asanisimasa

Az örvendetesen izmos, és igen jó arányokban strukturált angol film legújabb üdvöskéje ez az Ébredés című mozi, melyben egy súlyos cukorbeteg, de legalább annyira vagány kiscsaj ébred rá az élet valódi, olykor édes és bájos, de inkább zűrös, mocskos, durva és cseppet sem vonzó tulajdonságaira.

Észak-London, kertváros

Az angol film mindig is jellemző érzékenységgel fordult a társadalmi kérdések iránt. Kezdve az ötvenes-hatvanas évek „free cinema” mozgalmától, a társadalomkritikus szemlélet, mint művészi attitűd lett jellemző az angol filmesekre. Szinte mindenkinél megjelent a realista környezetábrázolás megteremtésének igénye, legyen szó akár Mike Leigh- vagy Ken Loach-féle kvázi művészfilmesekről, akár a Danny Boyle-féle mainstreamről vagy Guy Ritchie zsánereiről. Az új évezred első évtizedeiben tovább folytatódott ez a tendencia, új, erős hangú alkotókkal és kiváló filmekkel. Az Ébredést az eddig főleg színházi berkekben forgolódó Rufus Norris jegyzi rendezőként, Daniel Clay hasonló (Broken) című kortárs bestsellere alapján. A fentiek tekintetében talán nem meglepetés, hogy fontos a történet helyszíne: Észak-London, kertváros. A lakópark egyik zsákutcájának végében tulajdonképpen együtt él az angol társadalom egyik szép szelete. Archie (Tim Roth) ügyvédként a tehetős felső-középosztály tagja, nagy autóval, zilált magánélettel. Buckley-ék tipikus kispolgárok, kisautóval – és szintén zilált magánélettel. A három lányát egyedül nevelő, tehát szintén zilált életű, hirtelen haragú Oswald pedig a munkásosztály (anti)hőse. A filmben elmesélt történések ezúttal ugyan nem a társadalmi disszonanciából fakadnak, a kommunikációképtelenség, illetve az egymás iránt tanúsított ellenséges közöny, a bizalmatlanság azonban szépen visszavezethető az eltérő társadalmi osztályok közti nehéz átjárhatóságra. Ez a dinamika, mintegy háttérként, mindvégig látszik is a filmben.

Skunk

Norris viszont nem akar társadalmi tablót festeni, őt Skunk (Eloise Laurence), Archie súlyosan cukorbeteg lánya érdekli, hogyan birkózik meg tizenegynéhány éve minden kíváncsiságával, vágyával, szeretetével és a külvilág viszontagságival, beleértve egyre súlyosbodó betegségét is. A színházi tapasztalat azonban pompásan látszik a filmen. Norris magabiztosan mozog ebben a három lakóház, és közvetlen környezete méretű térben, és biztos kézzel fonja meg Skunk bonyolult kapcsolati hálóját, elsősorban apjával, másodsorban a szűkebb környezetének szinte minden tagjával. Ebben a hálóban aztán tényleg felszabadultan lubickolhat az Eloise Laurence által tényleg elragadóan alakított leányzó. Skunknak környezete minden tagjához van valamilyen viszonya, s tekintve, hogy ez a társaság igen széles társadalmi spektrumból tevődik össze, ezek a kapcsolatok is igen színesek. A történet konfliktusforrása abban áll, hogy a dolgok az életben sokszor másként működnek, mint ahogyan azt egy tapasztalatlan, valójában igen naiv bakfis látja. Márpedig Skunk igen kíváncsi teremtés, így sok mindent meglát, észrevesz és megfigyel. Az így kapott, amúgy is furcsa ismereteket azonban rendre összekuszálja a valóság, melynek természete így érthetetlenné, megfejthetetlenné válik a lány számára és egyre jobban megzavarodik (ami viszont messze nincs jó hatással vércukorszintjére). Buckley-ék kedves, elfogódott fiát rendőrök viszik el, miután a szomszéd Oswald, Skunk szeme láttára, véresre verte. Apja barátnőjének korábbi exe lesz az új osztályfőnöke, akit ezentúl nem lehet tegezni, mint régen. Ricket, Buckley-ék fiát diliházba viszik, nem sokkal ezután Oswald a tanteremben, a gyerekek előtt veri péppé Mike-ot, az exet. Kaotikus, mi? Hát még Skunknak, akire eközben még Oswald penetránsan közönséges lányai is rászálltak: – Addig rúgd, míg fekszik!

