asanisimasa

A gasztronómia és a szerelem tulajdonképpen kézenfekvő összekapcsolása szinte már egy új, önálló alműfajt jelent a romantikus komédiákon belül, annyi példát lehetne hozni rá. Eme friss, svéd darab például, egyfajta fúziós degusztációs menüként, szinte minden eddigiből merít, az összhatás mégis harmonikus, selymes és összetett, minden különösebben bántó utóíz nélkül.

Kezdetben

Az emberiség hajnalán természetesen még nem volt ekkora respektje a táplálkozásnak, mint manapság. Ha volt mit, akkor evett az ember. Ha sikerült vadat ejteni, akkor húst, ha nem, akkor csak bogyókat, magvakat és gyümölcsöket, amit az asszonyok összekapirgáltak. Valljuk meg, ebben a menüsorban még nem sok helyét találjuk annak a varázsos, gyertyafényes, romantikus vacsorának, amit néhány tízezer évvel később, mondjuk egy tengerparti naplementével a háttérben költünk el szívünk hölgyével/lovagjával. Eddig a szinte ragadósan szentimentális pillanatig azonban még sok mócsingos húscafatnak, ízetlen kásának kellett lecsusszanni az ember torkán. Az első jelentéssel is bíró étkezések a valláshoz, illetve a szórakozáshoz kötődnek. A szent áldozatok rituális elfogyasztása bizonyos lelki vagy szellemi tartalommal, míg a háborús győzelmek, vadászatok és egyéb népünnepélyek orgiasztikus lakomái az érzéki, testi bujasággal ruházták fel, illetve társították az addig szimplán szükséges létfenntartásként funkcionáló evést. Az emberi társas kultúra körülbelül a XVIII-XIX. századra jutott el arra a szintre, hogy egy-egy táplálkozás akár intim, bensőséges társasági eseménnyé finomodhasson. Azóta minden romantikus lélek ábrándozik egy gyertyafényes, pezsgős vacsoráról…

Mára azonban

mindez már üzletté is vált, a gasztronómia a kultúra, az idegenfogalmi ipar, az irodalom és például a film szerves részévé vált. Egy fent jelzett kétszemélyes vacsorát bárki, bárhol a világon és bármilyen menüsorral megrendelhet X pénz+áfáért, miközben másutt éppen a mindennapi étkezés hiánya jelent elfogadhatatlan, súlyos problémát. A fejlett, fogyasztásra épülő társadalmakban azonban az étkezés inkább egyfajta életminőség mércéjévé vált, nem csupán a létfenntartás eszköze (holott természetesen az is). A svéd társadalom márpedig igen fejlett és igencsak a fogyasztásra épülő társadalom. Nem véletlenül van annyi Michelin-csillagos és/vagy Gault-Millau szakácssüveges étterem, ahol a tehetős svéd átlagpolgár méregdrága és igen hosszú nevű ételköltemények között vallhat szerelmet élete/estéje párjának, vagy pusztán ízlelgetheti neves séfek műalkotásként funkcionáló ételeit, miképpen egy színházi vagy operaelőadást, egy kiállítást, egy jó könyvet élvez. Az igazi szerelem receptje című svéd film bájos főszereplőjének is minden vágya, hogy egy ilyen éttermet vezessen, végig is járta az ehhez vezető, hosszú utat, minden tudása, tehetsége megvan hozzá, csak a szerencse hiányzik. Egy véletlen, vicces találkozás a rettegett étteremkritikussal azonban talán meghozhatja azt is…

Szerelmi háromszög, családi dráma

A baj csak az, hogy Agnesnek (Rakel Wärmländer), főhősünknek régóta tartó, bonyolult kapcsolata van egy rockzenésszel, akinek étkezési kultúrája (sör és hotdog, ketchuppal) nem igazán passzol Agnes szinte mániákusan szeretett szakmájához, a gasztronómiához. A zenész le is lép hamar egy nagymellű szilikoncicával, éppen akkor, amikor Agnest katasztrofális körülmények között, menő munkahelyéről is kirúgják. A lány bánatában betonrészegre issza magát és tévedésből az egy emelettel lejjebb levő lakásba próbál behatolni, akinek tulajdonosában, egy elfogódott, kissé zavarban lévő fiatalemberben a Lola művésznévre hallgató, rettegett étteremkritikusra ismer. Ismerős a klisé. Teresa Fabrik rendező Kajsa Ingemarsson bestselleréből írt filmje azonban harmonikusan keveri ezt más, máshonnan ismerős klisékkel, a szerelmi három-, sőt majdnem négyszöget Agnes családi szálával idekevert szomorkás drámával, valamint az étteremalapítás, majd majdnem bukás, de aztán a körülmények szerencsés együtthatása folytán mégis felívelő karriertörténetével. Ezen alapanyagokból összeállított, merészen fűszerezett menüsor aztán, némi tejszín hozzáadásával, valamint néhány csepp citromlével (!!!) megbolondítva tartalmazza a címbéli receptet is.

