asanisimasa

Mike Leigh díjözönben részesített, és még 3 Oscarra is jelölt 2004-es Vera Drake című filmjében nagyon sokáig minden rendben van. Tipikusan angol, észak-londoni kispolgári környezetbe helyezkedünk bele a film által. 1950-et írunk, még mindenkiben élénken élnek a minapi háború szörnyű nélkülözéseinek emlékei, de azért már béke van. Az ellátás persze, még meg sem közelíti azt a színvonalat, melyben egy mai, fejlett fogyasztói társadalom leledzik, még sok a hiánycikk (milyen régen hallott kifejezés, nemdebár?), ergo, dívik a kisstílű feketekereskedelem, a csencselés (szintén régen hallott ismerős kifejezés…) is. Két csomag teáért egy pár harisnya, kiló cukorért két pakli cigi. De Vera Drake (Imelda Staunton) családja a lehető legnormálisabban éli az angol kispolgári családok szolid életét. Teáznak, teáznak, aztán sütiznek és megint teáznak, s közben persze, rengeteget dolgoznak. Tereferéikben kínosan ügyelnek az illedelmes társalgás pontosan körülírt témáinak betartására, tehát: Milyen szép időnk van ma! De inkább: Ma is igen hideg napunk van! Vera több felsőbb osztálybéli házban is takarít, ennek ellenére akkurátusan vigyáz jókedvére és optimista hozzáállására. Legnagyobb gondja, hogy minden este legyen meleg étel az asztalon és hogy kissé ügyefogyott lányát, Ethelt végre férjhez adja – amire meg is van a jó esély a szerencsétlen sorsú, de jólelkű Reg személyében. Senki nem sejti közülük, hogy Vera teljes titokban megesett fiatal lányoknak segít megszabadulni a méhükben növekvő nem kívánt “gyümölcstől”. Vera tevékenységét már évtizedek óta űzi, s az általa használt meglehetősen népies módszer ellenére eddig nem történt végzetes szerencsétlenség, így ő magát anyagi ellenszolgáltatást el nem fogadó segítőnek tartja, a legteljesebb őszinteséggel és tiszta lelkiismerettel.

Természetesen, a filmben a kezdeti idilli állapot nem tart sokáig, nyilvánvaló, hogy ez csak valami szörnyű drámának a felvezetése, és ebben nem is csalódunk. Vera egyik páciensénél súlyos komplikációk lépnek fel, mely majdnem az életébe kerül, aminek következtében fény derül Vera illegális magzatelhajtó tevékenységére is. Leigh e filmjében is kedvenc témáját, az egyszerű, alsóbb társadalmi státuszú, nem éppen könnyű sorsú emberek apró-cseprő, hétköznapi drámáját meséli el. Ismét egy optimista, életvidám, alapvetően jó szándékú nő kerül önhibájából szorult helyzetbe. Ennek okán azonban ez a törékeny boldogság néhány gonosz ember, a sors kegyetlen fordulata és a bürokrácia (itt az igazságszolgáltatás) érzéketlensége folytán pillanatok alatt a semmivé foszlik. Vera összetörik, azonban a családja mellette áll, s kitart mellette. Leigh pontosan fogalmazza meg a film hangulati mondanivalóját (ha van ilyen) abban a jelenetben, amikor már Vera családi körben tölti a karácsonyt, várva bírósági tárgyalását. Egy suta pillanatban Ethel vőlegénye, Reg a lehető legőszintébben jelenti ki az érthetően nyomott légkörű estén: Ilyen csodálatos karácsonyom még sohasem volt! Akármilyen rossz is, akármilyen nyomorúság is ért minket, mindig van ennél rosszabb is, így nincs ok a szomorúságra, hajrá, boldogság! Bár Vera Drake egyelőre romokban, de nincs kétségünk afelől, hogy túléli a számára kataklizmaszerű lelki, érzelmi és erkölcsi összeomlást.

