asanisimasa

Ha lettek volna bizonyos kétségeink e cím kapcsán, a film első képei elég gyorsan eloszlatják azokat. Ez a Teddy mackó, a jó hangos szigorral ránk dörrenő 12 éves korhatár ellenére, nem lesz mesefilm. Komor, fekete háttéren, szigorú hangulatú betűtípussal (talán Times New Roman, nem tudom, de valami hasonló) jelenik meg a film címe, rendezője, gyártója, s az összes ilyenkor szokásos információ – így azonban mesefilm nem kezdődik. Aztán úgy tényleg nem, ahogy folytatódik: egy szemlátomást ostoba, festett szőke nő kanalaz valami nagyon bio, nagyon fitnesz kaját egy pohárból, vele szemben egy barázdált, kemény arcú férfi bámul unatkozva (nem a nő mellét, csak a nyakláncát). Aztán oldalról látjuk őket, ahogyan Robert De Nirót és Al Pacinót sohasem a Szemtől szembe-ben (csak a standfotón), és látjuk, hogy a pasas kb. háromszor akkora, mint nő. Nyilvánvalóan az előbbi lesz majd a mi Teddy macink.

Pontosabban Dennis (Kim Kold) nem is a mi macink, hanem filmbéli anyjáé, a pici, törékeny özvegyasszonyé, aki viszont saját, kizárólagos tulajdonának tekinti a 38 éves, sokszoros testépítő bajnokot (az őt alakító Kold a valóságban is testépítő bajnok), amit az látszólag csendes belenyugvással el is fogad. Dennis azonban szenved a magánytól és szerelemre vágyik. Amikor egyik, férfiasságában nem kifejezetten vonzó családtagja feleségül vesz egy Thaiföldről származó lányt, ő is kedvet kap a kalandhoz. Anyjának azt hazudja, hogy versenyre utazik, azonban őt hamarosan Pattayán látjuk viszont.

Többször jártam már Thaiföldön, így nagyjából képben vagyok az ottani hírhedt szexturizmusról, annak ellenére, hogy én magam sohasem vettem igénybe efféle szolgáltatásokat. Ráadásul, éppen ezért hagytuk ki Pattayát, mint ahogy Bangkok Patpong néven ismert vöröslámpás negyedét is, mert nem érdekelt az ország ezen oldala. Önmagukat áruló thai lányokat, fiúkat és e kettő kombinációit azonban mindenhol láttuk, és nem tudtuk megúszni a minden teraszon ott terpeszkedő hájas, szeplős, de főleg randa nyugatiak gusztustalan látványát, kivétel nélkül a mellettük unatkozó kifizetett, kikent és kifent helybéliekkel. Nem titok, hogy sok gazdag és kevésbé gazdag nyugati (és amerikai, és ausztrál) férfi, aki otthon nem talált magának nőt (mert randa, mint a bűn, mert a karrier, a munka előbbre való a feleségkeresésénél, stb.), az Thaiföldön vesz magának egyet, amit otthon jó esetben normális feleségnek, de sokszor csupán rabszolgának, ágymelegítőnek és szexuális segédeszköznek tart. Az érem másik oldalán viszont az áll, hogy bármennyire gusztustalan ez a nyílt emberkereskedelem, ezek a lányok (olykor fiúk) szinte kizárólagosan nyomorúságos észak-thaiföldi falvakból származnak, számukra egy nyugati férj egyértelműen a főnyereményt jelenti, történjen vele bármi az idegen országban, az érte kapott pénz pedig az otthonmaradóknak jelenti az életet, hosszú időre. Egész egyszerűen más esélyük nincs ezeknek a szegény sorsú thaioknak sorsuk jobbítására, minthogy ráakaszkodnak egy nyugatira és az hátha elviszi őket innen…

Szóval, ott tartunk, hogy Dennis megérkezett Pattayára és már az első estén belecsusszan az imént tárgyalt szexiparba, az otthoni rokon ajánlásai és kapcsolatai révén. De a dolog nem működik, hiszen a férfi bármilyen hatalmas, és brutális kinézetű, ő szerelmet és társat keres, nem pedig olcsó szexet. Nem véletlen tehát, hogy hamarosan egy edzőteremben látjuk viszont, ahol viszont ismeri a “dörgést”, sőt, még őt, a bodybuilder bajnokot is felismerik…

