asanisimasa

Andrew Dominik is egyike azon kortárs filmeseknek, aki szép csöndben, de legalábbis okosan elkerülve a nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd halk pukkanással a semmibe foszló “gigamozik” fősodrát, markáns, meglehetős alapossággal végiggondolt, érdekes stációkban bővelkedő életpályát futnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszerű fazon lenne, hiszen eddig mindhárom filmje megakadt a nézők torkán: a többség, fuldoklott, majd undorral kiköpött, néhányan azonban örömmel csócsálták a régen ízlelt finom falatot, mely ugyan nem adja magát könnyen, rágós, kicsit mócsingos, de ízletes. És ez utóbbi a lényeg.

Első filmje még egy viszonylag hagyományos életrajz volt, egy rendkívüli fazonról, akinek az volt a heppje, hogy kábítószerárusokat gyilkolt (a rendőrség alig titkolt örömére), ráadásul volt annyira “pofátlan, hogy kalandjait meg is írta egy kétkötetes, hamar bestsellerré vált könyvben. Második filmje egy rettenetesen hosszú című film, mellyel mintegy megalkotta a “lírai western” antihősökben és elmélkedő csendekben bővelkedő alműfaját. Ez utóbbi film, az átlagot messze meghaladó hosszával, valamint nem igazán nézőbarát hangvételével létre sem jöhetett volna az egyik főszerep mellett a produceri teendőket is ellátó Brad Pitt hite és kitartása nélkül. E legújabb, Ölni kíméletesen című mozit is Braddel közösen alkotta meg Andrew, s ezzel már azt is elmondtam, hogy szintén egy megosztó alkotással állunk szemben.

Újabb műfaji öszvér született ismét, ezúttal a biztos alapként használatos western-cselekmény a klasszikus film noir gengsztersémáival, valamint Quentin Tarantino és Guy Ritchie trágár vérszimfóniáival, Jim Jarmusch hangulatában ötvöződik homogén eleggyé. Külföldi kritikusok, ahogyan a Jesse James meggyilkolására is rásütötték a nu-western címkét, ide is rögtön kreáltak egyet: neo-noir. Jó, legyen. A film összes szereplője valamilyen rendű, rangú alvilági figura, drogos, kurva, bérgyilkos, fekete kaszinót üzemeltető orgazda, efféle, tehát itt sincs hős, a szó hagyományos értelmében. A minapi, mai gazdasági válság első hónapjait, éppen az amerikai elnökválasztás pillanatait éljük: Barack Obama első ciklusára készül. A történet hangzó hátterét a mindenhol szóló tévé-, illetve rádióadások gazdasági elemzéseinek foszlányai, valamint az elnöki párharc résztvevőinek, Bushnak és Obamának beszédrészletei hallatszanak. Ennek megfelelően, a film is igen minimalista kivitelű, mindvégig New Orléans külvárosának kietlen, lepusztult parkolóiban, üres telkein és raktárvárosaiban játszódik – kopott fakóban fényképezve, ezzel is hangsúlyozva az értéktelenséget, lepukkantságot. A sztori egyszerű, George W. Higgins ’74-es krimije lett “áthangszerelve” a mai korra: egy közepes gengszter élete buliját csinálja meg, amikor két piti junkie-val kiraboltatja a maffia által szervezett illegális kaszinót, úgy, hogy közben egy harmadikra (akinek már volt hasonló bulija) tereli a gyanút. A maffia, tehát a “nagymenők” azonban gyorsan átlátják a kusza helyzetet, és egy higanymodorú bérgyilkost (Pitt) küldenek az ügy “lerendezésére”.

Egzisztencialista nihil keveredik mocskos dumákban az explicit erőszakkal – tűpontos hangulati jelentés az amerikai alvilág mai állapotáról. Hiteles arcok, Pitt mellett Ray Liotta és James Gandolfini, valamint Scoot McNairy és Ben Mendelsohn adják a groteszkségükben igaz karaktereket, akik ugyanúgy megérzik és figyelemmel követik az amerikai gazdaság és politika változásait, mint bárki más, normális ember. Legpontosabban maga a rendező, Andrew Dominik “fogja meg” a filmjét: ha az előbbi egy lassú, country-ballada volt, akkor ez a film egy ütős, mai popsláger. Na jó, mondjuk egy karcosabb, súrolósabb alternatív listán. Asanisimasa: 8/10

Nigel Cole olyan üdítő, pozitív üzenetet hordozó “drámai vígjátékokkal” okozott eddig örömet a nézőknek, mint az elszegényedését marihuánakertészkedéssel megakadályozó, tisztes háziasszony története, vagy amelyikben szintén köztiszteletben álló angol háziasszonyok állnak össze egy meztelen naptárfotózásra, hogy a bevételből az egyik barátnőjük leukémiás férjének ápolását finanszírozzák. A Harc az egyenjogúságért (magyar) című 2010-es filmjében is marad a női témánál, azonban ezúttal egy valós eseményt, az első angol női sztrájk történetét meséli el.

