Poroló 47. – Django (1966), Viva Django! (1968), Django 2.: A nagy visszatérés (Django 2.: Il grande ritorno, 1987)

Django természetesen nem afro-amerikainak született, ahogyan azt a minap is láttuk. Az, gondolom, tiszta sor, hogy Tarantino nem egy százegyedik Django-remake-et kívánt csinálni, csupán folytatta életművét: újra felmutatott egy pop kulturális öszvért, s néhány erős gesztussal megommázsolt egy műfajt, a spagetti-westernt.django1 Ettől függetlenül filmje kiköpött Tarantino-film, nem pedig egy spagetti-western a kismillió közül. De ki is ez a Django, tulajdonképpen?

A karaktert Sergio Corbucci, az olasz B-filmek egyik koronázatlan guruja találta ki. Első jelenésében, az 1966-ban készült Django hosszú nyitóképében (a műfaj elnevezése is innen ered: az amerikai kritikusok épp az ilyen hosszasan bonyolódó jelenetekért gúnyolták a többnyire olasz gyártású westerneket spagettinek) egy hosszú, fekete köpenyes, magányos figura vonszol maga után a bokáig érő sárban egy koporsót. Kalapja szemébe húzva, csak a borostás állát látni, el kell telnie legalább 20 percnek, hogy ránk villantsa jeges kék tekintetét Franco Nero. A fekete köpeny, a borosta, a kék szem, valamint a kézben tartott, “öröklövetű” Maxim-géppuska, a hepehupás, düledező sírkövekkel és keresztekkel tűzdelt, kopár temető és a többi alkották meg e műfaj egyik sarkos motívumkészletét. Nem igazán pozitív hős Django, nem harcol a szegényekért, inkább csak bosszút áll bizonyos sérelmeken. Szabad és független, és azt nem tűri, hogy ebben gátolják. A pénzt szereti. Ok nélkül, persze sosem gyilkol – így az alapvetően negatív karakterekben tobzódó spagetti-westernekben így rá osztódik a hős szerepköre. De semmi erkölcsi felsőbbséggel nem rendelkezik, koszós és ápolatlan, így mintegy szöges ellentéte a hagyományos amerikai westernhősöknek, melyeket addig ismert a közönség. Nem is sérthetetlen, hiszen minden filmjében elpáholják, méghozzá alaposan, itt például a kezét is ripityára törik; ez az aktus aztán szintén visszaköszön néhány későbbi filmben. De a végső nagy csetepatéban azért ő marad egyedül életben és FINE. Corbucci filmje szögletes dramaturgiájával, kétdimenziós karaktereivel, brutális konfliktusaival, szűkszavúságával mint film rossz, azonban bizonyos elemei, markáns stílusa, valamint kreatív, olykor szinte szürreális ötletei és Luis Enríquez Bacalov rendkívül erős zenéjének (a főcímdalt nem véletlenül használta Tarantino is) köszönhetően jogosan vált kultusszá. A film időjárását, lepusztult, kiábrándult hangulatát, az állandó sarat még talán Tarr Béla is megirigyelhetné…

django3Számtalan filmben köszönt vissza aztán Django figurája, valamint a motívumkészlet bizonyos elemei (Tarantino is használt belőlük korábbi filmjeiben is), ezek közül említsük meg az 1968-as Viva, Djangót (ami futott még Preparati la bara!, illetve Django, Prepare a Coffin! címeken is), melyben a Franco Neróra döbbenetesen hasonlító Terence Hill adta a figurát. A váltást körülbelül úgy tudnám legjobban érzékeltetni, mintha Christian Bale után Jim Carrey játszotta volna Batmant, a The Dark Knight-ban. Nero darabos, egy tömbből faragott karaktere helyett ez az ugribugri ürge súlytalannak bizonyult, még akkor is, ha szemmel láthatóan megküzdött az amúgy egyáltalán nem vicces szereppel. Maga a film mégis viccesnek tűnik, de csak a szánalom miatt. Eleve unalmas locsifecsivel indul, szinte mindenki borotvált, szépen öltözött – milyen spagetti-western ez?! Később aztán beindul a bodycount, és a figurák is elhasználódnak, összekoszolódnak, előkerülnek a jellegzetes motívumok, de maga a film nem lesz jobb. Django halálbüntetés-végrehajtási szakmunkás, tehát hóhér (ami azért jobb, mint a sírásó…), aki trükkösen megmenti áldozatait, hogy belőlük alkosson haramiabandát, akikkel aztán jól megszerzi az aranyat. A banda azonban önállósítja magát, Djangot megint jól megverik, a kezét is megtiporják, de aztán előkerül a jó öreg koporsó, és FINE.