A film természetesen Imelda Staunton alakítására épül elsősorban, ami meg is kapta az érte járó elismeréshegyeket. Szögezzük le, jogosan, és csak csendben tegyük hozzá, hogy azért azok a könnyes dadogások a beismerés pillanatában túlontúl sokáig lettek, mintegy görgetve. Leigh ezt a filmet az ötvenes évek elejének komótos ritmusában rendezte, ennek ellenére ritmusában precíz és pontos. Addig húzza a teázós-fecsegős, banális jeleneteket, hogy szinte hitchcocki pontossággal üt be a dráma. A tipikusan angol munkásnegyedek sorházainak szűkös lakásbelsőiben szinte érezni a tisztes szegénység és a krumplipürével keveredett ánizsos sütemény illatát, miközben a tűzhelyen óriási kannában rotyog a teavíz. Kis terekben kisemberek kisszerű sorsai – Leigh azonban szereti őket, az embert látja bennük kisszerű bűneivel és esendőségükben, mégha Vera bűne jogszerűen igen komoly is. Nem kritizál, csupán megmutatja, mennyire nem fekete-fehér a világ. Remek film, mely csupán a kissé suta befejezés miatt nem kap maximális pontszámot. Asanisimasa: 8/10

Románia mára messze maga mögött hagyott bennünket, így még annyira sem jogos a “balkánozás”, mint mondjuk néhány évtizede volt, amikor még mi voltunk a “vigyorgó barakk, vastag kolbásszal és pirburg-párkáppal”, míg odaát hosszú sorok álltak a bolt előtt, ha jött a hír, hogy friss konzerv érkezett… Azt nem mondom ugyan, hogy ott van most a mennyország, de hogy nagy vonalakban egészségesebben mennek a dolgok, mint nálunk, az egészen biztos. Például, ott készülnek filmek… Bizonyság lehet a román fellendülésre a kortárs román film markáns, erőteljes hangja is, mely ugyan ott is főleg a határon túl éri el az értő füleket, de azért hallatszik “odabent” is. Elismert, nívós nemzetközi fesztiválokon olyan rendezők aratnak, mint Cristi Puiu, Adrian Sitaru, Radu Jude, vagy éppen Cristian Mungiu, akinek 4 hónap, 3 hét, 2 nap című, általam is méltatott alkotása Arany Pálmát ért 2007-ben, Cannes-ban. Egy kissé kusturicás balkáni őrület, és néhány forgatókönyv után Mungiu a Dombokon túl című drámával tért vissza a fiatal lányokhoz, és ugyan az újabb Arany Pálma ezúttal nem gyütt meg, a film azonban tán még jobb is, mint a 4 hónap…stb., de hogy még rizikósabb terepre téved, az egészen biztos.

Nálunk például ma elképzelhetetlen lenne, hogy olyan film készüljön, melyben egy apácazárdában megtörtént haláleset lenne feldolgozva, olyan kínos tényezők felvillantásával, mint leszbikus szerelem, babona, ördögűzés, vagy akár az egészségügy emberéletek iránti érdektelen magatartása, hogy a rendőrség vétkes kényelemszeretetéről ne is beszéljünk… A dombokon túli zárdában éppen ilyen eset történt meg 2005-ben, melyet először egy román oknyomozó újságírónő (Tatiana Niculescu Bran) próbált feldolgozni a maga eszközeivel, de az igazi társadalmi, egyben metafizikai összefüggéseket Mungiu látta meg a sztoriban. A megtörtént eset bizonyos mozzanatait persze meg kellett másítani, egyes momentumokat dramaturgiailag “helyzetbe kellett hozni”, míg másokat elhagyni, alapvetően az árvaházban nevelkedett lányok tragédiája a filmben cizellált részletességgel meg is mutatkozik, mint a társadalmi, mind a metafizikai, illetve vallási és liturgikus vonatkozások tekintetében.