Szórakoztatóan megrázó

Igen érdekes formanyelvet talált ki Skunk történetéhez a rendező. Mindvégig Skunk alapvetően vicces, kissé groteszk szemszögéből látjuk a történéseket, azonban a sokkoló fordulatoknál, szinte észrevétlenül visszacsúszunk az időben és megmutatjuk az adott eseményt úgy is, ahogyan az valójában zajlott. Így mi nézőként teljesen képben vagyunk, és azt is látjuk, hogy mennyire nincs képben szegény Skunk. Bár legtöbbször csúnya, brutális és megrázó dolgok történnek a filmben, mégsem borús, lehangoló az általa nyújtott élmény. Skunk és apja kapcsolatának álomjelenetei a lírai szépség tünékenységével, míg Skunk egy vagány lány világra való rácsodálkozásának, és az abból levont következtetések pikírt megfogalmazásával oldják a brutális eseményeket. Közben picit meg is hatódunk a tinédzserszerelem ártatlan tisztaságán, kinevetjük az ostobákat, a végén pedig picit meg is rendülünk – de aztán jó lesz. Asanisimasa: 9/10

Egyszer talán érdemes lenne összegyűjteni, vajon Brian De Palma tisztes filmográfiájában mennyi eredeti ötletet találhatunk… Mindenesetre, erős a gyanúm, hogy nem sokat, de annyit biztosan nem, mint amennyit a rendező nimbusza alapján joggal feltételezhetnénk. E film alapján pedig nyugodt szívvel kijelenthetjük, De Palma nem más, mint egy utánnyomó filmes kisiparos.

Született szeptember 11-én

De Palma 1940. szeptember 11-én született, de távol áll tőlem a számmisztika mindenféle messzemenő következtetésekre való alkalmazása. Így nem gondolom azt sem, hogy De Palma tehetségtelen nímand lenne, hiszen a fillérjeikre oly aggodalommal ügyelő hollywoodi pénzemberek sem adtak volna annyi dollármilliót filmjeinek elkészítésére. Az viszont tényleg szembetűnő, hogy filmjeinek milyen nagy hányada nem eredeti alkotás. Brian De Palma, a remake-király, még akkor is, ha legalább ennyi filmes stílusbravúrt is bemutatott pályáján, elsősorban film noirban és főleg a thriller műfajában. De mindennél többet mond, hogy leghíresebb filmje, A sebhelyesarcú is remake, még ha abban a napnál is fényesebben bizonyítja a remake értelmét, ami nem más, mint korszerűsítés. Éppen ezért furcsa, hogy ha már felújít, korszerűsít, akkor mi felújítandó, mi aktualizálandó van egy 2010-es (francia) filmen, azon kívül, hogy az amerikai nézők híresen nem szeretik a feliratozást, éppúgy, mint a szinkronizálást. A Gyilkos vágyak márpedig bevallottan Alain Corneau Szerelmi bűnök című (nálunk is bemutatott) filmjének hozzávetőleg hű másolata. Jelen esetben, persze enyhítő körülmény De Palmára nézve, hogy a projekt Said Ben Said üzleti ügyességét dicséri elsősorban, hiszen alig két év leforgása alatt, egyszerre két helyre is el tudta adni „portékáját” – ő produkciója mind a két film.

