asanisimasa

Kitűnően jellemzi a mai kort az, hogy egy második világháborús lengyel történet épp olyan aktualitással bír, mintha ma történne. Ma ugyan már nem zárnak senkit faja, vallása vagy egyéb meggyőződése miatt gettóba, lágerbe, bár erre azért mutatkozna társadalmi igény, ahogyan ez a hírekből is kitűnik. Sajnos, pont azok nem járnak moziba, akikben ez az igény megjelenik…

Csatorna

Ki gondolta volna, hogy a huszadik századi lengyel történelemben milyen fontos szerepet kap a lengyel városok alapos csatornázottsága. Andrzej Wajda 1957-ben bemutatott Csatorna című filmjének kvázi főszereplője Varsó kiterjedt csatornarendszere, mely a ’44-es felkelés egyik fontos színtere volt. Részben rejtekhelyül, részben pedig az utánpótlás szállításának és raktározásának helyszínéül szolgált a labirintusszerű földalatti folyosórendszer, melynek útvesztőit értelemszerűen csak a helybéliek ismerték, a megszállók nem. Az eredeti funkcióból adódó bűz és fertő távol tartotta a kényes orrú náci megszállókat és csak a keletről várt szovjet csapatok totojázásának „köszönhetően” tudott elbukni a bátor felkelés. Eközben egy másik, hajdan lengyel, most éppen ukrán fennhatóság alatt lévő városban, Lvovban is fontos szerepet játszott a város alatt húzódó, zegzugos csatornahálózat. A németbarát ukránok által felügyelt városban ugyan szó sem volt felkelésről, egy önfeláldozó lengyel csatornamester bátorságának köszönhetően a patkányok lakta, erjedő ürüléktől bűzös csatorna mégis tucatnyi zsidónak jelentette a túlélés halvány reményét abban a városban, melynek hajdani népes zsidó lakosságának (az 1931-es népszámlálás szerint az akkor 312 ezres város egynegyedét) szinte teljes egészét gettóba, majd haláltáborba küldték. A város alatt című film az egyik túlélő hiteles elbeszéléseit megörökítő regény alapján készült, mintegy kegyetlen metaforájaképpen annak az emberi ésszel szinte felfoghatatlanul embertelen háborúnak, melyet túlélni szinte csak a pokol bűzös, rothadó szörnyűségeiben való elmerülésben lehetséges.

Íme, az ember

Agnieszka Holland filmjét teljes egészében áthatja az arra irányuló akarat, hogy a történet szereplőinek ábrázolásában, jellemzésében sehol ne jelenjen meg vak gyűlöletet szító, oktalan és ostoba sztereotípia. Ettől függetlenül, a jelenlegi listázós, szalonzsidózós, magyarkodós közhangulatban egyáltalán nem tudok elképzelni olyan magyar filmet, melyben például nyíltan beszélnének a zsidók tömeges legyilkolása iránt legalábbis közömbös, de sokszor éppen hogy azt támogató magyarok millióiról, mint ahogy itt beszélnek hasonló lengyelekről, ukránokról. Viszont, paradox módon azt is nehezen képzelem el magyar filmben, hogy a szenvedő zsidók tűnjenek fel negatív színben, követelőző, a halál torkában is alkudozó, vagy akár szemérmetlenül üzekedő páriákként… A mi szemünkön még túl vastag a hályog, ráadásul, mostanában még növekszik is. A zsidó származású Holland viszont e filmben mintát ad arról, hogy lehet szinte felfoghatatlanul bonyolult szituációban megnyilvánuló emberi sorsokat megmutatni árnyaltan, cizelláltan, éppen így érve el a történelmi hitelesség legmagasabb fokát. Valahol ott járunk, amiről Kertész Imre beszél a Sorstalanságban.

