asanisimasa

Manapság, amikor közértelemben véve a tánc nem több egyszerű testmozgásnál, amely az előzőleg bevitt zsír, alkohol és egyéb vegyi anyagok, kvázi „elégetésére” szolgál, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy eredetileg a tánc egy komplex nyelv, mellyel érzelmeket, gondolatokat lehet kifejezni, sőt, alkalomadtán akár még harcolni is lehet vele, általa.

Test a testnek

Egyszer régen, egy csángó táncházban, miközben néztük az egyre gyorsuló magyarosban pörgő párokat a csángó táncházban, elmesélték nekem a tánc lényegét és az nem volt más, mint az egymásnak feszülés dinamikája. Ott, abban a táncban a páros szorosan fogják, de közben taszítják is el egymást. A férfi a pörgés közben „figurázik”, mintha saját útját is járná, ki-kikacsintgatna, ám a nő közben erősen tartja, el nem engedi. E táncban a pár mintegy eljátssza a házasélet minden örömét, vágyát, de kínját és baját is. Aztán a híres, jellegzetes ír sztepptánc például kifejezetten politikai demonstrációként lett olyan, amilyen. A brit uralom alatt ugyanis az angolok betiltották az ír tánc gyakorlását. A kocsmákban viszont szólt a zene, de mivel táncolni nem lehetett nyíltan – táncoltak az írek a padon ülve, az asztal alatt, a lábukkal kopogva ki a ritmust. A ma már elsősorban küzdősportként ismert brazil ’capoeira’ sokáig csak tánc formájában létezhetett, mivel az azt kitaláló rabszolgák számára bármilyen harci tevékenység szigorúan tilos volt. Ezért találták ki ezt a vadállatok mozdulatainak utánzásából és afrikai, törzsi táncok motívumainak keverékéből álló táncot, ami az értő művelők számára egyben hatásos önvédelmi sport is, ha „keményebben járják”. Nem kevésbé érdekes az argentinok világhírű táncának, a tangónak a története sem. Szintén az egyszerű néprétegek köréből indult világhódító útjára a tangó, ebben hasonlít az írek szteppjére, a brazil capoierára, sőt, a csángó magyarosra is, azonban ma már főleg melankolikus, egyben mélyen szenvedélyes, erotikus kisugárzása miatt beszélünk róla, melyben férfi feszül a nő testéhez, mely ugyanekkor körbefonja azt. Az óriási argentin mezőgazdasági területek korlátlan mennyiségben alkalmaztak munkaerőt, így a múlt századfordulón az országban komoly túlsúlyba kerültek a férfiak a nőkhöz képest. A tangó azonban a természetes kiválasztódás egyik szép eszközévé vált, ugyanis a férfiak sokszor évekig csak egymással táncoltak, így tökéletesítve a tánc művészetét, hogy amikor alkalmuk nyílik egy igazi hölggyel táncolni, az a legjobbat, legtökéletesebbet kapja. Ez a valódi ’machoizmus’. A tangó eme talán meghökkentő tradíciója köszön vissza a Tango Libre című belga börtön-dramedy leglátványosabb jelenetében is, hogy meredeken a cikk témájába vágjak…

Tangó is, ’libre’ is, de mégsem táncfilm

Bár Frédéric Fonteyne egész filmjét átszövi a tangó, mégsem csupán táncfilm a Tango Libre, legalább ugyanannyira börtöndráma és egy romantikus vígjáték is. JC (Francois Damiens), a magányos, szerencsétlen börtönőr egy tangóklubban ismerkedik meg Alice-szal (Anne Paulicevich). Mindketten az örömet keresik a táncban, JC üres, unalmas élete elől menekül oda, Alice pedig társaságra vágyik, mivel férje, valamint annak legjobb barátja, mellesleg Alice korábbi partnere JC „munkahelyén” tölti rablásért (és részben gyilkosságért) kirótt börtönbüntetését. Alice-nek ráadásul van egy problémás fia is. JC szerelmes lesz Alice-ba, aki, mondjuk azt, nem teljesen zárkózik el a férfi közeledése elől, de valójában Fernand-t, a férjét (Sergi Lopez) szereti, ráadásul exétől, Domitól (Jan Hammenecker) sem tud elszakadni – miközben Fernand és Domi együtt követték el, amit elkövettek, egy cellában élnek és a legjobb barátok. JC egy látogatáson észreveszi Alice bonyolult kapcsolatrendszerét, de ekkor még nem tudja, mibe keveredett. Hogy a börtönszálba hogyan fonódik majd be a tangó, az dramaturgiailag a film egyik gyenge pontja, bár éppen erre hoztam fel az elébb a tangótörténet idevágó fejezetét. Mindenestre, itt legyen elég annyi, hogy lesz tangó a dutyiban is.

