asanisimasa

Valahol olvastam, hogy a finn Aku Luhimies Fekete golyó című filmje krimi. Hát nem krimi. Kőkemény drogdráma ez, a legdurvábbakból, olyan R-kategóriás besorolásra okot adó, explicit jelenetekkel, hogy a cenzorbizottság haja minden bizonnyal égnek meredne tőlük. Attól még, hogy egy filmben szerepelnek rendőrök, illetve bűnelkövetők, még nem feltétlenül kell azt “lekrimizni”.

A békés, jámbor, de legalábbis békésnek és jámbornak ismert Finnországot is elérte a kábítószer mámora, mintha nem lenne nekik elég az öngyilkossági statisztikák örökös dobogós helyezése, és a közismert hajlandóság a masszív ivászatokra. A film főalakja, Pike egy ilyen drogos punkbandába tartozott, míg le nem csukták. A börtönben aztán gyermeket szült, akinek apja a banda legdurvább arca, Lalli. Mikor Pike szabadult, megfogadta, hogy szakít korábbi életével, azonban ezt “korábbi élete” korántsem gondolja így…

Pike története tökéletes és hiteles drogkarriert mutat be. Nem amolyan spanglizgató-lecsózó hipszterét, hanem egy igazi, kemény junkie-ét, aki heroint és cracket használ, intravénásan. A társaság dettó, akik az életmódjukhoz szükséges pénzt a finn alvilágban keresik meg. Súlyos arcok, kicsit tán túl súlyosak is, azt ugyanis nehezen képzelem el, hogy ilyen szétcsúszott punkok bármelyik bűnözői körben ilyen felelősségteljes munkát végezzenek, mint e filmben is… Egyáltalán munkát végezzenek. Pike viszont hiteles. Az persze, innen nézve a távoli, elérhetetlen szociális mennyország, hogy egy börtönből frissen szabadult, egyedülálló nő az államtól azonnal kapjon egy berendezett lakást, normális házban, valamint szociális ellátást, melynek csak egyetlen feltétele van: nem produkálhat drogpozitív vérmintát. Pike azonban alaposan megszenvedi a tiszta létet, nehéz neki, de küzd. Úgy tűnik, végül talán sikerül is neki, amikor megjelenik a szénné varrt, csontvázzá szívott Lalli.

Pici túlzásai ellenére a film Pike-vonala rendben is van, erős és hiteles drogdráma, néhány igen sokkoló jelenettel. A film mellékszálai viszont szerintem feleslegesek. A drogelvonóról szabadult rendőr, akit a drogosztagba osztanak be, s akit felesége is elhagyott – elhagyható mellékszál, mindamellett, hogy erősen kérdőjeles is: WTF? Hogy így legyen krimi? Nem kell bele… Az idős rendőr és Pike kapcsolata is meglehetősen rejtélyes, ráadásul a végkifejlet ismeretében az is marad – na ezt viszont kicsit jobban ki lehetett volna bontani.

Nagyon intenzív, kifejezetten megrázó alakítást nyújt a filmben Jessica Grabowsky (Pike), de színészi értelemben jó a Lallit játszó Eero Aho is, bár karaktere kissé eltúlzott, a sminket, és a többi külsőséget illetően. Lalli két sameszét alakító fazon is inkább vicces, mint rémisztő, vagy akár hiteles – a film minden túlzása és felesleges mellékszála ellenére mégis igen erős, hatásos dráma. 7/10

Mintha a Barack Obama személyisége által fémjelzett új afro-amerikai trendet képviselné az e hosszú című filmmel bemutatkozó Chioke Nassor. Lendületes, kedves, nyílt és közvetlen, humoros és igen intelligens srác, mentesen minden korábbi amerikai feketékre jellemző sztereotípiától. Semmi csóró, bűnben fogant gettófiling, de a gyökereket ápoló afrikai nacionalista fundamentalizmus látványos nyomai sem látszanak rajta, illetve megnyilvánulásain. A Hogyan kövessünk idegeneket? című játékfilmje előtt, kísérőfilmként bemutatott korábbi dokumentumfilmje is igen jellemző, mely a TV On The Radio nevű zenekar koncertturnéját mutatja be. A zenekar szinte kivétel nélkül afroamerikai tagokból álló rockzenekar, amolyan fekete U2, már amennyire ez ebből a filmből kiderült. Tehát nem hiphop, soul, r’n’b, funky vagy jazz, mégha ezekből azért majdnem mind meg is jelenik nyomokban a zenéjükben. Nem ismertem őket eddig, meglepetéssel hallgattam és tetszett – aztán látom a nevük alá linkelt wiki-cikkből, hogy nem véletlenül. 🙂

