asanisimasa

Néhány napja hunyt el szívrohamban Alekszej Balabanov, akinek a nevét leginkább talán e ’97-ben készült A fivér című “gengszterfilm” kapcsán ismerhetjük. Legát Tibor nekrológjában egyenesen az orosz Tarantinónak nevezte Balabanovot, s bár ennyi erővel lehet az orosz Jarmusch is, de leginkább mégis önmaga, Balabanov volt. Tényleg hasonló méretű kultuszt tudott teremteni hazájában és külföldön is, mint Tarantino a Ponyvaregénnyel vagy Jarmusch a Florida a Paradicsommal. A kultuszteremtőket pedig nem másról, hanem önmagukról nevezzük el. Ennyiből talán következik is, hogy A fivér természetesen igen jó kis film, és Balabanov korai halálával (54 éves volt) még sok hasonlótól estünk el.

A címszereplő Danila (Szergej Bodrov Jr. – már szintén nincs közöttünk) az orosz történelem utóbbi szűk évszázadának tipikus figurája, a háborúból hazatérő katona. A háború Danyila esetében a csecsen háború, azonban amilyen állapotban onnan megérkezik az általános: kiégett, lelkében megkeményedett, könyörtelen, de becsületes fickó érkezik a kilencvenes évek közepének Szentpétervárjára, amely éppen csak hogy visszakapta régi nevét. A város a film másik főszerelője. Még nyoma sincs a mai fényűző csillogásnak, a város a sok évtizedes szovjet uralom lehangoló nyomait viseli magán. A mindvégig rothadó rozsdabarnában fényképezett filmben egyszer sem süt a nap, ellenben mindenhol sár, köd és pocsolyák. A házak omladoznak, a vakolatok hullanak, elképesztő nyomorban élő emberek kóvályognak az utcán, melyen egy bizarr, áttetsző tehervillamos döcög panaszosan csilingelve. A maffiózók még másodkézből vásárolt/lopott, kopott külföldi autókkal villantanak, de már peckesen viselik nagyon menő csiricsáré nyakkendőiket. A diszkóban már szól a legbutább euró-trance tucctucc, az utcasarki punkok pedig LSD-t kéregetnek vodka helyett. Danyila erre a világra csodálkozik rá és itt próbál meg normális életet kezdeni. Egyetlen hozzátartozója azonban a maffia bérgyilkosa, így a hadviselt Danyila sorsa is “sínen” van…

Bár a film telistele van erőszakos jelenetekkel, minek kapcsán kézenfekvő is Tarantino emlegetése, ezeket azonban Balabanov sohasem mutatja explicite, nem tobzódik az erőszak pornográfiájában. Ő orosz és még mindig érdekli a lélek, jelen esetben Danyila lelke. A cselekmény sem árad olyan blikkfangosan, mint a Ponyvaregényben. Egyenesen haladunk A-ból B-be, ahogyan a Ladoga-tó jegén haladtak át a nagy Honvédő Háborúban a blokádot feltörő teherautók. Nem ugrálunk, nem haladunk több sávon párhuzamosan, hanem hangsúlyos le- és felblendével tagolt tömör, néhány snittből álló cselekménydarabokban zötykölődünk a végkifejlet felé. Ahogyan a filmbéli áttetsző tehervillamos is rója Szentpétervár utcáit…

Danyila azért van a világon, hogy megvédje a gyengéket, egyfajta Robin Hood. A kilencvenes évek közepének orosz valósága pedig tele van gyengékkel, akiket a feléjük kerekedő erősek szorongatnak, van tehát dolga Danyilának, aki leghűségesebb társát egy hajléktalan személyében találja meg. Ebben is különbözik Balabanov amerikai (nyugati) pályatársaitól, hiszen nemcsak hősének lelke, hanem a valóság is érdekli, meg is mutatja. Sőt, az egész hőstörténetet a valóság valóságos kulisszáiban mutatja meg.

Az orosz filmben szinte forradalmi módon jelennek meg nála a különböző szubkulturális jegyek, melyeknek sokban köszönhető a film kultuszfilm státusza. Danyila Sony Discmanje kifejezetten fontos cselekményszervező elemmé lép elő, de a diszkó-, koncert- és házibulijelenetek, valamint a “ural-rockot” játszó és a peresztrojka idején rendkívül népszerű Nautilus Pompilius együttes filmbeli jelenléte is a nyolcvanas évek magyar undergroundjának filmjeit idézi, legalább olyan kultúrtörténeti súllyal. Ma már kicsit vicces kinézetű orosz underground arcok nyíltan és jó kedvvel szívják a nyugat (és a kelet) valódi áfiumát, a marihuánát. Végig szól a korabeli orosz underground zene, jelentős előadóktól, tehát Danyila története kordokumentum is egyben.