Reklámmarketing

Az üzleti életben nyilván sok múlik a megfelelő marketingen, Ben Said ezt zsigerileg birtokolja is. A szakma minden csínját-bínját ismeri, nyilván ezért is lát ennyi fantáziát egy menő reklámügynökség berkeiben játszódó történetben, melynek éppúgy lényeges eleme egy bizonyos termék marketingstratégiája, mint a szakmai féltékenység, illetve a munkahelyi szexuális zaklatás. A két film lényeges elemeiben szinte teljesen fedi egymást. Gazdag reklámügynökség tulajdonosnője nemes egyszerűséggel lenyúlja tehetséges kreatívjának vibrálóan izgalmas terveit, minek köszönhetően a kreatív munkaerő kreatív módon áll bosszút. Mindkét filmben megvan a szakmai jellegű rivalizáláson túl az erotikus szál is, a történet egésze szempontjából szinte teljesen mellékes, hogy De Palma verziójában ez merészen a leszboszi szerelem forró szenvedélyeiben valósul meg. Bár a személyes szexuális vonzalmak komolyan befolyásolják a cselekmény folyamát, motiválják, egyben hajtják is azt, valódi szerepük azonban nem terjed túl azon, hogy két nő nyelves csókja a filmvásznon, premier plánban, még mindig jobban odakapja az néző szemét, mint egy „normális” smár.

Girlpowerless

Nyilván tudja ezt jól De Palma is, nem véletlenül szerződtette a kreatív Isabelle szerepére A tetovált lányként a feminista mozgalmak leszbikus frakciójának transzparensalakjává vált, egzotikus/érdekes arcú (amúgy „igazi” svéd) Noomi Rapace-t. A film azonban semmiképpen nem fog a Millennium-trilógiához hasonló kultusszá válni, mégpedig több okból. Első, hogy Rapace közel sem olyan izgalmas ebben a szerepben, mint volt jó néhány évvel ezelőtt elemi módon vad, feketébe öltözött, kivarrt punk lánynak, színészi eszközei szegényesek, de a filmbéli karakter motivációi sem igazán „forradalmiak”, értsd ezalatt: követésre nem méltóak, egyszerűek, zsigeriek. A filmbéli leszbi jelenetek tehát ez alkalommal csak a termék fényezését szolgálják, minden mögöttes, vagy felettes üzenet nélkül.

Tetthely helyett

A sztori, most már minden leszbikus máztól eltekintve, nem több egy egyszerű bosszútörténetnél, mely ugyan rendelkezik némi csavarral, izgalommal, azért bennem legalábbis a végén bőven maradtak kérdőjelek: a végkifejlet nem elégített ki, és akkor keveset mondok. De Palma, avatott stílusbűvészként persze, remekül mesél Hitchcock modorában, a film középső két negyede ebben a tekintetben erős is – ám a felvezetéssel, valamint a (nem kívánt) nevetésbe fúló végkifejlettel alaposan melléfogott. A film ritmusa a mai mozikban már kifejezetten lagymatagnak hat, mintha az első Tetthely-széria egyik epizódját néznénk. De ezt a mennyiségű „product placement”-et, amennyit még a kilencvenes évek gyenge magyar komédiái sem bírtak volna el, tényleg nem indokolja semmi sem. Látni sem lehet a filmet a rengeteg alma-, négykarika- és a többi ismert világmárka lógóitól… Asanisimasa: 4/10

A film címe többes jelentést hordoz. Utalhat egyrészt a cselekmény nagy részének helyszínéül szolgáló sűrű belorusz erdőket borító állandó ködre is, de talán sokkal inkább arra a kapaszkodók nélküli, célt és irányokat vesztett, félelemmel és gyanakvással teli lelkiállapotra, melybe kiélezett történelmi, politikai helyzetben, például háborúban kerülnek az azt elszenvedők.