Socha mester

A történet főalakja a lengyel Socha (Robert Wieckiewicz), a lvovi (lembergi) csatornarendszer felügyelője, aki úgy ismeri a város alatti labirintust, mint a tenyerét. Kezdetben önző anyagi érdekek miatt segít a csatornában elrejtőző zsidóknak, azonban ahogy egyre jobban megtapasztalja a háború és a föld alatti lét borzalmait, úgy „bújik ki” belőle a nagybetűs ember. Mi sem mutatja jobban nagyságát, hogy a sok tízmilliós lengyelségből mindössze néhány ezer hozzá hasonló akadt…

Kényelmetlen képek

Kifejezetten kényelmetlen, rossz érzés nézni a filmet. Szorítja mellkasunkat a csatornajáratok szűkös klausztrofóbiája, az emberi ürülékben való állandó fröcskölődés, de főleg, hogy túlontúl tisztában vagyunk mindezzel a szörnyűséggel és soha nem kívánnánk, hogy még egyszer bekövetkezzen. Kifejezetten kényelmetlen érzést kelt az, hogy minduntalan eszünkbe jut, hogy azok most talán éppen a mozi mellett söröznek röhögve, akik a mai napon is az jelenti a szebb jövőt, hogy zsidókat, cigányokat, másként gondolkodókat rekesszenek ki lábszagú, sörgőzös szép új világukból. Pedig Holland mindent elkövet, hogy megszólítsa őket (is). Néha szinte alsós módon didaktikus (Jézus is zsidó volt, az apostolok is, a zsidók is lehetnek szőkék, stb.), néha pedig professzori módon, finoman árnyal, hogy abban hiba nincs. Csakhogy mindez úgy tűnik, még mindig csupán pusztába kiáltott szó… Asanisimasa: 8/10

Annyit mindenképpen ér François Ozon A házban című filmje, mint drága pénzen ideutaztatott, ám kiöregedett és megfáradt amerikai filmesek kétnapos élménybeszámolója, “mesterkurzus” címén, koszttal, kvártéllyal és még több koszttal. Ráadásul ezért elég csak a mozijegyet megfizetni. A film egy komoly rétege ugyanis nem másról, mint a történetmesélés, a dramaturgia szabályszerűségeivel foglalkozik, színesen, tömören és informatívan. Ettől kezdve, tényleg elég írni, írni és csak írni, és legalább nem kell hallgatni olyan bulvárjellegű, így felesleges információk özönét, mint hogy A-t milyen nehéz volt felkelteni a forgatáson, B milyen cipőt és miért nem viselt, és a többi, és a többi…

A film egyik főszereplője, Germain irodalomtanár, akinek hajdani írói ambíciói mára tisztán látó kritikai megjegyzésekké szelídültek. Ennek elszenvedője Claude, újdonsült osztályának egyik csendes, visszahúzódó tagja, aki viszont a bemutatkozó dolgozatban olyan írói erényeket csillogtatott meg, ami mellett a tanár nem mehetett el szó nélkül. Germain dicséretekkel fukarkodva, de jó tanácsokkal bőven ellátva további írásra buzdítja a fiút, be nem látható következményeket indítva el ezzel – a fiú ugyanis saját hétvégi kalandjait írja meg jelen időben és folytatásokban, melyek egyik osztálytársának házában történnek meg közte és osztálytársa, valamint annak családja között.

A “narratív struktúra”, mint dramaturgiai főcsapás furcsa és vicces sodra mellett e filmben újra Ozon kedvenc területére, a francia középosztály elfojtott vágyaiba, ambícióiba, unalmas hétköznapjaiba, problémáiba leskelődünk be az ablakon keresztül, sőt, olykor a fürdőszobafüggöny vagy a lépcső mögül is. Előjönnek újra Ozon jellegzetes témái, mint a homoszexualitás, sőt más szexuális sajátosságok, mint a gerontofília és a pedofília is, de csak jelzésszerűen, nagyon finoman, sohasem durván és erőszakosan, explicit módon.

A történetet sajátos humor szövi át, köszönhetően egyrészt Germain karakterének (Fabrice Luchini), aki jókorát merített egy önmagához képest visszafogott Woody Allenből. Erre még rá is játszik Ozon, ahogy művészettörténész-galériás feleségével (Kristin Scott Thomas) töltött hétköznap estéit megmutatja, azok a frivol, fanyar humorú megjegyzések tényleg jöhettek volna szinte bármelyik korábbi Woody Allen-filmből. Ennek ellenpontja Claude (Ernst Umhauer) “folytatásos regénye”, amely viszont Dexter Morgan vérnyomszakértő figuráját idézi meg, ahogyan írásaiban kommentálja az azokban leírt történéseket. A film műfaji megjelölése is ebből a “síkból” származhat, hiszen abban tényleg van valami thriller, ahogyan Claude behálózza osztálytársának kiszemelt családját, még akkor is, ha a végkifejlet mégsem lesz kifejezetten ‘thrilleri’.