1968 június 7-én valóban sztrájkolni kezdtek a Ford Company egyik angliai összeszerelő üzemében, az Essex megyei Dagenhamben az ott elsősorban ülések és belső kárpitok varrásával foglalkoztató nők, elsősorban rossz munkakörülményeik, majd később a bérük a férfiak bérszínvonalához való emeléséért, azonban a sztrájkot vezető, karizmatikus Rita O’Grady figurája fiktív jellegű, illetve, több valóságos személy jellemvonásából lett összegyúrva, a jobb dramaturgiai hatás kedvéért. Ettől függetlenül, maga a film hozzávetőleg híven követi az eseményeket. Angliában (és tán az egész világon) addig nők még soha nem sztrájkoltak saját jogaikért, s főleg nem az egyenlő fizetésért. Küzdelmük alapjaiban rázta meg a konzervatív Angliát, s eredményeik például szolgálhatnak azóta is minden egyenjogúságért küzdő női mozgalom, de igazából minden, bármilyen indokkal elnyomott kisebbség számára.

Rita egyszerű angol munkásnő, egyben családanya, akit talpraesettsége, bátorsága, valamint felvágott nyelve repíti a varrógép mellől a sztrájk élére. Képes szót érteni a nőkkel, de az addig kizárólag férfiak uralta szakszervezeti gyűlésen, se később a politika színpadán is helytáll. A Hajrá boldogság! című parádés film elementáris főszerepével berobbant Sally Hawkins most is remekel, féktelen energiája, utánozhatatlan, cserfes bája most is süt, sőt mit több ragyog, s most is hengerel. Azonban úgy, hogy a legnagyobb boldogsággal feküdnénk elébe… Ellenállhatatlan teremtés, nem csoda, hogy győz. Mellette mindenki mellékszereplő csupán, még Bob Hoskins is.

Nigel Cole ismét bájjal, sok humorral és nem kevéssé fanyar iróniával mesél akár komoly, tragikus dolgokról is, mint pl. a nemi diszkrimináció, a tanári erőszak vagy akár az öngyilkosság. Van lendülete, emellett biztos erkölcsi alapokon áll. Üzenetet fogalmaz meg e filmmel is, ez azonban egy pillanatig sem tűnik didaktikus fejtágítás leghalványabb szándékának, egész egyszerűen örömhírt közöl, reményt ad és biztat, felemel és vigaszt nyújt (minden vallásos bűbájtól mentesen). Igazi humanista, aki férfi létére a női egyenjogúság mellett voksol, de ugyanezt tenné, ugyanezt teszi minden igazán jó üggyel kapcsolatban is. (Pl. természetfilmesként kezdte a pályát). Ez a film is kihagyhatatlan, óriási pozitív élmény. Asanisimasa: 9/10

Úgy tűnik, végképp felnőttek Steven Spielberg gyermekei, és az unokákat (ha vannak) elzárva tartják a papától – így annak nincs kinek mesélnie. Spielberg mostanában magának mesél, motyog, és szemlátomást saját magát is untatja. Nem tudom mással magyarázni, hogy miért bonyolódik bele Hollywood egyik legnagyobb mesélője ilyen zsenánt projektekbe is, mint ez a kötelességszerűen Oscar-jelölések erdejével meghintett Lincoln is… Persze, lehet, hogy azt vette fejébe, hogy egész népét fogja tanítani ezután, akármilyen fokon. A nép azonban így hamar elunja magát, és keres magának valami régi jó Indiana Jonesos piffpuffot, és nem lesz kíváncsi erre a mérhetetlenül komótos, nagyjából teljesen érdektelen kosztümös életképre.

A 150 perces film első jeleneteiben elhangzik a kulcsmondat, miszerint Lincolnnak és pártjának szüksége van 11 db. demokrata (tehát ellenzéki) szavazatra, hogy átverje a kongresszuson azt a törvényt, amely kimondja a rabszolgaság eltörlését, így azzal véget is vetne az addig óriási véráldozatokat hozó polgárháborúnak is. A szabad feketék azonban nyilván további jogokat is akarnak – ettől félnek legalábbis a törvény ellenzői, így mindent elkövetnek azért, hogy a háborút külön egyezséggel hamarabb, a törvény esetleges elfogadása előtt befejezzék. A második etapjára ekkoriban megválasztott Lincoln a korrupciótól sem riad vissza terve véghezvitele érdekében… Nos, a film a 135-ik percében még mindig azon ügyködnek, hogy kell még 11 demokrata szavazat a törvényhez. A film XIX. századi ritmusban zötykölődik. Az egész sztorit, meglehetős alapossággal, el lehetett volna mesélni fél órában. Ehhez képest kapunk két és fél órányi, rendkívül alaposan és hitelesen berendezett, fel kellékezett, beöltöztetett életképet 1865-ből. Amerika művelődés- és politikatörténete után érdeklődők örülhetnek, a többieket ébresszék azért fel a végén…

