asanisimasa

Megmondom őszintén, nem vagyok a brit gitárpopzene rajongója, számomra ugyanis minden egyes britpopzenekar egy és ugyanaz a Beatles-klón. Nyilván hülyeséget beszélek persze, hiszen mi értelme lenne ugyanolyan zenét játszó zenekarok tömkelegét létrehozni – nekem viszont akkor is uncsi az egész szcéna. A Pulp is ilyen britpop banda, bár őket még hallgattam is néha (bár inkább csak azt a két számot tőlük, amit játszottak az emtivíben). Egy szokásosan nyegle, nyakigláb és unszimpatikus énekes nyavalyog a mikrofonba, közben meg szintén ellenszenves hajzatú fazonok játsszák a néhány akkordos kísérőzenét bőszen imitálva a valódi zenélést. Valami divatcucc ez is, mint a többi…

Holott a francokat. Bár ehhez meg kellett néznem a Titanicon a lehengerlő energiákkal bíró Eve Wood A ritmus diktál – A Pulp-story című dokumentumfilmjét, mely alaposan rávilágított vétkes tájékozatlanságomra. A Pulp korántsem divatcucc, hanem az angolszász körökben szinte már modern népzeneként funkcionáló rock (kis túlzással szinte minden angol játszott már életében legalább egyszer valamilyen rockzenekarban) egyik logikusan következő mérföldköve, az az unszimpatikus nyegle csávó (Jarvis Cocker) pedig egy szellemes, s minden bizonnyal tehetséges előadó. Nem véletlenül lepték meg a ’95-ös Glastonbury-fesztivál zeneileg szépen kinevelt, igényes közönségét egy kieső előadó helyére történő perfekt beugrással, a fesztivál történetének leghúzósabb koncertjét produkálva.

Maga a film  nem elsősorban a Pulp zenekarról szól, hanem a sheffieldi körzet rockzenei életéről a hetvenes évek végének poszt-punk bandáitól a house-on át máig, a zenétől elválaszthatatlan társadalmi és politikai háttértényezők részletes bemutatásával (a nyolcvanas évek bányászsztrájkjai, Sheffield, mint a brit baloldal központja, Thatcher-ellenesség, stb.). Ismert és kevésbé ismert sheffieldi illetőségű bandák ma már  jórészt pocakos, őszülő arcai (inkluzíve természetesen a Pulp tagjaival) nyilatkoznak arról, hogy s mint voltak a dolgok, ahogyan ez szokott lenni ebben a dokumentumfilm-műfajban, ennyi a film. Tök érdekes sztori, bár ha jobbos Kárpátia-rajongó vagy, akkor nagyon fogod utálni… 7/10

Őszintén szólva, nem igazán tudok mit kezdeni az olyan horrorokkal, melyek valamiféle földöntúli szörnyűségek, fantasztikus lények ijesztgetik a közönséget, nem érdekelnek a vámpírok, farkasemberek, az Alien-filmeket is inkább scifi-ként, vagy akciófilmként nézem, semmint horrorként. Egyedül e műfaj azon elemei hatnak rám, melyek a hétköznapi tevékenységek, valódi csipcsup dolgok mögötti veszélyeket sejtetik meg, olyasmit, mint például békés, vasárnap délutáni séta alkalmával a dróton ülő varjak sora… Ebből a szempontból akár telitalálat is lehet az ír Ciarán Foy Citadella című filmje, mely egy újszülött gyermekével tragikus körülmények között egyedül maradó, lakótelepi fiatalember félelmeit meséli el a horror műfaji szabályszerűségei szerint.

