20. TITANIC: Az ölés aktusa (The Act of Killing, 2012)

titanic lógóA dán Joshua Oppenheimer dokumentumfilmje minden bizonnyal az idei Titanic egyik legnagyobb hatású filmje lesz – pedig tulajdonképpen véletlenül készült el. A dokumentumfilmest az egyik dán tévé küldte ki a világba olyan koncepcióval, hogy forgasson filmet olyan rabszolgasorban dolgozó munkásokról, akik körülményeik javítása érdekében szakszervezetet alapítanának ott, ahol ezt az uralkodó rezsim amúgy tiltaná. Így jutott el a stáb Indonéziába is, ahol viszont ennél a megbízásnál még érdekesebb, még megrázóbb témába botlott.

Indonézia viszonylag friss ország, ilyen néven futó történelme mindössze a második világháború végétől létezik. Még a nyelve is mesterséges. Függetlenségének kiharcolása után bizonyos Sukarno 1965-ig gyakorolta hatalmát, szovjet támogatással és harsány névleges baloldalisággal gyakorlatilag személyi kultuszt épített ki a Föld harmadik legnépesebb államában. ’65-ben azonban Suharto tábornok vezette jobboldali katonai junta vette magához a hatalmat, s az országban fegyveres szabadcsapatok az ölés aktusagarázdálkodtak a katonai vezetés teljes egyetértésével. A megtorlás brutális volt, 1965 után több millió kommunistát, baloldalit gyilkoltak meg bestiálisan, igen sok olyan embert is, akikre csupán rásütötték ezt a bélyeget. A hatalmat a mai napig ezek a gyilkosok gyakorolják az országban, és kifejezetten büszkék rémtetteikre.

Oppenheimer egy ilyen szabadcsapat vezetőjével, Anwar Congóval, a “Hentessel” készítette el Az ölés aktusa című filmet. Congo saját kezével végzett több ezer kommunistagyanús elemmel, és a filmben széles gesztusokkal, határtalan büszkeséggel és vérfagyasztó részletességgel meséli el a gyilkosságokat. Megismerjük a filmből a helybéli környezetet, körülményeket, hogy hogyan viszonyulnak az ottaniak a majd’ 50 évvel ezelőtti szörnyű történésekre, megismerjük Congo és hithű bandáját a kormányzat részéről tanúsított támogatást, mely a mai nap is folyamatos. Mint dokumentumfilm, eddig igen hagyományosan történnek a dolgok. Oppenheimer nagy ötlete azonban az volt, hogy az amúgy nagy filmrajongó Congót és társait rávette, hogy a kamera előtt játsszák el a tömeggyilkosságokat. Congo, a gyilkos természetesen kapva kapott az alkalmon, felcsatolta protkóját, fejébe nyomta cowboykalapját és olyan lendülettel vetette magát élete filmjébe, mint ahogyan annak idején áldozatai nyakára csavarta a drótot.

A filmezés, mint egyfajta terápia, azonban a nemvárt hatást hozta meg: Congo életében először, így tudott szembesülni tettei szörnyűségével és az őt vizslató kamera előtt omlik össze. Közben azért elkészült a tervezett dicshimnusz is, igazi, látványos indonéz szappanopera-stílben, Congó összeomlásával párhuzamosan viszont már minden erős idézőjelek között értelmezhető. Oppenheimer filmje megdöbbentő, zseniális elemekben is bővelkedő tabló egy valódi tömeggyilkosról, azonban így az általa alkotott groteszk, bizarr portré legalábbis zavarba ejtő. Kínzó kérdések merülnek fel: milyen nép az, aki egy ilyen idiótát a mai napig hagy a nyakán élősködni? Hogyan engedheti ezt meg bárki? Mindazonáltal szépen kirajzolódik a jobb- és baloldali államcsínyek tipikus természetrajza: az ellenzéket minden eszközzel likvidálni, hűbérrendszert kiépíteni, korrumpálni, korrumpálni és korrumpálni. Ismerős, nem?

Kategória: Film, Szemlék, filmfesztiválok
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.