Igaz Django-film azonban mindössze kettő készült, a ’66-os első, és a ’87-es Django 2.: A nagy visszatérés. Itt újra Franco Nero bújt a karakterbe, a django2film azonban már teljesen elszállt, igazi, hamisítatlan B-mozi, műfajilag már talán nem is western, sem spagetti-, sem tacos-, sem semmilyen más efféle. Érdekes módon, leginkább mégis ez a film kapcsolható a Django elszabadulhoz, hiszen itt jelenik meg egyedül a rabszolgaság, mint fontos történetszervező elem, feltűnik a “furcsa idegen” karaktere, aki QT-nél Schultz, itt a skót tudós, Django pedig szintén egy lányért küzd, nem pedig pénzért (igaz, a lány a saját lánya…). Ahogy mindez megjelenik, az azonban már egy teljesen más tészta. Az aktuális gonosz (aki magyar származású, egyben a “furcsa idegen”-karakter egy másik megjelenése) egy Ördög névre hallgató, amúgy Orlowskynak keresztelt fazon (Christopher Connelly), aki leginkább azt a melírozott hajú, ordítozó tévészakácsot (Gordon Ramsey) juttatja eszünkbe ma. Itt azonban egy gyakorló pszichopata, aki emberlövészettel (szintén alapmotívum!) múlatja az időt, emellett lepkéket gyűjt, valamint ezüstbányájában dolgoztatja rabszolgáit. Feltűnik a kegyenccé avanzsált kollaboráns fekete rabszolga figurája, aki Tarantinónál a Samuel L. Jackson által játszott karakter volt, itt egy lenge ruhás, ám gyilkos hajlamú nő. A film amúgy (Corbuccinak ehhez már nem sok köze volt) vad ritmusban ingázik egy zsé-kategóriás Apokalipszis, most-remake, egy rejtőien trópusi kalandtörténet és a Django-mítosz között. Még jó, hogy ez utóbbinál áll meg a végén… Az itt Ted Archer művésznéven szereplő Nello Rossati azonban olyan meghökkentő gyilkolási módozatokkal, valamint az amúgy silány cselekményt illető merész fordulatokkal állt elő, hogy a film mégis kifejezetten szórakoztató. Nero, aki sokáig szerzetesként van jelen, csak a végére ássa elő ismét az ominózus koporsót, de se köpenye, se szemébe húzott kalapja nincs már. Haja is hosszú, ráadásul öreg is. A bizarr hangulatú filmben trópusi esőerdő mellett kopár téli fennsík, valamint állandóan süvítő szél zavarja érzékeinket, arról nem is szólva, hogy a nevesített mexikói helyszínen hol van a valóságban Amazonas-méretű folyam? De végül is, a Djangónak nevezett, nem igazán Djanngo-szerű hősünk visszaszerzi lányát, megbünteti a pszichopata ültetvényestbányatulajdonost, sőt, még alapos tűzijátékra is fussa a fináléban – így tényleg majdnem olyan, mint Tarantino Django-filmje. Tehát NEM Django-film, és nem is spagetti-western.

Kategória: Film, Poroló
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Poroló 47. – Django (1966), Viva Django! (1968), Django 2.: A nagy visszatérés (Django 2.: Il grande ritorno, 1987) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Kedd | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.