Ha lettek volna bizonyos kétségeink e cím kapcsán, a film első képei elég gyorsan eloszlatják azokat. Ez a Teddy mackó, a jó hangos szigorral ránk dörrenő 12 éves korhatár ellenére, nem lesz mesefilm. Komor, fekete háttéren, 
szigorú hangulatú betűtípussal (talán Times New Roman, nem tudom, de valami hasonló) jelenik meg a film címe, rendezője, gyártója, s az összes ilyenkor szokásos információ – így azonban mesefilm nem kezdődik. Aztán úgy tényleg nem, ahogy folytatódik: egy szemlátomást ostoba, festett szőke nő kanalaz valami nagyon bio, nagyon fitnesz kaját egy pohárból, vele szemben egy barázdált, kemény arcú férfi bámul unatkozva (nem a nő mellét, csak a nyakláncát). Aztán oldalról látjuk őket, ahogyan Robert De Nirót és Al Pacinót sohasem a Szemtől szembe-ben (csak a standfotón), és látjuk, hogy a pasas kb. háromszor akkora, mint nő. Nyilvánvalóan az előbbi lesz majd a mi Teddy macink.
Pontosabban Dennis (Kim Kold) nem is a mi macink, hanem filmbéli anyjáé, a pici, törékeny özvegyasszonyé, aki viszont saját, kizárólagos tulajdonának tekinti a 38 éves, sokszoros testépítő bajnokot (az őt alakító Kold a valóságban is testépítő bajnok), amit az látszólag csendes belenyugvással el is fogad. Dennis azonban szenved a magánytól és szerelemre vágyik. Amikor egyik, férfiasságában nem kifejezetten vonzó családtagja feleségül vesz egy Thaiföldről származó lányt, ő is kedvet kap a kalandhoz. Anyjának azt hazudja, hogy versenyre utazik, azonban őt hamarosan Pattayán látjuk viszont. 
Többször jártam már Thaiföldön, így nagyjából képben vagyok az ottani hírhedt szexturizmusról, annak ellenére, hogy én magam sohasem vettem igénybe efféle szolgáltatásokat. Ráadásul, éppen ezért hagytuk ki Pattayát, mint ahogy Bangkok Patpong néven ismert vöröslámpás negyedét is, mert nem érdekelt az ország ezen oldala. Önmagukat áruló thai lányokat, fiúkat és e kettő kombinációit azonban mindenhol láttuk, és nem tudtuk megúszni a minden teraszon ott terpeszkedő hájas, szeplős, de főleg randa nyugatiak gusztustalan látványát, kivétel nélkül a mellettük unatkozó kifizetett, kikent és kifent helybéliekkel. Nem titok, hogy sok gazdag és kevésbé gazdag nyugati (és amerikai, és ausztrál) férfi, aki otthon nem talált magának nőt (mert randa, mint a bűn, mert a karrier, a munka előbbre való a feleségkeresésénél, stb.), az Thaiföldön vesz magának egyet, amit otthon jó esetben normális feleségnek, de sokszor csupán rabszolgának, ágymelegítőnek és szexuális segédeszköznek tart. Az érem másik oldalán viszont az áll, hogy bármennyire gusztustalan ez a nyílt emberkereskedelem, ezek a lányok (olykor fiúk) szinte kizárólagosan nyomorúságos észak-thaiföldi falvakból származnak, számukra egy nyugati férj egyértelműen a főnyereményt jelenti, történjen vele bármi az idegen országban, az érte kapott pénz pedig az otthonmaradóknak jelenti az életet, hosszú időre. Egész egy
szerűen más esélyük nincs ezeknek a szegény sorsú thaioknak sorsuk jobbítására, minthogy ráakaszkodnak egy nyugatira és az hátha elviszi őket innen…