A film azonban messze nem hibátlan, pedig tobzódik a remek ötletekben. A helyszínválasztás pazar, hiszen kiben ne merült volna már fel, ha egy lakótelepen járva, netán ott is lakva egy velőtrázó horror ötlete? Ezek a méltó emberi létre csak erős belenyugvással, illetve néhány kivételes kivétellel alkalmas kietlen, rideg és embertelen betondzsungelek tálcán kínálják a szörnyűségeket. Pokoli torony. Lakótelepi galeri, mint agresszív zombihorda. Sötét, világítás nélküli lépcsőházak, a tizedikről kidobott, beazonosíthatatlan szerves hulladékkal teli szemeteszsákok. Beragadó lift a nyolcadik és a kilencedik között. A parkolókban évtizedek óta ott rohadó, rozsdamarta, bevert szélvédőjű, kerekek nélküli autóroncsok, több éves karácsonyfa-fosszíliák. A filmbéli Citadella egy efféle sokemeletes lakóház, melyből a kezdő képekben készül elköltözni a film főszereplője, ám bennragad a liftben, és csak az liftablakából, tehetetlenül nézi, ahogy várandós feleségét megtámadja egy banda, a saját lakásuk ajtaja előtt. Később a nő egy ismeretlen fertőzés következtében meghal, a csecsemő a fiatalemberre marad, aki az átélt események hatására agorafóbiát kap – értsd: halálfélelem fogja el, ha ki kel mennie az utcára. A házban azonban egy vérszomjas banda garázdálkodik…

A filmben, az érezhetően szűkös költségvetés ellenére is, kitűnően jelennek meg a halálos toronyház és a kietlen, kihalt lakótelep nyomasztó terei, szűk folyosói és sötét aluljárói. Az amatőrnek profi, profinak viszont igen amatőr színészi játék, valamint a horror műfaji szabályaihoz való túlzott ragaszkodás azonban igen sokat ront a filmen. Viszont kitűnő példa arra, hogy semmi sem lehet igazán pénzkérdés… 5/10

Komoly bátorságról tesz tanúbizonyságot a holland Ricky Rijneke, amikor első nagyjátékfilmjét gyakorlatilag egyetlen szereplőre, egyetlen belső monológra, valamint egy csupán szűk körben ismert színésznőre alapozza. A Csendesek című film egy fiatal lány kétségek, önvádaskodások, önmarcangolásban őrlődő lelki útjának meséje, amelyet egy autóbaleset után él meg, melyben egyetlen testvéröccsét vesztette el.

A film valóban csendes, néhány röpke párbeszédtől eltekintve, tényleg csak a Tóth Orsi által alakított lány belső vívódásáról szól. Halljuk, amint Orsi csendesen suttogva, mintegy maga elé mormolva, szakadozott, töredezett mondatokban mondja el érzéseit – ezekből áll össze a film végére a baleset története is. Közben látjuk a lányt, ahogyan a baleset után próbálja feldolgozni az eseményeket, valamint azt az utat, ami a balesetig vezetett. A film nagyjából ennyi, Orsin, és néhány statisztán kívül mindössze Rába Rolandot láthatjuk benne simlis májerként, aki korántsem önzetlen módon próbál segíteni a lánynak, valamint a lány öccsét játszó Fatih Dervisoglu tűnik fel néhány jelenetben.

Hogy ennyi elég-e egy nagyjátékfilmhez, az más kérdés. Legyen bármennyire szépen fényképezve, legyen Tóth Orsi törékenységet sugalló személyisége olyan megérintő, azért igen nehéz másfél órán át nézni egy parttalan ambient hangszőnyegen úszó, gyakorlatilag valódi történet, cselekmény nélküli, kizárólag borús, súlyos személyes tragédiával foglalkozó gondolatok lírai vizualizációját. Erős akarat és hangulati ráhangolódás kell e filmhez, melyre igen nehéz bármilyen negatívumot ráróni, mégsem tudom kijelenteni, hogy jó film. Szép, egyéni és személyes, az igen. Merengő és meditatív. De filmnek túl vékony. 5/10