A történet alapvetően két világnézet, az erősen konzervatív, ortodox valláson alapuló keresztény hit és egyházi élet, valamint a világi, szabados erkölcsű, ám a lelki élet hiányosságait az anyagi dolgokkal kompenzáló “nyugati” életstílus ütköztetése, mely törvényszerűen jár tragédiával. Alina és Voichiţa árvaházban nevelkedtek, és nemileg éretté válva egymásban találták meg a szerelmet is. Kikerülve az árvaházból Alina Németországba költözött, hogy ott keressen pénzt majdani közös életükhöz, ám ezalatt Voichiţa a dombokon túli zárdába költözött, ahol megtalálta útját a mélyen vallásos hitgyakorlásban. A film konfliktusát Alina hazaérkezése jelenti, aki közös munkát szerzett Voichiţának és magának egy luxushajón és bekopog a zárdába, hogy magával vigye szerelmét. Voichiţa elutasítását Alina képtelen feldolgozni és a lelki megrázkódtatás egyre mélyebbre taszítja őt saját kétségei, megválaszolatlan kérdései és félelmei közé… Az adódó helyzettel nem tud mit kezdeni a zárda és az azt vezető, jámbor pópa, az erős hit azonban ezúttal kudarcot vall: Alina és Voichiţa szerelméről ugyan senki nem tud rajtuk kívül, az Alina által a zárdába cipelt bűnös, “ördögi” világiasságtól azonban minden erejével megóvni szeretné közösségét. Nem tud mit kezdeni a helyzettel a civil külvilág sem, akiknek a zárda zárt világa éppolyan különös, rejtélyes és félelmes világ, mint a lelki terhek alatt őrlődő Alina kezelhetetlennek tűnő pszichózisa. A két világ, valamint a pár között meglévő belső súrlódás egyre jobban örvénylik az egyre jobban elkerülhetetlen tragédia felé. A történet tanulsága kegyetlen, hiszen éppen a jámbor, szeretet fensőbbségét hirdető ortodox egyház és hit, valamint a semmivel nem magyarázható, ostoba babonák azok, amik útjában állnak Alina és Voichiţa szerelmének, ergo a szabadságnak, ergo a boldogságnak. Ki saját szabad akaratából, ki pedig külső kényszerből nem lehet boldog, holott a boldogság (a lelki természetű vallásos, illetve az érzelmi természetű “szerelmi”) mindkettejük számára elérhető közelségűnek tetszik. Kemény dió az itt feltárt dilemma, lehet törögetni sokáig…

Természetesen, Mungiu e filmje sem fogja szétrobbantani a művészmozik kasszáját, már csak 150 perces hossza, lassú ritmusa miatt sem, melyek nélkül viszont elképzelhetetlen a történet alapos és hiteles feldolgozása. Közben gondolkodni kell, akár még saját magunkkal is viaskodni, s a végkifejlet sem hoz feloldozást. Szürke, kietlen téli világ, a zárda hivalkodó puritánsága, a külvilág tufa érzéketlensége, sprőd kicsinyessége mind fájóan realisztikus és igaz. A gondolat és az elmélkedés szabadsága az, ami örömet okozhat – melyhez viszont hozzásegít Mungiu jelen filmje is. Asanisimasa: 8/10

Manapság, amikor közértelemben véve a tánc nem több egyszerű testmozgásnál, amely az előzőleg bevitt zsír, alkohol és egyéb vegyi anyagok, kvázi „elégetésére” szolgál, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy eredetileg a tánc egy komplex nyelv, mellyel érzelmeket, gondolatokat lehet kifejezni, sőt, alkalomadtán akár még harcolni is lehet vele, általa.