A Teddy mackóval bemutatkozó és rögtön a független filmek legnívósabb bemutatkozási helyszíneként ismert Sundance Fesztivál versenyprogramjába is bekerülő dán Mads Matthiesen tulajdonképpen semmi kunsztot nem csinál, pusztán csak elmesél egy igazi, emberi történetet. Nem cukroz, nem színez, nem kelt túlzón drámai hatásokat, még csak kritikai éllel sem illeti a thai szexturizmus jelenségét (vagy csak nagyon finoman), hanem elmeséli egy ideális, de teljességgel hihető szerelem létrejöttét, egy olyan korban, olyan kultúrkörben, ahol nem feltétlenül reális az ilyesmi – ám éppen ettől lesz hiteles és érvényes erejű. Kim Kold értelemszerűen, színészi eszközeiben is olyan, mint ő maga: darabos, kissé merev, azonban tényleg árad belőle valami játékmackós szelídség, valami ártatlan naivitás. Dennis figuráját így kitűnően megoldja, minden gesztusa eredeti és hiteles, bár az is látszik, hogy igazán az súlyzók között tud csak felengedni. Hozzá hasonlóan meglepően jól játszik thai partnere is (Lamaiporn Hougaard), bár az ő feladata sem több, minthogy egy nyilvánvalóan saját helyzetéhez hasonlóba kell beleképzelnie magát. Viszont a karakterének “finomra hangolásával”, azzal, hogy ezek a thai lányok nem csak gépek, hanem érző emberi lényeg, saját személyes sorssal, élettörténettel, örömökkel és tragédiákkal, és végül is az egész történettel sikerült átugrani a thai szexbiznisszel kapcsolatos sztereotípiák buktatóit. A legproblematikusabb azonban az anya figurája, a történet szempontjából, de színészi értelemben is. Az apró termetű Elsebeth Steentoft aszott ráncai között villogó, hatalmas szemeivel azonban könnyedén hozza ezt a figurát.

Matthiesen filmje mentes minden extremitástól (érvényes hát a 12-es karika is), nem merít sem nagyot, sem túl mélyet – azonban igazságával, tisztaságával, egyszerűségével és optimizmusával mindenképpen figyelemreméltó esemény. Asanisimasa: 8/10

Az édesanyja révén félig magyar származású Olivier Assayas állítólag nem önéletrajzi jellegű, de határozottan megéltnek, hitelesnek tűnő történetelemekből összeállított, laza szövetű, melankolikus és nosztalgikus filmjében politikailag igen érett fiatalok 1971-es érettségijük utáni dilemmáit fogalmazza ma is szerethető, vagy éppen ezért akár gyűlölhető módon.

Assayas

Váltig esküdözött Assayas Május után című filmjének budapesti bemutatója után, hogy a film nem önéletrajz. Ennek némileg ellentmond az a tény, hogy a film 18 éves, rokonszenves főszereplője, Gilles festőművésznek készül, de közben a filmezéssel is kacérkodik – Assayas eredetileg szintén festőnek készült (anyai nagyapja Pólya Tibor szolnoki festőművész volt) és hát ugyanúgy a filmiparban kötött ki, mint azt látjuk. Persze, ez tényleg lehet a valóság tudatalatti beépülése a költői, alkotó képzelet eresztékei közé. A párhuzam mindenesetre gyanús, még ha nem is szégyellnivaló. Azt mindenesetre elismerte, hogy a cselekmény egyéb részleteinek van valóságalapjuk, ami viszont meg is látszik a filmen, a film szemmel láthatóan széleskörű hitelességén. Assayas amúgy a kortárs francia film egyik megbízható figurája. A Párizs, szeretlek! című, igen kedvelt szkeccs film egyik epizódján kívül én kifejezetten bírtam a hírhedt politikai bérgyilkos Carlos életéről készített mini-sorozatot, valamint a Tiszta című elégikus drogdrámát is.

’68

1968 forradalmi hangulatából mi legfeljebb az ukázt hallottuk ki, amely „baráti segítségnyújtásra” Prágába vezérelte a Magyar Néphadsereg illetékes dandárjait, ahol éppen vétkesen szabadon gondolkodó fiatalok fordultak szembe a szocialista államhatalom rideg autokratizmusával. Eközben, a forradalom ideológiákon túlmutató, de mindig az elnyomó hatalom ellen lázadó attitűdjét bizonyítandó, Párizsban éppen hogy baloldali meggyőződésű diákok csaptak össze a De Gaulle jobboldali rezsimjét védő rendőrséggel, iskolai reformokat, de társadalmi változásokat is követelve. Nagy csetepaté lett a vége, melynek visszhangjai a mai napig hallatszanak, a hajdani diákvezérek pedig ma az európai nagypolitika színpadán hallatják hangjukat… ’68 párizsi diáklázadása tehát nem ért véget néhány rendőrkokival és sallerral, még bőven tartott ’71 tavaszán-nyarán is, amikor e film története zajlik. Gilles és barátai afféle anarchista aktivistákként graffitiznek, szórólapoznak, és ha kell, éjjeliőrökkel vagy rendőrökkel küzdenek meg, estéiket sem moziban és diszkóban (mondjuk, akkor még nem volt diszkó…) töltik, hanem kommunisták és más baloldali meggyőződésű értelmiségiek illegális gyűlésein, szórólapokat stencilezve vagy éppen heves vitákat folytatva a „hogyan legyen” témában. És persze szerelmesek is, mert ugye, nincs szabadság szerelem nélkül.