A szenátusbeli jelenetek persze, viccesebbek és szórakoztatóbbak, mint a mi Parlamentünk ülésszakai, de ezért nem érdemel dicshimnuszt Spielberg. Furcsa lehet, hogy itt a republikánusok (tehát a helyi Fidesz, akkoriban) a jó fejek, hiszen a rabszolgaság eltörléséért küzdenek, a demokraták pedig a rosszarcúak – azt azonban tudni kell, hogy az egyetemes szabadságjogok védelme minden igazi amerikai republikánus számára szent és sérthetetlen dolog, védelmében simán fegyvert is rántanak, míg a liberális demokraták mindig is hajlamosak “túlbeszélni”, “túltárgyalni” mindent. Persze, az irányvonalak is alapvetően módosultak 1865 óta. De ez a mennyiségű kvaterkázás, háttéralkuk szövögetése, a korrupció megszervezése tényleg csak azok számára lehet élvezetes, akik amúgy is törzskommentelői a polidili blogoknak.

Daniel Day-Lewis Lincoln figurája Oscar-jelölést ért, lehet, hogy meg is kapja (lehet, hogy a film is kap néhányat, bár azért azon csodálkoznék, nemzeti téma ide vagy oda…), azonban az alakítás nem olyan jó, mint amilyen jó volt Day-Lewis pl. a Vérző olajban vagy A bal lábamban. Az tény, hogy nagyon jól mozog “rosszul”, derékfájósan, csúztól húzottan, de enervált affektálása kifejezetten idegesítő (mégha esetleg adekvát is). A többit nagyjából megoldották a maszkosok. Színészileg jobb nála ezúttal Tommy Lee Jones (akit szintén jelöltek Oscarra), összetettebb karaktert játszik, történnek vele dolgok és ezek látszanak is szinte mozdulatlan, mélyen barázdált arcán. Ráadásul szintén jól mozog “rosszul”. Tetszett még Lincolnné is (Sally Field), bár neki igazán csak egy magánszám jutott. A többiek szintén megvoltak – de a filmet nem menti semmilyen színészi bravúr. Terjengős, érdektelen mozi, ahogy már mondtam. Asanisimasa: 4/10

Az a helyzet, hogy a legtöbb néző számára ez a film elsősorban az idén 76 (!) éves Dustin Hoffman első rendezését fogja jelenteni, és sokan azon fognak filózni, hogy jó ez? Vagy tán nem is kellett volna ezt erőltetnie? Holott annyi kedves, szép dolog van benne, amiken tényleg megérné merengeni, hogy igazándiból nem is érdekes a rendező személye. Vagy csak egy egészen picit az…

Színészek rendezőszékben

Első hallásra igencsak kézenfekvőnek tűnik, hogy egy színész, miután bizonyos időt eltöltött a kamera előtt, illetve azokon a világot jelentő deszkákon, összeszedett annyi tudást, rutin és tapasztalatot, hogy kvázi gyakorlatban megtanulva a rendezés fortélyait, átüljön a másik oldalra, a rendezői székbe. Valójában persze, nem ennyire egyszerű ez. Sok egyéb mellett, elsősorban egy gyökeresen más jellegű, más irányú gondolkodás szükségeltetik a rendezéshez. Míg egy színész a szerepalkotás folyamatában elsősorban a saját karakterének, figurájának minél tökéletesebb megformálására törekszik, a rendező koncepciójának, instrukcióinak megfelelően, addig a rendező az egész projektet látja, kívülről-belülről és elölről-hátulról. Tegyük hozzá: jó esetben. Persze, ez messze nem jelenti azt, hogy alkalmas színészek ne rendezhetnének jó filmeket, színházi előadásokat. Csak éppen Dustin Hoffman valamiért eddig ezt nem érezte fontosnak. Kollégái közül sokan viszont igen. Robert De Niro már két filmen is túl van, Al Pacino is rendezett már, Clint Eastwood pedig szinte jobb rendező, mint színész… De még csak rutinos öreg rókának sem kell lenni a rendezéshez, bizonyság erre például Ben Affleck igencsak figyelemreméltó rendezői pályája… Európában sem más a helyzet, kapásból Matthieu Kassovitz neve ugrik be, de ha utánanéznék, biztosan találnék még jónéhány példát. Sőt, nálunk itthon Hajdu Szabolcs és Mundruczó Kornél is színészszakon kezdtek, Alföldi Róbert szintén, és például Zsótér Sándor is színészként lett ismert, és csak utána emlegetjük őt, őket elsősorban rendezőként. Érdekesség, hogy e Kvartett című film színdarab eredetijét (írta Ronald Harwood, például A zongorista Oscar-díjas szerzője) szintén egy kiváló színész, Gálffi László rendezte meg a Belvárosi Színházban.

