nő gyereket szült és háztartást vezetett. Az emancipáció széleskörűen elterjedt (még akkor is, ha sok helyen még nem így tűnik). Ha az illető boldog és megtalálja számítását választott hivatásában, akkor miért akadályozza ebben az, hogy ez egy hagyományosan női/férfi szakma? Mégis hír tud lenni még a minap is, hogy „női vonatvezetőket keres a MÁV”, a magyar vasút történetében először! De ne higgyük azt, hogy ez csak nálunk lehet hír, nézzük, mi újság „bezzeg a boldog, toleráns és gazdag” Svédországban!

Van úgy, hogy minden összejön

Valle (Jonas Karlsson) fiatal pilóta, megvan mindene: feleség, gyerek, szép lakás geotermikus fűtéssel, óriás laptévével és a modern polgári lét összes kellékével. Egy nap mégis kirúgják állásából, a felesége pedig bejelenti, hogy válni akar. A légiközlekedés nem éppen egy olyan terület, ahol korlátlan számban veszik fel a repülőgép-vezetésre szakosodott munkaerőket, recesszió van, mindenki küzd a túlélésért, ismerjük. Vallét is elutasítják mindenhonnan, hiába hibátlan a szakmai előélete. A felesége közben mindent elkövet, hogy elszakadjon tőle, már be is mutatta a szemlátomást igen aggastyán, ám igen gazdag új párjelöltjét. Valle jobb híján dühödt feminista húgánál húzza meg magát, akinek lakását viszont ellepik az egyenjogúnál is magukat többre tartó harcostársnők. A férfi fülest kap, hogy az utolsó meghirdetett pilótaállásra kifejezetten nőket keresnek, így Valle parókát húz, mellet és feneket töm, sminkel, és immár Mariaként elmegy az interjúra. Naná, hogy elnyeri az állást, hiszen a Rúzs, reptér, satöbbi című svéd film nem társadalmi dráma, hanem alapvetően romantikus komédia. Az így kikényszerített állást azonban egy sikeres kényszerleszállás sodorja veszélybe, miután Mariát egész Svédország hősnőként ünnepli, miközben Valléba mindenki beletörli a cipőjét. A valóságban természetesen minden más, mint aminek kinéz, de nem úgy, ahogyan ennyiből gondolnánk…

Okos játék a nemi szerepekkel

Mårten Klingberg, a film rendezője a szépen szárnyaló svéd film középmezőnyébe tartozik, azonban ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen elcsépelt, kifulladt műfajból, mint a romantikus komédia, ne tudna valami frisset, ígéreteset és mindenekelőtt, messze nem valami ostoba bugyutaságot összehozni. Valle/Maria története alapvetően szerelmi történet és karriertörténet, pikáns fordulattal. Főhősének a társadalmi konvenciók sztereotípiáinak kihívásaira (pl. a pilóták csak férfiak lehetnek) adott válasza üdítően radikális, az így befutott pályája pedig tanulságos is, emellett nem megy el szótlanul az ismert alternatív mozgalmak, mint a radikális feministák vicces „túlkapásai” mellett sem. Persze, a svéd társadalom, minden itt megmosolygott sarkossága, kockasága ellenére irigylésre méltóan modern a miénkéhez képest, utalnék itt csak a film egyik jelenetére, amiben egy leszbikus pár kel egybe az Úr színe előtt, templomban, a lelkipásztor áldásával. Ez nálunk egyelőre tabu. Ott természetes dolog, semmi megütközést nem kelt. Bár kissé sok az egyes szám első személyű, elmesélő narráció a filmben, alapvetően friss, pergő ritmusú és szellemes a film párbeszéde. Ugyanezt mondhatom el a cselekményről is, mely a végére boldog és megelégedett (értsd: teljesen normális) véget ér. Asanisimasa: 7/10