asanisimasa

Valamilyen okból a magyar nyelvű filmes oldalakon Az utolsó iparmágnás címen szerepel a hongkongi Wong Jing The Last Tycoon című filmje, holott a címszereplő valójában egy nagyhatalmú gengszter, ‘keresztapa’, nagyúr, ilyesmi – de hogy iparmágnás nem, az egészen biztos. Maga a ‘tycoon’ kifejezés a japán ‘taikun’-ból (大君) származik, ami szó szerint ‘nagy urat’ jelent, és a mindenkori ‘shogun’, tehát a hadvezér megszólítására használták.

A film cselekménye több évtizedet ölel át, szép, magas ívben. 1913-ban indul a történet, amikor Chen (Huang Xiaoming), a törekvő, de szegény ifjú és Ye (Feng Wenjuan) a hagyományos kínai opera színpadára vágyó leány egymásba szeretnek, egy életre. Pár évtizeddel később már mindketten elérték céljukat, Chen (immár Chow Yun-fat) Shanghai nagyhatalmú ura, majd polgármestere, míg Ye (Yuan Quan) a pekingi opera ünnepelt csillaga lett. Azonban az idők is változtak közben, a decens kínai nagyvárost japán megszállók veszik körbe, a köztársaság korát élő, szabad Kína léte veszélyben, Chen, a triád egyik vezéreként azonban megegyezésre törekszik, míg Ye férje a kínai szabadságharcosok ügynöke.

Az irdatlan filmes tapasztalattal rendelkező Wong Jing filmje akár kaphatta volna a Volt egyszer egy Shanghai címet is, hiszen szinte hibátlanul épül bele a nagy, szélesvásznú, hollywoodi gengsztertablók szinte teljes eszköz-, illetve, talán ideillőbben mondva, fegyvertára egy minden szempontból, minden ízében és másodpercében kínai triádfilmbe, ezzel együtt viszont azonnal ki is nőve az ismert hongkongi zsáner kliséi közül. Chen és Ye története nemcsak egy nagyszabású, és kínai módra vaskosan érzelmes, könnyben úszó szerelmi történet, hanem hozzávetőleg hiteles, hazafias hangú történelmi dráma is Chen triádbeli karriertörténetén kívül.

Wong Jing igen feszesre húzta mondanivalóját, bár szerintem még egy fél óra (akár egy egész is) belefért volna, és akkor az összes fontos mellékszereplő kapcsolatrendszere fel lett volna festve teljes egészében erre az így is nagyszerű tablóra. A cselekményben vadul követik egymást a hongkongi filmekhez méltó módon látványos, virtuóz módon koreografált akció- és harcijelenetek a könnyesen romantikus szerelmi szcénákkal és a cselekményt előrevivő tárgyaló, magyarázó részekkel. Jing (vagy Wong, sosem tudom a sorrendet) gyakorlatilag felrobbantja Shanghait, nem fukarkodik az effektekkel. Természetesen lassítva szállnak szanaszét az elmetszett nyakakból, szétrobbanó bordákból a vércseppek, ha tűzfelhő, akkor az mindent beborít, ha viszont a szerelmeseket egymás karjaiban látjuk, akkor még szerelmes dal is szól. Közben olyan filmklasszikusok híres jeleneteit parafrazeálja, mint pl. a Casablanca emlékezetes fináléja a reptérrel és a köddel. Mellékszerepekben olyan legendák láthatók, mint Sammo Hung, aki Shanghai rendőrfőnökét, egyben a triádok vezérét is alakítja, vagy Francis Ng, Mao Zai, az áruló tábornok szerepében. Minden túlzásával, sajátos ízével, egzotikumával, valamint nagyívű történetével, szerethető hőseivel, látványosságaival és a néhány valóban érdekes vizuális megoldásával szerintem nagyszerű film ez. Asanisimasa: 8/10

Az osztrák Michael Haneke korunk egyik legjelentősebb filmrendezője. A Haneke, a rendező című portréfilm címében sem kínál zsákbamacskát: Haneke filmjeinek ismeretét feltételezve, nagyjából megmutatja, milyen Haneke, a filmrendező.