A fivér sajátos hangulatához természetesen kell Szergej Bodrov Jr. sármja is. Bár néha zavaróan emlékeztethet a filmforgatás közben, egy hegymászóbalesetben elhunyt színész arckifejezése a mi kis “Villamos” Dávidkánkra, máskor meg Brad Pittre is, de leginkább ő is egy tipikusan orosz férfiszépség. Nyílt, kék tekintet, szőkésbarna göndör haj, erős testalkat és egy megnyerő, egyenes, megbízható személyiség. Potenciális világsztár lehetne ő is, Balabanov is, de sajnos már csak egy szebb és jobb világban. A fivér minden szempontból tökös, markáns, egyéni ízekben gazdag, szórakoztató film arról, hogyan kell élni ebben a rohadt világban. Asanisimasa: 8/10

A hongkongi Johnny To által rendezett Száműzöttek című filmet leginkább valamilyen pisztoly-fétisiszta párbaj-balett szeánszként lehetne értelmezni, mert filmként viszonylag nehéz. Kezdjük ott, hogy a sztori bizony sovánka. Az egyik bandatag ki akar szállni, amit a banda többi tagja mereven ellenez, s ezt a tudomására is hozzák. Erre a pali visszakozik, és a bandával tart az utolsó nagy melóra – aminek végül spoiler-spoiler-spoiler, a dühös felesége vet véget, egyik kezében a síró csecsemővel, a másikban pedig egy füstölgő revolverrel… A füstölgő revolver a lényeg, de erről mindjárt. A film dialóglistája sem tesz ki néhány oldalnál többet, egy hagyományos spagetti-western szószátyár talkshow ehhez képest. Ehhez vegyük hozzá a rezzenéstelen keleti komolysággal játszó (amúgy neves) hongkongi színészeket, Francis Ng-t, Anthony Wongot, Nick Cheungot és a többieket, akiket nekünk, ostoba nyugatiaknak azért igen nehéz megkülönböztetni egymástól, főleg, hogy le nem vennék a napszemüveget… Ráadásul mindegyik bagózik is, ráadásul egyszerre. Szivar, cigaretta, tökmindegy. De mindez tényleg nem lényeges.

A film ilyen-olyan sztorija, cselekménye valójában a pisztolypárbajok és a pisztolyos közelharcok változatos, a legutolsó vércsepp fröccsenéséig és a legutolsó töltényhüvely földre hullásának messze visszhangzó pendüléséig megkoreografált balettjének mintegy körítése, alkalom annak bemutatására. Eme előadás zenéje valójában a lövések dörején kívül a fegyverek kibiztosításának, valamint závárjainak fémes csattanása, a töltényhüvelyek csörgése, a gellert kapó lövedékek sivítása, aztán az emberi testek átlyukadása, padlóra, földre puffanása képezi. A találatok után szétfreccsenő vér ugyanolyan esztétikumként jelenik meg, mint a fegyveres harc jellegzetes, kinyújtott karú mozdulatai, ahogy fedezéket keresve tüzelnek egymásra a harcoló felek, ahogyan kezelik a fétis tárgyát, a pisztolyt. Felmerülhet a kérdés, hogy van-e itt a pisztolynak szexuális értelemben vett asszociatív jelentése? Nos, egyáltalán nincs ilyenről szó. A pisztoly itt fegyver, az erő és a hatalom eszköze, s mivel itt majd minden szereplő használja is, mindennapi használati tárgy is. E film cselekménye tökéletesen működne úgyis, hogy a szereplők, mondjuk főznek benne, vagy autót vezetnek, vagy csak beszélgetnek, lövöldözés helyett. Így viszont egy eléggé meghökkentő, bizarr izé ez… Asanisimasa: 6/10

Horrornak gyenge, művészfilmnek horror, thrillernek pedig igen fura művészfilm Francis Ford Coppola Twixt című legutóbbi dolgozata, nem csoda tehát, hogy mindössze néhány fesztiválon köröztették meg, aztán nyomták ki DVD-BD-re, hogy ne is tudjunk róla. Persze, ez a titkolózás ma már nem olyan egyszerű…

Coppolától természetesen nem áll távol a horror műfaja, készített is korábban néhány messze nem elhanyagolható filmet e műfajban, ez az új azonban már magán viseli a Hollywoodból régen kiszakadt, leginkább saját borgazdaságában időző idős filmes öntörvényű, szabadon kísérletező kedvének nyomait. Persze, akár bele is illik a manapság kulmináló vámpírrehabilitációba, melyet az Alkonyat (és a többi hasonló) romantikus tini-vámpírhistóriák gerjesztettek fel, de szabálytalan narrációja, furcsa, zaklatott hangulata és a giccsbe hajló érzelgősség teljes hiánya azonnal el is riasztja az e filmek célközönségét. A horrorközönség is fanyaloghat, hiszen alig folyik vér, a thrillerek pedig ennél sokkal aberráltabb, sokkal elmebetegebb történetekkel traktálják már rajongóikat, azt pedig én magam fogadtam meg még évekkel ezelőtt, hogy az a film, amelyik az írásképtelen írót teszi meg főalakjának, aki a film végén mégis megírja a filmet képező történetet, az nem kaphat 1/10-nél többet. Egyszer OK, de ezredszerre már nem OK.