A háború utóélete

Az emberiség történetében talán a legnagyobb sokkhatást mindig is a háborúk jelentették. Nem csoda, hisz’ pusztítás, halál, nyomor kísérte, bárhol tört ki. Ráadásul minél nagyobb volt a háború, annál tovább tartott utána helyrehozni a károkat, pótolni a jobbára pótolhatatlan veszteségeket, egyáltalán, megemészteni és feldolgozni azt az irdatlan lelki, szellemi, érzelmi és anyagi sokkot, amit a háború eredményezett. A legnagyobb háború a történelemben vita nélkül a második világháború volt, nem véletlen, hogy bár hivatalosan már 67 éve vége van, de feldolgozása még mindig tart. A háború utáni években természetesen még mindenki, de főleg a győztesek, bősz igyekezettel mosták a szennyest. Ekkoriban főleg nagy, heroikus háborús tablók készültek, részleges igazságtartalommal. E filmek szinte kizárólag a győző hősöket állították piedesztálra, a vesztesek démonikus ábrázolása mellett. Aztán ahogy telt, s múlt az idő, a hősöket egyre jobban elfelejtettük, és a filmek is inkább arról kezdtek szólni, hogy a háborúnak soha nincsenek hősei, csakis áldozatai… Művészi, filozófiai és etikai értelemben véve az igazán komoly, mérvadó és számottevő filmek ebben az időszakban készültek. Amerikában például Az őrület határán vagy Clint Eastwood Iwo Jima-projektje. Remek német példák a Sztálingrád vagy a Bukás című filmek, orosz (szovjet) részről pedig például a csodálatos Kiskakukk. Minimalista stílusával, szűkszavúságában is fojtó sűrűségével ez utóbbihoz áll talán legközelebb a Ködben című, elsősorban belorusz illetőségű dráma is, de abban kivétel nélkül teljes az összhang, hogy mindegyikre igen jellemző az erősen deheroizáló attitűd. 2013-at írunk, de még mindig van mit mondani a második világháborúról…

Megszállás alatt

A film cselekménye 1942-ben játszódik, egy kicsiny belorusz faluban, melyet nemrégiben szálltak meg a németek, akik a megszállás „menedzselését”, tehát a piszkos munkát a kollaboráns belorusz milíciára bízták. A forgatókönyv nagyjából hasonló, mint nálunk a nyilas uralom idején volt, aki hallgatott és lapított, az élhetett, aki nem, azt felakasztották. A történet három főalakja közül Sushenyát (Vladimir Svirskiy) azzal vádolja a német parancsnok, hogy részt vett egy vasúti szabotázsban, de kiválthatja magát, ha felakasztja a börtönben fogva tartott három partizánt. A férfi azonban makacsul ellenáll, mire a tiszt futni hagyja. Otthonában töri rá az ajtót Burov (Vladislav Abashin), gyermekkori barátja, aki most a partizánokkal harcol a megszállók ellen. Célja, hogy kivégezze Sushenyát, akiről azt hiszi, ő akasztotta fel az ellenállókat. Társával, a kissé ideges külsejű Vojtikkal (Sergei Koleshov) messze az erdőbe kísérik Sushenyát, hogy ott a saját maga által megásott sírba lőjék, ám rajtuk üt egy milícia és Burovot komolyan megsebesítik. A hóhérsággal vádolt Sushenya azonban nyakába veszi gyerekkori barátját és majdnem hóhérát, Burovot és a dolgokról mit sem tudó, megbízhatatlannak, egyben bizalmatlannak tűnő Vojtikkal az ellenséges megszállókkal körülvett sűrű erdőbe veszik magukat, melyet egyre jobban belep a köd…

Adaptált minimalizmus

A Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmet a belorusz Sergei Loznitsa a háborúban ténylegesen szolgált, ennek kapcsán érdemrendekkel is alaposan teleszórt Vasili Bykov hasonló című regénye alapján forgatta le. Szembetűnő az erősen irodalmias narráció. A három szereplő előéletét, személyiségük javát is bemutató blokk, három nagy, masszív flashback-tömbben tagolja az erdőben történő hosszas menekülés magányos „magán-keresztútját”. Az erdőben való, egyre jobban célt, értelmet és reményt vesztő bolyongást csak ritkás, egyszavas mondatokból álló, dörmögésszerű párbeszédek szakítják meg, melyek valódi információt már nem hordoznak a néző számára. Az egész bolyongás egyre nyilvánvalóbban allegória, a háború okozta útvesztés, az egyre jobban beszűkülő, az egyre jobban elállatiasodó tudatállapot, a háborús áldozatok lelkivilágának allegóriája, amikor már a testvérben is ellenséget látunk, amikor ember embernek farkasává válik. Loznitsa ezt az allegóriát lassú ritmusban, hatalmas, szakadatlan drámai ívben mondja fel, mely egyre fokozódó súllyal omlik rá a néző mellkasára, egészen a végtelenül kiábrándító, embertelen végkifejletig, mely lassan tűnik el a megsemmisítő, tejfehér ködbe. Mi ekkor már csak azt mormoljuk magunkban, hogy ne, nem akarom hallani! Nem akarom hallani… Asanisimasa: 8/10