Aki igazi filmrendező

Miközben a többé-kevésbé szakmai filmes fórumokon előszeretettel temetik a filmet, mint művészetet, a nagy egyéniségek helyett inkább a szakmai profizmust, a kicentizett gyártási terveket és a sokszoros elbíráláson keresztülment, agyonjavítgatott (értsd: teljesen kiherélt, minden egyéni ötlettől megfosztott) forgatókönyveket preferálják a filmekben, addig a filmfesztiválok értő és gondolkodni is hajlandó közönsége jobbára mégis az eredetit, az igazi saját hangot keresi, azokat díjazza. Persze, az előbbi szemléletnek is van létjogosultsága, csak éppen a filmiparban, a „szalag” mentén. Amikor a szórakoztató célú, tömegfogyasztásra hangolt ipari termékek előállítási költségei az egekbe szöknek, érthetően ki kell szűrni, be kell foltozni minden lehetséges repedést, nehogy valahol elcsorogjanak a ráköltött fityingek. Ilyen körülmények között viszont jobbára lehetetlen igazán érdekes, egyéni, izgalmas hangú, eredeti műveket létrehozni. Persze, a független-, illetve művészfilmek, de ide értendők a különböző innovatív rétegmozik is, gyakorlatilag ugyanolyan körülmények között születnek meg, mint a kommersz közönségfilmek – a különbség köztük a finanszírozásukban van. Igazi, nagy filmrendező egyéniségeket azonban nem találunk a kommerszfilmek mezőnyében, Spielberg, Lucas vagy Cameron „csupán” mesterek, akik mesterségüket tökéletesen tudják, de tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, mint amit Hitchcock, Bergman, Bunuel vagy Godard kitalált. Ma persze, mindenki Spielbergék nevét mondja, ha „nagy filmrendezőt” kell mondani vagy ifjú kollégáikat, Finchert, Aronofskyt, akik szintén mesterek, csak éppen a filmhez, mint műfajhoz, mint nyelvhez, mint médiumhoz nem tettek hozzá igazán semmi újat. Kevés „igazi filmrendező” akad már a mai filmes mezőnyben, de ez sem meglepő, hiszen a film, mint olyan, nyelvében, kifejező eszközeiben mára szinte teljesen kialakult. Mindössze néhány figura maradt, akinek bármelyik alkotását fel lehet ismerni, akár néhány másodperces részletből is. Tarr Béla közülük már befejezte, feladta, Lynch is inkább zenél. Von Trier megőrült, Malick mondjuk, még színen van, valahol – de Haneke talán egyedül az, aki változatlan intenzitással teszi dolgát: a lehető legkevesebb megalkuvással és egyre kifinomultabb művészi eszközökkel ostorozza azt a társadalmat, amiben él.

Egy művészportré buktatói

Egy művészember portréjánál kevés nehezebb dolog létezik az alkalmazott filmművészetben. Egy művészről, egy művész egyéniségéről legjobban művei beszélnek. Ha pedig azok hallgatnak, akkor valószínűleg nem a megfelelő embert választottuk. Magánéletéről mutassunk dolgokat, tárjunk fel zaftos pletykákat? Azzal lerántanánk célszemélyünket a bulvár mocsarába és méltatlan helyzetbe hoznánk őt (feltéve, ha művészetének célja nem éppen a bulvárral való „kekeckedés”). A legtisztességesebb, egyben legokosabb választás, ha megmutatjuk „a Mestert, munka közben”. Yves Montmayeur Haneke-portréja ezt az utat választotta, ám ennek következtében viszont Michael Hanekéről, mint emberről alig tudunk meg újat, amit eddig filmjei kapcsán ne tudhattunk volna. A film legutóbbi Szerelem című filmjének szettjében indul és a végén oda is tér vissza. Közben Haneke mesél az adott film forgatásáról, beszél konfliktusokról, problémákról, vicces szituációkról, színészei nyilatkoznak róla, közben pedig werkfilm-részleteket, valamint a filmekből vett idézeteket láthatunk. Nézhetjük Haneke-t, hogyan rendez. Ebből természetesen alkothatunk egy képet, amely Haneke-t ábrázolja, azonban azt nem tudjuk meg, hogy valójában kicsoda, milyen igazándiból Michael Haneke. A rejtély rejtve marad, illetve, benne van filmjeiben, róla csak annyit tudunk, amennyit elárult eddig is magáról. Ez a film elsősorban Haneke rajongóihoz szól, azokhoz, akik ismerik minden filmjét (jól el is durrantják némelyik poénját egy odavágó idézetben). Szól azokhoz a filmrajongókhoz, akik szívesen nézegetnek forgatási jeleneteket, akik élvezik azt, ahogy lelepleződik a csoda, amikor látni, hogyan varázsolja el a nyuszit a bűvész a kalapból. Nekik viszont élmény lehet, másnak viszont legalább olyan kínszenvedés, mint mondjuk az Avatar helyett végignézni A fehér szalagot. Asanisimasa: 8/10