Jutalomjáték

Mondjuk, nem árt azért leszögezni, hogy ezzel a darabbal Dustin bácsi azért nem kockáztatott olyan nagyot, ugyanis elég nehéz elrontani. Egy csodálatos környezetben fekvő, decens vidéki abbey-ben játszódik a történet, egy nyugdíjas operaénekeseknek és zenészeknek fenntartott otthonban. Szereplői túlnyomórészt, értelemszerűen idős művészek, akiknek szerepeiben idős, tapasztalt színészek brillírozhatnak, gyakorlatilag kedvük szerint. Harwood van olyan jó író, és ismeri is a színfalak mögötti, pletykáktól, intrikáktól, ócska kis rivalizálásoktól és olykor durva ugratásoktól hemzsegő, zajos, őrült, vicces és elbűvölő világot, hogy ha csak néhányat elmesél, már az is elég egy szórakoztató másfél órára. A rendezőnek, jelen esetben Dustin Hoffmannak tényleg alig kell többet csinálnia, minthogy beülni a rendezői székbe, az asszisztenssel szétosztatni a szövegkönyveket és odaszólni a színészeknek, hogy: Játsszátok önmagatokat! Aztán csak hátradőlni és élvezni a jutalomjátékot, illetve hogy megadatott az, hogy ezt az előadást a legjobb helyről nézheti végig: a rendezői székből.

Ne halj meg, amíg meg nem haltál

A valóságban a feladat ennél nyilván nehezebb volt, de a lényeg valahol mégsem több ennél, jelen esetben. Persze, ismerni és szeretni kell ezt a világot, amit sok civil hajlamos lepozőrözni, leripacsozni, de aki az utóbbi majd’ fél évszázadot színészként a kamera előtt és színpadon töltötte, annak ez nem lehet akadály. Sőt, valószínűleg az ilyen ember arra is képes, hogy meg is ismertesse, meg is szerettesse azt az ismeretlenül ócsárolókkal. A legendás Billy Wilder mondta egyszer, hogy ha az igazságot akarod elmondani az embereknek, akkor azt tedd tréfásan! Ennek megfelelően, Hoffman filmje is sok humorral, és bölcs iróniával mesél arról a szörnyűségről, amit úgy hívnak: öregség. Amikor már a térd, a derék nem hajlik már úgy, ahogy szükség lenne rá, amikor már a lélegzet olykor bennakad, amikor a reggel az itt-ott jelentkező fájdalmak összeszámlálásával, valamint bizonyos színes tabletták elfogyasztásával kezdődik, akkor már nincs visszaút. Egy fiatalkorában sikerhez, csillogáshoz szokott művész életében talán még tragikusabban jelentkezik mindez. A film tanulsága ezzel szemben az, hogy amíg az emberre nem húzzák rá a cipzárt, addig él – tehát nincs is más dolga, mint éljen. Ezt az élményt adják meg e filmben a remek színészek, egy bájos, romantikus történetben, sok szép zenével. Ráadásként megtudhatjuk például még azt is, hogy a rap és az opera valahol ugyanarról szól… Asanisimasa: 7/10

Gyakorlatilag egy teljes tinédzserkort el lehet már tölteni az olyan “kamaszkorom legszebb nyara”, “szerelem a nyári szünetben”, “hogyan vesszem el a szüzességem”, illetve “jaj. de egyedül vagyok, engem miért nem szeret senki” típusú coming-of-age filmek nézésével, mint amilyen ez a The Perks of Being a Wallflower, és úgy válhatunk szexuálisan, érzelmileg és gondolkodásban is érett ifjú felnőtté, hogy ki sem tettük a lábunkat a nappaliból… Persze, ezt csak viccből mondom, a gyakorlati tapasztalatokat természetesen soha nem pótolhatja akármilyen alapos elméleti képzés, ráadásul az ilyen filmek túlnyomó többsége ócska, igénytelen vacak. Az irdatlan masszából igen nehéz kitűnni, a kérdés igazándiból az, hogy ha mégis, akkor mivel? Mondjuk, kézenfekvő, hogy hitelességgel, őszinteséggel. Explicit szexszel, drogozással, effélékkel. Igazi drámával, vagy éppen eredeti humorral.

E film bír mindegyikkel, nem véletlenül örvend széleskörű elismerésnek (85% a Rotten Tomatoes kritikai oldalán/93% ugyanitt a közönség szerint), mégsem egyértelmű, hogy miért, hiszen alig látunk benne olyan történéseket, amiket nem láttunk volna ezelőtt kismilliószor (az esetleges tapasztalatokról nem is szólva)? Stephen Chbosky, aki saját, 1998-ban megjelent regényének adaptációját rendezhette meg, valószínűleg tűpontosan tudta eltalálni a kellő arányokat, mind a regényben, mind a filmben. Valszeg tehetséges a csávó, és a pl. John Malkovichot is magában foglaló produceri közösség pedig ezt a legmesszebb menőkig támogatta, és biztosította számára a megfelelő munkatársakat a megfelelő feladatra.