Test a testnek

Egyszer régen, egy csángó táncházban, miközben néztük az egyre gyorsuló magyarosban pörgő párokat a csángó táncházban, elmesélték nekem a tánc lényegét és az nem volt más, mint az egymásnak feszülés dinamikája. Ott, abban a táncban a páros szorosan fogják, de közben taszítják is el egymást. A férfi a pörgés közben „figurázik”, mintha saját útját is járná, ki-kikacsintgatna, ám a nő közben erősen tartja, el nem engedi. E táncban a pár mintegy eljátssza a házasélet minden örömét, vágyát, de kínját és baját is. Aztán a híres, jellegzetes ír sztepptánc például kifejezetten politikai demonstrációként lett olyan, amilyen. A brit uralom alatt ugyanis az angolok betiltották az ír tánc gyakorlását. A kocsmákban viszont szólt a zene, de mivel táncolni nem lehetett nyíltan – táncoltak az írek a padon ülve, az asztal alatt, a lábukkal kopogva ki a ritmust. A ma már elsősorban küzdősportként ismert brazil ’capoeira’ sokáig csak tánc formájában létezhetett, mivel az azt kitaláló rabszolgák számára bármilyen harci tevékenység szigorúan tilos volt. Ezért találták ki ezt a vadállatok mozdulatainak utánzásából és afrikai, törzsi táncok motívumainak keverékéből álló táncot, ami az értő művelők számára egyben hatásos önvédelmi sport is, ha „keményebben járják”. Nem kevésbé érdekes az argentinok világhírű táncának, a tangónak a története sem. Szintén az egyszerű néprétegek köréből indult világhódító útjára a tangó, ebben hasonlít az írek szteppjére, a brazil capoierára, sőt, a csángó magyarosra is, azonban ma már főleg melankolikus, egyben mélyen szenvedélyes, erotikus kisugárzása miatt beszélünk róla, melyben férfi feszül a nő testéhez, mely ugyanekkor körbefonja azt. Az óriási argentin mezőgazdasági területek korlátlan mennyiségben alkalmaztak munkaerőt, így a múlt századfordulón az országban komoly túlsúlyba kerültek a férfiak a nőkhöz képest. A tangó azonban a természetes kiválasztódás egyik szép eszközévé vált, ugyanis a férfiak sokszor évekig csak egymással táncoltak, így tökéletesítve a tánc művészetét, hogy amikor alkalmuk nyílik egy igazi hölggyel táncolni, az a legjobbat, legtökéletesebbet kapja. Ez a valódi ’machoizmus’. A tangó eme talán meghökkentő tradíciója köszön vissza a Tango Libre című belga börtön-dramedy leglátványosabb jelenetében is, hogy meredeken a cikk témájába vágjak…

Tangó is, ’libre’ is, de mégsem táncfilm

Bár Frédéric Fonteyne egész filmjét átszövi a tangó, mégsem csupán táncfilm a Tango Libre, legalább ugyanannyira börtöndráma és egy romantikus vígjáték is. JC (Francois Damiens), a magányos, szerencsétlen börtönőr egy tangóklubban ismerkedik meg Alice-szal (Anne Paulicevich). Mindketten az örömet keresik a táncban, JC üres, unalmas élete elől menekül oda, Alice pedig társaságra vágyik, mivel férje, valamint annak legjobb barátja, mellesleg Alice korábbi partnere JC „munkahelyén” tölti rablásért (és részben gyilkosságért) kirótt börtönbüntetését. Alice-nek ráadásul van egy problémás fia is. JC szerelmes lesz Alice-ba, aki, mondjuk azt, nem teljesen zárkózik el a férfi közeledése elől, de valójában Fernand-t, a férjét (Sergi Lopez) szereti, ráadásul exétől, Domitól (Jan Hammenecker) sem tud elszakadni – miközben Fernand és Domi együtt követték el, amit elkövettek, egy cellában élnek és a legjobb barátok. JC egy látogatáson észreveszi Alice bonyolult kapcsolatrendszerét, de ekkor még nem tudja, mibe keveredett. Hogy a börtönszálba hogyan fonódik majd be a tangó, az dramaturgiailag a film egyik gyenge pontja, bár éppen erre hoztam fel az elébb a tangótörténet idevágó fejezetét. Mindenestre, itt legyen elég annyi, hogy lesz tangó a dutyiban is.

Könny, vér, mosoly

Szembetűnő a ritkásan hozzánk kerülő belga (mindegy, hogy flamand vagy vallon) illetőségű filmek nem sokat lacafacázó, naturalisztikus társadalomábrázolása, és nincs ez másként Fonteyne filmjében sem. A börtön lepukkant, Alice lakása szintén, ápolónői keresetből többre, jobbra ott sem telik. JC dettó. A körülményektől eltekintve viszont a filmben valódi, húsvér, egyben szerethető embereket látunk, igazi, átélhető vágyakkal, melyek a tangó misztikus lényegében, valamint a morálisan talán kissé kifogásolható (bár baleset volt…), ennek ellenére frenetikus végkifejletben valósulnak meg. Fonteyne ügyesen lavírozik a börtönvilág nyers és erőszakos igazsága, az ügyefogyott JC vonzalmának szomorkás romantikája, a tangó hiteles szenvedélye és ennek az egész mixtúrának ellenállhatatlan, bár kissé groteszk komikuma között. A filmbeli karakterek egytől egyig szerethető karakterek, még az erőszakos gonosztevők is, az Alice-t alakító Anne Paulicevich pedig kifejezetten bájos. Asanisimasa: 9/10