Az anyagelvű jóléti társadalom kritikáját próbálta meg első nagyjátékfilmjében megfogalmazni a svéd Axel Petersén, s ez részben sikerült is: az Avalon tényleg elég jól bemutatja a svéd társadalom egyik jellegzetes szegmensének kvázi “portréját”, azonban az odavezető útról, az okokról nem szól, és az ítéletet is ránk, a nézőkre hagyja. Talán a több Bergman-filmből is ismert Fårö-sziget szikláin készül exkluzív night clubot nyitni Janne, a film főszereplője. Janne, és társasága képezi azt a réteget, amire a film társadalomkritikai éle belehasítani kíván. Hatvan körüli, a film történéseiből kikövetkeztethetően igen önpusztító életpálya ellenére kifogástalan karban lévő, kiugróan jó anyagi helyzetben lévő férfiakról és nőkről szól a film. Ismerhetjük őket a napos, déli nyaralóhelyekről és az elegáns sétálóutcák teraszairól. Magasak, jóképűek, jólöltözöttek, egészségesek és szemmel láthatóan szarnak az egész világra. Igazán nincs bennük semmi felsőbbrendűség-tudat, egész egyszerűen nem érdekli őket az, ami tőlük, az ő nívójuktól lejjebb, vagy kijjebb van. Hűvös távolságtartással és részvéttel veszik tudomásul azt, ha véletlenül szembesülnek ezzel. Janne egy litván ezermestert alkalmaz házának renoválására, aki Janne felelőtlen kivagyiságából fakadó baleset áldozata lesz. Janne kétségbeesik és megpróbálja eltusolni az ügyet – a night club nyitópartiját semmi sem zavarhatja meg.

A filmből üres lelkű, cinikus, pusztán a látszatnak élő, felszínes érzelmi életű embereket ismerünk meg, Janne karakterét ilyen értelemben zseniálisan adja Johannes Brost. Az olcsó, 4/4-es tucat tuctucra vadul partizó, kokain- és vodkamámorban őrjöngő svéd felső felső tízezer látványa egy idő után komikussá és fájdalmasan alpárinak látszik, ahogyan pedig a litván munkás halálát próbálják eltusolni, és ahogyan Janne a munkáshoz váratlanul megérkező barátnőjével nem tud mit kezdeni, az dühítő. A nem idespoilerezett végkifejlet pedig kiábrándító. Petersén tehát figyelmünket ügyesen ráirányította egy kínos jelenségre, megmutatta a decens jóléti társadalom szégyellnivaló hátsóját – sajnos ennél tovább, mélyebbre azonban nem ment. Ez pedig nem több egy találó pillanatfelvételnél. Hogy mást ne mondjak, a litván munkás és barátnője nála sem több egyszerű áldozatnál… A film mindenesetre érdekes, és a továbbiakban bizalomra okot adó. 6/10

Két cseh kisfilm, egy csokorban, melyek az év két ellentétes “csúcspontjának” idején játszódnak. A Nem csak úszóknak a tomboló nyárban, míg a Fiatal még az éjszaka Szilveszter napján történik meg. Témájukban azonban sokkal több a közös vonás: mindkét film a tomboló libidó elfojtásából fakadó kifacsart lelki, sőt fizikai állapotokat mutatja meg merész szókimondással, a jól ismert fanyar, cseh látásmóddal, de sajnos igen unalmasan.

A Nemcsak úszóknakban egy valamilyen okból lakatlan nyári táborban szünidejét az ottani gondnok anyjánál töltő, kissé duci prágai lány, Wendy (az első képen az előtérben) csatlakozik a tábor jórészt üres medencéjében “bulizó” helyi fiúkhoz csapódik. Isznak üvegből vodkát, szívnak füvet és közben dugnak, illetve, dugni akarnak. Előjáték, “udvarlás” és a többi konvencionális “faszság” nélkül. Mintha szégyellnivaló lenne, ha az embernek vannak érzelmei, de ha azok még homoszexuális irányúak is, akkor annál semmi sem cikisebb. Valójában semmi nem történik a filmben, csak kényszerűségből összeterelődött tinédzserek unatkoznak és unalomból szexelnek, szerelem nélkül, unalomból rúgnak be. Unalom az életük, és e filmből nem is látszik más, hogy ez így is lesz, míg meg nem halnak. 4/10