Kóstolás

Ami rögtön szembetűnik, hogy a menü (tehát a film) jól néz ki. Szépen fényképezett ételremekek, valamint IKEA-katalógusból ízlésesen berendezett díszletek között bonyolódik a történet. A skandináv színészek híresen biztos „alapanyagok”. Az itt szereplők nem különösebben markáns jelenségek, de hibát sem találunk játékukban. A bevezető előétel harsány, ritmusos burleszkje után a „primi piatti” kissé bő lére engedett, ízetlen, bár tartalma miatt elengedhetetlen lötty. A „secondi piatti” viszont már hibátlan, mind ritmusában, mind ízesítésében, ízléses és ízes, tökéletes állagú (tehát nem cseppfolyós, de nem is rágós, darabos) romantika. A desszert pedig habos. Az Ízlések és pofonok keveredik itt Bella Martha ízorgiájával, L’ecsó humorával, a végén Csokoládéval. Könnyű, nyári vacsora, ha nem vagyunk túl éhesek. Asanisimasa: 6/10

Michele Placidót színészként ismertük meg, ő játszotta a rettenthetetlen Cattani főfelügyelőt a nyolcvanas évek végeláthatatlan Polip című sorozatában, mely a klasszikus olasz maffia ügyeibe avatta be először a nézők tömegeit. A műfaj igen komoly hatással lehetett rá, ugyanis nem sokkal később, ahogyan a színészből egyszerre csak rendezővé lépett elő, elsősorban ugyanebben a műfajban alkotott: a Bűnügyi regény című bűnügyi tablója például szerintem a modern maffia témájában az egyik legfontosabb, alapvető mű, egyenértékű alkotás Coppola Keresztapa-trilógiájával, ha nem jobb annál.

2012-es francia bérmunkájában, A mesterlövészben (imdb) is marad a bűn témájánál, majdnem a közepéig úgy is érezzük magunkat, mint egy igazi, pörgős, virtigli akció-thrillerben lennénk, amiben nincs semmi tipikusan “francia”, semmi tipikusan “Placidós”. Aztán, amikor már kifelé kellene sodródnunk a történetből, hirtelen szétbomlanak az összebogozódó szálak, és egy óriási polip csápjaiként (bocsánat) ragadják meg rutinból lankadó figyelmünket, az akció-thriller kliséi szertefoszlanak a ködben és a zsánerből film lesz: franciás és Placidós. A cselekmény két ember drámája tulajdonképpen. Kaminski, a hajdani kommandós, mai gyakorló bűnöző (Matthieu Kassovitz) egy bankrablás kapcsán kerül Mattei felügyelő (Daniel Auteuil) figyelmének célkeresztjébe, de a dolgok akkor bonyolódnak össze igazán, amikor kiderül, hogy Kaminski együtt szolgált Mattei fiával egy titkos bevetésben Afganisztánban, ahonnan nem a felügyelő fia jött haza győztesen. Közben a bankrablás többi szereplője is fogyatkozni kezd, és feltűnik egy perverz kéjgyilkos is. Szándékosan fogalmazok homályosan, mert igen érdekesen alakul a film cselekménye, amit érdemes spoilerek nélkül élvezni.

Bár ezúttal szó sincs olyan összegző jellegű tablóról, mint a Bűnügyi regény volt, azért A mesterlövész lényegesen több, mint egy szimpla akció-thriller. Fordulatos, kliséket kerülő (ám valahogy visszakézből mégis megtartó) cselekménye mégis a műfaj élvonalbeli alkotásai közé röpíti, bár a hangsúly a thriller drámai jegyein van, az akciójelenetek inkább érdekesek, mint látványos tűzijátékok. Kassovitz sármos, mint mindig, Auteuil pedig nagyon rendőr. A végkifejlet pici moralizálása a klasszikus “ballonkabátos” francia krimik hangulatát idézi, a mexican standoff viszont ötletes. Egy baja van a filmnek, mégpedig hogy túl rövid, alig 90 perc. Ennek köszönhetően, igen sűrű, masszív, izgalmas alkotás, viszont bőven belefért volna még minimum félóra, ha nem több. A sztoriban van még ennyi tartalék… Asanisimasa: 8/10

Működő kánikulaellenes tevékenység lehet városi körülmények között a nappali moziba menés, feltéve, ha megtehetjük, megengedhetjük magunknak ezt. A Vasember 3. pont jó alkalom erre. Jó hosszú, jó hangos, jó 3D (bár azt utálom), robban, fütyül, süvít Dolby Surroundban, és még szórakoztató is, bizonyos korlátok között.