Könny, vér, mosoly

Szembetűnő a ritkásan hozzánk kerülő belga (mindegy, hogy flamand vagy vallon) illetőségű filmek nem sokat lacafacázó, naturalisztikus társadalomábrázolása, és nincs ez másként Fonteyne filmjében sem. A börtön lepukkant, Alice lakása szintén, ápolónői keresetből többre, jobbra ott sem telik. JC dettó. A körülményektől eltekintve viszont a filmben valódi, húsvér, egyben szerethető embereket látunk, igazi, átélhető vágyakkal, melyek a tangó misztikus lényegében, valamint a morálisan talán kissé kifogásolható (bár baleset volt…), ennek ellenére frenetikus végkifejletben valósulnak meg. Fonteyne ügyesen lavírozik a börtönvilág nyers és erőszakos igazsága, az ügyefogyott JC vonzalmának szomorkás romantikája, a tangó hiteles szenvedélye és ennek az egész mixtúrának ellenállhatatlan, bár kissé groteszk komikuma között. A filmbeli karakterek egytől egyig szerethető karakterek, még az erőszakos gonosztevők is, az Alice-t alakító Anne Paulicevich pedig kifejezetten bájos. Asanisimasa: 9/10

Már hosszú ideje kérdezgetik, kérdezgetjük egymástól filmtárgyú beszélgetéseken, hogy vajon Léos Carax, a legutóbbi „francia új hullám” legmarkánsabb hangú, legegyénibb látásmódú képviselője, vajon miért nem csinál filmeket? Nos, tizenhárom évnyi, hosszú böjt után, íme, a válasz…

Új hullám-lovasok

A nyolcvanas évek végén tényleg úgy tűnt, hogy valamiféle újabb filmes francia új hullám kezd fodrozódni a mozik vásznain. Friss, egyéni hangú, fiatal alkotók jelentkeztek furcsa, sajátos hangulatú filmekkel, és az emberek rögtön sütötték is rájuk a bélyeget: Itt a legújabb francia új hullám! Amúgy, tényleg adott volt minden, a párhuzamosok messze tűntek a végeláthatatlan messzeségbe. Itt is markáns személyiségek álltak a filmek mögött, mint annak idején, Godard és Truffaut idejében. Hogy aztán ez a legújabb hullám mégsem vetett olyan filmtörténelmi cunamit, mint az „igazi” francia új hullám, annak sok oka van – de ezek között a tehetség hiánya semmiképpen nem található. Mára Luc Besson (Élethalálharc, Metró, Nagy kékség, stb.) bugyuta tömegfilmek producereként keresi degeszre magát. Jean-Jacques Beineix viszont még mindig Betty Blue elvesztésén kesereg, e kétség kívül, bődületes erejű, ’86-os film után csupán egyetlen katasztrofálisan rossz thrillert jegyez 2000-ben, amire még ez a pár karakter is felesleges. A triász legkülönlegesebb figurája, Léos Carax majdnem ennyire terméketlen pályát tudhat maga mögött, négy eddigi filmje azonban különösen csillogó ékkövei azóta is a francia filmnek. Az utolsó, 1999-ben készült furcsa, szabálytalan Pola X óta azonban hallgat, filmet nem csinál. Sorrendben ötödik, Holy Motors című filmjének elkészültében komoly szerepe lehetett a projekt mögé felsorakozott (önfeláldozó) producerek meggyőző erejének, amely nyilván nagyobb hatással bír, mint néhány filmbuzi borospoharak feletti, elhaló vágyakozása. Carax nem szereti ezt a mai világot, (e film alapján) nem is szeret igazán benne élni, s ennek hangot is ad, ha már alkalmat kapott rá, hogy megszólaljon…

Egy színész mind felett

Denis Lavant a rendező groteszk alteregója Carax filmjeiben, a Pola X kivételével mindben főszerepet játszik, ráadásul kezdetben Carax akkori nagy szerelmével, Juliette Binoche-sal párban. A Holy Motors is alapvetően az ő furcsa arcára, alakjára és személyiségére épül – itt egy kaméleonszerű, alakváltó, bizarr figurát játszik, aki hivatásszerűen ugrik be különböző élethelyzetekbe, egyszer bankár, máskor a Pére-Lachaise temető gnómját, a Point Neuf-híd román koldusasszonyát, virtuális szeretőt vagy akár saját maga gyilkosát. Az egyetlen nap történéseit elmesélő film egyik olvasata így lehet egyfajta tisztelgés „a színész” művészete előtt, egyben köszönetnyilvánítás a barátnak, Denis Lavantnak.

Önarckép

Egy másik olvasat lehet az, hogy a Holy Motors egyfajta önarckép, mondjuk, a világ, s benne a modern ember, Carax szerint. Aki maga Léos Carax. Reggel elbúcsúzik a családtól, kocsiba száll, menet közben elintézi üzleti ügyeit és a konditerembe hajt. Edzés, mert a pénznél csak az egészség a fontosabb, röpke, de szenvedélyes numera a szexi személyi edzővel, aztán üzleti tárgyalás, ahol eljátssza, mennyire rosszul megy az üzlet. Utána látogatás egy amerikai divatfotós fotózásán, majd ebéd az egyik modellel, desszertként erotikus ruhabemutató, majd múzeumlátogatás. Közben folyamatos dohányzás, piálás. A délután egyre jobban kezd szétcsúszni, már túl sok a pia és a cigi, még néhány öngyilkos találkozás és törvényszerűen következik be este az összeomlás. Még jó, hogy otthon vár a szerető család… Ebben persze, így nincs semmi különös, ezt gondolhatta talán Carax is, amikor e film későbbi producerei győzködték, az ő napjai mind ilyenek. Arra nem gondol, hogy egészen máshogy néz ki, ha ezt ő maga meséli el – s ebben a producereknek maximálisan igazuk van (feltéve, ha tényleg így történt minden).