Sajnos, másmilyen se nagyon lett a film fináléja, ekkora picit elfogyott a szusz, az ötlet a filmből, a befejezés kissé laposra sikerült. Addig viszont egy bravúrosan felfűzött, sajátos humorú, szórakoztató filmet láthatunk egy népszerűen megfogalmazott irodalom-, illetve drámaelméleti előadás keretében. Asanisimasa: 7/10

Fogalmam sincs, mit kezdenek majd ezzel a Hitchcock című filmmel azok, akiknek semmi különöset nem mond a címszereplő személye, illetve életműve, nem kell legyinteni, egészen biztosan lesznek ilyenek. Sőt, akkor sem lennék meglepve túlzottan, ha a többség olyan nézőkből állnak, akiknek Alfred csupán egy nagy kövér bácsi, aki valamilyen filmes volt Amerikában. Ezeknek a nézőknek valószínűleg a film nem lesz több egy bájos, romantikus szerelmi történetnél, melynek főszereplője egy jó pár évtizedet egymás mellett lehúzó, hatvanas házaspár.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy a film ennél tényleg nem sokkal több azoknak sem, akik kenik-vágják, mi az a suspence, többször látták a Szédülést, az Észak-északnyugatot, a Madarakat, még a jobbára nézhetetlen harmincas évekbeli, angol zsengéket is, a Psychóról nem is szólva. Ez a film nem arról szól, hogyan fektette le Alfred Hitchcock méretes, simára csiszolt gránitlapokból a krimi és thriller műfajának még évezredekig használatos főútvonalát, hanem feleségével, Alma Reville-lel való hosszú és gyümölcsöző kapcsolatának megbicsaklásáról, mely éppen a Psycho című film forgatása alatt következett be. A film ezenkívül tele van izgalmas, néhol vicces sztorikkal, a híres film készültének körülményeiről, ezek azonban csak tényleg azoknak fognak valamit mondani, akik ismerik e filmet, s annak híres jeleneteit. A thriller és horror műfajára vonatkozóan viszont semmi érdemleges nincs a filmben, így ebből a szempontból ez a film éppen annyit ér, mint egy akármilyen híres rendező kétnapos “mesterkurzusa” valamelyik pesti kispiszkosban. A Hitchcock tényleg nem több egy könnyed romantikus történetnél.

Annak viszont szórakoztató, akár tudjuk, ki volt ez a pacák, akár nem. Sacha Gervasi minden különösebb kunszt nélkül, lazán és profin vezényli le a bő másfél órát. Sir Anthony Hopkins irdatlan műtokájában néhány sebtiben odakent, szinte karikaturisztikus gesztussal “festi fel” a nagy rendező karakterét, ennyi éppen elég ide, azonban egy igazi nagy alakításhoz, amit Hopkinstól várhatunk és korábban megszoktunk, bizony kevés. Sovány, bár amúgy igen kövér. Sokkal jobbak viszont a női szereplők. Elsősorban Helen Mirren (Alma), bőven hatvan felett is energikus, szinte szép és szinte szexi. Scarlett Johanssont konkrétan nem ismertem fel Janet Leighként, s nem azért, mert úgy át volt sminkelve, hanem azért, mert szinte 100%-os Janet Leigh-é vált. Hmmm. Jessica Biel dettó (ő Vera Miles-t alakítja). De az is lehet, hogy ezek a hollywoodi szőkék tényleg mind ilyenek – hiába kereste belőlük Alfred is az igazit… Asanisimasa: 6/10

Az egészen biztos, hogy Amerikában minden évben születik legalább egy baseball-témájú film. Valamiért nem tudják megunni ezt a játékot, ami valamiért mégsem tudja meghódítani a világot, ellentétben például a kosárlabdával, jégkoronggal. A baseballt igazán komolyan nem veszi senki az USÁ-n és Kubán kívül, angol eredetije pedig ma már legfeljebb néhány százmillió indiai és pakisztáni utcagyerek szórakozása csupán (OK, túloztam egy picit). Az egész játékból Amerikán kívülre csak a jellegzetes sapka jutott el, valamint az ütő, de nem mint sporteszköz, inkább, mint önvédelmi-, illetve támadófegyver. Annyit tudunk az egészből (mi laikus nézők), hogy van egy játékos aki dob, egy pedig aki üt, aztán rohangálnak… Hogy mégis, mit eszünk az ilyen baseball-filmeken?