A “főfilm” azonban már nem dokumentum, hanem egy igazi, hamisítatlan és tipikus “függetlenfilm”, mely nem csodálkoznék ha a későbbiekben komoly sikereket is aratna. Minden ehhez szükséges skillel rendelkezik ugyanis. A témája természetesen örök, a szerelem. Ellie, a 26 éves brooklyni lány egy nap a metróállomás szemben lévő peronján egy hozzá megszólalásig hasonlító, ráadásul ugyanúgy, ugyanolyan színekbe öltözött srácot lát meg, akivel azonnal kommunikálni is kezdenek. Kézzel-lábbal mutogatva, míg meg nem érkezik a szerelvény. Ez a pantomim-randi megismétlődik még pár nap, de hirtelen a srác nem jelenik meg többet a szemközti peronon… Ellie nyakába veszi a várost, hogy megtalálja az ismeretlen ismerős fiút. Közben megismerkedik egy idős nénivel, aki saját, kissé zűrös életéből levont bölcs életvezetési tanácsokkal látja el.

A sztori, bár messze nem egy Anna Karenina, kedvességével és banálisnak tűnő, de azért mélyen emberi fordulataival és őszintén, tisztán naiv tanulságával együtt mégis fenntartások nélkül szerethető. Felfogható ráadásul amolyan hipszter-programfilmnek is, hiszen szereplői tipikusan ilyen karakterek. Értelmiségi attitűd, Ellie például utcai zöld-aktivistaként dolgozik, tehát felelősen gondolkodik a világ dolgairól. Egzotikus éttermekbe járnak, filmklubokba, jazzkocsmákba, az öltözködés, az a mód, ahogyan az adódó problémákra a választ keresik – mind-mind olyan hipszteres, a szó jó értelmében. Ellie és Casey, a fiú akár ideális párja lehetne egy hipszter-univerzumnak, ha van ilyen egyáltalán. Egy modern Philemon és Baucis, akik bár fává nem válnak, de szívesen üldögélnek a novemberi hidegben egy paplanba burkolózva az erkélyen, akár egész éjszaka.

A Hogyan kövessünk idegeneket? bár kissé túlbeszélt film, azért mindvégig megmarad okosan szórakoztatónak. Az Elliet alakító Ilana Glazer bájos természetességével, míg Chris Roberti (Casey) mackós bájával lopja be magát a szívünkbe. Az író-rendező Chioke Nassor pedig hasonló magától értetődő természetességgel, tökéletes lazasággal rendezte őket egybe. 7/10

Gondolom, sok filmes irigyli orosz kollégájukat, Mikhail Brashinsky-t, aki miközben egy nagyobb projektje forráshiány miatt szünetelni kényszerül, egy barátja csak úgy hozzávág 55 ezer eurót, mert megteheti, hogy addig se unatkozzon Mikhail barátja és csináljon valami vicceset. Persze, ehhez kell egyfajta szemlélet is, amivel mondjuk nem azon kezdünk el filózni, hogy ennyiből nem lehet, egész egyszerűen nem lehet – hanem megnézzük, ennyi pénzből mit lehet. Mondjuk, kézikamerás, jelen esetben mobiltelefonos filmet lehet. Nem egy nagy ötlet, elsütötték már jó néhányszor, de próba szerencse, hátha bejön még egyszer… Kell egy ötlet, legyen horror, legyen bevásárlóközpont, vámpírok vagy zombik, buszos bevásárló seftes út, vagy ideillően, sznobisztikusan: Shopping Tour. És kell bátorság, hogy ezt az egészet a szomszédban élő békés finnekre kenjük, egy igen véres, bár csupán kitalált népszokás felelevenítésével.