A „szakrális” igazság

Persze, lehet ez az egész akár egy viszonylag hibátlanul egybegyúrt filmötlet-gyűjtemény is, melyek külön-külön nem valósultak meg az elmúlt 13 év alatt… Elszoktunk már az ilyen filmektől, melyeken gondolkozni kell, hogy „mit akart ezzel mondani a rendező?”. Caraxnak van mondanivalója, bár egyáltalán nem érdekli, hogy annak megfejtésén mennyit rágódik a nézője. Filmjének minden egyes pillanata markáns reakció korunk jellegzetes rákfenéire, az értékek devalválódására, illetve átlényegülésére. Ezek a reakciók maróan kritikus hangúak, néhol bizarr módin humorosak, néhol szinte giccsesen csöpögősek, máshol brutálisak, mint Kylie Minogue flaszter kövén szétloccsanó koponyája. Viszont mi semmiről sem tehetünk, a kormány nem a mi kezünkben van. Tesszük a dolgunkat, ami adódik. Teljesítjük a megbízást, ez Carax “szakrális igazsága”, jelentsen ez bármit is. Asanisimasa: 7/10

Rövid verzió: Ez a Felhőatlasz nagyobb szoft-filozófiai katyvasz, mint a Mátrix volt. Séróból műmájer, kaotikus, modoros, egyben bűbájos giccs, a szó jó, egyben rossz értelmében. Nehezen szerettem meg, de aztán imádtam, bár néha a fenébe kívántam, sőt egyszer bele is bóbiskoltam.

Hosszabb verzió: Az irodalmi művek filmadaptációi alapvetően bukásra vannak ítélve azon nézőknél, akik előzőleg olvasták az adaptált művet. Nekik már van saját olvasatuk, önálló képük az adott műről, így minden külső, idegen olvasat csak zavarja, torzítja a saját, külön bejáratú élményünket – ezért olykor még dühösek is leszünk, általában pedig lekicsinylően legyintünk. Ha nem olvastuk, akkor viszont a legjobb, ha utána már nem is olvassuk el az irodalmi alapanyagot, mert az adaptáció már egy eleve elképzelt és megmagyarázott instant olvasatot, kész, megemésztett élményt kapunk, amitől igen nehéz lesz elvonatkoztatnunk. Amikor jött a hír, hogy a mátrixos Wachowski-tesók az új német film talán leginnovatívabb arcával, Tom Tykwerrel közösen David Mitchell Felhőatlasz című (fantasy? scifi?) könyvének megfilmesítésére készül, a filmes közvélemény egyöntetűen kudarcot emlegetett, hiszen akik olvasták Mitchell hat szálon futó cselekményét eggyé szövő, izgalmas nyelvezetű és bölcseleti kérdéseket is felvető regényét, azok mindannyian megfilmesíthetetlen szövegnek ítélték azt. Az adaptáció aztán elkészült, és bebizonyosodott, hogy a kétkedőknek igaza lett, a film nem lett jó – mivel nem is lehetett jó.

Egész egyszerűen, a film, mint műfaj, még emészthető hosszában (max. 3 óra) nem alkalmas ekkora méretű, mértékű történésfolyam elmesélésére. Nem véletlenül gondolkodik Peter Jackson is háromszor három órás opusokban Tolkien-ügyben, nem véletlenül gondolkodtak Ridley Scotték minisorozatban pl. A katedrális esetében… A Felhőatlasz esetében (ha történetesen nem olvastuk előzőleg a könyvet/de ha igen, akkor minek néznénk…) az első 10-15-20 perc amúgy is azzal telik, hogy megpróbáljuk felfogni, mi a jó franc az a kulimájsz? El kell telnie a hat stáció (történet, inkarnáció, valami) egymásutániságában legalább két fordulatnak, hogy nagyjából képbe kerüljünk. Mondjuk, rá kell jönnünk arra is, hogy pl. Tom Hanks mikor, kicsoda? (Kurva jók a maszkok!) Persze, talán az első jelenetben a forradásos képű bácsi már mondja (naná, hogy nem spoilerezek), hogy a mese bizony nem lesz egyszerű, olykor talán kaotikusnak, zűrzavarosnak is tűnhet, de legyünk benne biztosak, a végére lesz benne rendszer.