A mára már tekintélyes pizzaképet növesztő, szemlátomást súlyosan alkoholista Val Kilmer mégis egy ilyen írót alakít e filmben (amúgy, mindennek ellenére, egészen jól), aki legutóbbi saját regényét terjesztve jut el a történet helyszínéül szolgáló kisvárosba, ahol kezdetben ő maga sem sejti, hogy élete legjobb története várja. A város nyugalmát rendszeresen kóbor szellemek, furcsa zenére furcsán mulatozó fiatalok, egy összevissza járó toronyóra (aminek csúcsában maga az ördög lakozik) zavarja meg, az öreg seriff pedig nem nagyon tudja kezelni az így kialakult helyzetet. Kapóra jön a városba látogató regényíró, akitől a rejtélyek megoldását és megírását várja a seriff, ám az írónak nem nagyon megy az írás. Ezt a meddőséget feloldandó, az italt és az altatót, mint minden alkotói válságban leledző író biztos menedékét hívja segítségül, minek eredménye szörnyű lázálmok sorozata lesz, melyben maga Edgar Allan Poe segíti hozzá az írót a rejtély megoldásához. (Szóba kerül közben Dickens és Baudelaire is…) Közben persze, rájövünk arra is, hogy rémálmaink hátterében általában saját, feldolgozatlan traumáinkat kell keresnünk, az ital és a drogok nem a legjobb tanácsadók, s főleg nem azok stresszhelyzetben, de legalább a regény elkészül a végére.

88 perc a film, tehát ez is mutatja, hogy a mai Coppola már nem az a bőbeszédű tablófestő, mint volt egykor. Talán néha kicsit többet kortyol borából és mivel pénze van, elkezd filmeken gondolkodni, csak úgy örömből, szórakozásból. Ez a film olyan is. A képi világ digitálisan megrajzolt, szinte Frank Miller-i képregény-látvány, a sztori tulajdonképpen áll a lábán, még akkor is, ha néha lólépésben halad előre a narratíva. Egyedinek, különlegesnek sem mondanám, de közhelyesnek sem. Talán tanulmánynak a legjobb, egy majdani, komplexebb, nagyobb lélegzetű film elé. Asanisimasa: 5/10

Messze kilóg a mozik általános kínálatából ez A sziget című, nem éppen friss (2006-os), de ettől még érvényes orosz filmdráma, ugyanis kizárólag olyan, elsősorban metafizikai, sőt teológiai kontextusban értelmezhető fogalmakkal foglalkozik, mint bűn, bűnhődés, vezeklés, áldozathozatal, hit, stb.

Bergman, Tarkovszkij

Elég csak a trailerbe belepillantani, a filmügyekben művelt (leendő) nézők kapásból ragaszthatják is a címkét: olyan Bergmanos… Ja, hogy orosz, akkor Tarkovszkij. Az átlagos moziközönségének természetesen ma már ezek a nevek semmit sem mondanak, vagy ha valamit mégis, akkor olyan „laasssú”, eseménytelen, gondolkodásra késztető, „uncsi” művészfilmekre asszociál a túlnyomó többség. Bergman vagy Tarkovszkij, természetesen, sohasem volt a tömegek bálványa, bár azért annál ma is többet érdemelnének, minthogy nevüket címkeként nyomják rá bizonyos filmekre, melyek aztán jobbára nézetlenül landolnak a kukákban. Pavel Lungin (amúgy neves, sokszorosan díjazott orosz filmrendező) sokszorosan díjazott A sziget című filmje viszont tényleg nagyon Bergmanos, Tarkovszkijos, hogy gyorsan rövidre is zárjam ezt a kört. Mind képi világában, mind kérdésfelvetéseiben, gondolkodásában, mind esztétikai minőségében az említett világhírű filmes klasszikusok egyes műveire hajaz a film, így ez esetben mindenképpen jogos a címke.

A táj

Igen jellemző a táj a filmben, melyen gyakorlatilag az egész eseménysor (mert sztoriról, történetről alig beszélhetünk) játszódik. Valahol északon, egy helyen mintha említenék is a Barents-tengert, egy szigetekkel, félszigetekkel, kis öblökkel szabdalt, kietlen és barátságtalan tájon fekszik az a kicsiny monostor, ahol a filmben szereplő ortodox szerzetesek végzik mindennapos jámbor tevékenységüket. Konkrétan a világ végén járunk, a hó, a jég, melegebb napokon a hideg sár és a köd birodalmában, ahol a film főalakja, Anatolij atya (Pyotr Mamonov) fűti a rideg, embertelen környezetben dolgát végző kolostor kazánját. Ez így önmagában már egy erős allegória. A film képi világa szinte fekete-fehér, vagyis inkább kékesszürke. Igen, Bergman és Tarkovszkij. (Tőlem akár még Tarr Béla is.)