Annyira igaz és tipikus a film témaválasztása. Ami a hasonló koncepciójú (csak nagyságrendekkel nagyobb pénzből elkészített) Cloverfieldben egy óriási szörny New Yorkba érkezése, az itt egy egyszerű, banális kelet-európai esemény, egy bevásárlótúra a szomszédos Finnországba (az oroszországi Szentpétervárról nézve). A fogyasztói társadalom csődje, két nézetben. Egy anya és magát filmrendezőnek képzelő fia utazik a buszon, sok átlag orosszal, a fiú folyamatosan rögzít mindent. Unalmas, hosszú utazás, para a határon (nekik még van ilyen, jegyezzük meg ezt jól!), vajon megtalálják-e a határőrök a dugicuccot, majd a szokásos programmódosítás után kikötés egy raktáráruházban. Ahol majd történik, ami történik. No spoiler.

Brashinsky azonban nem akar túlzottan belemerülni semmilyen társadalomkritikába, simán és egyszerűen csak marhul egyet. Szegény finnek és szegény oroszok ugyan kapnak, ráadásul csőstül, de közben ki is nevetjük őket. Kinevetjük az egész műfajt, de a filmkészítést, a bevásárlóturizmus pitiáner lehetetlenségét is, mindent. Magunkat is, hogy nézzük ezt a filmet és nevetünk rajta. 70 perc, tökre megéri megnézni – ha több lenne, már nem lenne ilyen jó. Ennyi viszont belefér. 7/10

Az idei huszadik Titanic eddigi igen gyérnek bizonyuló programjába szinte üde, hajnali fénysugárként tűnt fel a cseh Zdeněk Jiráský Kutyatej című remek filmdrámája. Már a nyitó jelenet, csak így kiragadva az egészből, önmagában tükrözi a magabiztos filmnyelvi tudást, a történetmesélés, a vágás, a ritmus és a feszültségfokozás kisujjban lévő csínját-bínját, amit Jiráský magától értetődő természetességgel alkalmaz. Ebben az egyetlen jelenetben benne van a cseh( és szlovák) filmművészet minden hagyománya, az esendő kisember vétkes léhasága, a tragikomikum és a groteszk realitása, a nehéz élethelyzetekben is megjelenő joviális derű és a többi. Szinte egy önálló kerek egész a jelenet, de megismerjük belőle a történet színhelyét, az azt meghatározó környezetet és nem utolsósorban főszereplőjét.

A továbbiakban is jellemző marad ez a laza szerkezet, azonban a több, akár különállónak is értelmezhető kis filmnovella egymással is szoros értelmi, logikai és strukturális kapcsolatban van, mely a végére egy szilárd, kőkemény drámává áll össze, olyan tűzijátékos katarzissal, amilyet régen láthattunk.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy amolyan Menzeles, bazsalygós mese lesz ez, de nem. Vannak a filmben derűs pillanatok, a csikorgó, hideg, havas télben történő cselekmény ellenére is, sőt, sokszor hangosan fogunk felnevetni, de sajnos ez a film is úgy ér véget, mint az élet. Törvényszerűen. Művészi értelemben viszont ez így jó, s egyben mintha Jiráský tovább is lépne a cseh filmes hagyományokban. A lepusztult környezet, a pályaudvari resti, a várótermek mocskos falainak és szakadt függönyeinek végtelen lepusztultságában már inkább a szociografikusan naturalista látásmód érvényesül, Az én kis falum mindent átható, életszeretete innen már kimúlt, helyébe a kilátástalanság és a kiábrándultság költözött. Mindenek ellenére akad errefelé derű is nyomokban, csak úgy be van bugyolálva, hogy sokáig tart kibontani, s mire sikerül, picit megfanyarodik, picit eltorzul. A jókedvű cseh sörözők itt már egzakt külvárosi kocsmák, a sörtől vicces jófejkedést duhajkodás váltja, a közös éneklést és a fúvószenekart diszkófények és olcsó sztriptízműsor váltják, a fiatalok a sörözés és rumozás mellett szívnak is, mint Bob Marley, aminek aztán beláthatatlan következményei lesznek. A szerencsejáték, a pénznyelő automatázás viszont mint mindennél veszélyesebb addikció tereli el a helyes útról a békés cseh kisembert. Új idők, rossz idők járnak arrafelé is. Ez a film viszont tényleg figyelemreméltó alkotás, ezekért szeretem a Titanicot. 8/10