Már hosszú ideje kérdezgetik, kérdezgetjük egymástól filmtárgyú beszélgetéseken, hogy vajon Léos Carax, a legutóbbi „francia új hullám” legmarkánsabb hangú, legegyénibb látásmódú képviselője, vajon miért nem csinál filmeket? Nos, tizenhárom évnyi, hosszú böjt után, íme, a válasz…

Új hullám-lovasok

A nyolcvanas évek végén tényleg úgy tűnt, hogy valamiféle újabb filmes francia új hullám kezd fodrozódni a mozik vásznain. Friss, egyéni hangú, fiatal alkotók jelentkeztek furcsa, sajátos hangulatú filmekkel, és az emberek rögtön sütötték is rájuk a bélyeget: Itt a legújabb francia új hullám! Amúgy, tényleg adott volt minden, a párhuzamosok messze tűntek a végeláthatatlan messzeségbe. Itt is markáns személyiségek álltak a filmek mögött, mint annak idején, Godard és Truffaut idejében. Hogy aztán ez a legújabb hullám mégsem vetett olyan filmtörténelmi cunamit, mint az „igazi” francia új hullám, annak sok oka van – de ezek között a tehetség hiánya semmiképpen nem található. Mára Luc Besson (Élethalálharc, Metró, Nagy kékség, stb.) bugyuta tömegfilmek producereként keresi degeszre magát. Jean-Jacques Beineix viszont még mindig Betty Blue elvesztésén kesereg, e kétség kívül, bődületes erejű, ’86-os film után csupán egyetlen katasztrofálisan rossz thrillert jegyez 2000-ben, amire még ez a pár karakter is felesleges. A triász legkülönlegesebb figurája, Léos Carax majdnem ennyire terméketlen pályát tudhat maga mögött, négy eddigi filmje azonban különösen csillogó ékkövei azóta is a francia filmnek. Az utolsó, 1999-ben készült furcsa, szabálytalan Pola X óta azonban hallgat, filmet nem csinál. Sorrendben ötödik, Holy Motors című filmjének elkészültében komoly szerepe lehetett a projekt mögé felsorakozott (önfeláldozó) producerek meggyőző erejének, amely nyilván nagyobb hatással bír, mint néhány filmbuzi borospoharak feletti, elhaló vágyakozása. Carax nem szereti ezt a mai világot, (e film alapján) nem is szeret igazán benne élni, s ennek hangot is ad, ha már alkalmat kapott rá, hogy megszólaljon…

Egy színész mind felett

Denis Lavant a rendező groteszk alteregója Carax filmjeiben, a Pola X kivételével mindben főszerepet játszik, ráadásul kezdetben Carax akkori nagy szerelmével, Juliette Binoche-sal párban. A Holy Motors is alapvetően az ő furcsa arcára, alakjára és személyiségére épül – itt egy kaméleonszerű, alakváltó, bizarr figurát játszik, aki hivatásszerűen ugrik be különböző élethelyzetekbe, egyszer bankár, máskor a Pére-Lachaise temető gnómját, a Point Neuf-híd román koldusasszonyát, virtuális szeretőt vagy akár saját maga gyilkosát. Az egyetlen nap történéseit elmesélő film egyik olvasata így lehet egyfajta tisztelgés „a színész” művészete előtt, egyben köszönetnyilvánítás a barátnak, Denis Lavantnak.

