asanisimasa

Szegény Frank forog a sírjában. Legalábbis forogna, ha tudná, fia, Ahmet Emuukha Rodan Zappa miket művel manapság… Az hagyján, hogy producer lett és forgatókönyvíró, no, de pont a Disney-nél??? WTF? Pedig de. A csicsás Csipkerózsika-kastély, felette csillagos éggel, teleholddal, tűzijátékkal – ez nem az az értékrendszer, ami ellen a papa egész életművét áldozta, hovatovább, a jól ismert Disney-logó általában igen biztosan be is kalibrálja az utána következő filmet az édes-cukros családi filmek habos-babos-rózsaszín giccsvilágába. Frank éppen az ilyenekre hozta elő állófarkú zsiráfját, anno. Én pedig már előre félek, amikor bekövetkezik az a szörnyű pillanat, amikor az elébb leírt kastélyról a kép felfelé, az ég felé igazít, fel a csillagok közé, és megjelenik a klasszikus futó felirat: Valahol egy messzi-messzi galaxisban…

Nos, Timothy Green különös élete is elég izé. Én megértem, hogy bizonyos emberek a falat tudják kaparni kínjukban, ha nem jön sehogyan sem a gyermekáldás, nekünk sem jött, de nem is panaszkodom. Egyedül talán a mai magyar, a család szentségét mindenek felett erőltető idiótáknak javasolnám ezt az érzést, méghozzá jó mélyen. Na, de az azért bőven kimeríti az íróasztalfiók mélyéről előkapart, erőltetetten összeragasztott ötlet büntetőjogi fogalmát, hogy egy ilyen párnak egy viharos éjszakán terem a kertben egy gyermek, akit Timothynak hívnak és félig fa, hiszen levelek nőnek a lábszárán. Timothy persze, fura gyerek, béna a fociban, nevetve tűri, hogy iskolatársai hülyét csináljanak belőle (azt mindenki gond nélkül tudomásul veszi, hogy a házaspárnak egyszer csak hipp-hopp lett egy tízéves fia…), viszont jól rajzol. Ahogy telik-múlik az idő, még barátnője is lesz, szülei pedig aggódnak, aggódnak, azonban a levelek elkezdenek sárgulni, majd lehullni… Jön a sírós rész. Miután kisírjuk magunkat, azért kap a gyermektelen házaspár új gyereket is, immár örökbe, és még levelek sincsenek a lábán, de addigra már megtanulták, hogy hogyan kell csinálni jól ezt a gyermeknevelést. Vagy mi.

Az igen erőltetett mű-gyermek sztori ráadásul egy teljesen felesleges, gazdasági válságos, munkahely-elvesztéses mellékszállal van bonyolítva, melyen már csak hab a gyermektelen szülők kontra gyermekes szülők közötti rivalizálás. Ahogy a mű-gyereknek, Timothynak elkezd sárgulni a lábán az első levél, 100%-os biztonsággal lehet tudni, hova fog kifutni az egész, így tétjét is veszti a film, az első 15 percben. A történet későbbi fordulatai is mind kiszámíthatóak, semmi váratlan nincs sehol (ami mégis -a “győztes gól”- az meg szimpla baromság). Nulla színészek, lelketlen rendezés. Fogjuk látni a filmet az elkövetkezendőkben sokszor a hosszú ünnepeken, délutánonként. Asanisimasa: 3/10

Gyerekkorom egyik kedvenc hőse volt Thor Heyerdahl (az ősbúvár Cousteau kapitány mellett), aki számtalan vizes expedíciót vezetett, teljesen elmebeteg indokok alapján. Igazi Verne-hős volt a norvég, még akkor is, ha első expedícióját a második világháború után két évvel indította is; de az, hogy szembeszállva kora tudományos közvélekedésével tapasztalati és gyakorlati úton, saját élete kockáztatásával bizonyította igazát, az messzemenően hasonlatossá tette mondjuk Phileas Fogghoz, aki, ugye, fogadásból utazta körül a Földet nyolcvan nap alatt, úton, sínen, vízen és a levegőben. Heyerdahl ráadásul valóságos személy volt. A híres Kon-Tiki expedíció azt bizonyította, hogy a Csendes-óceáni Polinézia Amerika felől is megközelíthető volt az őslakosok által, nem csak Ázsia felől, ahogyan annak idején elképzelték. Heyerdahl egy polinéz törzsfőnök elbeszélése alapján épített egy balsafatutajt, melyen aztán néhány társával a perui Callaóból indulva, mintegy 101 nap alatt szépen elhajózott a kb. 8000 km-re fekvő Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia-szigetre, így bizonyítva, mekkora pöcsök voltak már annak idején is már az íróasztal-koptató, nagypofájú akadémikusok.

