asanisimasa

A dán Joshua Oppenheimer dokumentumfilmje minden bizonnyal az idei Titanic egyik legnagyobb hatású filmje lesz – pedig tulajdonképpen véletlenül készült el. A dokumentumfilmest az egyik dán tévé küldte ki a világba olyan koncepcióval, hogy forgasson filmet olyan rabszolgasorban dolgozó munkásokról, akik körülményeik javítása érdekében szakszervezetet alapítanának ott, ahol ezt az uralkodó rezsim amúgy tiltaná. Így jutott el a stáb Indonéziába is, ahol viszont ennél a megbízásnál még érdekesebb, még megrázóbb témába botlott.

Indonézia viszonylag friss ország, ilyen néven futó történelme mindössze a második világháború végétől létezik. Még a nyelve is mesterséges. Függetlenségének kiharcolása után bizonyos Sukarno 1965-ig gyakorolta hatalmát, szovjet támogatással és harsány névleges baloldalisággal gyakorlatilag személyi kultuszt épített ki a Föld harmadik legnépesebb államában. ’65-ben azonban Suharto tábornok vezette jobboldali katonai junta vette magához a hatalmat, s az országban fegyveres szabadcsapatok garázdálkodtak a katonai vezetés teljes egyetértésével. A megtorlás brutális volt, 1965 után több millió kommunistát, baloldalit gyilkoltak meg bestiálisan, igen sok olyan embert is, akikre csupán rásütötték ezt a bélyeget. A hatalmat a mai napig ezek a gyilkosok gyakorolják az országban, és kifejezetten büszkék rémtetteikre.

Oppenheimer egy ilyen szabadcsapat vezetőjével, Anwar Congóval, a “Hentessel” készítette el Az ölés aktusa című filmet. Congo saját kezével végzett több ezer kommunistagyanús elemmel, és a filmben széles gesztusokkal, határtalan büszkeséggel és vérfagyasztó részletességgel meséli el a gyilkosságokat. Megismerjük a filmből a helybéli környezetet, körülményeket, hogy hogyan viszonyulnak az ottaniak a majd’ 50 évvel ezelőtti szörnyű történésekre, megismerjük Congo és hithű bandáját a kormányzat részéről tanúsított támogatást, mely a mai nap is folyamatos. Mint dokumentumfilm, eddig igen hagyományosan történnek a dolgok. Oppenheimer nagy ötlete azonban az volt, hogy az amúgy nagy filmrajongó Congót és társait rávette, hogy a kamera előtt játsszák el a tömeggyilkosságokat. Congo, a gyilkos természetesen kapva kapott az alkalmon, felcsatolta protkóját, fejébe nyomta cowboykalapját és olyan lendülettel vetette magát élete filmjébe, mint ahogyan annak idején áldozatai nyakára csavarta a drótot.

A filmezés, mint egyfajta terápia, azonban a nemvárt hatást hozta meg: Congo életében először, így tudott szembesülni tettei szörnyűségével és az őt vizslató kamera előtt omlik össze. Közben azért elkészült a tervezett dicshimnusz is, igazi, látványos indonéz szappanopera-stílben, Congó összeomlásával párhuzamosan viszont már minden erős idézőjelek között értelmezhető. Oppenheimer filmje megdöbbentő, zseniális elemekben is bővelkedő tabló egy valódi tömeggyilkosról, azonban így az általa alkotott groteszk, bizarr portré legalábbis zavarba ejtő. Kínzó kérdések merülnek fel: milyen nép az, aki egy ilyen idiótát a mai napig hagy a nyakán élősködni? Hogyan engedheti ezt meg bárki? Mindazonáltal szépen kirajzolódik a jobb- és baloldali államcsínyek tipikus természetrajza: az ellenzéket minden eszközzel likvidálni, hűbérrendszert kiépíteni, korrumpálni, korrumpálni és korrumpálni. Ismerős, nem?

Valahol olvastam, hogy a finn Aku Luhimies Fekete golyó című filmje krimi. Hát nem krimi. Kőkemény drogdráma ez, a legdurvábbakból, olyan R-kategóriás besorolásra okot adó, explicit jelenetekkel, hogy a cenzorbizottság haja minden bizonnyal égnek meredne tőlük. Attól még, hogy egy filmben szerepelnek rendőrök, illetve bűnelkövetők, még nem feltétlenül kell azt “lekrimizni”.