Mike Leigh díjözönben részesített, és még 3 Oscarra is jelölt 2004-es Vera Drake című filmjében nagyon sokáig minden rendben van. Tipikusan angol, észak-londoni kispolgári környezetbe helyezkedünk bele a film által. 1950-et írunk, még mindenkiben élénken élnek a minapi háború szörnyű nélkülözéseinek emlékei, de azért már béke van. Az ellátás persze, még meg sem közelíti azt a színvonalat, melyben egy mai, fejlett fogyasztói társadalom leledzik, még sok a hiánycikk (milyen régen hallott kifejezés, nemdebár?), ergo, dívik a kisstílű feketekereskedelem, a csencselés (szintén régen hallott ismerős kifejezés…) is. Két csomag teáért egy pár harisnya, kiló cukorért két pakli cigi. De Vera Drake (Imelda Staunton) családja a lehető legnormálisabban éli az angol kispolgári családok szolid életét. Teáznak, teáznak, aztán sütiznek és megint teáznak, s közben persze, rengeteget dolgoznak. Tereferéikben kínosan ügyelnek az illedelmes társalgás pontosan körülírt témáinak betartására, tehát: Milyen szép időnk van ma! De inkább: Ma is igen hideg napunk van! Vera több felsőbb osztálybéli házban is takarít, ennek ellenére akkurátusan vigyáz jókedvére és optimista hozzáállására. Legnagyobb gondja, hogy minden este legyen meleg étel az asztalon és hogy kissé ügyefogyott lányát, Ethelt végre férjhez adja – amire meg is van a jó esély a szerencsétlen sorsú, de jólelkű Reg személyében. Senki nem sejti közülük, hogy Vera teljes titokban megesett fiatal lányoknak segít megszabadulni a méhükben növekvő nem kívánt “gyümölcstől”. Vera tevékenységét már évtizedek óta űzi, s az általa használt meglehetősen népies módszer ellenére eddig nem történt végzetes szerencsétlenség, így ő magát anyagi ellenszolgáltatást el nem fogadó segítőnek tartja, a legteljesebb őszinteséggel és tiszta lelkiismerettel.