Unalom hatja át a másik filmet is, melyben Fiatal még az éjszaka, főleg Szilveszterkor. Mi más sarkallna egy szemlátomást józan életű, tisztes fiatal lányt, hogy két pasival, egy vidéki irodalomtanár külsejű idősebbel és egy gyomorbeteg egyetemistának látszó fiatalabbal két 10 év körüli kissrácot csábítson fel a lakására, ott leitassa, fűvel szívassa be őket, majd egyikükkel még szexelni is próbáljon…(lásd a második képen) Persze, közelíthetünk a két kissrác felől is, de az unalom akkor is adott, a felnőttek ismeretlen világa, a szex, drogok és az alkohol titokzatossága már nem annyira unalmat kínáló élmények – a filmből viszont valójában semmi nem derül ki. Érthetetlen motivációjú, a témához tökéletesen indifferens karakterek kerülnek szinte már dadaista módon szürreális helyzetekbe, melyek sohasem oldódnak meg, ellenben a legváratlanabb pillanatokban átfolynak egy még annál is szürreálisabba. Az őrületet egy rendőr megjelenése fokozza a teljes összeomlásba. Én nem értem ezt a filmet, megvallom becsülettel, vagy ha igen, akkor pedig nem akarom. Valami nagyon elhibázott, erőltetett koncepció (a felnőttek bulizása gyerekszemmel?) idegesítően ügyetlen megnyilvánulásait érzem csak… 2/10

Van ezeknek a drogos, bűntől és mocsoktól szennyezett utcai világot bemutató filmeknek egy nagy buktatója, mégpedig az, hogyha túlzott naturalizmussal mutatja be, amit bemutat, éppen az ellenkező hatást éri el, mint amit szeretne. Én speciel majdnem unatkoztam Ben Drew bemutatkozó Ill Manors – Rázós környék című filmjén. Szóval, ehhez tényleg egyszerűbb kimenni az utcára és körülnézni, mi megy ott, a keményebb kerületekben. Amit ott kapsz, az tényleg ütni fog, míg itt kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam, hogy mit nézem én ezeket a nyomorultakat, mi közöm van nekem ezekhez? Miért tolakodnak bele az én világomba?

Szerencsére, Drew ügyesen kerülte el a valóságsokk-vadászatot, amivel legfeljebb ábrándos lelkű szociológushallgató lányoknál lehet aratni, és filmet is akart csinálni, drámát, ügyes forgatókönyvet villant, s a remek, autentikus rap, mint kísérőzene, egyben narráció (Ben Drew Plan B néven ismert rapper és énekes hiphop körökben), valamint a szintén autentikus kinézetű, játékmodorú színészek segítségével filmélményt, hogy ne mondjam, katarzist is képes okozni.

E film főszereplője talán az Aaron nevű csávó, egy díler. Az ő filmbéli története az, ami ívet ír le, eljut valahonnan valahová. Ed és Kirby, Aaron kollégái is eljutnak valahonnan valahová, de ez inkább zuhanásként lenne leírható, valamint Katya és Michelle, a két véletlenül egymás mellé sodródó kurva sorsa felől sem lehetnek kétségeink. Rohadt világ ez, na, ahol kevesen élik meg a 30 éves kort: vagy egy pisztolylövés, vagy az aranylövés végez velük. Persze, hiteles a film minden pillanata, ahogy a csóró kis feka gyerekeket beszippantja a drog (mint az egyetlen Isten – ahogy kijelenti a rapper a film elején) és a drog megszerzése körüli cécó, amilyen kiszolgáltatott, emberinek már alig nevezhető helyzetben vannak azok a testüket áruló lányok, akik drogfüggésüket finanszírozzák ebből, és így tovább. De újat nem mond, ezeket már sokan, sokszor elmondták, legfeljebb ennyire töményen nem. Azt pedig nem tudom megbecsülni, hogy egy szűz elmére milyen hatással lehet, elrettent-e vagy éppen ez is csak hozzátesz ahhoz a mítoszhoz, ami miatt sok kiscsávó példaképeivé váltak a televarrt, plakátról keményen a szemünk közé néző, olykor valódi bűnlajstromot is felmutató, híres ganxta-rapperek. Azt sem tudom, hogy mi volt a célja az amúgy tényleg tehetséges rapper-rendezőnek e filmmel… Mindenesetre, ha (sikerül még az utószinkront is a helyére csúsztatni*), akkor egynek bőven elmegy ez a film. Bőgatyás-bézbólsapkásoknál pedig még kult-státuszba is kerülhet. Asanisimasa: 7/10

* – Sikerült.