Érdekes a cím, nem könnyű lefordítani magyarra: mondjuk, Hogyan legyünk reménytelenül szerelmesek? A ‘Wallflower’ átvitt értelemben utalhat a főszereplő csendes Charlie-ra (Logan Lerman), ahogy magányosan álldogál a táncterem falánál, és csak fantáziál arról, hogy mennyire szerelmes abba a lányba, aki odabent a tömegben önfeledten táncol… Persze, megint egy kis lúzer a főszerepben, de ha egyszer a kigyúrt, jóképű, lányok gyűrűjében menőző, sikeres fiúk olyan unalmasak? Charlie története ráadásul olyan simán, egyenesen, mintegy magától értetődően bomlik ki, még a végső csattanót jelentő thrilleri fordulattal együtt is, hogy egész egyszerűen magával ragadja még a cinikusabb nézőket is. Hiteles az összes karakter, hitelesek a motivációk, a konfliktusok. Egyedül, talán azt veszem be nehezen, hogy akik rajonganak Nick Drake-ért, a Smithsért vagy éppen a Dexy’s Midnight Runners-ért, azok hogy nem ismerik David Bowie Heroes című alapvető lúzerhimnuszát? Na mindegy, ufók vannak mindenhol… A “csináltam neked egy kazettát” leitmotivját azért nosztalgikusan megkönnyeztem, és külön piros pontok járnak az irodalmi és egyéb művészeti utalások tömkelegéért (valamint a meglepetésre üde, bájos és természetes Emma Watsonért). Ajánlott, kedves és szép film. Asanisimasa: 8/10

Először is, a Kényszerleszállás nem thriller. Az első, majdnem takkra 20 percre esetleg rá lehetne fogni, de az is inkább katasztrófafilm. Igen jó katasztrófafilm, ráadásul. Én amúgy az efféle repülőgép-katasztrófás történeteket azon kevés számú filmek közé szoktam sorolni, amiket SOHA nem nézek meg, tekintve, hogy nem kifejezetten szeretek repülni. Ez most valahogy mégis bejött… Denzel Washington úgy ébred, mint egy valamirevaló Prodigy-klip, meztelen nő, kokó, pia, cigi. Ciki közhely lenne ez, ha a film valamilyen mocskos zsarus, vagy jó gengszteres történetben folytatódna, de nem, a Denzel által alakított figura pilóta. Amolyan rendes, unalmas, szokványos tömegközlekedési repülőgépvezető. De ahogy bekokózva, még részegen, igen fuckin’ high belép a pilótafülkébe, már látszik, hogy ez nem akármilyen repülőgépkatasztrófás katasztrófafilm lesz. Nem is lett az.

Főleg, hogy a film a huszadik perc táján bekövetkező fordulatával, a hátralévő bő két órára átfordul valami egészen másba (ami viszont tényleg nem thriller). A Kényszerleszállás filmdráma, egy idült alkoholista drámája önmagával, hollywoodi moziban ritkán látható finom rajzával annak az ördögi körnek, amibe egy függő ember van bezárva, az összes kínzó vággyal, eufóriával, hazugsággal és a végén mindig a gyötrő, halálos önváddal. Denzel Washington remekel ebben a részben, a filmtörténelem egyik legperfektebb, addiktológiailag és pszichiátriailag egyaránt hiteles részeges, drogfüggő karakterét megalkotva. Olyan finoman, visszafogott színészi eszközökkel, mégis tökéletes átéltséggel látszik, hogy tanítani kellene/lehetne.

Robert Zemeckis, a film tapasztalatlannak egyáltalán nem mondható rendezője viszont úgy elcseszte ezt a gigászi munkát, hogy ezért minimum 10 év szigorított kőfejtő járna (vagy ugyanennyi, bezárva 100 bigott szektás közé). A repülőgépkatasztrófa pontos, egzakt, hibátlan jelenetsor volt. Szintén erős volt a piás pilóta drámája, önmagában. Tulajdonképpen, szakmailag nehéz kritizálni azt a szálat is, ami már a repülőgépre szállás pillanatában felsejlik, ahogy a fősztyuvi barátságosan istentiszteletre invitálja az alaposan betépett főpilótát. Ahogy zuhan a gép, valamiért éppen egy anabaptista gyülekezet kellős közepébe történik a címbéli esemény. A kórházban a lopott cigiszünetet zavarja meg az a kótyagos, rákbeteg vallási fanatikus. De pilótánk ekkor még magabiztos cinizmussal hárítja ezeket a süppedős, ragacsos, nyilvánvalóan a csöbörből vödörbe lépés zsákutcáját jelentő egérutakat, s nincs baj még azzal a mélyen drámai, tragikus önfeltárással sem, amit a vizsgáló bizottság előtt tesz meg (szintén bravúros színészi teljesítmény!). Itt kéne bekövetkeznie egy valódi lelki katasztrófának, egy igazi összeomlásnak, megsemmisülésnek, ami erkölcsileg is helyre tenné a történetet – ehelyett Zemeckis kivezeti a karaktert valami émelyítő, giccses, hamis és igaztalan végkifejletbe, amit az Úr dicsfénye von szivárványszín fényárba. Broáf. Asanisimasa: 7/10 (De csak az utolsó 10 perc nélkül.)