Aztán a végére még számomra is összeáll az egész: igen, tényleg van benne rendszer. Ha az a feladat, hogy a könyv cselekménye viszonylag logikusan, érthetően el legyen mesélve, akkor ez a feladat teljesítve is van, és ez egy igen nagy trüváj. Az más kérdés, hogy az a világ, illetve, jelen esetben azok a világok, azok az alakok, figurák, tájak, látványok, amelyek a regény élményanyagát adják, már más “leképezései”, nem a sajátunk. De a regényben rejlő filozófiai elmélkedés is “átjön”. Ráadásul még alaposabban is, mint a Mátrix sokszor emlegetett golyói. Az pedig megint más kérdés, hogy mondjuk, Lin-csi apát kolostorából, vagy éppen pl. David Hume metafizikai elmélkedései felől nézve az itt kifejtett, illetve sejtetett végkövetkeztetések felszínesek, leegyszerűsítettek, gyerekesek. De legalább felvetődnek, legalábbis, ritkán elmélkedünk manapság effélékről, mint az élet, a lélekvándorlás, tetteink, cselekedeteink ok-okozati összefüggései, azok iránt a felelősség vállalása annak tudatában, hogy azok legtöbbször életünkön is jóval túlmutathatnak, még akkor is, ha történetesen csak egy favágó, vagy egy átlagos ügyvéd vagyok – ezek komoly kérdéseket is generálhatnak, melyek ugyanolyan messzire visznek, mint azok a tettek, amelyből kiindultak. Természetesen ezek kibontására nem elég még e film viszonylag hosszú, 164 perces vetítési ideje, ám e szűkös keret azért mintegy “gondolatmagvak veteményeskertjeként” pompásan működik.

Értelemszerűen, gondtalan szórakozásnak nem alkalmas ez a film, hossza, de felületesen nézve nézhetetlennek tűnően összetett, hat, ráadásul egymástól igen távol eső idő- és térsíkon játszódó cselekménye miatt. Észnél kell lenni közben és figyelni kell, bár Wachowskiék+Tykwer mindent megtesznek a fogyaszthatóság érdekében. Paradox módon éppen ezek az erőfeszítések a film hibái is: a gondolkodtatás ugyanis szöges ellentétben áll a látványosság és az izgalom érzéki élményével. Eme összebékíthetetlen és összehangolhatatlan ellentét kölcsönösen gyengítik, vagy torzítják, vagy elhangolják egymást. A látvány látványmozis, helyenként kifejezetten giccses, szinte sehol nem eredeti. Viszont látványos… 🙂 Érdekes módon a humor az, ami összetartja ezt a túltöltött, agyoncsicsázott építményt. Ahogy a pökhendi kritikust “meggyőzi” a kissé sértődött író az igazáról, azt hiszem, ott vett meg magának a film – ettől kezdve és innen visszatekintve minden kockáját élveztem, minden közben felmerülő fenntartásom, illetve előzetes, de akár közben igazolódó prekoncepcióm ellenére. Asanisimasa: 8/10

Most, hogy nálunk újabban igen “menő” dolog leporolni a német nácizmust, és az ideköthető összes többi ordas eszmét, melyek gyakorlati megjelenésükhöz a kormány olykor még előzékenyen oda is bólint, talán izgalmas elővenni az olasz Liliana Cavani a témában elég mélyen karmoló, 1974-es Az éjszakai portás című filmjét. A film annak idején komoly botrány keltett merész hangvételével, akkortájt még szinte pornografikusnak tűnő jeleneteivel és sikeresen megfosztotta a mi Balázsovits Lajosunkat a világhírtől, hiszen Cavani megelőző filmjében ő alakította Milarepát, a híres tibeti bölcset – így viszont mindenki ezt emlegette, szegény Milarepa pedig mehetett a polcra. Egy filozofikus, elmélkedő film azonban soha nem kelhet versenyre a pikáns, olykor a szadomazo bűnös területére is tévedő szexszel és a náci pszichopata SS-Sturmbahnführerek elemi gonoszságával.

A film egy koncentrációs tábort üzemeltető náci tiszt (Dirk Bogarde) és egy zsidó lány (Charlotte Rampling) bizarr szerelmét meséli el. A kapcsolat kezdetében még semmi rendkívüli nincs, Max, a náci tiszt ‘kollégáival’ unatkozik és szokásos játékait játssza a zsidó foglyok kárára. Luciával, a fiatal lánnyal is minden úgy indul, ahogy általában. Max szexrabszolgaként használja a nőt, aki azonban elkezd vonzódni a férfi iránt, annyira, hogy mély és kölcsönös, szenvedélyes szerelem alakul ki közöttük. A háború után egy évtizeddel Max egy szálloda éjszakai portásaként dolgozik, ahová egy nap megérkezik Lucia, férjével, az ünnepelt karmesterrel. Rögtön megismerik egymást, s a kezdeti riadt tartózkodás  után újból egymás karjaiban találják magukat. Max azonban tagja egy titkos, volt nácikból álló társaságnak, amelyik fő tevékenységének a náci háborús bűnösök nyomainak eltüntetését tartja. A társaság azt várja el Maxtól, hogy szakítson Luciával…