Ez egy rettenetesen gyenge film. Nagyjából mindent el is mondok róla azzal, hogy olyan, mintha saját műfajának paródiája lenne, holott egészen biztosan komolyan gondolja saját magát… Az amerikai Julian Richards bizonyos Brian Harper állítólag körülrajongott, azonos című krimijét adaptálta volna filmvászonra, a Borzongás azonban nem több egy unalomig ismert, agyonragozott sorozatgyilkosos történetnél. Hogy ezúttal lefejezi a gyilkos az áldozatait, majd befőttesüvegben tartósítja őket, hogy aztán házi multimédiashowban játsszon velük – ennyi a leguncsibb Gyilkos elmék-, vagy valamelyik Helyszínelők-epizódban is történik, melyekből ráadásul minden nap nézhetünk minimum négyet-ötöt.

Ügyetlen, logikai és szerkesztési hibáktól hemzsegő, sablonos kliséerdő az egész film, melyen az inadekvát színészi alakítások még tovább rúgnak. Caspar van Dien, mint húzónév, ez önmagában emblematikus. Néha viccesen kacsingat, de az is lehet, hogy csak tikkel – talán érzi ő is, hogy mekkora szarban van. A lefejezős csúnya bácsi (John Jarratt), egész egyszerűen kész röhej, úgy zizeg, mintha folyamatosan 220 voltos feszültség rázná. Egyetlen hiteles pillanata sincs. Egyedül a főszerepben túlélő áldozatot alakító Danielle Harris dicsérhető színészileg, őt kifejezetten sajnáltam, hogy ilyen szánalmas produkciókban kénytelen égetni magát… 2/10 (de még ez is túlzás). Nem is értem, hogyan kerülhetett be egy ilyen zsékategóriás tucatfilm a fesztivál programjába…

Megmondom őszintén, nem vagyok a brit gitárpopzene rajongója, számomra ugyanis minden egyes britpopzenekar egy és ugyanaz a Beatles-klón. Nyilván hülyeséget beszélek persze, hiszen mi értelme lenne ugyanolyan zenét játszó zenekarok tömkelegét létrehozni – nekem viszont akkor is uncsi az egész szcéna. A Pulp is ilyen britpop banda, bár őket még hallgattam is néha (bár inkább csak azt a két számot tőlük, amit játszottak az emtivíben). Egy szokásosan nyegle, nyakigláb és unszimpatikus énekes nyavalyog a mikrofonba, közben meg szintén ellenszenves hajzatú fazonok játsszák a néhány akkordos kísérőzenét bőszen imitálva a valódi zenélést. Valami divatcucc ez is, mint a többi…

Holott a francokat. Bár ehhez meg kellett néznem a Titanicon a lehengerlő energiákkal bíró Eve Wood A ritmus diktál – A Pulp-story című dokumentumfilmjét, mely alaposan rávilágított vétkes tájékozatlanságomra. A Pulp korántsem divatcucc, hanem az angolszász körökben szinte már modern népzeneként funkcionáló rock (kis túlzással szinte minden angol játszott már életében legalább egyszer valamilyen rockzenekarban) egyik logikusan következő mérföldköve, az az unszimpatikus nyegle csávó (Jarvis Cocker) pedig egy szellemes, s minden bizonnyal tehetséges előadó. Nem véletlenül lepték meg a ’95-ös Glastonbury-fesztivál zeneileg szépen kinevelt, igényes közönségét egy kieső előadó helyére történő perfekt beugrással, a fesztivál történetének leghúzósabb koncertjét produkálva.