A békés, jámbor, de legalábbis békésnek és jámbornak ismert Finnországot is elérte a kábítószer mámora, mintha nem lenne nekik elég az öngyilkossági statisztikák örökös dobogós helyezése, és a közismert hajlandóság a masszív ivászatokra. A film főalakja, Pike egy ilyen drogos punkbandába tartozott, míg le nem csukták. A börtönben aztán gyermeket szült, akinek apja a banda legdurvább arca, Lalli. Mikor Pike szabadult, megfogadta, hogy szakít korábbi életével, azonban ezt “korábbi élete” korántsem gondolja így…

Pike története tökéletes és hiteles drogkarriert mutat be. Nem amolyan spanglizgató-lecsózó hipszterét, hanem egy igazi, kemény junkie-ét, aki heroint és cracket használ, intravénásan. A társaság dettó, akik az életmódjukhoz szükséges pénzt a finn alvilágban keresik meg. Súlyos arcok, kicsit tán túl súlyosak is, azt ugyanis nehezen képzelem el, hogy ilyen szétcsúszott punkok bármelyik bűnözői körben ilyen felelősségteljes munkát végezzenek, mint e filmben is… Egyáltalán munkát végezzenek. Pike viszont hiteles. Az persze, innen nézve a távoli, elérhetetlen szociális mennyország, hogy egy börtönből frissen szabadult, egyedülálló nő az államtól azonnal kapjon egy berendezett lakást, normális házban, valamint szociális ellátást, melynek csak egyetlen feltétele van: nem produkálhat drogpozitív vérmintát. Pike azonban alaposan megszenvedi a tiszta létet, nehéz neki, de küzd. Úgy tűnik, végül talán sikerül is neki, amikor megjelenik a szénné varrt, csontvázzá szívott Lalli.

Pici túlzásai ellenére a film Pike-vonala rendben is van, erős és hiteles drogdráma, néhány igen sokkoló jelenettel. A film mellékszálai viszont szerintem feleslegesek. A drogelvonóról szabadult rendőr, akit a drogosztagba osztanak be, s akit felesége is elhagyott – elhagyható mellékszál, mindamellett, hogy erősen kérdőjeles is: WTF? Hogy így legyen krimi? Nem kell bele… Az idős rendőr és Pike kapcsolata is meglehetősen rejtélyes, ráadásul a végkifejlet ismeretében az is marad – na ezt viszont kicsit jobban ki lehetett volna bontani.

Nagyon intenzív, kifejezetten megrázó alakítást nyújt a filmben Jessica Grabowsky (Pike), de színészi értelemben jó a Lallit játszó Eero Aho is, bár karaktere kissé eltúlzott, a sminket, és a többi külsőséget illetően. Lalli két sameszét alakító fazon is inkább vicces, mint rémisztő, vagy akár hiteles – a film minden túlzása és felesleges mellékszála ellenére mégis igen erős, hatásos dráma. 7/10

Mintha a Barack Obama személyisége által fémjelzett új afro-amerikai trendet képviselné az e hosszú című filmmel bemutatkozó Chioke Nassor. Lendületes, kedves, nyílt és közvetlen, humoros és igen intelligens srác, mentesen minden korábbi amerikai feketékre jellemző sztereotípiától. Semmi csóró, bűnben fogant gettófiling, de a gyökereket ápoló afrikai nacionalista fundamentalizmus látványos nyomai sem látszanak rajta, illetve megnyilvánulásain. A Hogyan kövessünk idegeneket? című játékfilmje előtt, kísérőfilmként bemutatott korábbi dokumentumfilmje is igen jellemző, mely a TV On The Radio nevű zenekar koncertturnéját mutatja be. A zenekar szinte kivétel nélkül afroamerikai tagokból álló rockzenekar, amolyan fekete U2, már amennyire ez ebből a filmből kiderült. Tehát nem hiphop, soul, r’n’b, funky vagy jazz, mégha ezekből azért majdnem mind meg is jelenik nyomokban a zenéjükben. Nem ismertem őket eddig, meglepetéssel hallgattam és tetszett – aztán látom a nevük alá linkelt wiki-cikkből, hogy nem véletlenül. 🙂

A “főfilm” azonban már nem dokumentum, hanem egy igazi, hamisítatlan és tipikus “függetlenfilm”, mely nem csodálkoznék ha a későbbiekben komoly sikereket is aratna. Minden ehhez szükséges skillel rendelkezik ugyanis. A témája természetesen örök, a szerelem. Ellie, a 26 éves brooklyni lány egy nap a metróállomás szemben lévő peronján egy hozzá megszólalásig hasonlító, ráadásul ugyanúgy, ugyanolyan színekbe öltözött srácot lát meg, akivel azonnal kommunikálni is kezdenek. Kézzel-lábbal mutogatva, míg meg nem érkezik a szerelvény. Ez a pantomim-randi megismétlődik még pár nap, de hirtelen a srác nem jelenik meg többet a szemközti peronon… Ellie nyakába veszi a várost, hogy megtalálja az ismeretlen ismerős fiút. Közben megismerkedik egy idős nénivel, aki saját, kissé zűrös életéből levont bölcs életvezetési tanácsokkal látja el.