Cavani szinte Pasolini Saloját idéző, orgiasztikus képekben mutatja meg az SS irányította lágerek az emberi méltóságot csizmával tipró, aljas módon kéjvágyó, cinikus és romlott világát, ahol az unatkozó tisztek démoni mindenhatókként töltötték kedvüket a rabokon. Bizarr játékok, élesen homoszexuális gesztusok között tényleg “megbotránkoztató” történés a szerelem, mégha azt Max a társai előtt, érthető módon titkolja. Ennek a titoknak része az is, hogy Luciából afféle helyi “Marlene Dietrich” válik, és félmeztelenül előadott sanzonjaival (jelesül Dietrich Wenn ich mir was wünschen dürfte című dalával) a tiszti kantin sztárja lesz. Az emberi aljasság ezen képei ma is igen erősen hatnak, ha nem is elsősorban explicitásukkal, de tartalmukkal és a hozzájuk társított ismerethalmazzal együtt mindenképpen.

A film háború után játszódó része már kevésbé érdekes. Ezek a jelenetek erősen melodramatikusak már mai szemmel nézve, ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy válik minden erőltetetté, egyben elnagyolttá. A finálé pedig egyenesen banális. Bogarde játéka ma már ódon, mégha néha tényleg hasonlít is a nevében majdnem rokon Humphrey Bogartra, Ramplingé pedig – hogyismondjamcsak – bátor, legfeljebb. Cavani azonban mindenképpen figyelemreméltó rendezőnő, mégha viszonylag ma már kevéssé ismertek filmjei. Remekül használja a zenét, ahogy például Mozart Varázsfuvolája kvázi cselekményszervező elemmé lép elő, az szinte tanítani való. Merész, elkötelezett, markáns látásmódú és cizellált mondanivalót közlő művész, s ennek tanúsága ez a film is. Asanisimasa: 7/10

Az olasz neorealista iskola legszebb hagyományait követi Giorgio Diritti Az eljövendő férfi című háborús drámája, melyben azonban számos gesztus könnyít a mai néző dolgán. Bár a film valójában egy Bologna melletti hegyi falu kisközösségéről szól, hogyan élték meg a háború viszontagságait, azért a film rendelkezik szépen ívelt történettel is, valamint a hitelesség jegyében sem kell kizárólag kis idő múltán hamar unalmassá váló, közönséges helyi arcokat néznünk. Viszont így olykor igen hülyén mutat a gondosan kozmetikázott szemöldökvonal a történet szerint paraszti sorban élő lánykákon… A film képi világa is jobban idomul az átlagos tévéfilmek nyugodt képeihez szokott szemekhez, sehol semmi kézikamerás dokumentarizmus, semmi expresszív hatás, inkább csak távolságtartó, ám figyelmes szemlélődés.

Éppen ezekért a kvázi “kényelmi tényezőkért” nem nagyszerű film Diritti munkája, mert az nyilvánvaló, hogy egy igen nagyigényű háborús tabló rejtezik a nézőbarátra hangolt felszín alatt. Igen ügyes például a film dramaturgiája, mely nagyrészt a kisgyermekkori traumája miatt néma Martina szemszögéből, egy tízéves, igen okos kislány sajátos gondolataiban meséli el, milyen szörnyűségeket élt át kis faluja a háború alatt. Igen jellemző, ahogyan (nem szó szerint idézve) elmeséli az általa ismert férfiakat: vannak az ellenállók, a mieink, apám, nagybátyámék, a szomszédék, akik azért lettek partizánok, mert nem akarják, hogy elvegyék azt a házat, amelyben már dédszüleik is laktak. Ők olaszul beszélnek, és úgy öltöznek, mint mi. Vannak aztán a fasiszták, akik szintén olaszok, mint mi, csak mindig ordibálnak és ha jönnek, mindig, mindent elvesznek tőlünk. Aztán vannak a németek, akik olyanok, mint a fasiszták, de nem beszélnek olaszul. Nem értem, mit keresnek itt, miért jöttek el otthonról ilyen messzire és miért nem maradtak otthon az ő gyerekeik és feleségük mellett…

A cselekmény szempontjából fontos párbeszéd szinte alig van a filmben, banális, hétköznapi dolgokról esik csupán szó, néhány mondat az, amelyik információval bír egyes szereplőkről. A film szereplői olasz parasztok, egyszerű életet élnek, problémáik is a földműveléssel és a mindennapi élettel kapcsolatosak, így eléggé szűkszavúan “verbalizálhatók”. A film nagy részében hétköznapi cselekedetek közben látjuk őket, így ismerjük meg egyszerű személyiségüket, egyszerű életüket és vágyaikat. A főbb szerepeket azonban a neorealizmus hagyományait picit megbontva profi színészek játsszák, a többiek azonban szemlátomást eredeti, hiteles figurák, foghíjakkal, csúzos derékkal és gacsos lábakkal.