Tényleg tele a polc a különböző műfajú, hangvételű, szemléletű és minőségű amerikai filmekkel, melyek a rendőri munka áldozatos felelősségét mutatják be, akár pro, akár kontra. Mi az, ami arra sarkallja a filmest, hogy Hollywood n+1-ik zsarufilmjét megcsinálja? Talán az, hogy társadalmi elvárás, sőt szükséglet, hogy minduntalan felmutassunk egy új hőst, aki közülünk (mármint a hétköznapi emberek közül) való, s bár nem tökéletes, de a rend embere. Aki minket szolgál, minket véd, hogy nyugodtan alhatunk. A zsaru az amerikai folklór egyik fontos archetípusa: az új világot meghódító telepesek békéjének őrizője, a seriff, az igazság bajnoka, a törvény őre. (Vagy nem, de az állítás tagadása is az állítás tényét igazolja.)

David Ayer nem először állítja piedesztálra az amerikai rendőrt (nála speciálisan a Los Angeles-i rendőrt). Az általa elmesélt történetek azonban sohasem tündérmesék, nem hősi eposzok, hanem a realitás talaján biztos lábakon álló valóságszekvenciák, az utcáról felszedett valóság darabjai egy kerek, egész mozaikká összeillesztve. Ezúttal egy rendőrjárőr-páros mindennapi életébe csöppenünk bele, megismerjük életüket, munkájuk lényegi és lényegtelen részeit – melyek egyike fogja képezni a film kvázi dramaturgiai ívét. A történetben nem fog semmi olyan esemény történni, amit eddig ne láttunk volna, akár Ayer egyik-másik történetében, akár más, hasonló filmben, akár a híradókban, vagy a népszerű rendőr-realityshowkban – a film mégis működik.

Ayer rendkívül jól mesél, tökéletesen tudja, honnan hová akar eljutni, és az addig megteendő utat jól be is tudja osztani. Tökéletesen ismeri az utca, a külvárosi bűnbandák törvényeit, természetét, a nyelvet, amit használnak, és ugyanígy van a rendőrök mikrotársadalmával is. Az általa elmesélt történet egyszerre hiteles és hihető, valamint tipikus is. A hitelességhez ezúttal egy mára kissé elcsépelt vizuális nyelvet, a különböző kézikamerák szubjektív nézőpontját alkalmazza, ami nem egy túl jó pont, de ezen az apró nüanszon aránylag gyorsan át tudunk siklani, ahogyan kibomlik a film valódi cselekménye. Igen pontosan megrajzolt karaktereket láthatunk a filmben, de különösen jól teljesít színészileg a főszereplő párost alakító Jake Gyllenhaal és Michael Pena. Az utolsó műszak kissé spoileres címe, és maga a film is mindent elmond, amit már eddig is tudtunk, de mégis érdemes megnézni. Erős film, hiteles figurákkal és megrendítő sorsokkal. Asanisimasa: 8/10

Akár a Lisbeth Salander ikonikus alakjának vezérletével hengerlő skandináv feminista hullám egyik újabb fegyverhordozójaként is ünnepelhetjük ezt a Menekülés című norvég filmet, hiszen (spoiler!) tulajdonképpen ebben is egy erős, fiatal lány harcolja ki a maga igazát, a családját elpusztító és őt is halálosan fenyegető, többségében durva férfiakból álló világban. A bibi csupán annyi, hogy ezt a fenyegető mikrovilágot egy másik nő vezeti – így a végkifejlet véres, és igen kemény feminista belharcban, afféle vadmacskacsatában csúcsosodik ki. Ekkorra már a hímnemnek írmagja sem maradt e földön… (A hogyan tovább lenne igazán érdekes, de ekkor már mintegy 75 percnyi menekülés után vége a filmnek…)