Természetesen, a filmben a kezdeti idilli állapot nem tart sokáig, nyilvánvaló, hogy ez csak valami szörnyű drámának a felvezetése, és ebben nem is csalódunk. Vera egyik páciensénél súlyos komplikációk lépnek fel, mely majdnem az életébe kerül, aminek következtében fény derül Vera illegális magzatelhajtó tevékenységére is. Leigh e filmjében is kedvenc témáját, az egyszerű, alsóbb társadalmi státuszú, nem éppen könnyű sorsú emberek apró-cseprő, hétköznapi drámáját meséli el. Ismét egy optimista, életvidám, alapvetően jó szándékú nő kerül önhibájából szorult helyzetbe. Ennek okán azonban ez a törékeny boldogság néhány gonosz ember, a sors kegyetlen fordulata és a bürokrácia (itt az igazságszolgáltatás) érzéketlensége folytán pillanatok alatt a semmivé foszlik. Vera összetörik, azonban a családja mellette áll, s kitart mellette. Leigh pontosan fogalmazza meg a film hangulati mondanivalóját (ha van ilyen) abban a jelenetben, amikor már Vera családi körben tölti a karácsonyt, várva bírósági tárgyalását. Egy suta pillanatban Ethel vőlegénye, Reg a lehető legőszintébben jelenti ki az érthetően nyomott légkörű estén: Ilyen csodálatos karácsonyom még sohasem volt! Akármilyen rossz is, akármilyen nyomorúság is ért minket, mindig van ennél rosszabb is, így nincs ok a szomorúságra, hajrá, boldogság! Bár Vera Drake egyelőre romokban, de nincs kétségünk afelől, hogy túléli a számára kataklizmaszerű lelki, érzelmi és erkölcsi összeomlást.

A film természetesen Imelda Staunton alakítására épül elsősorban, ami meg is kapta az érte járó elismeréshegyeket. Szögezzük le, jogosan, és csak csendben tegyük hozzá, hogy azért azok a könnyes dadogások a beismerés pillanatában túlontúl sokáig lettek, mintegy görgetve. Leigh ezt a filmet az ötvenes évek elejének komótos ritmusában rendezte, ennek ellenére ritmusában precíz és pontos. Addig húzza a teázós-fecsegős, banális jeleneteket, hogy szinte hitchcocki pontossággal üt be a dráma. A tipikusan angol munkásnegyedek sorházainak szűkös lakásbelsőiben szinte érezni a tisztes szegénység és a krumplipürével keveredett ánizsos sütemény illatát, miközben a tűzhelyen óriási kannában rotyog a teavíz. Kis terekben kisemberek kisszerű sorsai – Leigh azonban szereti őket, az embert látja bennük kisszerű bűneivel és esendőségükben, mégha Vera bűne jogszerűen igen komoly is. Nem kritizál, csupán megmutatja, mennyire nem fekete-fehér a világ. Remek film, mely csupán a kissé suta befejezés miatt nem kap maximális pontszámot. Asanisimasa: 8/10

Románia mára messze maga mögött hagyott bennünket, így még annyira sem jogos a “balkánozás”, mint mondjuk néhány évtizede volt, amikor még mi voltunk a “vigyorgó barakk, vastag kolbásszal és pirburg-párkáppal”, míg odaát hosszú sorok álltak a bolt előtt, ha jött a hír, hogy friss konzerv érkezett… Azt nem mondom ugyan, hogy ott van most a mennyország, de hogy nagy vonalakban egészségesebben mennek a dolgok, mint nálunk, az egészen biztos. Például, ott készülnek filmek… Bizonyság lehet a román fellendülésre a kortárs román film markáns, erőteljes hangja is, mely ugyan ott is főleg a határon túl éri el az értő füleket, de azért hallatszik “odabent” is. Elismert, nívós nemzetközi fesztiválokon olyan rendezők aratnak, mint Cristi Puiu, Adrian Sitaru, Radu Jude, vagy éppen Cristian Mungiu, akinek 4 hónap, 3 hét, 2 nap című, általam is méltatott alkotása Arany Pálmát ért 2007-ben, Cannes-ban. Egy kissé kusturicás balkáni őrület, és néhány forgatókönyv után Mungiu a Dombokon túl című drámával tért vissza a fiatal lányokhoz, és ugyan az újabb Arany Pálma ezúttal nem gyütt meg, a film azonban tán még jobb is, mint a 4 hónap…stb., de hogy még rizikósabb terepre téved, az egészen biztos.