Az biztos, hogy Joe Wright nagyon kitalálta, hogy mit akar csinálni 2012-ben, (Miklós Tibor és Kocsák Attila rockoperáját is beleszámolva) minimum tizenkettedjére Anna Karenina történetéből; az viszont egy másik kérdés, hogy volt-e valami értelme ennek a kísérletnek… De mielőtt erre a kínzó kérdésre rátérnénk, nézzük meg, kicsoda ez a Joe Wright? Nagyjából 2005 óta tartjuk számon, mikor is egy teljesen hagyományos, korrekt és illedelmes Jane Austen-adaptációval, a Büszkeség és balítélettel állt elő. Az utána következő Vágy és vezeklésnél már hallhatóan, láthatóan beleépített filmes nyelvébe valami erősen zenei ritmizációt, mely a késő viktoriánus, lebbenő fátylas romantikával vegyülve nyilvánvalóan hordozott valami erősen sejtelmes, érzéki és izgató világot, még akkor is, ha Keira Knightley csontkollekciójában annyi erotika van, mint egy vállfákkal teli üres szekrényben. Jött egy csúnyán giccsbe csúszó zenészéletrajz (A szólista), majd egy érthetetlen izé (Hannah, a gyilkos természet), hogy aztán újra visszatérjen Keira Knightleyhoz, valamint a díszes kosztümökhöz és a romantikához, még akkor is, ha az Anna Karenina irodalmi alapjául szolgáló Tolsztoj-mű alapvetően realista regény.

Tolsztojnál a realizmus elsősorban a korabeli orosz társadalom rajzában nyilvánul meg, ebből azonban e filmben vajmi kevés jelenik meg: Tom Stoppard húzásában marad Anna tragikus szerelme, ami viszont annyira, de annyira romantikus, mind ide Vlagyivosztok. Ezzel a stílustöréssel, vagy inkább deformációval azonban nem lenne önmagában semmi baj. Ez az Anna Karenina 12 nem ezzel bukik, még csak nem is Knightley nyaknyújtogatásával, amit szemmel láthatóan a fekete hattyútól nyúlt, hanem Wright ezúttal elhibázott koncepciójával. Ez az erősen stilizált térkezelés és képi világ, ez a sodró lendületű narráció jól feldobná szinte a világirodalom összes jelentős művét, illetve azok filmadaptációját, Moliére, Shakespeare, de még az oroszok közül, mondjuk Gogol, Csehov vagy Puskin is kiválóan mutatna ebben a suhanó, pörgő, folyton változó és kavargó stílben – Tolsztojra viszont ez kifejezetten nem illik. A nagyszakállú, öreg Leó egyébként is úgy, olyan részletgazdagon, egyben sodró lendülettel és parttalan áramlással ír, hogy azt képileg igen nehéz reprodukálni, még csak megidézni is, csak mesél, mesél és mesél szakadatlan, mint ahogy telente Szibériát belepi a hó.

Kifejezetten nem értem, mit akart azzal, hogy az egész történetet egyetlen színházépületbe helyezi el, melynek tereit bár zseniálisan kezeli, a jelenetek vágás nélkül, tökéletesen folynak, olvadnak egymásba, csak néha nyílik ki a tér egy jelenet erejéig, hogy aztán a következő változásnál visszaugorjunk ebbe az absztrakt, álomszerű, mégis felismerhetően színházszerű, zegzugos színhelyre? Hogy ma már ez az egész egy álom csupán? Talán így akarta kivédeni azt a kulturális szakadékot, ami egy mai angol filmes, és a XIX. századi orosz nemesi világ között húzódik kulturálisan és nyelvileg? Nincs ötletem, csak azt látom, hogy nem és nem és nem stimmel. Kifejezetten öncélú, l’art pour l’art művészkedésnek érzem ezt az egészet, mely az égadta világon semmit nem tett hozzá Anna Karenina történetéhez, nem aktualizálta, nem modernizálta, de nem is hangsúlyozta azt – csupán hozzátett egy profi módon kivitelezett, kitalált, kreatív módon megkoreografált képi világot. Ez a látvány azonban Anna Kareninán csupán olyan, mintha a fejét ékesítő lágy hermelinkucsma tetejébe még odabiggyesztett volna még egyet, ezúttal mondjuk mókusprémből… Látjuk, ugye, hogy milyen hülyén mutat így már? Lehet ámulni, hogy milyen látványos, milyen érdekes – de aztán ha belegondolunk, hogy ennek mi értelme, akkor nem jutunk másra, minthogy Joe Wright minden bizonnyal egy tehetséges fickó, de ezzel most csúnyán mellébaltázott.