Vezeklés

A film a második világháború idején kezdődik, mely alatt a címben is szereplő szigeten egy náci német őrnaszád ejti foglyul az ekkor még fiatal Anatolijt parancsnokával együtt. A naszád kapitánya arra kényszeríti a páni félelmében szinte magán kívül jajveszékelő, egyszerű fiút, hogy lője le a parancsnokát. A megzavarodott Anatolij kezében elsül a fegyver és a parancsnok a vízbe esik… Több mint harminc évvel később Anatolij a kolostor fűtőjeként még mindig az általa elkövetett, számára szinte a bibliai Káin és Ábel történetéhez hasonló bűnét vezekli mindennapos kemény és áldozatos munkával. Fanatikus, olykor szinte eksztázisba törő hitét még rendtársai is gyanakodva figyelik, a hozzá zarándokló népek viszont a Szent Gyógyítót látják benne. Erős hitének motorja az általa elkövetett óriási bűn aluli megtisztulás minden szabályt, liturgiát és tiltást felülíró kényszere. A „szent őrült” figurája egyébként az orosz kultúr-, vallás- és társadalomtörténet egyik jellegzetes archetípusa, se szeri, se száma az évszázadok hosszú sora alatt itt-ott felbukkanó, delejes tekintetű, hipnotikus erejű, sokszor halálos beteget gyógyító, máskor bűnösöket a halálba átkozó, tépett szakállú, gondozatlan külsejű alakoknak, akik óriási befolyással bírtak a tudatlan muzsikokra és a legmagasabb körökre egyaránt, gondoljunk csak a világhírű Raszputyinra. Lunkin Anatolij figurája ezt a karaktert jeleníti meg, bár a megszokottaktól lényegesen kevesebb miszticizmussal, de annál több valódi hittel. Anatolij szent őrültje bár néha tényleg meghökkentő dolgokat művel, de egyértelműen tiszta, makulátlan krisztusi figura.

Megváltás

Mi lehet a „jutalma” egy tulajdonképpen ártatlan embernek, aki egész életében egyetlen bűnéért vezekelt? Egy hangsúlyosan keresztény gondolatvilágban, ortodox, pravoszláv környezetben „mozgó” történetben ez nem lehet kérdés. Logikusan elég nehéz is a klasszikus értelemben katartikus végkifejletet, de az egész történetet is értelmezni, Anatolij utolsó gesztusát csak keresztényi hittel lehet igazán megérteni.

Szólni kell még egy efféle recenzióban Lungin alázatos, átgondolt rendezéséről, valamint Anatolijt alakító Pyotr Mamonov mélyen átélt, hittel teli alakításáról is – de ebben a filmben tényleg ezek a leglényegtelenebbek. Asanisimasa: 7/10

Valahol a mi drága kis Mikrobink találkozik Isaac Asimov robot-etikájával, mondjuk Jirí Menzel olvasatában ebben a kis Robot és Frank című moziban. Műfajilag pedig szajréfilmbe oltott utópikus scifi családregény. Aha, katyvasz, mondod és végül is, mondom én is. Viszont legalább szerethető katyvasz.

Frank Langella (akit általában komoly zsaruként, rohadék politikusként vagy éppen segédmaffiózóként, fontos karakterszerepekben szoktunk volt látni régebben) ezúttal egy idősödő betörőt alakít, aki egy közeljövőben bekövetkező, nyomokban már ma is ismerős szép, új világban nem találja helyét – ezért gondoskodó fiacskája egy robottal ajándékozza meg, hogy annak végtelen türelme segítse át őt az öregedés nehéz napjain. A robot (neve: robot) amolyan házsártos szolga, Miss Daisy sofőrjének egyik variációja, komolyan veszi hivatását és határozott reformokra készül, de Franket is kemény fából faragták. Vér nem válik vízzé és a vén kecske is megnyalja a sót, lényeg, hogy Frank és a robot rövidesen szuper párost alkotnak, készen egy újabb bravúros betörésre…

Jake Schreier és Christopher D. Ford független-ízű története viszonylag ügyesen fűzi az ismert kliséket, bátran párosítja őket meghökkentő eleggyé, aminek viszont csak a felső rétege ez a betörős-sztori. Van a filmnek egy mélyebben húzódó, kifejezetten drámai vonulata is, ami viszont szinte csak a végkifejletben áll össze előttünk. Ügyes forgatókönyv. Addig azonban kényelmes, sétálós tempóban csordogál a címbéli történet, néha már el is unjuk magunkat, olyan lassan. A negatív karakter (Jeremy Strong) rendkívül idegesítő kis pöcs, de annyira, hogy már majdnem érdektelenné teszi Frank amúgy kedves történetét. Susan Sarandon mindig remek, Langella pedig rutinosan hozza a számára megadatott jutalomjátékot. A robot pedig vicces, majdnem, mint Mikrobi volt. A magyar szinkron viszont pocsék. Összességében kedves, picit megható, így szerethető film a robot és Frank története, bár utólag mintha picit vékonynak tűnne… Közben viszont legalább nem nagyon fáj. Asanisimasa: 6/10