Heyerdahl Kon-Tiki expedíciójáról a norvég Espen Sandberg-Joachim Ronning rendezőpáros készítette ezt a remek kalandfilmet, mellyel egyben tovább folytatják azt a Max Manusszal megkezdett, példamutató utat, mellyel megmutatják, hogyan lehet feldolgozni nemzeti hősei(n)ket úgy, hogy azok megmaradjanak tiszteletreméltó, követendő embernek, ám mégse fulladjanak bele az ájult, mitizáló igényű, hazug lihegésbe. Ennek kulcsa a realista ábrázolás, minek megfelelően ez alkalommal sem merülünk el túlzottan a szereplők személyiségében, még Heyerdahlban sem. Egyszerű, eltökélt, kicsit együgyű pasikat látunk, igen vicces szakállakban, csontsoványan. Szimpatikus fazonok, de mint személyiségek, annyira nem érdekesek, hogy élve boncoljuk őket. Nem is lehetnek azok, hiszen ha akár egyetlen, az átlagosnál vibrálóbb személyiség lett volna köztük, akkor a harmadik nap veszekedésbe fúlt volna az expedíció, komolyan veszélyeztetve annak célját. Birkatürelmű emberek kellenek ide, akik viszont, ennek megfelelően unalmasak.

Maga az expedíció is alapvetően unalmas, hiszen csak ülnek a tutajon és várják a szelet, ha pedig van szél, akkor kapaszkodnak, hogy le ne fújja őket. Egy-két kaland történik mindössze, egy cápatámadás, egy nagyobb vihar, egy cetcápa látogatása, egy kiborulás, aztán ennyi is. A film mégsem unalmas, persze, nyilván annak, aki már gyermekkora nagy részét is azzal töltötte, például éppen Heyerdahl Kon-Tiki könyve felett, hogy ő maga is ott van a tutajon és amikor már századik napja zötykölődnek a tutajon, egyszer csak feltűnik az légen egy madár… Látunk a már említett kalandokon kívül jeleneteket a mindennapokról, hogy voltak napok, amikor nem kellett halászniuk sem, hiszen a repülőhalak reggelente elborították a tutajt, látunk jeleneteket arról, hogyan simítják el szinte keletkezésük pillanatában a konfliktusokat a résztvevők, ilyenek. és még úgysem unalmas, hogy tudjuk jól, ez az expedíció sikerült Heyerdahlnak (ellentétben például a RA I.-el, ami viszont szépen elsüllyedt). Rendes, korrekt film, olyan férfias “semmiségekről”, mint hit, eltökéltség, kitartás, és effélék… Asanisimasa: 8/10

Én magam is nehezen hittem el, hogy ez a film az, melynek kapcsán az egyik legelismertebb, legszebb és legsikeresebb fiatal francia színésznő, Marion Cotillard először libeghetett végig a híres cannes-i vörös szőnyegen, pedig így van. Az esemény tavaly volt, a film pedig Jacques Audiard Rozsda és csont című alkotása, melyben Cotillard rögtön egy igazi színészbravúrt is kipengetett: a film túlnyomó részében ugyanis lábak nélkül (természetesen erős CGI segédlettel) játszik.

Hogy a film végül is csak jelölésekig jutott, abban nagy szerepe lehetett annak, hogy rendezője a minap egyszer már végigkaszálta a Croisette-et az elképesztően jó A próféta című börtönfilmjével, s azért csak kell adni díjat másnak is – a francia kritika ÉS a közönség viszont imádta a filmet, amit viszont megértek.

A Rozsda és csont egy szögegyenesnek még a legnagyobb rosszindulattal sem mondható szerelmi történet, melyet hol megdöbbentően tragikus események, hol pedig a főhős életviteléből adódó illegális történések pofoznak ide-oda, mígnem a végére mégis eljut oda, ahová egy szerelmi történetnek el kell jutnia (különben az nem lenne szerelmi történet). Cukor, mézesmáz egy milligramm se, kihulló fogak, csonttörések, vér, amputáció viszont annál inkább.

Ali (Matthias Schoenaerts) huszonéves belga fiatalember, egyedül neveli ötéves fiát “ridegtartásban”. Pillanatnyilag nővérénél húzza meg magát, aki egy kisvárosban él a Riviérán, de nem fényűzésben, hiszen csupán egy szupermarketben pénztárosnő. Ali amolyan két lábon járó tesztoszteronraktár, amolyan vérbeli “pasi”. Éjszakánként kidobó egy diszkóban, nappal illegális utcai bunyókban verekszik, pénzért. “Munka közben” ismerkedik meg a csinos Stephanie-val (Marion Cotillard), aki egy delfináriumban dolgozik delfinidomárként, Ali kimenekíti egy őt zaklató részeg vendég karjaiból. Utána rögtön le is kurvázza… Néhány nappal később Stephanie egy szörnyű balesetben elveszti térdtől mindkét lábát, ám Alival való kapcsolatuk éppen így fonódik szorosabbra.