Azt, hogy mint minden sportban, a baseballban is van dráma, pontosan a játék természetéből adódóan. Ahol küzdelem van, melynek lesz győztese és vesztese, akár még a csapatba kerülést illetően is, abban mindig van dráma – azt pedig értjük, arra szükségünk van, mert általa tisztul a lélek, erősödik a jellem. Ilyenek. Az utolsó csavar című film a már aggastyánkorú, és -kinézetű Clint Eastwood jutalomjátéka, melyben a rendezést már nem vállalta (azt Robert Lorenz abszolválta a forgatókönyvvel együtt), csupán mint executive producer felügyelte a projekt biztos futását. Clint bácsi egy idős baseball-játékos figyelőt alakít, aki játékosokat szerződtet neves csapatokhoz. Élemedett kora immár meglátszik egészségén is, látása romlik – így munkájának minősége is veszélybe kerül. Viszont mindent tud a játékról, és különféle külső segítség igénybevételével még mindig pontosabban tudja megítélni az adott játékos valódi tehetségét, mint az irodában ülő, számítógépes statisztikák elemzéséből következtetéseket levonó és döntéseket hozó fiatal kollégája. A film nem kétséges, hogy a régi értékek és a valódi tehetség dicséretéről fog szólni, amit mi tagadás, örömmel konstatálunk, főleg, hogy egy bájos szerelmi szál is átszövi a történetet, persze, szintén erősen kötődve a baseballhoz.

Amúgy ne várjunk semmi extra izgalmat, semmi formabontó, innovatív dramaturgiát, se meghökkentő tanulságot, paradigmák váltását, Az utolsó csavar egy idős, tekintélyes republikánus polgár masszívan konzervatív értékrendjét tükrözi, minden ízében, másodpercében. Akár unalmasnak is mondhatnánk, ha nem nyűgözne le az a megingathatatlan biztonság, ami sugárzik Clint Eastwoodból. Szó sincs ultraortodox agybajról és nyikhaj módon parasztot vakító, gőgös hatalmi arroganciáról, mint amit honi konzervatívjaink hisznek konzervativizmusnak, Eastwood az 1789-es beiktatása óta mindössze 27 (!) alkalommal módosított Alkotmány alapelvein áll két lábbal, biztosan. Nincs is ezzel baj, megingathatatlan, mint kőszikla a viharban. Még mindig hiteles minden vásznon töltött pillanata, bár már szemlátomást igen fáradt. Jó látni mellette a mindig jó és megnyugtató John Goodmant, a csinos Amy Adamst és a “sokkal jobb színész, mint popsztár” Justin Timberlake-et is. A végén győz az igazság (vagyis a tehetség), az amerikai lobogó is lobogna fennen, ha nyílna erre alkalom, a vén kecske sót nyal, az ostoba viszont porba gyalázva, szerelmesek egymás karjaiban. Talán jobb lett volna valami még méltóbb, még “nagyhatásúbb” filmben búcsúztatni Clint bácsit, de még az is meglehet, hogy nyílik erre alkalom, még több is. Asanisimasa: 6/10

Kicsit meglepve konstatálom, hogy Ang Lee Pi élete című mozija az idei Oscar-cécón 11 jelölésből 4-et be is váltott, ráadásul köztük a legjobb rendező igen magasra testált szobrocskáját is. A többi (operatőr és vizuális effektusok, valamint a filmzene) érthető, hiszen a film tényleg baromi látványos (adott esetben 3D-ben is), s a nyugati fülnek kellemesre szelídített indiai ihletésű zene sem bántó. De azért ne essünk túlzásokba, ez azért mégiscsak egy mese, mely minden puccparléval fölvértezve rágja szájunkba azt a maszlagot, amivel a vallások is próbálkoznak már néhány ezer éve (melyik, mióta). Hogy minden egyértelmű legyen, a végén még tagoltan, jól érthetően, a szavakat lassan formálva, zanzában is megkapjuk a messzidzst.