Önarckép

Egy másik olvasat lehet az, hogy a Holy Motors egyfajta önarckép, mondjuk, a világ, s benne a modern ember, Carax szerint. Aki maga Léos Carax. Reggel elbúcsúzik a családtól, kocsiba száll, menet közben elintézi üzleti ügyeit és a konditerembe hajt. Edzés, mert a pénznél csak az egészség a fontosabb, röpke, de szenvedélyes numera a szexi személyi edzővel, aztán üzleti tárgyalás, ahol eljátssza, mennyire rosszul megy az üzlet. Utána látogatás egy amerikai divatfotós fotózásán, majd ebéd az egyik modellel, desszertként erotikus ruhabemutató, majd múzeumlátogatás. Közben folyamatos dohányzás, piálás. A délután egyre jobban kezd szétcsúszni, már túl sok a pia és a cigi, még néhány öngyilkos találkozás és törvényszerűen következik be este az összeomlás. Még jó, hogy otthon vár a szerető család… Ebben persze, így nincs semmi különös, ezt gondolhatta talán Carax is, amikor e film későbbi producerei győzködték, az ő napjai mind ilyenek. Arra nem gondol, hogy egészen máshogy néz ki, ha ezt ő maga meséli el – s ebben a producereknek maximálisan igazuk van (feltéve, ha tényleg így történt minden).

A „szakrális” igazság

Persze, lehet ez az egész akár egy viszonylag hibátlanul egybegyúrt filmötlet-gyűjtemény is, melyek külön-külön nem valósultak meg az elmúlt 13 év alatt… Elszoktunk már az ilyen filmektől, melyeken gondolkozni kell, hogy „mit akart ezzel mondani a rendező?”. Caraxnak van mondanivalója, bár egyáltalán nem érdekli, hogy annak megfejtésén mennyit rágódik a nézője. Filmjének minden egyes pillanata markáns reakció korunk jellegzetes rákfenéire, az értékek devalválódására, illetve átlényegülésére. Ezek a reakciók maróan kritikus hangúak, néhol bizarr módin humorosak, néhol szinte giccsesen csöpögősek, máshol brutálisak, mint Kylie Minogue flaszter kövén szétloccsanó koponyája. Viszont mi semmiről sem tehetünk, a kormány nem a mi kezünkben van. Tesszük a dolgunkat, ami adódik. Teljesítjük a megbízást, ez Carax “szakrális igazsága”, jelentsen ez bármit is. Asanisimasa: 7/10

Rövid verzió: Ez a Felhőatlasz nagyobb szoft-filozófiai katyvasz, mint a Mátrix volt. Séróból műmájer, kaotikus, modoros, egyben bűbájos giccs, a szó jó, egyben rossz értelmében. Nehezen szerettem meg, de aztán imádtam, bár néha a fenébe kívántam, sőt egyszer bele is bóbiskoltam.

Hosszabb verzió: Az irodalmi művek filmadaptációi alapvetően bukásra vannak ítélve azon nézőknél, akik előzőleg olvasták az adaptált művet. Nekik már van saját olvasatuk, önálló képük az adott műről, így minden külső, idegen olvasat csak zavarja, torzítja a saját, külön bejáratú élményünket – ezért olykor még dühösek is leszünk, általában pedig lekicsinylően legyintünk. Ha nem olvastuk, akkor viszont a legjobb, ha utána már nem is olvassuk el az irodalmi alapanyagot, mert az adaptáció már egy eleve elképzelt és megmagyarázott instant olvasatot, kész, megemésztett élményt kapunk, amitől igen nehéz lesz elvonatkoztatnunk. Amikor jött a hír, hogy a mátrixos Wachowski-tesók az új német film talán leginnovatívabb arcával, Tom Tykwerrel közösen David Mitchell Felhőatlasz című (fantasy? scifi?) könyvének megfilmesítésére készül, a filmes közvélemény egyöntetűen kudarcot emlegetett, hiszen akik olvasták Mitchell hat szálon futó cselekményét eggyé szövő, izgalmas nyelvezetű és bölcseleti kérdéseket is felvető regényét, azok mindannyian megfilmesíthetetlen szövegnek ítélték azt. Az adaptáció aztán elkészült, és bebizonyosodott, hogy a kétkedőknek igaza lett, a film nem lett jó – mivel nem is lehetett jó.