A történet színhelyéül szolgáló decens környezet Audiard olvasatában éppen olyan szürke és kietlen, mintha Le Havre külsőben járnánk, végül is az emberek ugyanazok. A nap többet süt, ennyi a különbség. Két ellentétes irányú küzdelmet ismerünk meg: Stephanie-ét, ahogyan megpróbálja újra felépíteni életét, ahogyan elkezd újra élni, szeretni, illetve Ali-ét, akinek most már meg kell tanulnia kimutatnia érzelmeit, sőt, meg kell tanulnia meg is élni azokat. Két egyenrangú erőfeszítés, mindkettőhöz egy majdnem teljes tragédia szükséges. De ahogy a film végén látni fogjuk, megéri küzdeni.

Színészileg természetesen elsősorban Cotillard-ról szól, aki alaposan felkészült a szerepre. Eljutott például odáig, hogy észrevette, a műlábasok milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ne lássék rajtuk hiányosságuk, így mozgásuk biccenése csak alig-alig látszik. Persze teljesítménye nemcsak “balett”, komoly, nagyívű, mély alakítás is. Ali szerepében Matthias Schoenaertsnek lényegesen egyszerűbb dolga volt, ő gyakorlatilag önmagát adta – azonban mégis tökéletesen rá tudott hangolódni Cotillardra/illetve viszont. A film többi karaktere is szinte dokumentarisztikus hitelességű figura, mint ahogy Audiard összes filmjében, s ez, a való élet meghökkentő fordulatait utánzó cselekmény vargabetűivel egy igen szép, igaz és emberi szerelmes filmet ad ki. Asanisimasa: 8/10

A tavalyi év általam legjobban várt filmje ez, részben, mert Paul Thomas Anderson az egyik kedvencem a ma alkotó filmesek közül, részben pedig a témája, egy bizonyos, sok utalásból a szcientológusokat eszünkbe juttató szekta története, ami, érthetően, igen izgalmas is lehet. A hosszú várakozásban persze, majdnem úgy jártam, mint Nyuszika, aki elindult a Rókához a fűnyíróért, ám közben szerencsésen lebeszélte magát az “ügyletről” (- Irigy az a Róka, nem fogja ideadni, á, biztos azt mondja, hogy elromlott, aztán, amikor végre odaér: Tudod mit, Róka? Baszd meg a fűnyíródat!). Az egyértelmű, hogy különösebb leleplezést, tetemrehívást nem várhatunk, hiszen ismerjük a szcík reakcióit, jól felkészült és jól képzett jogászok hadserege perelné le a producerek gatyáját, ha valami negatív következtetés lenne levonható e film kapcsán a Szcientológia Egyházat illetően, de abban is csak reménykedtünk, hogy PTA szcientológus propaganda-filmet forgatott volna (mert akkor abban Tom Cruise lett volna a főszereplő).

Nem lehet meglepetés, hogy a The Master nem lett ilyen, de olyan se. A címszereplő karakterét természetesen L. Ron Hubbard, a szcientológia kitalálójának alakja, gondolatai és életének részben valós tényei inspirálták, de a film forgatókönyve ugyanígy sokat merített a Vérző olaj korai szkriptjeiből, John Steinbeck élettörténetéből, illetve a híres hollywoodi színész, Jason Robards második világháborús, kemény piálásokkal átszőtt történeteiből is. A történet azonban Freddie Quellről, egy szexfüggő, alkoholista háborús veteránról szól, aki egy részeg éjszaka után Lancaster Dodd jachtján ébred, ahol Dodd titkos társaságának, “Az Ügy”-nek tagjai gyűltek össze egy jó kis agytágításra. A szintén alkoholproblémákkal küzdő Dodd maga mellé veszi Quellt, a társaság azonban nehezen fogadja be az agresszív, összeférhetetlen férfit, de Dodd hajthatatlan. A film a továbbiakban kettejük bonyolult kapcsolatát mutatja meg, többé-kevésbé egzakt utalásokkal a szcientológia egyházának furcsa, olykor meghökkentő metódusaira, de ugyanez eléggé általánosítható is, bármilyen más szektára, legális, illetve illegális kisközösségre is. Annyi biztos, hogy semmi olyan konkrétumról nincs, nem esik szó, amiből baj lehet.