Knightley nekem ezúttal sem tetszik, semmi természeteset nem látok benne, Jude Law-t (Karenin) viszont fel sem ismertem (csak a szeme volt ismerős). De ő jó volt, mint általában, és jók voltak az egyéb szerepekben is a színészek: Aaron Johnson, mint Vronszkij, Kelly MacDonald, mint Dolly, vagy Matthew MacFadyen, mint Oblonsky, stb. Csak a film volt bombasztikus. Asanisimasa: 5/10

A ma emberének e címet olvasván nyilván Harry Potter ugrik be, illetve annak írónője, aki bár nem a Potter nevet viseli, de akár viselhetné is… Az érdekes az, hogy annyira nem is járunk messze az igazságtól, amikor a Miss Potter című minapi angol filmmel kacérkodunk, ugyanis a címbéli hölgy szintén gyermekkönyvekben utazott, mint Miss Rowling, csak éppen majd’ száz évvel korábban, ráadásul relatíve hasonló sikerrel. Beatrix Potter, aki nemcsak gyermekkönyvíró, és -rajzoló volt, hanem harcos környezetvédő is, életével, harcosságával és a könyvei által hordozott bájjal tán még pozitívabb személyiség is volt, mint a mai kolleginája.

Nemcsak e film alapján, elég csak ránézni elbűvölő rajzaira… Az életéről szóló filmet amúgy Chris Noonan rendezte, aki a Babe nevű kismalac kalandjairól szóló mesével már koppanósan letette névjegyét a körülöttünk bóklászó, beszélő, gondolkodó, kedves háziállatokkal zsúfolt asztalra. Kézenfekvő volt tehát, hogy éppen ő nyúlt Miss Potter hasonló fantáziavilágához, Nyúl Péterhez, Kacsa Jolánhoz vagy éppen Nyuszi Benjáminhoz. A film késő viktoriánus-kori, nyakatekerten modoros, aggályosan merev társasági levegője üdén frissül fel Miss Potter képzeletében élő, belőle szinte szakadatlan áradó mesék figuráival, nem zavaró a CGI, pont annyi, amennyi kell. Sajnos, mint film, annyira nem izgalmas, hiszen Potter kisasszony élete és lázadása, kis túlzással, nagyjából kimerül annyiban, hogy merészel nem az időjárásról beszélni az elmaradhatatlan ötórai tea alkalmával. Persze, mondjuk ezt mai szemmel, a mai erkölcsök és szokások zűrzavarából… Tény, hogy megvívta a maga harcát, érték sikerek és tragédiák egyaránt – az más kérdés, hogy mindez legfeljebb egy szűk másfél órás filmre elegendő.

Nekem amúgy is szinte kéjes örömet okoz hallani azokat a tipikusan angol, sok száz éves fordulatokat daráló társalgási fordulatokat, kötelező macerákat, melyek számomra ma már szinte szürreálisan abszurd vígjátékként hatnak, még akkor is, ha történetesen egy halálesetről van szó. E film is tobzódik az effélékben. A címszerepet alakító Renée Zellweger pirospozsgás pizzára emlékeztető arcán viszont olykor riasztó grimaszok és torz izomrángások futnak át valamiféle idegviharként, amit okozhat a botox és a szimpla idegbaj, egyaránt. Pedig, mint színésznő nem lenne rossz, de ez az arc… Érdekes kontrasztot képez így viszont a szintén nem akármilyen arcberendezésű Emily Watsonnal, aki hasonlóan jó színésznő, csak teljesen más karakter. Mellettük Ewan McGregor, arcát takaró, óriási bajusszal, meglehetősen a háttérbe szorul az amúgy elképesztő fazonokkal (a vaskalapos anya, a jólelkű és irdatlan pofaszakállt hordó apa, stb.) teleszórt társaságban. A film viszont, a kissé sovány cselekmény ellenére mégis kifejezetten szórakoztató, üde és bűbájos. Asanisimasa: 7/10

Számomra most már a napnál is világosabb, és az 1×1=1-nél is egyértelműbb, hogy Kathryn Bigelow jobb rendező, mint hajdani férjeura, James “Megalogiga” Cameron. Még akkor is, ha legújabb filmjét is értetlenség, utálkozás, irigység vagy éppen demagógiát kiáltó okoskodás övezi. Nem volt ez másként A bombák földjén-nél sem, és így van a Zero Dark Thirty esetében is. Eleve, hogy jön ahhoz egy nő, hogy jobban tudja a tökös (illetve, magukat tökösnek hívő) férfiaknál, milyen a háború valójában, milyen benne a katona, és mi játszódik le egy katona fejében a bevetés alatt… Ezt a kérdést kapásból ugorhatjuk is, hiszen ezeknek a leírása adja a történettudomány minimum 70%-át, amit egy nő, éppen kívülálló volta miatt, esetleg sokkal átfogóbban, mélyebben és hidegebb fejjel értelmezhet, és vonhat le akár messzemenő konzekvenciákat is, mint egy férfi, akit könnyebben ragad el a harci láz, és a honderű, ha adott témában kutat. Aztán meg, mindenkinek vannak olyan lányismerősei, akik Barbie helyett GI Joeval játszottak inkább, és inkább a fiúkkal fociztak, minthogy a többi lánnyal ugróiskoláznának… Kathryn is nyilván ilyen.