Maga a film  nem elsősorban a Pulp zenekarról szól, hanem a sheffieldi körzet rockzenei életéről a hetvenes évek végének poszt-punk bandáitól a house-on át máig, a zenétől elválaszthatatlan társadalmi és politikai háttértényezők részletes bemutatásával (a nyolcvanas évek bányászsztrájkjai, Sheffield, mint a brit baloldal központja, Thatcher-ellenesség, stb.). Ismert és kevésbé ismert sheffieldi illetőségű bandák ma már  jórészt pocakos, őszülő arcai (inkluzíve természetesen a Pulp tagjaival) nyilatkoznak arról, hogy s mint voltak a dolgok, ahogyan ez szokott lenni ebben a dokumentumfilm-műfajban, ennyi a film. Tök érdekes sztori, bár ha jobbos Kárpátia-rajongó vagy, akkor nagyon fogod utálni… 7/10

Őszintén szólva, nem igazán tudok mit kezdeni az olyan horrorokkal, melyek valamiféle földöntúli szörnyűségek, fantasztikus lények ijesztgetik a közönséget, nem érdekelnek a vámpírok, farkasemberek, az Alien-filmeket is inkább scifi-ként, vagy akciófilmként nézem, semmint horrorként. Egyedül e műfaj azon elemei hatnak rám, melyek a hétköznapi tevékenységek, valódi csipcsup dolgok mögötti veszélyeket sejtetik meg, olyasmit, mint például békés, vasárnap délutáni séta alkalmával a dróton ülő varjak sora… Ebből a szempontból akár telitalálat is lehet az ír Ciarán Foy Citadella című filmje, mely egy újszülött gyermekével tragikus körülmények között egyedül maradó, lakótelepi fiatalember félelmeit meséli el a horror műfaji szabályszerűségei szerint.

A film azonban messze nem hibátlan, pedig tobzódik a remek ötletekben. A helyszínválasztás pazar, hiszen kiben ne merült volna már fel, ha egy lakótelepen járva, netán ott is lakva egy velőtrázó horror ötlete? Ezek a méltó emberi létre csak erős belenyugvással, illetve néhány kivételes kivétellel alkalmas kietlen, rideg és embertelen betondzsungelek tálcán kínálják a szörnyűségeket. Pokoli torony. Lakótelepi galeri, mint agresszív zombihorda. Sötét, világítás nélküli lépcsőházak, a tizedikről kidobott, beazonosíthatatlan szerves hulladékkal teli szemeteszsákok. Beragadó lift a nyolcadik és a kilencedik között. A parkolókban évtizedek óta ott rohadó, rozsdamarta, bevert szélvédőjű, kerekek nélküli autóroncsok, több éves karácsonyfa-fosszíliák. A filmbéli Citadella egy efféle sokemeletes lakóház, melyből a kezdő képekben készül elköltözni a film főszereplője, ám bennragad a liftben, és csak az liftablakából, tehetetlenül nézi, ahogy várandós feleségét megtámadja egy banda, a saját lakásuk ajtaja előtt. Később a nő egy ismeretlen fertőzés következtében meghal, a csecsemő a fiatalemberre marad, aki az átélt események hatására agorafóbiát kap – értsd: halálfélelem fogja el, ha ki kel mennie az utcára. A házban azonban egy vérszomjas banda garázdálkodik…

A filmben, az érezhetően szűkös költségvetés ellenére is, kitűnően jelennek meg a halálos toronyház és a kietlen, kihalt lakótelep nyomasztó terei, szűk folyosói és sötét aluljárói. Az amatőrnek profi, profinak viszont igen amatőr színészi játék, valamint a horror műfaji szabályaihoz való túlzott ragaszkodás azonban igen sokat ront a filmen. Viszont kitűnő példa arra, hogy semmi sem lehet igazán pénzkérdés… 5/10

Komoly bátorságról tesz tanúbizonyságot a holland Ricky Rijneke, amikor első nagyjátékfilmjét gyakorlatilag egyetlen szereplőre, egyetlen belső monológra, valamint egy csupán szűk körben ismert színésznőre alapozza. A Csendesek című film egy fiatal lány kétségek, önvádaskodások, önmarcangolásban őrlődő lelki útjának meséje, amelyet egy autóbaleset után él meg, melyben egyetlen testvéröccsét vesztette el.