A film valójában a két színészről szól: Philip Seymour Hoffman (Dodd) és Joaquin Phoenix (Quell) hátborzongatóan jól játszik, komplett, összetett, bonyolult és kellően ördögi személyiségeket alkotnak meg, akik között ráadásul az a bizonyos “kémia” is működik, természetesen ezúttal nem szexuális értelemben. Ennek ellenére, a film ezen vetülete nem igazán izgalmas, akár azt is mondhatom, hogy unalmas. Rengeteget beszélnek, ráadásul sokszor (főleg Dodd) elég “zizi” dolgokról, Quell őrjöngései hoznak ilyenkor színt a monoton darálásba. Quell álomjelenetei, valamint emlékképei viszont igen szépek, szinte költőiek, mégha azok rendszerint igen bizarr, obszcén nyelven fogalmazódnak is meg.

A film legnagyobb pozitívuma, hogy ismét Jonny Greenwood szerezte, alkalmazta a zenéjét, amely mindent egy egészen más minőségbe emeli át. Amúgy azonban kissé súlytalan, impotens film a The Master, PTA korábbi filmjeihez mérten legalábbis. Ha nem mert izomból beleszállni a szcientológusokba, akkor talán hagynia kellett volna az egészet, és egy más, hagyományosabb, “normális” vallásos szektát, szektavezért kellett volna választania. Annak kapcsán is el lehetett volna mondani mindazt, amit itt sikerült, de talán még sokkal többet is a birkanyáj-effektusról, az agymosásról, a lelki, gondolati és érzelmi terrorról, az egyén szabadságának korlátozásáról és a többi efféle csúnyaságról, ami a laikus néző eszébe juthat, ha azt hallja: szekta. Asanisimasa: 6/10

Divatos téma, sokszor elő is kerül manapság, hogy a jól működő társadalomnak szolgálatkész, önálló gondolatok, döntések meghozatalára képtelen, ám lelkiismeretes polgárokra van szüksége. (Tudjuk persze, hogy az igazán jól működő társadalmaknak éppen hogy kiművelt, kreatív, önálló és felelősségteljes adófizetőkre kell épülnie, de nálunk most ez éppen nem menő.) Ez a Szolgálatkészség című, remekbe szabott kis dokumentum-thriller az össznépi agymosoda két igen sötét bugyrába kalauzol minket: egy gyorsétterem hátsó fertályába, valamint – eléggé áttételesen ugyan – a telefonos ügyfélszolgálatok végeláthatatlan szófolyamába. Craig Zobel markánsan független ízű filmje valós eseményeket mesél el, s a végén olvasható inzert szerint ez csak egy eset az USA-ban évente előforduló 70 (!) hasonlóból.

A sztori egy ártatlannak induló telefonos ugratásnak indul – bár kezdetben talán mi is komolyan vesszük (no, azért nem sokáig, mert mi okosak vagyunk, nem úgy mint azok, a filmen). Egy városszéli gyorsétterem amúgy is nehezen induló napja még rosszabbul folytatódik, ugyanis egy állítólagos rendőr hívja az üzletvezetőt, hogy a pultoslány lopott az egyik vásárlótól, aki éppen ott áll a rendőr mellett. A rendőr arra kéri az üzletvezetőt, hogy kísérje be a hátsó irodába a lányt, és tartsa ott, míg ők megérkeznek. De addig is vizsgálja át ruházatát, stb. A dolgok – az állítólagos rendőr folyamatos telefoninstrukciói által irányítva – a film végére igencsak eldurvulnak, de ezt nem részletezem, hiszen erről szól a film.

Amúgy pedig azt az elemi emberi ostobaságot pécézi ki a film, amely igen sok emberben benne van, ha rendőrként mutatkozik be valaki nekünk, akár egy telefonon keresztül, hajlamosak vagyunk azt minden további nélkül elfogadni, még akkor is, ha alkalomadtán igen bizarr kérésekkel áll is elő. Megdöbbentően hiszékenyek, naivak tudunk lenni és egyáltalán nem kell valami virtuóz zseni, hogy simán megvezesse a magát legátverhetetlenebbnek hívőt is. Gondoljunk bele, hány ilyen átveréses esetről hallunk, naponta. Éppen azokat a lelki folyamatokat mutatja meg e film igen pontosan, kíméletlenül és hitelesen, melyek akkor történnek bennünk, amikor éppen átverődünk, mint szar a palánkon. A tavalyi év LEGTANULSÁGOSABB filmje, bár kínszenvedés végignézni. Asanisimasa: 8/10

Megmondom én pacekba’, hogy akinek ez a Bond nem Bond, csak az, amelyik pántlikanyakkendőben, kékre borotvált, merev pofával, jobb kezében metszett ólomkristálypohárban rázogatott vodkamartinivel lézerágyúzik a mandzsettagombjával bádogfogú debilekre, miközben a háttérben a soros csőmellű playboynyuszi piheg az ágyon, az éppen olyan idióta, mint aki szerint a zuhanó gazdasági mutatók óriási, soha nem látott sikert jelentenek. A 007 – Skyfall természetesen mesteri munka, a sorozat egyik csúcsa, minden szempontból, de az akciófilmek szélesebb mezőnyében is előkelő státuszt érdemel. (Tágabbra azért már ne tekintsünk, de a film nem is támaszt ilyen igényeket.)