A méhek világába tulajdonképpen beleszületett az osztrák Markus Imhoof, hiszen családja generációk óta méhészettel és méztermeléssel foglalkozik. Csecsemőkora óta zümmögésben él, az anyatejjel szívta magába a méhészkedés csínját-bínját. Ahogy cseperedett, nagyapjával járta a tiroli hegyeket-völgyeket, a kihelyezett kaptárakat vizsgálandó, s ahogy felnőtt, immár dokumentumfilmesként kézenfekvőnek látszott, hogy előbb-utóbb a méhek életéről is készül majd egy film általa. A film elkészítéséhez szomorú apropót az adta, hogy családjában már csak egyetlen férfi foglalkozik méhészettel, az idős, kissé sánta nagybátyja, aki ráadásul semmi biztatót nem tud mondani e szép és fontos szakma jövőjéről. Az utóbbi évtizedekben a világ méhállománya a töredékére zsugorodott, titokzatos kórok, kártevők tizedelik e szorgos rovarokat, miközben az ipari méhészet genetikailag tenyészti az egyre kevésbé ellenálló, viszont termékenyebb méheket. A tendencia azért is aggasztó, mert a mezőgazdaság igen nagy szegmensénél a méhek végzik el a növények beporzását, így ha a méhek netán eltűnnének a Föld színéről, az élelmiszercélú zöldségeket, gyümölcsöket termelő mezőgazdaság is össze fog zuhanni. Imhoof saját szülőföldjén, az osztrák Alpokban, egy amerikai vándorméhésznél, valamint Kínában és Ausztráliában próbálja felfejteni eme aggasztó problematika velejét, s közben mintegy érthető és látványos módon beavat minket a méhek csodálatos életébe is.

A filmben még pont egészséges arányban keveredik a zöld, környezettudatos szemlélet (viszonylag kevésszer hangzik el, hogy ‘biodiverzitás’, ám annál többször, hogy ‘együttélés’, ‘nem képesek élni egymás nélkül’, stb.) a személyes hangú, szinte baráti eszmecserével, valamint a látványos természetfilmmel. Megoldást persze, nem ad a film, nem adhat, viszont némi kiút azért felsejlik a távolban – az viszont más kérdés, hogy a Föld globális mezőgazdasága ezt az utat választja majd (látunk elrettentő képeket például Kínából, ahol bizonyos területekről az elhibázott, ostoba mezőgazdasági koncepció miatt egyszerűen eltűntek a méhek, helyettük emberek végzik a beporzást…). Elsősorban Attila Boa fantasztikus makrófelvételeinek köszönhetően tényleg szinte beköltözhetünk egy méhkaptárba, máskor pedig felülhetünk egy dolgozó hátára és sziromról sziromra szállva gyűjthetjük az édes nektárt. A filmet Imhoof finoman fanyar, a nem túl biztató mondanivaló ellenére gunyoros narrációja teszi élvezetes és tartalmas, gondolatébresztő időtöltéssé. Asanisimasa: 8/10

Mondják, a határokban éppen az a jó, hogy át lehet járni őket, a szabályokban, hogy megszeghetőek, a törvényekben pedig talán éppen a törvénytelenség a legizgalmasabb (a művészetről beszélünk természetesen). A filmes klisékben is az a jó, ha fel lehet, fel tudjuk őket rúgni, de az igazi mégis az, ha saját formánkra, gondolatainkra szabva adunk új értelmet, új tartalmat nekik.

Nosztalgiafaktor: végtelen

Ótvar nagy filmes klisé a Vissza a múltba!, például. Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne visszakukkantani a múltba, a mai fejünkkel, mai tudásunkkal beleavatkozni a történelem folyásába, kvázi, az akkori jelenbe. Ha megnézhetnénk, hogyan építették a piramisokat, találkozni Jézussal a damaszkuszi úton, megnézni, hogy Buddha tényleg olyan kövér volt-e, vagy akár ötöst adni a kis Hitlernek rajzórán… Izgalmas dolgok ezek, de még izgalmasabbak talán, ha saját múltunkat változtathatnánk meg valahogyan. Megtudhatnánk például, hová tűnhetett a modellvasút mozdonya, amit 10 éves korunk óta hiába keresünk égen, s földön. Megtanulhatnánk például tisztességesen oroszul, amit a valóságban nem tettünk meg a rendelkezésre álló 12 év alatt – milyen jól jönne most egy perfekt orosz nyelvtudás! Nem bénáznánk annyit az első randevúinkon, és egyáltalán az életben, hiszen ma már mindenről tudjuk biztosan, hogyan kellett volna… Nem véletlen, hogy se szeri, se száma az efféle, képzelet-, és múltbéli kiruccanásokat elmesélő filmeknek (stb.), melyek közül néhány méltán vonult be az egyetemes kultúra panteonjába, az őket megillető polcra, míg a többség szintén megérdemelten tűnt el a felejtés feneketlen ködében. Sajnos, ez utóbbi alkotások vannak mindig túlsúlyban, így már sokszor előre sikítunk, amikor azt olvassuk a következő filmről, hogy a főszereplőt a történet elején furcsa trauma éri, minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban…