Egész egyszerűen, a film, mint műfaj, még emészthető hosszában (max. 3 óra) nem alkalmas ekkora méretű, mértékű történésfolyam elmesélésére. Nem véletlenül gondolkodik Peter Jackson is háromszor három órás opusokban Tolkien-ügyben, nem véletlenül gondolkodtak Ridley Scotték minisorozatban pl. A katedrális esetében… A Felhőatlasz esetében (ha történetesen nem olvastuk előzőleg a könyvet/de ha igen, akkor minek néznénk…) az első 10-15-20 perc amúgy is azzal telik, hogy megpróbáljuk felfogni, mi a jó franc az a kulimájsz? El kell telnie a hat stáció (történet, inkarnáció, valami) egymásutániságában legalább két fordulatnak, hogy nagyjából képbe kerüljünk. Mondjuk, rá kell jönnünk arra is, hogy pl. Tom Hanks mikor, kicsoda? (Kurva jók a maszkok!) Persze, talán az első jelenetben a forradásos képű bácsi már mondja (naná, hogy nem spoilerezek), hogy a mese bizony nem lesz egyszerű, olykor talán kaotikusnak, zűrzavarosnak is tűnhet, de legyünk benne biztosak, a végére lesz benne rendszer.

Aztán a végére még számomra is összeáll az egész: igen, tényleg van benne rendszer. Ha az a feladat, hogy a könyv cselekménye viszonylag logikusan, érthetően el legyen mesélve, akkor ez a feladat teljesítve is van, és ez egy igen nagy trüváj. Az más kérdés, hogy az a világ, illetve, jelen esetben azok a világok, azok az alakok, figurák, tájak, látványok, amelyek a regény élményanyagát adják, már más “leképezései”, nem a sajátunk. De a regényben rejlő filozófiai elmélkedés is “átjön”. Ráadásul még alaposabban is, mint a Mátrix sokszor emlegetett golyói. Az pedig megint más kérdés, hogy mondjuk, Lin-csi apát kolostorából, vagy éppen pl. David Hume metafizikai elmélkedései felől nézve az itt kifejtett, illetve sejtetett végkövetkeztetések felszínesek, leegyszerűsítettek, gyerekesek. De legalább felvetődnek, legalábbis, ritkán elmélkedünk manapság effélékről, mint az élet, a lélekvándorlás, tetteink, cselekedeteink ok-okozati összefüggései, azok iránt a felelősség vállalása annak tudatában, hogy azok legtöbbször életünkön is jóval túlmutathatnak, még akkor is, ha történetesen csak egy favágó, vagy egy átlagos ügyvéd vagyok – ezek komoly kérdéseket is generálhatnak, melyek ugyanolyan messzire visznek, mint azok a tettek, amelyből kiindultak. Természetesen ezek kibontására nem elég még e film viszonylag hosszú, 164 perces vetítési ideje, ám e szűkös keret azért mintegy “gondolatmagvak veteményeskertjeként” pompásan működik.

Értelemszerűen, gondtalan szórakozásnak nem alkalmas ez a film, hossza, de felületesen nézve nézhetetlennek tűnően összetett, hat, ráadásul egymástól igen távol eső idő- és térsíkon játszódó cselekménye miatt. Észnél kell lenni közben és figyelni kell, bár Wachowskiék+Tykwer mindent megtesznek a fogyaszthatóság érdekében. Paradox módon éppen ezek az erőfeszítések a film hibái is: a gondolkodtatás ugyanis szöges ellentétben áll a látványosság és az izgalom érzéki élményével. Eme összebékíthetetlen és összehangolhatatlan ellentét kölcsönösen gyengítik, vagy torzítják, vagy elhangolják egymást. A látvány látványmozis, helyenként kifejezetten giccses, szinte sehol nem eredeti. Viszont látványos… 🙂 Érdekes módon a humor az, ami összetartja ezt a túltöltött, agyoncsicsázott építményt. Ahogy a pökhendi kritikust “meggyőzi” a kissé sértődött író az igazáról, azt hiszem, ott vett meg magának a film – ettől kezdve és innen visszatekintve minden kockáját élveztem, minden közben felmerülő fenntartásom, illetve előzetes, de akár közben igazolódó prekoncepcióm ellenére. Asanisimasa: 8/10