Persze, igen komoly nagyágyúk gyűltek össze erre a projektre, s bár általában elefántok találkozásából nyamvadt egérkék szoktak születni, itt bizony karmolós és tökös oroszlán született. Sam Mendes egyike a legfelkészültebb és legintelligensebb filmeseknek, bármilyen műfajról, sőt akár szerzői filmről legyen szó, remek az ízlése és a tempóérzéke – e filmet is úgy húzta végig a nem rövid 140 percen, hogy alig tűnt másfél órának. Roger Deakins a világ egyik legjobb operatőre jelenleg. Baltaarcú Craiget imádom, a legjobb Bond, de mi sem jellemzőbb, hogy bírálói is csak ilyeneket böknek rá, hogy “vasutas”, meg “Heinekenreklám”. Igen, az, mármint, hogy reklám. Brosnan mi volt? Connery, Moore? Mind reklám volt, ráadásul sokkal gagyibba’ nyomták. Energikus, atletikus pali, aki emellett jó színész is, ráadásul vitán felül férfias jelenség. Milyen legyen már egy abszolút hős? Nyálas bugyibuci, mint Brosnan? Eh. De lapozzunk. Javier Bardem a negatív karakter. Hátborzongatóan cinikus, hisztérikus pszichopata, akit a világ egyik legjobb színésze játszik. Miről beszélünk?!

A film valójában nem más, mint egy szép ívű, látványos, összegző mű az elmúlt 50 évről (épp a bemutatója napján volt fél évszázada, hogy az első Bond-filmet, a Dr. No-t bemutatták), telistele utalásokkal korábbi 007-es filmekre, valamint búcsú M (Judi Dench) fontos karakterétől, egyben megismerhetjük utódját is. Bond karaktere, ahogyan azt már a korábbi két Daniel Craig által játszott filmben megismerhettük, egy sokkal keményebb, sprődebb fazon, bár ha felugrik rá a szmoking, akkor azért baromi elegánsan is ki tud nézni. Itt már szinte öreg, ezt szemére is hányják, de ő vállalja. Sérülékeny, keze is remeg. Rendkívül kreatívan megkoreografált akciójeleneteken (pl. a motoros üldözés Isztambul tetején) át menetel igazáért, amit természetesen el is ér, a finálé azonban kissé keserű. A kifutó farkinca viszont egyből jobb kedvre is derít, hiszen lesz folytatás. Kitűnő popcornmozi. Asanisimasa: 7/10

A halál témája azóta izgatja az önmagát, környezetét és egyáltalán, az egész világot megfogalmazni vágyó embert, amióta képes ilyesmire. Nincs és nem is lehet ebben semmi meglepő, hiszen végtére is az emberi lét egyik legfontosabb pillanatát (folyamatát) jelenti, amikor minden, ami addig volt, nem lesz. Elmúlik, szertefoszlik, megszűnik létezni, történni. Hogy általa kezdődik-e valami más, belépünk-e valami csodás (vagy éppen ép ésszel felfoghatatlanul rettenetes) helyre, vagy a halál tényleg maga a teljes megsemmisülés, azt mindenki elképzelheti a saját maga szája íze, műveltsége, vallása és világnézete szerint, befolyásunk viszont csak arra van, arra lehet, ami előtte történik – nevezzük azt életnek. Ha a halál a maga természetes módján következik be és semmilyen befolyásoló tényező nem sietteti eljövetelét; vagy éppen valami előre nem látható, tragikus esemény húzza le kíméletlenül a rolót idő előtt, akkor nincs mit tenni, illetve, már megtettünk mindent. Ha azonban valamilyen halálos betegség tűzi ki önkényesen a Célszalagot, akkor könnyen pánikba eshetünk, hiszen tervünk (ha volt egyáltalán) felborul, látjuk előre, hogy záros határidővel kell mindent elvégeznünk, elfogyasztanunk, kipróbálnunk, megszeretnünk és meggyűlölnünk, és korántsem biztos, hogy mindenre jut idő. Rengeteg film foglalkozott már a kérlelhetetlen haldoklás rettenetes, ám mégis kegyelmi állapotával, legkézenfekvőbb viszont itt A bakancslista, Rob Reiner filmjének megemlítése, hiszen Tessa, a Most jó című angol dráma a leukémiának egyik különösen agresszív fajtájában szenvedő, 16 éves főhőse szintén egyfajta bakancslista alapján próbálja megszervezni hátralévő, szinte a két kezén megszámlálható mennyiségű napjait.