Bár, abban a “rossz” nőben annyi nőiesség volt, mint a büfögő, hortyogó és ébren vérszomjas fütykösös harcosaiban, így a bibit tekinthetjük elhanyagolható is. Győz itt is a nőerő. Amúgy, valamikor az 1300-as évek közepén-végén járunk a filmben, mikor a norvégok lakta földet (mely ekkoriban perszonálunióban volt Dániával, ahol állítólag éppen bűzlött valami, viszont itt meg, ugyanezen forrás szerint, Fortinbras forralt dolgokat), szóval, itt éppen nagy bajok voltak. A vadregényes norvég vidéket sem felejtette ki a Fekete Halál európai turnéjából, ergo, itt is alaposan megtizedelte a népet a pestis. Gyakorlatilag anarchia uralkodott az országban, az erősebb kutya baszott, ölt és elvette mindened. A boszorkánysággal megvádolt, így a rendes emberek közül kiközösített Dagmar (Ingrid Bolso Berdal) is egy ilyen szabadcsapatot vezetett és egy útonállás fennforgása következtében ki is irtotta Signe (Isabel Christine Andreasen) családját. A lánnyal is végzett volna, de elvétette – így Signét rabul ejti, jó lesz lánya mellé játszótársnak. Signét azonban kemény fából faragták és Dagmar lánya segítségével megszökik, ám a menekülés hamarosan bosszúhadjáratba csap át. Ezt meséli el Roar Uthaug minimalista kalandfilmje.

A film tényleg egy minimális díszlettel, eszközökkel és dramaturgiával operáló oda-visszacsapó üldözés, feszes, mint az ázott bőrnadrág a tinédzserfenéken. Emberalkotta épületet alig látunk, talán egyetlen kunyhót, a történet valódi díszlete a valóban látványos norvég táj. Szemmel látható nyirkos, ködös hideg, éles sziklák, csontig hatoló sár, korhadt fa dohos illata. Talán nincs 10 szereplő összesen az egész filmben. Mégis működik, van ritmusa és nem hosszabb, mint amennyi ehhez a picinyke történethez még pont elég. A végén győz az igazság és megszólal a sötét, rideg norvég metálba ágyazott éteri druidaének. Lehet, hogy ez az egész csupán egy túlfejlett videoklip? Asanisimasa: 5/10

No, hát mindennek eljön az ideje egyszer… Dredd bíró is eljött, bár akár maradhatott volna ott is, ahol eddig volt – az érdeklődési körömön kívül. Igen nehezen viselem ugyanis az ilyen ostoba, sőt, kifejezetten furugya meséket, melyek látványos (?), kifejezetten erőszakos, véres jelenetekben tobzódnak, azonban cselekmény annyi van bennük, mint a Boci, boci, tarkában (mégha valójában az is egy igen véres történet). Boci, boci tarka, SE FÜLE, SE FARKA. Bocsánat. Nem mintha különösebb bármi logikai hiba lenne eme amerikai-dél-afrikai-indiai-mittudoménmilyen produkció alkotói által elővezetett mesében, a baj az, hogy egyszerű, mint a vajaskenyér. Nagyjából az átlagos 8-10 évesek szellemi színvonalát üti (alulról) ez az amúgy képregényben népszerűvé vált sztori, ám ehhez képest, a szuperlassított felvételekben a betonon egy kilométeres zuhanás után szétcsapódó emberi arc látványa azért durván R-kategória (18-as karika), az állandó droghasználatról nem is szólva. Oké, a rossz szereplő kenődik szét és a rossz szereplők drogoznak, meg hát a Dragonballz és társai után miről is beszélünk, mint erőszak a képernyőn és a gyermekeink, de akkor is. Dredd bíró intellektusához képest Chuck Norris magányos farkasa akár azonnal meghívást kaphat a Menzára, erkölcsi jogosítványa pedig legfeljebb a Jobbik akciótagozatába jelenthetnek belépőt. Odamegy, szétlő mindenkit és rend lesz. Na, ja.