Nincs “nagy” története sem a filmnek, a második világháború sokmillió ilyen történetet kreált, néhányat már feldolgoztak, néhány még vár a sorára, a legtöbbet azonban elfelejtjük – de csak ez a feldolgozott néhány emlékeztet arra, hogy azok bizony – minden ellenkező híreszteléssel szemben! – egyáltalán nem azok a hősies idők voltak. Martina a film elején elveszti kisöccsét, aki a kezei között hal meg, de édesanyja hamarosan újra teherbe esik. A háború azonban semmire és senkire nincs tekintettel, és az újszülött kisded ismét martina kezei között pihen, a kislány feladata, hogy együtt éljék túl a háborút, amiért Martina meg is tesz mindent.

Érdekes a filmen áthúzódó katolikus szál, amit az eredeti cím is sugall (Egy ember érkezik), ahogy a katolikus vallás megjelenik az egyszerű olaszok mindennapi életében – és ahogy kudarcot vall az ördögi gonoszság megtestesülése előtt.

A film férfialakjai alapvetően azt tükrözik, ahogyan egy nő látja a háborút. A mi férfiaink itt hagytak minket, hogy megvédjenek. Azok a férfiak, aki nem hozzánk tartoznak, mind akarnak tőlünk valamit, vagy ételt, szállást, vagy minket (lásd a bolognai utazó kereskedő “cukros bácsi”. Az ellenségben azonban semmi emberi nincs. Nem elég, hogy nem beszélnek a mi nyelvünkön, durvák és erőszakosak is, szinte démoni figurák. Egyszerű parasztok között vagyunk, ne is várjunk semmilyen cizelláló intellektualizmust – bár adott esetben megnéztem volna azt az értelmiségit, aki aközben is az embert kereste volna a megszálló katonában, miközben az éppen a lányát erőszakolja meg. Szar dolog a háború, nem is kell szépíteni, de főleg nem elkenni. Ez jön le ebből a filmből is. Asanisimasa: 7/10

Miközben a magyar film, mint olyan, haldoklik, miközben „rendes” nagyjátékfilmek hiányában az évi rendes Játékfilmszemle is elmaradt, azért kerül a mozikba magyar mozgófilm. Hogy ez az alkalom pusztán utolsó lehelet-e, esetleg valamiféle zombi-támadás, vagy talán új, reményt hozó, friss szellő, azt még nem tudni.

A projekt

Nem egyedülálló vállalkozás, hogy rendezőszakos hallgatók vizsgafilmjeiket tematikus csokorba fűzve, a nagyközönség számára is megtekinthetővé teszik. Ilyen volt pl. a „híres” Simó-osztály Török Sándor-novellákat feldolgozó filmszkeccse, és ilyen most Enyedi Ildikó végzőseinek Nekem Budapest című vállalkozása. A nyolc darab, cím nélküli, csak sorszámmal jelölt kisfilm témája a célkitűzés szerint Budapest, illetve a főváros lakóinak, hangulatainak sajátos megfogalmazása lett volna…

1.

Az első filmben Ferenczik Áron eminens feleletet mutat be, groteszk humorú kisesszéjében egy korábban már nekem is szemet szúrt anomáliát vizsgál meg, miszerint „miért vannak olyan távol egymástól a székek a Margit-híd HÉV megállójában?” A film kerek egész, erős formai érzéket és egyéni hangot sejtet – a szkeccs egyik legjobb darabja.

2.

Kárpáti György Mór filmnovellájában egy Kanadában élő, magyar származású építész (Gyabronka József) érkezik Budapestre, hogy jelen legyen nagyszabású projektjének elindulásánál. A sors és a kor fanyar fintora, hogy végül csak egy sátor felállításában segédkezhet. Ha a film valóban arról szól, amit én kiérteni vélek belőle, akkor elég ködösen fogalmaz, illetve elfelejtette a kulcsot megadni a dekódoláshoz.

3.

W. Pluhár György erős Szomjas-, és Szőke-hatásokkal operáló, műroma és álnyócker filmjével nem tudok mit kezdeni. Egyrészt láttunk már sok ilyet, másrészt viszont hamis és erőltetett minden pillanata. Azt mondja a nyitóképben a szereplő: – Rengeteg története van! legalább egyet azért megoszthatott volna közülük, mert ez a „megkúrom, leütnek, megkúrja, leütnek, majd megkúrják és elütnek”, ez nem sztori.

4.

Bálint Dániel egyszerűen blöfföl, amikor kvázi saját magát filmezi, ahogyan azt játssza, hogy filmez, miközben csak csajozni akar. Állítólag Angyalföldön forgott a film, de foroghatott volna akárhol.

5.

Szeiler Pétert sem érdekli Budapest. Ettől függetlenül, filmjében legalább el akart mondani egy történetet, profi színészekkel (Kerekes Vica és Hajduk Károly), szerelemről, szakításról és halálról, van a filmben líra, képi költészet, van akarat.

6.

Szimler Bálint filmje szintén blöff, de annak legalább viccesen önironikus. Rossz tanuló felel a táblánál, hebeg s habog, nem tud semmit – az ablakon kinézve épp a Parlament kupoláit látjuk.

7.