Természetesen a CIA Oszama bin Laden elfogásáért, és a World Trade Center és más amerikai célpontokat ért terrortámadásért felelős Al Kaida terrorszervezet felgöngyölítéséért folytatott hadjáratát feldolgozó film szintén nem sorolható egyetlen műfajba sem, így akik valami piff-puff akciómozit, vagy akár nagyívű háborús drámát várnak, azok citromba harapott képpel merednek maguk elé. Ez a film inkább egy fikciós dokumentumdráma, mely a majd’ egy évtizedig zajló hadművelet résztvevői által, a nyilvánosság elé tárható tények elmeséléséből született meg. A tények aztán egy dramaturgiai szálra, a fiatal CIA-elemzőnő (NŐ), Maya (Jessica Chastain) történetére fűződnek fel, aki élete első ügyében az USA első számú ellenségét találja meg.

Bigelow, szokása szerint, nem kerülgeti a forró kását. A film első harmada egy (illetve, több) elfogott Al Kaidás brutális kihallgatásának jeleneteivel telik, s figyelembe véve azt, hogy az USA hivatalosan mindig is tagadta a foglyok kínvallatását, már csak ennyiből sem áll meg a propaganda vádja, amit szintén szívesen ragoznak a fitymálók. Az Al Kaidások tényleg nincsenek pozitív színben feltüntetve. Miért kellene őket pozitív színben feltüntetni, miért kéne olyan embereket fényezni, akiknek sok ezer civil amerikai élete szárad a lelkükön, egy olyan amerikai filmben, amelyik az ellenük folytatott hadjáratról szól? Olyan lenne ez, picit fordítva a nézőponton, mintha Vajna Bandi (vagy bármelyik magyar filmes), közpénzből és a magyar kormány megbízására, a szovjet katonák 1956-ban, Budapesten tanúsított hősiességéről csinálna filmet… Ha Bigelow filmje annak feltárását tűzte ki volna céljának, hogy mi állhat a 9/11-i merényletek mögött, mi vezetett oda, akkor már helytálló lenne a cizellálás, de a Zero Dark Thirty nem arról szól. A film a továbbiakban is híven követi a nyilvános tényeket, értelemszerűen, a teljes igazságot úgysem tudjuk meg, hiszen vannak/lehetnek még terroristasejtek életben.

A második harmad Maya küzdelméről szól, hogyan jut egyre közelebb a komoly Al Kaidás vezetőkhöz, és amúgy véletlenül, magához bin Ladenhez. A film ezen része Chastainé, aki él is vele. Égővörös hajával, törékeny alkatával és érzékeny, de sziklakemény jellemével furcsa jelenség mind a CIA-n belül, mint a terrorizmus elleni harc poklában, de az eddig már kiérdemelt Golden Globe bizonyítja, hogy bőven van szikra a csajban. Bigelow Maya figurájával már szinte feminista hangokat is megüt, hiszen a lány sokszor tökösebbnek bizonyul a legtökösebb CIA-igazgatóknál is, és akkor a “nagy fogásról” nem is beszéltünk még. A film ebben a részében ezenkívül a hírszerzés és a terror elleni harc valódi, mindennapi pillanatait is megmutatja, melyek ilyenkor főleg hosszú méla lesben, telefonok lehallgatásában és pozicionálásában merülnek ki, általában egy idegen és bizalmatlan közegben.

A harmadik harmad nettó akció, bin Laden elfogása. Feszült, izgalmas jelenetek, melyek tulajdonképpen real time, tehát valós időben mutatják be a harci eseményt. Annyit itt is meg kell jegyezni, hogy a propaganda vádja nem áll meg itt sem, hiszen a kommandó messze nem állt hivatása magaslatán. Buktak egy méregdrága harci helikoptert és még az akciót is majdnem elbaltázták (mint ahogy a valóságban is). Egy hőssel ilyen sohasem fordulna elő, gondoljunk csak Csapajevre, Rambóra, vagy Chuck Norrisra, ha már propagandát kiáltunk…

Az persze, biztos, hogy Bigelow nem éppen Barack Obama-párti, egészen biztosan támogatja a fegyverviselést, meg az összes többi republikánus tovuhabohut, ennek ellenére azt sem gondolhatjuk róla, hogy elvtelen pártkatona. Igen pontosan jelenik meg például a filmben az a megfoghatatlan, bizonytalan érzés, ahogyan az amerikaiak viszonyulnak a számukra, kulturálisan és vallásilag is teljesen különböző iszlám társadalomhoz, valamint főleg a vallási fanatikus terroristák motivációihoz. Ez az egész ott van Maya tekintetében is, ahogyan a film záróképében nézi az áldozatát, akit viszont mi sohasem látunk, csak a szakállát. Bigelow nem akarja felkoncolni nyilvánosan Amerika ellenségét, hiszen még azt sem tudja, mit, kit győzött le, és egyáltalán, legyőzte-e azzal, hogy megölte. Ráadásul, vajon valóban megölte-e? Nincs megnyugtató lezárás… A film azonban ettől függetlenül, sőt, éppen ezért is alapos (két és fél órás), hiteles és érzékeny munka, ha nyer Oscart, ha nem. Asanisimasa: 8/10