Egy százötven évvel ezután bekövetkező jövőben játszódik a történet, ahol Boston egybenőtt Washingtonnal, ott él mindenki, mintegy 800 millióan, mert az Államok többi része felperzselt sivatag. Harmadik világháború, vagy ilyesmi. A város falain belül erőszak, gettó, a rendet a bírók tartják fenn, ha nem a helyi maffia. A bírók a jók. Már, a városi vezetés szempontjából, akikről viszont nem tudunk meg semmit. (Tehát, egy minimális cinizmussal beojtott néző akár a drogosoknak, vagy neadjisten, az elnyomott átlagpolgároknak is szurkolhat, és akkor Dredd által is képviselt bírói testület válik a rosszarccá… Hoppá.) De, mint anno a számtanórán, fogadjuk el, hogy Dredd a jó oldalt képviseli. Ettől kezdve indul az öreg, szőrös tökű zsaru és a zöldfülű újonc kliséje, ami lazán és fokozott CGI-használattal megy át egy megfilmesített first-person-shooter játékká. Tehát, boci, boci. Piff-puff, dirr-durr.

A korábbi verzióban legalább Sylvester Stallone viccesen biggyedő alsó ajkán tudtunk röhögni, ez alkalommal azonban Karl Urban (csak nem?) akár rajzolva is lehetne: férfias áll, kemény, de átlagos ajakszerkezet, a többi sisak, tehát mindegy. Színészi teljesítményről tehát felesleges beszélnünk, bár Olivia Thirlby arcát, aki az újoncot alakítja, sokat látjuk. Nyilván, mert ő szép. Viszont nem egy Charlize Theron vagy Scarlett Johansson, hogy említsek színésznőket is a szőke cicus-kategóriából. Pete Travis megrendezte a filmet, nem lehet azt mondani, hogy henyélt közben, mint Sam Peckinpah a Konvoj forgatása idején, azonban a lassított felvételeken való élvezkedésnél értelmesebb dolog neki nem jutott eszébe, ellentétben a részeges klasszikussal. Szóval, piff-puff, dirr-durr. Kurva kevés. Asanisimasa: 2/10

(Ja, ez az a film, amiben állítólag Ákos, a mi, vagyis az ő Ákosuk énekli a betétdalt. ESKÜSZÖM, hogy nem ezért utálom a filmet, bár így utólag baromira nem emlékszem a zenei környezetre, pedig nagyjából fél órája vettem ki a lejátszóból…)

Régen szaladtam bele már akkora gyomrosba véletlenül, mint ez alkalommal. Legutóbb majd’ 15 éve, Lars von Trier Hullámtörése ütött ki ennyire – beprogramoztam a videót, aztán teljesen elfeledkeztem róla több mint egy hétig. Amikor újra videózni szerettem volna, látom, hogy van a magnóban egy kazetta. Mi is ez? És… BAAAANG! Tegnap egészen egyszerűen félrekattintottam, egymás után következett a Dredd 3D és a Jagten, a Dredd bírót akartam, mintegy könnyed zsibbadásnak estére, de A vadászat (eredeti címen: Jagten) indult el… És… ismét BAAAANG!

A vicces, sőt, sorsszerű a dologban az, hogy Thomas Vinterberg alkotta annak a Dogmának első filmjét (Születésnap), melyet ’95-ben közösen indítottak el a Hullámtörést éppen befejező von Trierrel, Dániában. Valami bűzlik Dániában, valami forr, bugyog, erjed. Valami történik. A vadászat természetesen már nem Dogma-film, Vinterberg is régen otthagyta a vezetők nélkül magára maradt mozgalmat (melynek a mai napig készülnek újabb alkotásai, már bőven 100 felett jár a Dogmának minden tekintetben megfelelő, s ezt jelző pecséttel felruházott alkotások száma). A Születésnap óta is készített filmeket, ráadásul igen jókat is, csak éppen nem riszálta tele a médiát, mint hajdani fegyvertársa. Viszont A vadászat önmagában erősebb film, mint von Trier teljes 2000 utáni életműve, tokkal, vonóval, mondom ezt annak ellenére, hogy Dredd bírót akartam nézni…