A Muhi, Csuja, Kapronczai-triász egy esős hétköznap estén lezajlott röpke szerelmi háromszög történetét meséli el. Angol lány, magyar lány, magyar fiú, romkocsmák, művészet, szplín. A történet hiteles, a helyszínek is, nagyon mai, nagyon pesti – és nagyon üres.

8.

Az utolsó film a szkeccs másik értékelhető darabja, melyben Reisz Gábor szép képekben, erős lírai hajlammal mesél a nagyvárosi magányról és elidegenedettségről, hideg, ködös és szintén nagyon pesti helyszíneken.

Összegezve

Nincs sok okunk az örömre, e film alapján legalábbis. A mai, magyar fiatal filmesek ezt és ennyit látnak Budapestről és a mai magyar valóból, és ez messze nem pénzkérdés. Ez, ennyi érdekli/nem érdekli őket. Így viszont ne is várjunk csodákat, semmilyen értelemben. Értékvesztett, üres, szenvedélyektől és érzelmektől mentes, szomorú világ vár ránk, amit nekik még sokáig, nekünk, idősebbeknek már kevesebb ideig kell elviselnünk. Asanisimasa: 4/10

Picit meglepett Julie Taymor 2010-ben készült (A) viharja, ugyanis egy teljesen konvencionális Shakespeare-adaptációt látunk. Nem ezt szoktuk meg (például ezért és ezért). A mai mozivásznakon már teljesen hétköznapian ható CGI-látványvilágon túl egy normális, hagyományos, igaz, szinte teljesen a “csontig húzott” Vihar-feldolgozás ez a film, még akkor is, ha történetesen a darab kulcsfigurája, a varázsló Prospero ezúttal nő, Prospera, illetve szellemes segédlete, Ariel pedig férfi. Ennyi belenyúlás a darab “lelkébe” ma már csak a legortodoxabb Shakespeare-hívők körében kelthet felzúdulást, ráadásul, azt hiszem, igen nyilvánvaló ennek miértje is.

Prospera, ugye, egy szigeten uralkodik lányával, a szép és fiatal Mirandával, hő szolgájával Ariellel, a “légi szellemmel” és Calibánnal, a formátlan, félig vadember, félig hal szörnyszülöttel, rabszolgájával. Egy nap, mikor a sziget mellett hajózik el Alonso, Nápoly királya, hajóján Prospera fivérével, Antonióval, aki Alonso segítségével bitorolja Prospera jogos trónját Milánó városában, a varázsló vihart bocsát a hajóra, aminek utasai a szigetre menekülnek. Prospera kész a szörnyű bosszúra és igazságának beteljesítésére, azonban váratlanul Miranda, és Alonso fia, Ferdinánd szerelemre gyúlnak egymás iránt. A fiatalok szerelme mélyen meghatja az öreg varázsló(nőt), és bosszú helyet megbocsájt a bűnösöknek, békét tesz, feladja hivatását, bár azért elindul elfoglalni jogos trónját Milánóban.

Én úgy gondolom, ez a Vihar-adaptáció Julie Taymor személyes búcsúja a filmtől (és tán az alkotástól is). Ezért nem lett egy újabb vad és megbotránkoztató Shaekspeare-parafrázis és ezért lett például Prosperóból Prospera, akinek – Helen Mirren által érzékletesen megjelenített – fáradt figurája a végén a tengerbe dobja varázsbotját, a hullámok közé szórja csodatévő könyveit, és visszatér, úgymond, az emberek közé. Az okokat nem ismerem, lehet egyszerű beismerése a megöregedésnek (Taymor tavaly volt 60 éves), lehet az is, hogy nem látja értelmét a filmkészítésnek a mai gazdasági, illetve intellektuális szituációban – nem tudom, mi lehet a valódi ok. Mindenesetre, Shakespeare talán legmisztikusabb, legrejtélyesebb drámáját éppen olyanra alakította, hogy az kvázi személyes, életutat összegző önvallomása legyen egy nagy művésznek.

A pályája kezdetétől látvány- és díszlettervezőként is dolgozó Taymorra jellemző furcsa, meghökkentő látványvilág persze most is rabul ejti a néző szemét – bár kissé talán sok a CGI. A digitális effektusok persze, csak azok számára szúrnak szemet, akik túl sok effélét láttak már a sok piff-puff blockbusterben, de ez a csoport nem feltétlenül fog közös részhalmazt képezni a Taymor-rajongó Shakespeare-fanok csoportjával, úgyhogy akár egy szót sem szóltam. Néhány baromi erős kép azért e film kapcsán is agyunkba éghet. A vad hullámoktól körülölelt kopár sziget mélyén a rajta bóklászó hajótöröttek bármikor belefuthatnak egy áthatolhatatlan mangróve-erdőbe, vagy egy gigászi szobanövényekben burjánzó bizarr ligetbe, Prospera agytekervény-tekerő barlangjának meghökkentő távlatairól nem is szólva. A már említett CGI-effektusok sem válnak sohasem öncélúvá, mindig a fantasztikus történetet méltó megjelenítését segítik.