A történet Yann Martel regényének filmváltozata, melyből megtudhatjuk, hogy akkor járunk jobban, ha vegetáriánus életmódot folytatva egyszerre vagyunk hinduisták (33 millió kisebb-nagyobb istennel), Mohammed követői és keresztények (horribile dictu, még zsidók is – ez is elhangzik a filmben egy elejtett félmondatban), mert akkor szépnek látjuk még a szart is, barátnak a halálos ellenséget, hidegnek a meleget, melegnek a hideget, nedvesnek a szárazat és száraznak a nedveset. Akkor tök jó lesz nekünk, a halál pedig mindenkinek ugyanolyan lesz. Legyintsünk a több ezer éves hitvitákra, elvekre, tézisekre és antitézisekre, érvekre és ellenérvekre, melyekbe és melyek okán, mintegy mellesleg, pro és kontra sok százmillióan haltak már bele az emberiség történetében, legyen elég annyi, ha azt hazudjuk magunknak, hogy ez a szar, amiben éppen vagyunk, az egy szép, boldog, barátságos világ, akkor az az is lesz. Hát ja. Csak ne érjen a seggünk a hideg falhoz, illetőleg, ne borítsa ránk a szomszéd székben ülő néző a kólájába áztatott ízes-büdös pukikukiját. Akkor jó lesz nekünk, tényleg.

Ezért az idegesítően giccses, gondolatilag sekélyes és zavaros, buta vallási pluralizmus-propagandáért, illetve annak elemi szintű, didaktikus tálalásáért semmi szín alatt nem érdemelt Ang Lee elismerést. Főleg nem, hogy a film irodalmi adaptáció. A bevezető képsorok furcsa, légies hangulata a viharjelenet után gyorsan émelyítővé, erőltetetté válik. A CGI-masiniszták dolgoznak is gőzerővel, ám ennek eredménye egy hamis, minden ízében, izmában, tekintetében és mozdulatában hamis, ál-világ. Olyan az egész film, mintha mondjuk, a Beckham-házaspár játszaná el a Biblia Paradicsomból kiűzetés-jelenetét… Látványos, de hazug, vásári, csiricsáré. Ebben a művilágban minden történés is művi, igaztalan farizeuskodás, hiába minden erőfeszítés a jó szándék bizonygatására. Nem hiszem el Pi életét, sőt, kifejezetten gusztustalan terméknek tartom, mely káros az emberi értelemre és az egészséges emberi életvitelre. (Amúgy, nem lenne vele semmi bajom, ha véget érne a mexikói tengerparton, akkor azt mondom, hogy jaj, hát egy jó kis édeskés, délutáni mese – de ami utána jön, az a negyedóra, az maga a fertelmes és megbocsáthatatlan agylágyítás.) Asanisimasa: 3/10

Kétség sem férhet hozzá, hogy megérdemelten nyerte Michael Haneke Szerelem című filmje a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart 2013-ban/idén, hiszen míves, finom, igényes alkotás, bár korántsem olyan erős, mint az ősz osztrák mester bármelyik korábbi filmje. Mondom ezt úgy, hogy a vetélytársak (legalábbis, az általam látott norvég Kon-tiki, illetve a dán Egy veszedelmes viszony) is remek filmek, és ha azok nyertek volna, szintén megérdemelték volna a szobrot. Ez egy ilyen játék…

Ha tudjuk azt, hogy a film két idős ember egymás iránt viselt végtelenül gyengéd, szeretetteljes napjait örökíti meg, illedelmes távolságtartással, ám mindvégig éber tekintettel, borítékolva a logikusan bekövetkező, elkerülhetetlen, tragikus végkifejletet, akkor ugyanígy borítékolhatjuk azt is, hogy ezt a filmet az összes fesztiválon imádni fogják. Főleg, ha hozzávesszük azt is, hogy a két főszerepet két idős, francia filmlegenda, Emmanuelle Riva, a Szerelmem, Hiroshima című klasszikus hajdani főszereplője, illetve a filmezéstől már régen visszavonult, s ezt a szerepet csak kivételesen elvállaló Jean-Louis Trintignant alakítja, egész egyszerűen megkerülhetetlenül kötelező az elismerés. (Kötelező elismerés, persze, sosincs, de mégis…)