Hibátlan mű. A terítéken ismét a kívülről jóllakott napközisnek tetsző dán társadalom egyik kisközössége, ezúttal azonban nem egy kiterjedt család, hanem egy kisváros vadásztársaságának értelemszerűen férfiakból álló közössége, a hozzájuk tartozó családtagokkal. A társaság megbecsült tagja Lucas, aki válófélben van feleségétől és egyedül él, viszont bimbózó kapcsolatot ápol Nadjával, a valószínűleg szláv származású bevándorlóval. Lucas szimpatikus, laza, kedves fickó imádja mindenki az óvodában, ahol óvóbácsiként dolgozik, de főleg a kis Klara, Lucas legjobb barátjának, Theo-nak kislánya. Klara rajongása egy nap azonban Lucas életére brutális hatással bíró fordulatot okoz, amikor a férfi határozottan elutasítja a kislány játékosan komoly “szerelmi” vallomását. Klara sértődöttségében azzal vádolja meg a férfit, hogy az illetlen dolgokat művelt vele, pl. megmutatta merev “micsodáját”. Az “egy gyerek sohasem hazudik” liberális, idealisztikus dogmájának engedelmeskedve a közösség kataklizmaszerűen taszítja ki magából a pedofíliával vádolt férfit – az ő kálváriáját meséli el a film, immár teljesen hagyományos filmnyelvben, mentesen mindenféle dogmás trüvájkodástól.

Természetesen, a Dogma kifejezetten a valóság minél teljesebb megragadására íródott, így e filmben nem is lett volna alkalmas Vinterberg céljainak, Lucas emberi drámájának mély, moralizálástól sem mentes bemutatásának, nem mintha a Lucassal történtek nem lennének valóságos dolgok. Csak éppen erről nem szokás beszélni, akit megvádolnak pedofíliával, annak vajmi kevés esélye van a védekezésre. Nálunk is, de még a sokkal szabadabb, toleránsabb Dániában is sima bemondásra, egyetlen tétova bólintásra rásütik az egyik legszörnyűbb, legszégyenletesebb bűn bélyegét bárkire. És ráadásul jogosan is, ha az illető valóban bűnös. Azzal azonban soha, senki nem foglalkozik, Thomas Vinterbergen kívül, hogy mi van, ha történetesen a pedofíliával vádolt felnőtt ártatlan, és valójában éppen ő az áldozata, egy tulajdonképpen piszlicsáré kis gyermekcsínynek…

Lucas bűntelen bűnhődésének története társadalom-lélektanilag tökéletes hitellel bomlik ki a filmben. Vinterberg ügyessége, hogy ezt kvázi, nézőbaráttá tudja tenni, minek eredményeképpen engem is könnyedén a padlóra küldött. Azzal, hogy mindvégig tisztában vagyok Lucas ártatlanságával (bár néha azért, mintegy drámailag, picit ebben is elbizonytalanít…), és szinte vele együtt élem át azt a tehetetlen érzést, ahogy csúszik ki alóla a talaj, ahogyan szinte egyik percről a másikra elvész egész addigi élete, barátai, munkája, minden, ahogy süllyed lefelé a mocsárban, miközben régi barátai még meg is dobálják közben, Vinterberg már manipulál, állásfoglalásra késztet, terel és vezet. Folyamatos önvizsgálatra gerjeszt, minduntalan kérdéseket állít, melyekre lehetetlen helyes, egyértelmű válaszokat adni. Igen, moralizál. De jól teszi, a film működik, mint egy faltörő kos. Még a katartikus zárszó sem hiányzik a végéről…

És igen, a színészek. Itt nem kellett már improvizálni, komoly, felépített szerep Lucasé, melyet Mads Mikkelsen hihetetlen erővel abszolvál. Minden pillanata hiteles, az is, amikor kenyérre lehet kenni, olyan édes, és az is, amikor robban. Kulcsszerepe van az elbűvölő Annika Wedderkoppnak is abban, hogy ez a film így üssön, hiszen Klara “négyévesen csábító” ártatlanságát is hihetően kellett megjelenítenie. Óriási erejű, tényleg gyomorszorító a film, mely kényelmetlen témában, kényelmetlen igazságok megfogalmazására is vállalkozik, bizonyítva egyben azt is, hogy a különféle dogmák pusztán önkényesen meghúzott béklyók csupán, nem pedig az igazság, a valóság megragadásának feltételei, vagy módszerei. Asanisimasa: 10/10