Most, hogy nálunk újabban igen “menő” dolog leporolni a német nácizmust, és az ideköthető összes többi ordas eszmét, melyek gyakorlati megjelenésükhöz a kormány olykor még előzékenyen oda is bólint, talán izgalmas elővenni az olasz Liliana Cavani a témában elég mélyen karmoló, 1974-es Az éjszakai portás című filmjét. A film annak idején komoly botrány keltett merész hangvételével, akkortájt még szinte pornografikusnak tűnő jeleneteivel és sikeresen megfosztotta a mi Balázsovits Lajosunkat a világhírtől, hiszen Cavani megelőző filmjében ő alakította Milarepát, a híres tibeti bölcset – így viszont mindenki ezt emlegette, szegény Milarepa pedig mehetett a polcra. Egy filozofikus, elmélkedő film azonban soha nem kelhet versenyre a pikáns, olykor a szadomazo bűnös területére is tévedő szexszel és a náci pszichopata SS-Sturmbahnführerek elemi gonoszságával.

A film egy koncentrációs tábort üzemeltető náci tiszt (Dirk Bogarde) és egy zsidó lány (Charlotte Rampling) bizarr szerelmét meséli el. A kapcsolat kezdetében még semmi rendkívüli nincs, Max, a náci tiszt ‘kollégáival’ unatkozik és szokásos játékait játssza a zsidó foglyok kárára. Luciával, a fiatal lánnyal is minden úgy indul, ahogy általában. Max szexrabszolgaként használja a nőt, aki azonban elkezd vonzódni a férfi iránt, annyira, hogy mély és kölcsönös, szenvedélyes szerelem alakul ki közöttük. A háború után egy évtizeddel Max egy szálloda éjszakai portásaként dolgozik, ahová egy nap megérkezik Lucia, férjével, az ünnepelt karmesterrel. Rögtön megismerik egymást, s a kezdeti riadt tartózkodás  után újból egymás karjaiban találják magukat. Max azonban tagja egy titkos, volt nácikból álló társaságnak, amelyik fő tevékenységének a náci háborús bűnösök nyomainak eltüntetését tartja. A társaság azt várja el Maxtól, hogy szakítson Luciával…

Cavani szinte Pasolini Saloját idéző, orgiasztikus képekben mutatja meg az SS irányította lágerek az emberi méltóságot csizmával tipró, aljas módon kéjvágyó, cinikus és romlott világát, ahol az unatkozó tisztek démoni mindenhatókként töltötték kedvüket a rabokon. Bizarr játékok, élesen homoszexuális gesztusok között tényleg “megbotránkoztató” történés a szerelem, mégha azt Max a társai előtt, érthető módon titkolja. Ennek a titoknak része az is, hogy Luciából afféle helyi “Marlene Dietrich” válik, és félmeztelenül előadott sanzonjaival (jelesül Dietrich Wenn ich mir was wünschen dürfte című dalával) a tiszti kantin sztárja lesz. Az emberi aljasság ezen képei ma is igen erősen hatnak, ha nem is elsősorban explicitásukkal, de tartalmukkal és a hozzájuk társított ismerethalmazzal együtt mindenképpen.

A film háború után játszódó része már kevésbé érdekes. Ezek a jelenetek erősen melodramatikusak már mai szemmel nézve, ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy válik minden erőltetetté, egyben elnagyolttá. A finálé pedig egyenesen banális. Bogarde játéka ma már ódon, mégha néha tényleg hasonlít is a nevében majdnem rokon Humphrey Bogartra, Ramplingé pedig – hogyismondjamcsak – bátor, legfeljebb. Cavani azonban mindenképpen figyelemreméltó rendezőnő, mégha viszonylag ma már kevéssé ismertek filmjei. Remekül használja a zenét, ahogy például Mozart Varázsfuvolája kvázi cselekményszervező elemmé lép elő, az szinte tanítani való. Merész, elkötelezett, markáns látásmódú és cizellált mondanivalót közlő művész, s ennek tanúsága ez a film is. Asanisimasa: 7/10