Nem meglepetés, hogy ennek ellenére és éppen ezért a film tényleg jó, mégha csak igen kevesekben fog vágy támadni az ismételt megtekintésére. A tartózkodás kizárólag a témának köszönhető, semmi másnak. Egyszer bőven elég végignézni két idős ember kiszenvedését, kvázi “szórakozásképpen”, s okozzon bármekkora érzelmi megindulást is. A két idős színész elképesztő alázattal, visszafogottsággal, egyben átéltséggel játszik. Haneke nyílegyenesen, levegősen, kristálytisztán és őszintén fogalmaz, még csak nem is sokkol (a végén igen, de azt várjuk már az elejétől kezdve, így az mégsem élhető meg igazi sokkhatásként). A film végére tökéletesen ismerjük a két szereplőt, gyerekkoruktól fogva, ismerjük a zegzugos, párizsi nagypolgári lakás összes sarkát, szobáját és berendezési tárgyait, a film nézése közben még arra is van időnk, hogy beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe (jaj). Működik a film, hibátlan, precíz remekmű. Ugyanarról szól, mint Tarr Béla torinói lova, csak mentesen minden transzcendens, letargikus lírától, pusztán két okos, érző ember kapcsolatára, s annak elenyészésére koncentrálva, ugyanarról szól, mint Makk Károly hasonló című gyönyörű filmje, csak éppen akár annak végkifejletéről (természetesen, nem konkrét értelemben véve), és arról, ami ezekből kimaradt. Fontos, szép film Haneke Szerelme, melyet bizonyos élethelyzetekben talán elő lehet venni másodszorra is, de ha szerencsések vagyunk, akkor pont elég egyszer megnézni. Asanisimasa: 8/10

Lehet morzsolgatni, vajon mit is láttunk, ha éppen fontos ez, krimit, netán thrillert, vagy egy poszt-nu-westernt, esetleg egy hamisítatlan “déli gótikus sötét komédiát”? Én valamiért mégis jobban hajlok arra, hogy a Gyilkos Joe nem más, mint egy szókimondó társadalmi dráma. Mert miről is van szó? Adott egy család, valahol Dallas külsőn, a tipikus amerikai deszkaházban. Anyu egy pizzériában pultos, apu szerelő, a fiú nyúltenyészetét elvitte a veszettség, így drogot kezd árulni, pici lány pedig otthon növeszti a seggét a tévé előtt. Az USA lakosságának minimum 20-30 %-át kitevő, tipikus réteg ez, az alsó középosztály alja, akik ráadásul még első szándékból dolgoznak is. Azonban ott sincs kolbászból a kerítés, gondolja meg hát jól mindenki, aki most akar kitántorogni innen oda, mert valószínűleg, érvényes képzettség híján ő is e sorsra jut. Tehát ezek itt dolgoznak, de nem keresnek eleget. A fiú belebukik a drogügyletbe és tetemes pénzzel tartozik a maffiózóknak. Megtudja, hogy az elvált igazi anyunak komoly életbiztosítása van, akinek kedvezményezettje a kicsi lány – kézenfekvő az ötlet, hogy ki kell őt nyírni. Illetve, nyíratni, s itt jön képbe a címszereplő.

Pontosan jellemzett társadalmi réteg tipikus “családi idilljét” látjuk, primitív vágyak, primitív érzelmi viszonyok, irreális vágyak és leépült emberi kapcsolatok. A konfliktusok megoldása csakis erőszakos, durva úton történhet, normális kommunikáció csak a viszonylagos problémamentes tízpercekben lehetséges. Magától értetődő természetességgel kerül szóba a pénzszerzés durván radikális módja, nagyjából úgy dönt a családi tanács az ex-anyu életéről, mint hogy átkacsoljunk az ötös csatornáról a hatosra, vagy sem. Hogy a KFC-ben együnk, vagy jó a pizza…

William Friedkinnek, a film veterán rendezőjének (pl. Ördögűző, Francia kapcsolat) persze, esze ágában sincs elmenni holmi “europid intellektualizmusba”, s bár e filmet 2011-ben a finnyás velencei fesztiválon Arany Oroszlánra is jelölték, azért végül is megmaradt vérbő békategóriás őrületnek, ami azért stabilan megáll a lábán a pszichopata vérszimfóniák mezőnyében éppúgy, mint az artmozik hipszterközönsége előtt. Friedkin komoly arc. Mindent tud a filmről, és nemcsak a műfaji filmek összes bugyráról, de az ún. művészetről is. Kifejezetten költői módon vág, de csikorgósan és reszelős éllel. Olyan lendülettel mesél, mint Tarantino fiatal korában. Humora pedig Coenéké, amikor a Fargót csinálták.