Naná, csókolózni, sőt, szexelni, kipróbálni a varázsgombát, berúgni, lopni a plázában – ilyen és efféle dolgok járnak az ő fejében is, mint minden normális tinédzsernek. Tessa neki is fekszik az ügynek, segítségére van ebben elmaradhatatlan barátnője, azonban gyorsan kiderül, hogy még a legegyszerűbb dolgok sem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek. Hiába tehetne meg gyakorlatilag bármit, a felelősségre vonás teljes figyelmen kívül hagyásával, már az első csók abszolválása is túl mély sebet ejt.

Ol Parker filmje a legfontosabb dolgok súlyát kívánja megmérni, nagyjából sikerrel. Látszólag egyszerű a feladat, hiszen az egymás iránt tanúsított figyelemnél, a szeretetnél és törődésnél, az elfogadásnál és a megmásíthatatlanba való belenyugvásnál semmi szín alatt nem lehetnek fontosabb dolgok, sem a gyógyíthatatlan betegnél, sem az egészségeseknél. Az ember azonban hajlamos mindent ilyesmit túlmagyarázni, túlreagálni, túlszervezni és túlaggódni, ha halált látunk a filmvásznon, akkor komor, súlyos zene szól, sötét árnyak rejtik el a pislákoló fényeket, ne adjisten jajveszékelés, bokáig érő könnytenger teszi még elviselhetetlenebbé a tragédiát. Nem véletlen, hogy az igazán felemelő, katartikus halál-témájú filmek mind egyszerűek, tiszták és őszinték, néha szinte humorosak is. Tessa halála közben persze, itt is elmorzsolhatunk jónéhány könnycseppet, hiszen alaposan megszeretjük ez alatt a bő másfél óra alatt, de alapvetően egy ízléssel elmesélt, bájos, megkapó történet végén tehetjük ezt meg. Kicsit tán túl sokat szól a zene, néha viszont feltűnik, amikor elhallgat. De legalább elhallgat, amikor csendnek kell lenni. A karakterek pont olyan plasztikus, hús-vér, kerek egészek, amilyeneket az angol drámák hagyományai megkívánnak, egyáltalán az egész film abszolút reális és hiteles, az első kockától az utolsóig, tehát semmi szentimentalizmus (mint A bakancslistában), csak érzelmek, amiket viszont megérthetünk. OK, itt nem bohóckodik Jack bácsi és Morgan fater, azonban Dakota Fanning felcseperedve is lazán tartja formáját, sallangmentes, őszinte és magától értetődően természetes Tessa szerepében, apjaként pedig Paddy Considine-t láthatjuk, aki mintegy mellesleg, az egyik legmarkánsabb hangú angol filmes a Ken Loachék után következő generációkból (pl. Tirannoszaurusz). Azt kell mondjam, a témától függetlenül, illetve a témához képest kissé meghökkentően szórakoztató, emellett őszinte és tiszta film a Most jó. Asanisimasa: 8/10

Ben Wheatley, a Vérturisták rendezője, le sem tagadhatná ízig-vérig brit identitását, hiszen a világ egyik szegletén sem jutna eszébe senkinek, hogy a szociografikus igényű, társadalomkritikus szemlélettel készítsen abszurd humorú horrorokat. E filmben is Ken Loach keveredik Monthy Pythonnal egy, a békés Yorkshire-megyét felforgató, bizarr Mickey és Mallory-történetben…

A hűséges társ

A kis házban lusta boldogságban éldegél anya (Eileen Davies), Tina, a lánya (Alice Lowe) és Poppy, a kis terrier. Az otthonülő, betegeskedő, magányos anya egyetlen társa a lánya, akin viszont zsarnokként uralkodik. Egyszerre ápolónő, házvezető és szakács, és csak legkevésbé gyermek. A kedves kiskutya mindkettejük kedvence. Egy szerencsétlen nap azonban Poppy tragikus hirtelenséggel kötőtű általi halált hal, a kis család így kedvenc nélkül marad. Ez a kicsi, de az elkövetkezendőkben Yorkshire néhány lakosára nézve igen felkavaró „malőr” a későbbiekben jónéhány ártatlan brit polgár életébe kerül, mígnem a kis házban helyre áll a rend. Tina Poppy halála után megismerkedik Chrisszel (Steve Oram), a kedves, szakállas férfival, aki kellemes, lakókocsis túrára viszi a lányt messze fel, északra – az otthon egyedül maradó anya nem titkolt ellenkezése dacára. A kiránduláson aztán Tina újra megtalálja a hűséges társat, azonban nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy képzeljük.