A film valóban csendes, néhány röpke párbeszédtől eltekintve, tényleg csak a Tóth Orsi által alakított lány belső vívódásáról szól. Halljuk, amint Orsi csendesen suttogva, mintegy maga elé mormolva, szakadozott, töredezett mondatokban mondja el érzéseit – ezekből áll össze a film végére a baleset története is. Közben látjuk a lányt, ahogyan a baleset után próbálja feldolgozni az eseményeket, valamint azt az utat, ami a balesetig vezetett. A film nagyjából ennyi, Orsin, és néhány statisztán kívül mindössze Rába Rolandot láthatjuk benne simlis májerként, aki korántsem önzetlen módon próbál segíteni a lánynak, valamint a lány öccsét játszó Fatih Dervisoglu tűnik fel néhány jelenetben.

Hogy ennyi elég-e egy nagyjátékfilmhez, az más kérdés. Legyen bármennyire szépen fényképezve, legyen Tóth Orsi törékenységet sugalló személyisége olyan megérintő, azért igen nehéz másfél órán át nézni egy parttalan ambient hangszőnyegen úszó, gyakorlatilag valódi történet, cselekmény nélküli, kizárólag borús, súlyos személyes tragédiával foglalkozó gondolatok lírai vizualizációját. Erős akarat és hangulati ráhangolódás kell e filmhez, melyre igen nehéz bármilyen negatívumot ráróni, mégsem tudom kijelenteni, hogy jó film. Szép, egyéni és személyes, az igen. Merengő és meditatív. De filmnek túl vékony. 5/10

Az anyagelvű jóléti társadalom kritikáját próbálta meg első nagyjátékfilmjében megfogalmazni a svéd Axel Petersén, s ez részben sikerült is: az Avalon tényleg elég jól bemutatja a svéd társadalom egyik jellegzetes szegmensének kvázi “portréját”, azonban az odavezető útról, az okokról nem szól, és az ítéletet is ránk, a nézőkre hagyja. Talán a több Bergman-filmből is ismert Fårö-sziget szikláin készül exkluzív night clubot nyitni Janne, a film főszereplője. Janne, és társasága képezi azt a réteget, amire a film társadalomkritikai éle belehasítani kíván. Hatvan körüli, a film történéseiből kikövetkeztethetően igen önpusztító életpálya ellenére kifogástalan karban lévő, kiugróan jó anyagi helyzetben lévő férfiakról és nőkről szól a film. Ismerhetjük őket a napos, déli nyaralóhelyekről és az elegáns sétálóutcák teraszairól. Magasak, jóképűek, jólöltözöttek, egészségesek és szemmel láthatóan szarnak az egész világra. Igazán nincs bennük semmi felsőbbrendűség-tudat, egész egyszerűen nem érdekli őket az, ami tőlük, az ő nívójuktól lejjebb, vagy kijjebb van. Hűvös távolságtartással és részvéttel veszik tudomásul azt, ha véletlenül szembesülnek ezzel. Janne egy litván ezermestert alkalmaz házának renoválására, aki Janne felelőtlen kivagyiságából fakadó baleset áldozata lesz. Janne kétségbeesik és megpróbálja eltusolni az ügyet – a night club nyitópartiját semmi sem zavarhatja meg.

A filmből üres lelkű, cinikus, pusztán a látszatnak élő, felszínes érzelmi életű embereket ismerünk meg, Janne karakterét ilyen értelemben zseniálisan adja Johannes Brost. Az olcsó, 4/4-es tucat tuctucra vadul partizó, kokain- és vodkamámorban őrjöngő svéd felső felső tízezer látványa egy idő után komikussá és fájdalmasan alpárinak látszik, ahogyan pedig a litván munkás halálát próbálják eltusolni, és ahogyan Janne a munkáshoz váratlanul megérkező barátnőjével nem tud mit kezdeni, az dühítő. A nem idespoilerezett végkifejlet pedig kiábrándító. Petersén tehát figyelmünket ügyesen ráirányította egy kínos jelenségre, megmutatta a decens jóléti társadalom szégyellnivaló hátsóját – sajnos ennél tovább, mélyebbre azonban nem ment. Ez pedig nem több egy találó pillanatfelvételnél. Hogy mást ne mondjak, a litván munkás és barátnője nála sem több egyszerű áldozatnál… A film mindenesetre érdekes, és a továbbiakban bizalomra okot adó. 6/10