Nem zsáner

A film azonban nem szuszakolható bele egyik szokásos zsánerbe sem, így semmiképpen nem romantikus dráma, vagy vígjáték, mégha a szerelem egyik központi eleme is. Tulajdonképpen, a kronológiát következetes szigorral betartó, egyenes vonalú fejlődéstörténet a film, de minden különösebb drámai ív, hangulati, érzelmi vagy szellemi katarzis nélkül. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Május után érdektelen lenne. Egyrészről Gilles, a központi alak a film cselekményének ideje alatt igen jelentős és igen tipikus szellemfejlődésen megy át, melyet sok hozzá hasonló, szabad és önálló gondolkodást preferáló, saját, igazi útját kereső, vívódó fiatalember átélhetett. Igen jellemző, ahogyan az ebben az életkorban jelentkező természetes kérdésekre adható, első látásra kézenfekvőnek tűnő radikális válaszok hitelüket és értelmüket vesztik, hogyan mélyül el Gilles egyre jobban szíve szerint választott hivatásában és hogyan hoz meg olyan kompromisszumokat, melyek nélkül nem léphet tovább útján. Nagyon szép aztán, és főleg, nagyon személyes, ahogyan a szerelem megjelenik a filmben. Egyszerűek, magától értetődőek, természetesek ezek a jelenetek, melyek néha kacérkodnak a giccsel is, de soha nem csábulnak el. Nem érzem modorosnak azt a szemérmet sem, mellyel Gilles szerelmeinek pikáns részleteit elleplezi Assayas, hiszen más jelenetekben, akár az erőszak explicit képeivel, akár a drogozás különféle módozatainak egzakt bemutatásával, akár mások intim pillanatainak direkt megmutatásával kitűnően ellenpontozza azokat. Kifejezetten üdítő a fiatal színészek sallangmentesen őszinte játéka is. Másrészt pedig a Május után egyfajta elégikus leszámolás is a forradalom illúziójával. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy távolodunk el az izzó hangulatú vitáktól, a féllegális politikai aknamunkáktól, a csendes kertek lugasaiban összehajoló értelmiségi világmegváltásoktól és úgy közeledünk az egyéni döntés felelősségvállalásának „felnőttségének” individualizmusához. E csendes félreállás és a saját út megtalálása mellett egyfajta enciklopédiája is a film a ’68-as eszméknek, kulturális toposzoknak és divatoknak. Szép hosszan mutatja Assayas a mai nézőknek, ergo, a mai fiataloknak az akkoriban fontos könyveket, zenéket, azt a felelős társadalmi szerepvállalást, amely már középiskolás korban is áthatotta az akkori fiatalságot. Gondolom, gondolja: Nekünk nem sikerült, de hátha majd nektek… Asanisimasa: 8/10

Gondolta volna bárki, hogy a szerelem fővárosát éppen az észt nők fogják meghódítani? Persze, minden nemzet szívesen hirdeti magáról, hogy az ő lányai a legszebbek, legszexisebbek, de azért titkon egyetlen férfi sem kételkedik abban, szülessen bármilyen nációba, hogy a magyar lányok a legszebbek… Talán épp ezért nézzük kissé hitetlenkedve e filmbéli két észt hölgy párizsi kalandjait.

Tule Eestis!