A valódi vérturisták

Amellett, hogy tulajdonképpen találó a magyar cím (az eredeti Sightseers jelentése nagyjából nézelődők, városnézők, tágabb értelemben vidékjárók, kirándulók), a valódi vérturistáknak semmi közük nincs az e filmben látható dolgokhoz. Ez az új keletű fogalom, a vérturizmus manapság nálunk, idehaza a pénzkereset egy sajátos formáját jelenti: sok magyar Ausztriában adja le saját vérplazmáját, a hazainál jóval nagyobb költségtérítés ellenében. Azonban e filmben látható „vérturisták” messze nem ilyen üzelmekben utaznak, ők inkább a Monthy Python-féle „vérnyúl” fogalomköréhez állnak közelebb… Fontosnak tartottam ezt tisztázni, már csak az esetleges félreértések elkerülése végett is.

A kempingezés „örömei”

Bárki, aki valaha is kempingezett életében, ismerheti Ben Wheatley vélhető motivációit, melyek e film elkészítésére sarkallhatták. Az emberek a kempingben, tehát egy sátortáborban sokkal intenzívebben élik meg az egymás mellett élés izgalmait, hiszen a dolog sajátosságaiból fakadóan nem vastag téglafalak szeparálják el egymástól eme ad hoc mikroközösség szegmenseit, hanem csupán egy vékony ponyva, vagy a lakókocsi fala, ami szintén nem az a kifejezett stúdióminőség, már hangszigetelés szempontjából. Így a kempinglakók gyakorlatilag mindent hallanak, ami a szomszédban zajlik, a horkolástól a csendes beszélgetésen át az ordító szeretkezésekig, ezek azonban mind megannyi frusztrációs bombaként hatnak az emberre. És akkor nem szóltunk még a megfelelő táborhely megtalálása körüli őrületre, hogy a vizesblokkban éppen akkor fogy ki a meleg víz, amikor mi akarjuk használni, hogy az időjárás mindig akkor rossz, amikor mi kempingezünk, hogy bármilyen körültekintően választottuk meg táborhelyünket, estére valahogyan mindig egy indián dobtábor költözik a szomszédunkba. Se szeri, se száma az ilyen és efféle maceráknak, melyek kempingezés közben borzolják az ember idegrendszerét, így csoda, hogy némelyekben egyszer elpattan a húr?!

Túrából ámokfutás

Wheatley filmjében tehát egy átlagos brit pár tulajdonképpeni kempinges nászútját követhetjük nyomon, mely igen hamar gyilkos ámokfutásba fordul. A fiatal rendezőt természetesen, inkább érdekli a bizarr, sőt, vastagon morbid humor, mint történetének és szereplőinek társadalmilag pontos pozicionálása, azért a film folyamán elég pontosan kiolvashatunk bizonyos „kritikai élt” is. Sőt, tulajdonképpen éppen az angol középosztály intoleranciáját, arroganciáját, szűklátókörűségét és igénytelenségét illető kritika adja meg ennek a más szempontból, szerkezetileg majdnem pontos öldökléses horrornak a sajátos ízt. A környezet tökéletesen hétköznapi, Yorkshire tájainak pompásan fényképezett tájain száguld végig a film. Tina és Chris szintén két átlagos figura, akiket suta természetességgel alakítanak az eleddig elsősorban különféle brit tévésorozatokban jeleskedő színészek. A film csodája, hogy éppen ebben a burjánzó banalitásban válik tökéletesen érthetővé, sőt, átélhetővé a bennük kirobbanó, megsemmisítő erejű, pszichopata őrjöngés, amit elbűvölően bizarr keretbe zár Poppy kutya jelenléte, amiért a legutóbbi Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb kutya alakításért járó Palm Dog-díjat is megkapta. Asanisimasa: 8/10

Az mondjuk, tuti biztosan kiveri az ember szemét, már az első kockák alatt, hogy ez a Juan Diego Solanas vizuális típus. Az Upside Down című romantikus scifi ugyanis valójában egyetlen látványötletre épül, miszerint adva van két világ, mely egymással szemben, ám ellentétes töltéssel helyezkedik el. Egyik a másiknak kvázi tükörképe, természetesen a lenti világ koszos, lepukkant, a fenti a gazdag és fényűző. Mintha délibáb lenne a fenti világ (illetve, onnan nézve a lenti). Ennyi az ötlet, mennyország, pokol, ilyenek. Amúgy pedig túlburjánzó fantasyfestészet, giccsözön. Látványos, ha még nem láttunk ilyet.