Vastaps

Aztán megnézzük az adott filmet, és szinte megnyugvással olvassuk, hogy a nem éppen jelentéktelen Locarnói Filmfesztiválon háromezer néző jutalmazta vastapssal azt a filmet, amin az imént mi magunk is, meglepetésre, igen jól szórakoztunk. Pedig Noémie Lvovsky Camille című filmje tényleg nem szól másról, minthogy a címszereplőt a történet elején furcsa trauma ér (jó, konkrétan részeg álomba zuhan egy szilveszteri partin), minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban… Hogy a címszereplő ezúttal egy középkorú, válás előtt álló, mi tagadás, kissé „szitykós” hölgy, aki 16 évesen (de 41 éves „testben és lélekben”) eszmél saját múltjában, abban a gimnáziumban, ahová járt, azok között a diákok, barátnők között, akiket ismert, tehát ez az első hallásra kissé erőltetett, ám banális kis sztori vége-főcíme mégis dörgő vastaps közepette futott ki, az kitűnően mutatja, hogy itt bizony valószínűleg az unalomig ismert klisé felrúgásának esete foroghat fenn.

One-woman-show

Noémie Lvovsky nemcsak rendezte, de írta és címszerepli is a filmet, így a Camille tulajdonképpen egy szerzői film, csak éppen az effélékre oly jellemző önző öntörvényűségének teljes hiányával. Ellenben és viszont, élvezettel merülhetünk el általa a személyesség és őszinteség, valamint az okos nők bölcs szellemességének bűbájában, még akkor is, ha Lvovsky szemérmetlenül lecsalt korából (sz. 1964 dec. 14.) majd’ egy tízest. Annyi baj legyen, még akkor is, ha egy korát meghazudtoló negyvenes nőt viszonylag egyszerűen le lehet leplezni, minden kozmetikai szemfényvesztés ellenére is – főleg, ha szerepe szerint, és amúgy is, szereti a jó bort, pezsgőt, whiskyt és a többi szeszt. A filmen ezek a stiklik azonban főleg vicces közjátékként, szinte ártalmatlan poénként, illetve, más szemszögből nézve, komoly leitmotivként és fontos cselekményszervező dramaturgiai elemként jelennek meg. A borgőzös one-woman-show tehát működik. Értelemszerűen a film elsősorban az idősebb korosztályra fog hatni, hiszen a húszéveseknek nem igazán van még meg az a távlat, ahonnan már vissza lehet révedni valami rég megtörtént eseményre a saját életükből, őket valószínűleg zavarni is fogja Camille bizarr jelenléte 25 évvel korábbi életében, a mostani negyvenesek viszont már pont a célközönség. A film minden kockája (az alapötlet kliséjétől eltekintve) egyedi, eredeti, természetes, megélt és átélt, de legalábbis annak tűnő, hiteles pillanatot mutat. Lvovsky önironikus, okos humora rendszerint rólunk szól, a megidézett kor pedig a mi 16 éves korunkról, a szerelem pedig örök. A lányszobák csicsás tapétáját a falon a nyolcvanas évek popsztárjainak és filmjeinek poszterei fedik el, Kim Wilde és Madonna, Nena 99 Luftballonja és a Flashdance. Flashback-dance. Asanisimasa: 7/10

A vicces az, hogy manapság is nagyjából ugyanúgy legyintünk a francia vígjátékra, mint ahogyan legyintettek több mint ötven évvel ezelőtt a híres új hullámosok, ennek ellenére a francia vígjáték műfaja köszöni, jól van. Mondhatni, örök és elpusztíthatatlan… És néha még tényleg vicces és szórakoztató, mint például ez alkalommal is.

Veled is megtörtént már

Az igazán jó komédiákhoz nem kell túl kacifántos alapszituáció. A legjobbak mindig a lehető legbanálisabb élethelyzetekből indulnak ki, a lehető legátlagosabb szereplőkkel, akikben mindig megvannak a tipikusan rossz és tipikusan jó emberi alaptulajdonságok. A nézőnek magára kell ismernie minden alkalommal, hiszen csak akkor szórakozik igazán jól a vígjátékon, ha valahol saját magát tudja kinevetni, a darab történésein és a színészek játékán keresztül. Csak egy csendes, baráti vacsorára gyűlnek össze a Hogyan nevezzelek című új, francia komédia szereplői is, tehát ezúttal sem keveredünk bele semmilyen extrém, idegen és távoli szituációba. Minden nagyon ismerős, bárkivel, bármikor megeshet, mint ahogy meg is esik. Ma este átjönnek vacsira a bátyámék, a Jocó, meg Putyi, a nejével, főzök nekik, mondjuk kínait. Talán az is megesett, hogy e csendes vacsi alatt véletlenül egy (néhány) üveggel több bor „bontódott fel”, minek következtében a jóllakott, kissé már pityókás hangulatban valaki félreértett valamit, mondjuk, egy rosszul elsütött poént, arra kissé nyersen reagált és már kész is volt a purparlé. E film is nagyjából egy ilyen történetet mesél el, annyi különbséggel, hogy a menü nem kínai, hanem marokkói.