A harmadik részben effektíve nincs új a nap alatt, a film pont olyan, mint a kettő és az egy, talán csak a Black Sabbath idevágó klasszikus opusza hiányzik. A Robert Downey Jr. (a képen) által harmadszor alakított Marvel-szuperhős, a civilben gazdag feltaláló és dekadens yuppie Frank Stark ezúttal egy Mandarin nevű, hasonló képességű terroristával veszi fel a harcot és győz, mert egy szuperhősnek győznie kell. A sztori azért így uncsi lenne, ezért a cselekmény végig ügyesen játszik a hős sérülékenységével (ez így volt a korábbi részekben is), a szuperpáncél technológiai hiányosságaival, s hasonlókkal, ezért izgulhatunk – ha akarunk és ki tudjuk kapcsolni a bennünk rejlő, filmes tapasztalatokból kifejlődő cinizmusunkat. Hogy ezt ne kelljen megtennünk, nagy segítség ebben a főhős fanyar humora, amely állandó idézőjelek közé helyezi saját magát is, az általa végzett világmegmentő tevékenységet is. Akár saját maga paródiájaként is nézhető a Vasember 3., akár komolyan is – bár akkor azért képzeljük magunkat újra 8-10 éves kiscsávónak. A projektért felelős Jon Favreau a rendezést ezúttal átpasszolta a Kiss, Kiss, Bang, Banggel ügyesen bemutatkozó Shane Blacknek, aki ezt a feladatot gyakorlatilag hibátlanul teljesíti is. Favreau egy vicces cameóban mutatkozik ezúttal, ő játssza Stark buzgó testőrét, aki hamar kórházba kerül és ott sírva nézi a Downton Abbey-t (!!!), miközben gazdája éppen a világot menti meg. Amúgy, ennél a projektnél immár hagyományosan, ismét igen erős a szereposztás: ismét Gwyneth Paltrow (Miss Potts) és Don Cheadle (Rhodes tábornok/War Machine) alakítják a Vasember segítőit, a negatív szerepekben pedig Ben Kingsley és a fiatal Clint Eastwoodra erősen hajazó Guy Pearce látható. Hát így, ilyen ez… Asanisimasa: 6/10

Úgy tűnik, nem szeretik a népek a dél-koreai Park Chan-wook első hollywoodi bérmunkáját, a Stokert. Persze, ha Dél-Koreáról annyi jut eszünkbe, hogy Samsung tévé meg okostelefon, valamint Gangnam Style, akkor a kimchi bizony nagyon ki fog rajtunk fogni. Park Chan-wook nettó legenda otthon készített filmjei (főleg a Bosszú-trilógia) alapján, jelentősége a thriller műfajában mégis legalább akkora, mint volt korábban Alfred Hithcocké, majd David Lynché. Új hangsúlyokat, új ritmust, stílust és finom esztétikát hozott a tomboló, pszichopata őrületbe.

Első amerikai munkájában ugyanezt viszi tovább, én alig látok bármilyen megalkuvásra, fausti bizniszre utaló jegyet, talán az explicit erőszak kevesebb, szemérmesebb, mint otthoni munkáinál, azonban itt is ez a fő mozgatórugó. Csak nem tapicskolunk a vérben. Egy súlyosan pszichopata családot ismerünk meg a történetben, nem spoilerezem, mert friss a film – tehát ez ügyben sincs új a nap alatt.

A film gyönyörű. Még amerikai viszonylatban is ritkán látni ilyen minden pillanatában kitalált, megtervezett, végletesen precíz mesterművet, ami szinte tobzódik az ízlésesen meghökkentő, olykor igen bizarr látványokban. Még Nicole Kidman riasztó sárgára festett hajszíne is a design fontos része – pont ez megy legjobban a ház tapétájához, a lánya lábára szállt pillangó szárnyának színeihez, valamint a vérhez. Hibátlan, szemkápráztatóan szép minden képkocka, mégis ott van végig mindegyikben a balsejtelem, hogy valami szörnyű fog történni – történik is.

A történet az hibája a filmnek, nem mintha nem lenne elég érdekes, megrázó, döbbenetes és nem kicsit beteg, ami kötelező a modern, távol-keleti (ihletű) thrillereknél, Park Chan-wook úgy is meséli, ahogyan szokta – még tán melankolikusabb hangvételben is. Olyan ízlésesen esztétikus körítésben tálalja azonban, hogy a végén (a fordulatok után) mégis kissé kevésnek, illetve üresnek érzem. Csak ennyi? Ennyi.