Nálunk például ma elképzelhetetlen lenne, hogy olyan film készüljön, melyben egy apácazárdában megtörtént haláleset lenne feldolgozva, olyan kínos tényezők felvillantásával, mint leszbikus szerelem, babona, ördögűzés, vagy akár az egészségügy emberéletek iránti érdektelen magatartása, hogy a rendőrség vétkes kényelemszeretetéről ne is beszéljünk… A dombokon túli zárdában éppen ilyen eset történt meg 2005-ben, melyet először egy román oknyomozó újságírónő (Tatiana Niculescu Bran) próbált feldolgozni a maga eszközeivel, de az igazi társadalmi, egyben metafizikai összefüggéseket Mungiu látta meg a sztoriban. A megtörtént eset bizonyos mozzanatait persze meg kellett másítani, egyes momentumokat dramaturgiailag “helyzetbe kellett hozni”, míg másokat elhagyni, alapvetően az árvaházban nevelkedett lányok tragédiája a filmben cizellált részletességgel meg is mutatkozik, mint a társadalmi, mind a metafizikai, illetve vallási és liturgikus vonatkozások tekintetében.

A történet alapvetően két világnézet, az erősen konzervatív, ortodox valláson alapuló keresztény hit és egyházi élet, valamint a világi, szabados erkölcsű, ám a lelki élet hiányosságait az anyagi dolgokkal kompenzáló “nyugati” életstílus ütköztetése, mely törvényszerűen jár tragédiával. Alina és Voichiţa árvaházban nevelkedtek, és nemileg éretté válva egymásban találták meg a szerelmet is. Kikerülve az árvaházból Alina Németországba költözött, hogy ott keressen pénzt majdani közös életükhöz, ám ezalatt Voichiţa a dombokon túli zárdába költözött, ahol megtalálta útját a mélyen vallásos hitgyakorlásban. A film konfliktusát Alina hazaérkezése jelenti, aki közös munkát szerzett Voichiţának és magának egy luxushajón és bekopog a zárdába, hogy magával vigye szerelmét. Voichiţa elutasítását Alina képtelen feldolgozni és a lelki megrázkódtatás egyre mélyebbre taszítja őt saját kétségei, megválaszolatlan kérdései és félelmei közé… Az adódó helyzettel nem tud mit kezdeni a zárda és az azt vezető, jámbor pópa, az erős hit azonban ezúttal kudarcot vall: Alina és Voichiţa szerelméről ugyan senki nem tud rajtuk kívül, az Alina által a zárdába cipelt bűnös, “ördögi” világiasságtól azonban minden erejével megóvni szeretné közösségét. Nem tud mit kezdeni a helyzettel a civil külvilág sem, akiknek a zárda zárt világa éppolyan különös, rejtélyes és félelmes világ, mint a lelki terhek alatt őrlődő Alina kezelhetetlennek tűnő pszichózisa. A két világ, valamint a pár között meglévő belső súrlódás egyre jobban örvénylik az egyre jobban elkerülhetetlen tragédia felé. A történet tanulsága kegyetlen, hiszen éppen a jámbor, szeretet fensőbbségét hirdető ortodox egyház és hit, valamint a semmivel nem magyarázható, ostoba babonák azok, amik útjában állnak Alina és Voichiţa szerelmének, ergo a szabadságnak, ergo a boldogságnak. Ki saját szabad akaratából, ki pedig külső kényszerből nem lehet boldog, holott a boldogság (a lelki természetű vallásos, illetve az érzelmi természetű “szerelmi”) mindkettejük számára elérhető közelségűnek tetszik. Kemény dió az itt feltárt dilemma, lehet törögetni sokáig…

Természetesen, Mungiu e filmje sem fogja szétrobbantani a művészmozik kasszáját, már csak 150 perces hossza, lassú ritmusa miatt sem, melyek nélkül viszont elképzelhetetlen a történet alapos és hiteles feldolgozása. Közben gondolkodni kell, akár még saját magunkkal is viaskodni, s a végkifejlet sem hoz feloldozást. Szürke, kietlen téli világ, a zárda hivalkodó puritánsága, a külvilág tufa érzéketlensége, sprőd kicsinyessége mind fájóan realisztikus és igaz. A gondolat és az elmélkedés szabadsága az, ami örömet okozhat – melyhez viszont hozzásegít Mungiu jelen filmje is. Asanisimasa: 8/10