Átlagfranciák

A vacsora szereplői is teljesen hétköznapi, átlagos franciák, az ottani középosztályból. Párizs egyik ódon hangulatú belső kerületében laknak a vacsoraadók, egy régi bérház tágas lakásában, mely telistele van zsúfolva az értelmiségi lét összes kellékével: könyv hátán folyóirat, folyóirat hátán könyv, zongora, több évtizedes analóg hifi-cucc, a falon festmények (vagy reprók), mütyürök, emlékbizgencék és más „porfogók” mindenhol. A konyhában éktelen kupi, nem feltétlenül a vacsoraadás miatt. Látszik, hogy ezt a konyhát rendszeres főzésre használják és nem holmi lakberendező építette be csak azért méregdrágán, mert egy lakásban lennie kell konyhának is. Egy reneszánszra szakosodott egyetemi tanár és egy középiskolában dráma-foglalkozást vezető pedagógus lakik itt két gyermekével (akik már gondosan le is vannak fektetve a vacsora idejére). Hozzájuk jön a feleség bátyja, egy szakmájából fakadóan gátlástalan, nagypofájú alak, aki lehet, hogy azért lett ingatlanügynök, mert már annak előtte, gyerekként is ilyen volt. Később beállít a pali várandós felesége is, aki az újonc szerepét tölti be a társaságban, melynek ötödik tagja az agglegény gyerekkori jóbarát, amúgy harsonás egy szimfonikus zenekarban. Az alapfeszültség adott, bár egyelőre titkolt a házigazda intellektualizmusa (olyan tipikus sznob, akinek elvből nincs tévéje, de a tévéújságot azért járatja…) és a sógor rámenős anyagelvűsége között, ám az első üveg bor, valamint az ínycsiklandozó előételek egyelőre lefoglalnak mindenkit. Aztán, az előétel utáni felfokozott hangulatban elcsattan az ominózus kérdés, hogyan fogjátok nevezni a születendő gyereket? A sógor az ártatlan kérdést egy hirtelen jött ötlettől vezérelve hülye viccel üti el és innen már nincs megállás.

Klasszikus forma, mai ritmusban

A szerkezeti és a dramaturgiai sajátosságait nézve a Hogyan nevezzelek? a klasszikus vígjátéki hagyományokat követi. Nem véletlen az sem, hogy a filmet nézve színpadi előzményekre gyanakodunk: Matthieu Delaporte saját, nagysikerű színdarabját adaptálta vászonra Alexandre de La Patelliére közreműködésével. Öt szereplő egyetlen térben, melyből csak a kissé ügyetlen elő-, és a poén kedvéért is kötelező utóhang szakít ki – ebből a tekintetből szinte majdnem ugyanolyan a darab szerkezete, a tempója, mint ahogyan Polanski minapi, Az öldöklés istene című dolgozatában láttuk, a tartalom, a nyelvezet, a felvetődő problémák azonban természetesen mások. A vacsoravendégek itt is modern, ízig-vérig mai figurák, Delaporte pedig szinte tökéletesen ki is aknázza a bennük lévő lehetőségeket, úgy, hogy közben a nézőket is egyre jobban belevonja a ringlispílbe. Tudjuk, érezzük, és már várjuk a fordulatot, ami természetesen be is következik, azonban nem arra és nem úgy, ahogy arra számítunk. Így mi mást tehetünk, mint röhögünk, de hát nem pont ezért jöttünk? A vacsoracsatát pörgető, jól megírt párbeszédeknek köszönhetően, az öt szerepben parádéznak a színészek. Minden poéngyilkosság nélkül, legyen elég annyi, hogy egy könnyed, szórakoztató, nem feltétlenül agyatlan klasszikus komédiát láthatunk, jobb, ha eredeti francia nyelven (már csak az autentikus hangzókörnyezet végett is). Asanisimasa: 7/10

Lassan hatvan éve már, hogy befejeződött a második világháború, de mi sem mutatja jobban az általa okozott trauma felfoghatatlan nagyságát, minthogy a mai napig készülnek róla érvényes mondanivalóval bíró, a szenvedést és a borzalmat új, eddig filmen soha nem látott aspektusból ábrázoló alkotások. A 20. Titanic Filmfesztivál fődíjas alkotása, a Lore is ilyen…

Hitler kaputt!