Viszonylag kevés hír jut el hozzánk a messzi Észtországból, pedig szép csendben, mióta lerázták magukról a szovjet rabigát, Európa egyik piciny, de törekvő „bezzeg-állama” lettek. A szomszédos, hajdani Szovjetunióhoz amúgy az észteknek sem kulturálisan, sem etnikailag nincs sok közük, közvetlen rokonaik a finnek, hozzájuk hasonlít dallamos nyelvük is. Gazdaságuk is az utóbbi húsz évben a finn modellt követi, gond nincs is nagyon. Nagy szorgalom, sok és tisztességesen elvégzett munka, biztos gazdaság – nagyjából ez a recept. Ennek megfelelően, a nálunk kb. hétszer kisebb lélekszámú országban a mai napig államilag finanszírozott a nemzeti kultúra, és filmek is készülnek a tavaly éppen egy évszázados észt filmművészet keretében. Az észt filmek ráadásul rendre el is jutnak hozzánk, azonban azokat csak a legelszántabb filmrajongók nézik meg az évente megrendezésre kerülő Észt Heteken (kicsit pikírten fogalmazza, még így is többen, mint otthon…). Pedig, hogy mást ne mondjak, a Priit Pärn neve által fémjelzett észt animációs iskola például kifejezetten világhírű. A játékfilmes mezőnyben jelenleg az egyik legnagyobb név talán Ilmar Raag, aki egy igen kemény filmmel indította pályáját. Ezt láthatták a magyar nézők is: a Karlovy Varyban díjazott Az osztály című dráma a hétköznapi iskolai erőszak tárgykörében játszódó, igen aktuális, megrázó erejű darab. Az ifjúság és a bűn kapcsolata ihlette az Itt voltam forgatókönyvét is, melyet azonban nem ő rendezett. Ezután négy évet várt a következő filmjére, mely azonban az eddigiektől eltérően egy gyökeresen más világba viszi el a nézőit.

Nemzeti összetartás

A kis nemzetekre oly jellemző, erős nemzeti összetartás kritikai igényű illusztrációjaként is felfogható az Egy hölgy Párizsban című romantikus dráma. A film két észt származású nő történetét meséli el, az előbbiekhez képest kissé paradox módon, hogyan szakadnak el saját „észtségüktől”. Frida, a magányos, gazdag, öreg matróna még gyerekkorában disszidált Párizsba, ahol szabados életvitelével keltett kisebb-nagyobb társasági botrányokat, mind az észt kolónia, mind a helybéli, francia férfiak között – mint látjuk, végül igen komoly anyagi előnyökkel járt ez, az öregkori magányosság mellett. A film folyamán részletekben felsejlő élettörténete azonban finom, de találó bírálattal illeti az észt disszidensek összetartását, gondolkodását, melyeket viszont a szabadszellemű Frida semmibe vett. Anne, a történet másik észt női szereplője az ő gondozására érkezett Párizsba, Stéphane, Frida hajdani szeretőjének meghívására. A film fővonulata a házsártos Frida és a szelíd, jóságos Anne kapcsolatát meséli el. Anne büszke „észtségére”. Nem anyagi előnyökért utazott Párizsba, csakis az elvégzendő munka miatt és az otthoni magányosság elől. A hajdani tanulmányaiból fakad még némi romantikus vágyakozás Párizs, a szerelem városa iránt, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy elszakadjon észt gyökereitől. Párizst azonban nem véletlenül tartják a szerelem fővárosának…

Moreau jutalomjátéka

Az Egy hölgy Párizsban elsősorban a francia színészlegenda, a lassan időtlenül idős Jeanne Moreau jutalomjátéka, ő a címszereplő az egyik olvasatban, ő Frida. Akkor járunk jobban, ha miatta nézzük ezt a filmet, mert a másik hölgy, Anne (Laine Mägi) sajnos sokkal érdektelenebb nála. Szinte már fájdalmasan semmilyen, szürke kis nő, ami önmagában nem lenne baj, de a figura színészi értelemben sem tud naggyá lenni. Így marad Moreau, derékficamos csoszogásával és reszelősre bagózott hangjával. A rendező-forgatókönyvíró Raag sem tud igazán mit kezdeni ezzel a romantikusan drámai történettel. Moreau fiatal korában még térdre kényszerített Párizs, de tán fél Európa összes férfiját, de így 90 körül már erre nemigen képes. Ő viszont nem észt. Laine Mägiról viszont képtelen vagyok elhinni bármilyen ellenállhatatlan vonzerőt, hiába mutatja sokszor, sokáig őt Raag, Mägi nem tud mit kezdeni Anne figurájával. Mint nő, nem igazán tud vonzóvá lenni. Csak cserélgeti a kabátokat, de közben nem sugárzik belülről semmi. Így a romantikus háromszög átfogójaként szereplő Stéphane szerepe is kissé kapaszkodók nélkül marad. Sajnos igazán meglepő fordulat sincs a történetben, megy minden, mint a karikacsapás a kezdetektől fogva kiszámítható végkifejlet felé, a tanulság, miszerint az észt férfiak vagy részegek, vagy korlátoltak, de az észt nők, azok csodásak! – ez legfeljebb az észteknek lehet érvényes mondanivaló. Másoknak a film inkább csak uncsi. Asanisimasa: 5/10