Telitalálat a szereposztás is: az eleddig jóformán üresfejű college-boyként ismert Matthew McConaughey-ből olyan kúl pszichopatát gerjeszt, hogy láttán még Javier “Anton Chigurgh” Bardem is összecsapja bokáját sújtólégösztökéjével, a rántottcsirke-combbal bemutatott kiselőadása pedig filmtörténeti pillanat. Ehhez persze kell Gina Gershon is, akinek a film ütős nyitójelenetét is kösz9nhetjük, méretes pinabozont-villantásával. Juno Temple vérfagyasztóan ártatlan, egyben dögösen erotikus, mint Dottie, a kicsi lány, Emile Hirsch pedig biztosan hozza a dolgok örvényébe fulladó bátyust. A bizarr és morbid kamaradarab leghitelesebb, egyben legszürkébb tagja a masszívan tufa, erősen leépült apa figurája, akit Thomas Haden Church hoz biztosan.

Pontos, hiteles környezetben minden bizarr abszurditása ellenére tökéletesen hihető a történet, olyan végkifejlettel, amit még sokáig emlegetni fogunk. Persze, ez csak egy film, de ne legyenek kétségeink, hogy ugyanez bárkivel, bárhol megtörténhet, adott esetben, adott társadalmi, gazdasági szituációban. Asanisimasa: 8/10

Szóval, valljuk azért meg őszintén, kedves Woody, Rómáról baromira nem jutott eszedbe semmi. Legalábbis, semmi olyan, amit eddig ne mondtak volna már el kismilliószor. Az különösen szembetűnő, milyen görcsösen kerülöd a kézenfekvő az eredeti, jellegzetesen olasz filmes párhuzamokat, nem akarod húzogatni sem Fellini, sem Antonioni, sem mások bajszát, így jobbára a Rómának szeretettel tényleg nem több, minthogy hónod alá kaptad ötletfüzetedet (hogy ne mondjam: szemeteskukádat), elutaztál Rómába és egy fél liter bor mellett összeollóztál belőle egy bő másfél órára valót.

Kezdjük ott, hogy ez a film nem Rómának szól, legfeljebb Rómából. Szeretettel. A pápa jól ismert Orbi et Urbi áldása szól Rómának és a világnak, ettől persze, még Woody is küldhetne Rómának ezt, azt, de ahogy mondtam, sajnos semmi nem jutott eszébe, amit eleddig ne mondtak volna már el az Örök Városnak. Ez így csak egy mozgóképeslap, Rómából és nem Rómának, inkább Woody (és az általa szerződtetett népes színészgárda) rajongóinak, Darius Khondji néhány valóban turisztikai magazinokba való képkompozíciójával.

A sok szálon futó cselekményből néhány csapás eléggé felesleges. Roberto Benigni médiakritikus vonásokat megvillantó “celeb”-története például felesleges, ebben a mostani kontextusban – de nem lenne az, ha a film mondjuk, kizárólag, vagy esetleg fősodorban ezt bontaná ki egy picit alaposabban. A nászéjszakás cselekményszál is elmenne, így mellékesen viszont túl sok ahhoz, hogy mellékes legyen, de szervesen nem kapcsolódik a többihez. (Ráadásul, Penelope Cruznak látványosan nő a segge.) A zuhanyzós-operaénekeses szál szimplán idióta, Woody Allen legidegesítőbb periódusát juttatja eszembe. A legjobb még “az idétlen, nagyon sznob, amerikai wannabe színésznő érkezik a Rómában élő barátnőjéhez, de annak építészhallgató barátját csábítja el”-történet, Alec Baldwin szellemes kommentárjaival – de ez is kidolgozatlan maradt.

Végiggondolatlan, fáradt és ötlettelen érzetet kelt a film, mintha Woody Alennek nem lett volna hozzá kedve. Húzni kellett volna belőle, ráadásul nem keveset, amit meg meghagyott volna, azt alaposan át kellett volna gyúrni. Róma varázsa csak nyomokban jön át, szó sincs semmilyen hódolatról, “szerelmi vallomásról”, amit feltétlenül Róma tudomására kellett volna hozni. Ez nem sikerült, Woody. Egyenetlen, erőtlen film, mindössze néhány poénnal, de köztük sok-sok unalommal. Asanisimasa: 4/10