A sztori, bár messze nem egy Anna Karenina, kedvességével és banálisnak tűnő, de azért mélyen emberi fordulataival és őszintén, tisztán naiv tanulságával együtt mégis fenntartások nélkül szerethető. Felfogható ráadásul amolyan hipszter-programfilmnek is, hiszen szereplői tipikusan ilyen karakterek. Értelmiségi attitűd, Ellie például utcai zöld-aktivistaként dolgozik, tehát felelősen gondolkodik a világ dolgairól. Egzotikus éttermekbe járnak, filmklubokba, jazzkocsmákba, az öltözködés, az a mód, ahogyan az adódó problémákra a választ keresik – mind-mind olyan hipszteres, a szó jó értelmében. Ellie és Casey, a fiú akár ideális párja lehetne egy hipszter-univerzumnak, ha van ilyen egyáltalán. Egy modern Philemon és Baucis, akik bár fává nem válnak, de szívesen üldögélnek a novemberi hidegben egy paplanba burkolózva az erkélyen, akár egész éjszaka.

A Hogyan kövessünk idegeneket? bár kissé túlbeszélt film, azért mindvégig megmarad okosan szórakoztatónak. Az Elliet alakító Ilana Glazer bájos természetességével, míg Chris Roberti (Casey) mackós bájával lopja be magát a szívünkbe. Az író-rendező Chioke Nassor pedig hasonló magától értetődő természetességgel, tökéletes lazasággal rendezte őket egybe. 7/10

Gondolom, sok filmes irigyli orosz kollégájukat, Mikhail Brashinsky-t, aki miközben egy nagyobb projektje forráshiány miatt szünetelni kényszerül, egy barátja csak úgy hozzávág 55 ezer eurót, mert megteheti, hogy addig se unatkozzon Mikhail barátja és csináljon valami vicceset. Persze, ehhez kell egyfajta szemlélet is, amivel mondjuk nem azon kezdünk el filózni, hogy ennyiből nem lehet, egész egyszerűen nem lehet – hanem megnézzük, ennyi pénzből mit lehet. Mondjuk, kézikamerás, jelen esetben mobiltelefonos filmet lehet. Nem egy nagy ötlet, elsütötték már jó néhányszor, de próba szerencse, hátha bejön még egyszer… Kell egy ötlet, legyen horror, legyen bevásárlóközpont, vámpírok vagy zombik, buszos bevásárló seftes út, vagy ideillően, sznobisztikusan: Shopping Tour. És kell bátorság, hogy ezt az egészet a szomszédban élő békés finnekre kenjük, egy igen véres, bár csupán kitalált népszokás felelevenítésével.

Annyira igaz és tipikus a film témaválasztása. Ami a hasonló koncepciójú (csak nagyságrendekkel nagyobb pénzből elkészített) Cloverfieldben egy óriási szörny New Yorkba érkezése, az itt egy egyszerű, banális kelet-európai esemény, egy bevásárlótúra a szomszédos Finnországba (az oroszországi Szentpétervárról nézve). A fogyasztói társadalom csődje, két nézetben. Egy anya és magát filmrendezőnek képzelő fia utazik a buszon, sok átlag orosszal, a fiú folyamatosan rögzít mindent. Unalmas, hosszú utazás, para a határon (nekik még van ilyen, jegyezzük meg ezt jól!), vajon megtalálják-e a határőrök a dugicuccot, majd a szokásos programmódosítás után kikötés egy raktáráruházban. Ahol majd történik, ami történik. No spoiler.

Brashinsky azonban nem akar túlzottan belemerülni semmilyen társadalomkritikába, simán és egyszerűen csak marhul egyet. Szegény finnek és szegény oroszok ugyan kapnak, ráadásul csőstül, de közben ki is nevetjük őket. Kinevetjük az egész műfajt, de a filmkészítést, a bevásárlóturizmus pitiáner lehetetlenségét is, mindent. Magunkat is, hogy nézzük ezt a filmet és nevetünk rajta. 70 perc, tökre megéri megnézni – ha több lenne, már nem lenne ilyen jó. Ennyi viszont belefér. 7/10