Szóval, ott tartunk, hogy Dennis megérkezett Pattayára és már az első estén belecsusszan az imént tárgyalt szexiparba, az otthoni rokon ajánlásai és kapcsolatai révén. De a dolog nem működik, hiszen a férfi bármilyen hatalmas, és brutális kinézetű, ő szerelmet és társat keres, nem pedig olcsó szexet. Nem véletlen tehát, hogy hamarosan egy edzőteremben látjuk viszont, ahol viszont ismeri a “dörgést”, sőt, még őt, a bodybuilder bajnokot is felismerik…
A Teddy mackóval bemutatkozó és rögtön a független filmek legnívósabb bemutatkozási helyszíneként ismert Sundance Fesztivál versenyprogramjába is bekerülő dán Mads Matthiesen tulajdonképpen semmi kunsztot nem csinál, pusztán csak elmesél egy igazi, emberi történetet. Nem cukroz, nem színez, nem kelt túlzón drámai hatásokat, még csak kritikai éllel sem illeti a thai szexturizmus jelenségét (vagy csak nagyon finoman), hanem elmeséli egy ideális, de teljességgel hi
hető szerelem létrejöttét, egy olyan korban, olyan kultúrkörben, ahol nem feltétlenül reális az ilyesmi – ám éppen ettől lesz hiteles és érvényes erejű. Kim Kold értelemszerűen, színészi eszközeiben is olyan, mint ő maga: darabos, kissé merev, azonban tényleg árad belőle valami játékmackós szelídség, valami ártatlan naivitás. Dennis figuráját így kitűnően megoldja, minden gesztusa eredeti és hiteles, bár az is látszik, hogy igazán az súlyzók között tud csak felengedni. Hozzá hasonlóan meglepően jól játszik thai partnere is (Lamaiporn Hougaard), bár az ő feladata sem több, minthogy egy nyilvánvalóan saját helyzetéhez hasonlóba kell beleképzelnie magát. Viszont a karakterének “finomra hangolásával”, azzal, hogy ezek a thai lányok nem csak gépek, hanem érző emberi lényeg, saját személyes sorssal, élettörténettel, örömökkel és tragédiákkal, és végül is az egész történettel sikerült átugrani a thai szexbiznisszel kapcsolatos sztereotípiák buktatóit. A legproblematikusabb azonban az anya figurája, a történet szempontjából, de színészi értelemben is. Az apró termetű Elsebeth Steentoft aszott ráncai között villogó, hatalmas szemeivel azonban könnyedén hozza ezt a figurát.
Matthiesen filmje mentes minden extremitástól (érvényes hát a 12-es karika is), nem merít sem nagyot, sem túl mélyet – azonban igazságával, tisztaságával, egyszerűségével és optimizmusával mindenképpen figyelemreméltó esemény. Asanisimasa: 8/10
néhány hét, esetleg hónap alatt…
soknyelvű, multikulti romantikus drámában. Rengeteg helyszínen (Bécs, Párizs, Pozsony, Denver, London és lehet hogy még kifelejtettem valamit) folyik a magányos szívek kavalkádja (mert erről szól a film), rengeteg szereplő között szlovákul, oroszul, angolul, németül, arabul, portugálul és franciául, és a végén cseppet sem csodálkozunk, hogy mindenki szót tud érteni a másikkal, mégis mind magányos. Vagy majdnem mind… a film végére ugyanis helyre áll a világ rendje. Olyan színészgigászok, mint Anthony Hopkins (itt látszik igazán, ebben a látszólag piti kis szerepben, hogy mekkora színész ez a bácsi…), olyan tündökletes címlappár (e filmben), mint Rachel Weisz és Jude Law, tökéletesen vegyülnek ismeretlenebb kollégáikkal, senki nem lóg ki az egyenletesen magas színvonalú játékból. A tanulság? Semmi különös, tudja úgyis mindenki – mégsem árt ismételgetni, hiszen magányos szívekből még mindig Dunát lehet rekeszteni. Például meg lehet nézni ezt a 360 című filmet is. Asanisimasa: 7/10
wim
efes
perry55
szaszo