A színészek természetesen egzakt módon tolják Shakespeare-t, élen Mirrennel, aki még varázsereje teljében lévő, de már élete végét is látó, fáradt és céljait vesztett varázsló. Felicity Jones (Miranda) és Reeve Carney (Ferdinánd) kettőse tiszta és érzéki, egyben mézédes. A Calibán (Djimon Hounsou) által megvezetett bohókás, részeg inasok (Russel Brand – Trinculo és Alfred Molina – Stefano) mintha Tolkien meséjéből előbújt Gollam által noszogatott Frodó és Samu lenne (persze, lehet, hogy a figurákat maga Tolkien is Shakespeare-től csente, csenhette, hiszen végül is az angol nyelv- és irodalom professzora volt…). A jó Gonzalo (Tom Conti) akár Dumbledor Roxfortból, Alonso (David Strathairn), Antonio (Chris Cooper) pedig ott van mindegyik Shakespeare-drámában. Természetesen érdekes, esszenciális Vihar-adaptáció Taymoré, bár én inkább mondanám valamiféle személyes vallomásnak, illetve elegáns búcsúnak. A mai idők tényleg nem kedveznek a könyveknek és más, efféle régi dolgoknak… Asanisimasa: 7/10

Szerintem a Tökös taták valamivel jobb magyar cím lett volna, de legalábbis nem rosszabb, mint ez a Született gengszterek… Nézem itt a reakciókat, igen megosztja ez a kis film a nézőket. Megy a vérhányás ezerrel, mintha fizetnének érte, ki húzza le jobban ezt az amúgy alapvetően bájos, vicces és megható gengszterfilmnek álcázott westernt (nyilván, innen jön az egész). Ilyen a mai közhangulat. Én viszont inkább Al Pacinóval vagyok, mert ennek a faszinak az arcának egyetlen rándulásában több van, mint az összes többi, manapság érdemmel-érdemtelenül felkapott és agyonajnározott fiatal hímpintynek együttvéve. A fiatalságnak (és a fogyasztói társadalom első számú, kiemelt célpontjának, a 18-49-es korosztálynak, vagyis annak inkább az alsó harmadának) jól kinéző, sármos és trendi sztárok kellenek, nekünk, serclinek (akik azért még számítanak) maradnak az öreg motorosok. Persze, a mai ifjak is megöregednek hamarosan, és ők is ugyanezt fogják mondani majd, hogy inkább jöjjön nekik az aggastyán Ryan Gosling haltekintete, iksz+ezredjére, mint ez a kis fiatal, nyikhaj XY, aki akkor lesz majd raj.

Szóval, a film, bár mai korban játszódik, sémáit tekintve alapvetően egy klasszikus western-klisére épül. Val, az öreg bandita (Al Pacino) 28 éves “üdülés” után épp szabadul a sittről, a kapuban várja öreg haverja, Doc (Christopher Walken), látszólag barátsággal, valójában azonban Tapsolós, a régi bandavezér megbízásából, hogy teljesítse rajta a régen esedékes vérbosszút, Tapsi fiának meggyilkolását. A legjobb barátom lesz a gyilkosom. A film Al kurvákkal, Viagra-túladagolással, rengeteg steakkel és néhány más, izgalmas “bulival” súlyosbított “utolsó útjáról” szól, ahová Doc haverjával kísérik el egymást.

Alapvetően színészi jutalomjáték a film, hiszen a történet több remek alkalmat nyújt arra, hogy Pacino, Walken és a vicces-szomorkás mellékszerepben feltűnő Alan Arkin számára, hogy elhumorizáljanak azzal a ziccerhelyzettel, ami egy öregedő, sántuló, fogatlan oroszlán karakterének megjelenítésében adódik. Abszolút szerethető karakter Val figurája, majdnem ugyanaz, mint a Donnie Brascóban: sutyi, topis, baromarcú, de mégis szerethető fazon, mert van stílusa, mert tud visszavenni az arcából, ha kell, de legfőképpen azért, mert emberből van. Kitűnő ellenpontja Doc visszafogott, óvatos, zavart figurája, aki udvarias, jómodorú, és van egy nagy titka is. A cselekmény ennek megfelelően, tényleg nem mondható pörgősnek, viszont szerintem éppen az lenne furcsa, ha ezek a bőven hatvan feletti, kiöregedett gengszterek úgy osztanák a lapot, mint ezelőtt harminc évvel tették (mondjuk, Pacino a Sebhelyesarcúban, vagy a Keresztapában, illetve Walken a New York királyában). Egyfajta bakancslista a történet, a benne foglalt történések is ennek megfelelően haladnak előre a borítékolható végkifejlet felé. Nincs benne hiba. Az olykor igen vaskos, önironikus humor, valamint az igaz barátság tanúbizonysága jótékonyan simítja el a kisebb dramaturgiai hiányosságokat. Nem egy nagy film a Született gengszterek, sem a falnak nem megyünk tőle, sem paradigmákat nem váltunk tőle, de egy könnyed, édesbús, vicces és szórakoztató másfél órára bőven megteszi. Asanisimasa: 7/10