Nem Solanas a film operatőre, azonban nyilván jól elmondta Pierre Gilnek, mit képzel el, hiszen pályáját saját apjánál kezdte, még Argentinában, operatőrként, s első filmjét, az Északkeletet is ő fényképezte, amellett, hogy rendezte is. Sajnos, nem maradt meg annak (és apja filmjének) társadalomkritikus, igazmondó látásmódjánál, és belekapott ebbe a romantikus scifibe, amely azonban témájáról, a szerelemről az égadta világon semmi újat nem tud elmondani. Azt, hogy a két szerelmes két külön világban él, számtalanszor megfogalmazták már (ne menjünk messzebb Shakespeare Williamtől, meg az ő veronai szerelmeseitől), ennél sokkal érdekfeszítőbben, izgalmasabban. Naná, hogy a szerelem előtt nincsenek akadályok, bár bele azért nem halnak (legalább belehalnának…). Solanas spiritusza viszont ellobbant a vizuális környezet kitalálásával, a történetre már semmi ereje nem maradt. Amúgy is erőltetett, nyögvenyelős, logikai bukfencekkel és buta fordulatokkal teli, alig-alig meséjének úgy van van vége, mint a botnak. Emellett még unalmas is, bár lehet, hogy a tinik imádni fogják, már csak azért is. Ki tudja… Asanisimasa: 3/10

A Zombieland című, igen vicces paródiának is beillő romantikus vígjátékkal a nagyszínpadra kilépett Ruben Fleischer tulajdonképpen megoldottnak tekintheti az eléje állított következő feladatot is, gengszterfilm: kipipálva. Fiatal rendező, elvállal mindent, amit elé dobnak, nagyjából, mint a mi Nimródunk is. Ez a kopaszok sorsa Hollywoodban. Mondjuk, az tény, hogy Ruben komolyabb apanázst kapott, mint Nimród, de hát jóval nagyobb kaszával is nyitott…

A Gengszterosztag tehát korrekt iparosmunka, de amúgy semmi különös, nagyjából semmi olyan említésre méltó trüváj nincs benne, amitől akár még az év végén is emlegetni fogjuk e filmet (az explicit erőszakot legalábbis nem tekinteném annak). A nagy gengszterlegendák közé azonban semmiképpen nem fér be, azokhoz képest nincs a fasorban sem, pestiesen szólva. Hiába dolgoz fel valóságban megtörtént eseményeket, hiába játszat parádés szereposztást, hiába izgalmas a film, valójában mégiscsak egy százas szög-egyszerűségű igazságszolgáltatási propaganda ez, nem több. Színtiszta republikánus propaganda. Miről is van szó? Miközben a derék, amerikai honfiak odaát a tengerentúlon ontják vérüket a náci hordák ellenében, Los Angelesben Bugsy Siegel egykori “munkatársa”, Mickey Cohen uralkodik, mégpedig élet s halál felett. Vaskézzel felügyeli a város szerencsejáték-, prostitúció- és kábítószerpiacát, zsebében van szinte a teljes rendőrség, politikusok, mindenki. Csupán Parker rendőrkapitány nem kenhető meg, akit viszont rendszeresen támadnak nyilvánvaló alkoholizmusa miatt. Parker azonban felveszi a kesztyűt, és renitens (értsd: a törvényeket sajátosan alkalmazó, de legalább alkalmazó), becsületes és elszánt rendőrökből illegális kommandót szervez Cohen letartóztatására, illetve Los Angelesből való kiebrudalására. Legyen már rend végre, mégpedig tiszta, határozott eszközökkel, ha kell, a törvény betűinek sajátos értelmezésével is. A terv sikerrel jár, így a rendőrség neve (egy időre) újra tiszta. A bűn üldözése és megsemmisítése igazi, tökös amerikaiakhoz való cselekedet.

A film cselekménye faék, mint mondtam. A kommandó addig megy neki a kezdetben kikezdhetetlennek tűnő Cohen-bandának, amíg az meg nem törik, de aztán csak megtörik, Mickey-t letartóztatják (jogait persze, nem olvassák fel), oszt’ ennyi is. Közben elhasználnak több tízezer töltényt, összetörnek néhány autót. Josh Brolin, Ryan Gosling, Sean Penn, Nick Nolte, Giovanni Ribisi és Emma Stone teszik a dolgukat, nevük azonban itt most inkább csak a plakátra kell, tehetségük jobbára kihasználatlan marad. Piff-puff, dirr-durr és kattan a bilincs, eközben azonban nincs helye Oscar-aspiráns monológoknak. Asanisimasa: 5/10