Az idei huszadik Titanic eddigi igen gyérnek bizonyuló programjába szinte üde, hajnali fénysugárként tűnt fel a cseh Zdeněk Jiráský Kutyatej című remek filmdrámája. Már a nyitó jelenet, csak így kiragadva az egészből, önmagában tükrözi a magabiztos filmnyelvi tudást, a történetmesélés, a vágás, a ritmus és a feszültségfokozás kisujjban lévő csínját-bínját, amit Jiráský magától értetődő természetességgel alkalmaz. Ebben az egyetlen jelenetben benne van a cseh( és szlovák) filmművészet minden hagyománya, az esendő kisember vétkes léhasága, a tragikomikum és a groteszk realitása, a nehéz élethelyzetekben is megjelenő joviális derű és a többi. Szinte egy önálló kerek egész a jelenet, de megismerjük belőle a történet színhelyét, az azt meghatározó környezetet és nem utolsósorban főszereplőjét.

A továbbiakban is jellemző marad ez a laza szerkezet, azonban a több, akár különállónak is értelmezhető kis filmnovella egymással is szoros értelmi, logikai és strukturális kapcsolatban van, mely a végére egy szilárd, kőkemény drámává áll össze, olyan tűzijátékos katarzissal, amilyet régen láthattunk.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy amolyan Menzeles, bazsalygós mese lesz ez, de nem. Vannak a filmben derűs pillanatok, a csikorgó, hideg, havas télben történő cselekmény ellenére is, sőt, sokszor hangosan fogunk felnevetni, de sajnos ez a film is úgy ér véget, mint az élet. Törvényszerűen. Művészi értelemben viszont ez így jó, s egyben mintha Jiráský tovább is lépne a cseh filmes hagyományokban. A lepusztult környezet, a pályaudvari resti, a várótermek mocskos falainak és szakadt függönyeinek végtelen lepusztultságában már inkább a szociografikusan naturalista látásmód érvényesül, Az én kis falum mindent átható, életszeretete innen már kimúlt, helyébe a kilátástalanság és a kiábrándultság költözött. Mindenek ellenére akad errefelé derű is nyomokban, csak úgy be van bugyolálva, hogy sokáig tart kibontani, s mire sikerül, picit megfanyarodik, picit eltorzul. A jókedvű cseh sörözők itt már egzakt külvárosi kocsmák, a sörtől vicces jófejkedést duhajkodás váltja, a közös éneklést és a fúvószenekart diszkófények és olcsó sztriptízműsor váltják, a fiatalok a sörözés és rumozás mellett szívnak is, mint Bob Marley, aminek aztán beláthatatlan következményei lesznek. A szerencsejáték, a pénznyelő automatázás viszont mint mindennél veszélyesebb addikció tereli el a helyes útról a békés cseh kisembert. Új idők, rossz idők járnak arrafelé is. Ez a film viszont tényleg figyelemreméltó alkotás, ezekért szeretem a Titanicot. 8/10

Ez egy rettenetesen gyenge film. Nagyjából mindent el is mondok róla azzal, hogy olyan, mintha saját műfajának paródiája lenne, holott egészen biztosan komolyan gondolja saját magát… Az amerikai Julian Richards bizonyos Brian Harper állítólag körülrajongott, azonos című krimijét adaptálta volna filmvászonra, a Borzongás azonban nem több egy unalomig ismert, agyonragozott sorozatgyilkosos történetnél. Hogy ezúttal lefejezi a gyilkos az áldozatait, majd befőttesüvegben tartósítja őket, hogy aztán házi multimédiashowban játsszon velük – ennyi a leguncsibb Gyilkos elmék-, vagy valamelyik Helyszínelők-epizódban is történik, melyekből ráadásul minden nap nézhetünk minimum négyet-ötöt.

Ügyetlen, logikai és szerkesztési hibáktól hemzsegő, sablonos kliséerdő az egész film, melyen az inadekvát színészi alakítások még tovább rúgnak. Caspar van Dien, mint húzónév, ez önmagában emblematikus. Néha viccesen kacsingat, de az is lehet, hogy csak tikkel – talán érzi ő is, hogy mekkora szarban van. A lefejezős csúnya bácsi (John Jarratt), egész egyszerűen kész röhej, úgy zizeg, mintha folyamatosan 220 voltos feszültség rázná. Egyetlen hiteles pillanata sincs. Egyedül a főszerepben túlélő áldozatot alakító Danielle Harris dicsérhető színészileg, őt kifejezetten sajnáltam, hogy ilyen szánalmas produkciókban kénytelen égetni magát… 2/10 (de még ez is túlzás). Nem is értem, hogyan kerülhetett be egy ilyen zsékategóriás tucatfilm a fesztivál programjába…