A ’45 utáni időszakot természetesen a győztesek diadalittas filmjei, afféle heroikus háborús eposzok uralták. Az olaszok neorealizmusa (pl. Németország, nulla év, Róma, nyílt város, stb.), mely a háború utáni valóság minél pontosabb megfogalmazását tűzte ki céljául, csupán egy igen fontos, ám mindössze egy szűk intellektuális kört érdeklő stílusirányzat maradt. A németeknél elég sokáig kvázi tabu volt a második világháború történéseinek feldolgozása. Ők is jobbára a Navarone ágyúit, a Leghosszabb napot és társaikat nézték (az ország keleti, kommunista irányítású részében pedig ezek szovjet megfelelőit). Aztán ahogy kifutottak a hősies háborús eposzok, megjelentek a különféle zsánerek, háborús krimik, akciófilmek, a háborús komédiák, vagy olyan bizarr, abszurdba hajló hangvételű, művészi igényű dolgozatok, mint A 22-es csapdája. Ez utóbbi már kísérletet tett a háború egyfajta magasabb igényű, globálisabb meghatározására, messze túllépett az események, illetve háborús történetek többé-kevésbé hiteles elmesélésén. Igen érdekes, hogy talán a legnagyobb borzalomról, a holokausztról viszonylag sokáig nem készültek filmek… Ez is csak azt mutatja valószínűleg, hogy mennyire nehéz szembenézni a háború igazi, torz, borzalmas, semmi emberit, semmi hősiest nem mutató arcával. Az olaszok neorealista hagyományain nevelkedett orosz(szovjet) filmesek kezdtek talán először nyíltan beszélni erről a torz arcról filmjeikben, illetve a nyolcvanas évektől megjelenő német második világháborús filmek martak bele először mélyen e témába. Az igazán érdekes, valódi mondanivalóval bíró filmek jóval a háború befejezése után, nagyjából az elmúlt húsz évben születtek meg. Legutóbb például ez a német-angol-ausztrál koprodukcióban készült Lore.

Anyátlanul, apátlanul

A film egy, a háború utolsó napjaiban fogságba esett német náci tiszt családjáról szól, akiket anyjuk egy eldugott schwarzwaldi faluba vitt a minden bizonnyal bekövetkező bosszúhadjárat elől. A szülőket rövidesen letartóztatják, a három kisfiú (egy ikerpár és egy csecsemő), valamint náluk alig idősebb nővérük a 17 éves Lorera (Saskia Rosendahl) marad. A film valójában egy külső és belső roadmovie. Lore a náci eszmék bűvöletében nőtt fel, felnézett szüleire és Hitlerre, feltétel nélkül hitt bennük. A kisebb gyerekek is őszinte szeretettel viszonyultak valójában háborús bűnös szüleikhez, még a háború alatt is jólétben, gazdagságban éltek, ezért megdöbbentő volt számukra a szembesülés a vidéki, egyszerű németek nyomorúságával, a szinte letargikus közönnyel, az éhezéssel és az életösztön vezérelte önzéssel. Szüleiket elvesztve, Lore a hamburgi nagymamához viszi a gyerekeket. E hosszú, 900 km-es úton tapasztalják meg a háború sújtotta, szövetségesek által szétszabdalt Németország valódi arcát – ez gyalogos menekülés képezi a film effektíve cselekményét. Lore és a gyerekek közben többször is drámai helyzetbe kerülnek, melyből egy hozzájuk csapódó, zsidó útlevéllel rendelkező fiú (Thomas – Kai-Peter Malina) segíti ki őket, a még mindig hithű náci Lore legteljesebb elképedésére, és kezdeti merev ellenkezése dacára. Az út során azonban a szűkszavú, de határozott és életrevaló fiúhoz egyre közelebb kerül, Loreben megváltozni kezd minden, mit addig megtanult, amiben addig hitt. Ez a film belső utazást jelentő rétege.

Hatás-ellenhatás

Az ideológiáktól, téveszméktől feltüzelt és háborúba űzött vesztesek sorsáról mesél minden naturalisztikusan ábrázolt borzalma ellenére tipikusan női, lírai filmjében az ausztrál Cate Shortland. Minden gyűlölet, minden rosszakarat visszacsap előbb-utóbb a gyűlölködőre, ez alól nem mentesít semmi sem. Sem a gyermekien tiszta hit, ha az rossz felé irányul, sem a biztosnak hitt tudás, semmi. A fizika alaptörvényei érvényesek társadalmi kontextusban is. A kissé durvára, élesre, szilánkosra vágott filmben szuggesztív, szinte személyes képi világban, éteri zenei környezetben, de stabil, szerves egységként jelenik meg a kétféle, külső és belső utazás. Saskia Rosendahl eszköztelenül, csupán tekintetével, tétova gesztusaival lopja bele a nézőt Lore figurájába. Szinte szavak, hosszú, zaklatott vagy szenvedélyes monológok nélkül éljük át egész addigi életét a feje tetejére állító dilemmáit, s mindazt a borzalmat, amit át kellett élnie neki és testvéreinek. Eközben a nélkülöző, szétbombázott, megszállt országon átkelve a saját szemünkkel is látjuk a háború szörnyű nyomait, melyek minden fizikai romboláson túlmenően, az emberek lelkében okozott soha helyre nem hozható pusztulást. Kontrasztként zöldellő, virágos rétek, lankás dombok és vadregényes völgyek, madárcsicsergés, hajnali harmatban csillogó levelek és ébredező pillangók hirdetik a természet emberfeletti, teremtő hatalmát… Asanisimasa: 9/10