Kissé szegényes a tartalom ebben a pontos, gazdag, súlyos szimbólumokkal, dermesztő hangulatokkal, utalásokkal és idézetekkel teli formai tökélyben. Mint egy zseniális találékonysággal, fantáziával és tehetséggel megalkotott műszer, okostelefon, használati tárgy, bármi, ami valamiért mégsem jó semmire. Viszont mégis jó kézben tartani, a polcon tudni, birtokolni. Filozófiai viszonylatban természetesen lehetne magyarázatot találni erre is, hogy miért helyezzük gazdagon díszített piedesztálra a súlyosan kongó ürességet, ami még olyan nagyon “keleties” is lenne, de még erről sincs szó, mert ebben az ürességben azért van valami: az őrület káosza. Ami most már gondos csomagolásban megérkezett Amerikába is… Meglátjuk, mi lesz belőle. Asanisimasa: 7/10

Bernardo Bertolucci kilenc év hallgatás után újrakezdve, ott folytatja, ahol abbahagyta: álmodozó fiataloknál. A filmbeli ’én’ egy 14 éves, mai kamasz, aki sajátos módon próbálja kitalálni magának a számára megfelelő életet. A ’te’ váratlanul lép be ebbe a kísérletbe, a fiú régen látott 23 éves nővére személyében, aki heroinfüggőként már túl van mindenen, álmokon és gyakorlatilag az életen is…

Burokban született

Bertoluccinak nem kellett túl nagy utat megtennie, hogy megérkezzen az olasz kultúra élvonalába, hiszen gyakorlatilag beleszületett. Apja a huszadik század egyik nagy olasz költője, lakásukban mindennapos látogatók voltak az ötvenes évek vezető olasz értelmiségének prominens tagjai. Ezek egyike volt Pier Paolo Pasolini, akit annak idején az öreg Bertolucci segített pályáján, a fiatalnak viszont ő nyúlt a hóna alá. Pasolini segítségével (és forgatókönyvéből) szinte még egyetemistaként forgathatta le első filmjét, s innen már nem volt megállás. Bertoluccit beszippantotta a film, gondolatait pedig nagytekintélyű mentorok terelgették: Pasolini mellett nagy hatással volt rá például Jean-Luc Godard. Óriási dózisban kapta a nyugati típusú baloldaliság összes szellemi irányzatát a kommunizmustól az anarchizmuson át egészen a feminizmusig, freudizmusig. Érdekes módon azonban, formai tekintetben messze nem volt olyan forradalmi, mint gondolati, szellemi síkon. Első filmjeiben még volt valami a francia új hullám jellegzetes képi és narratív megoldásainak megidézéséből, a hetvenes évekre azonban mindez kikopott Bertolucci filmjeiből és egy teljesen konform, mainstream, hagyományos és közérthető filmnyelvre állt rá, mely a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy, színes és szélesvásznú, keleti, egzotikus tárgyú tablóiban már legtöbbször mélyen belecsúszott a hollywoodi giccsbe. Érdekes, de egyáltalán nem véletlen, hogy díjakban legelismertebb filmje (Az utolsó császár) is ide sorolandó. A fiatalkori, harcos és hetyke forradalmiság ekkor már régen kikopott Bertolucciból, a történetek egyszerű, romantikus mesékké silányultak, amit a közönség imádata ellenére, a kritikusok fanyalogva kiüresedésnek, kiégésnek hittek. Pedig a kisördög ekkor is ott motoszkált benne, szarvát ki is dugta kaján vigyorral a képén eddigi utolsó filmjében, az Álmodozókban. A ’68-as, forrongó Párizsban játszódó, néha explicit pornográf jelenetekkel is operáló film a szabadság himnusza, egyben leszámolás annak mítoszával.

Bezárult tér

Az élet azonban kegyetlen, hiszen egy betegség kerekesszékbe kényszerítette Bertoluccit, effektíve megfosztva őt kedvenc játékszerétől, a szabadságtól. Depresszió, kilencévnyi hallgatás. Nem véletlen, hogy éppen Niccolo Ammaniti nálunk is kiadott bestsellere ugrasztotta ki apatikus állapotából a mestert, hiszen a gigantikus terekben, emberek tízezreit megmozgató, látványos tablók után igen otthonosan mozog az Én és te szűkös pincéjében, gyakorlatilag mindvégig két szereplő között. Bertolucci kvázi alteregója természetesen Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori), akinek 14 évesen elege lett a világból, és az iskolai síkirándulásról meglógva, saját pincéjükbe vonul önkéntes száműzetésre, könyvekkel, zenéivel, tiltott kajákkal és egy hangyabollyal. Célja, hogy úgy élje életét, ahogy neki tetszik, illetve, hogy kitalálja magának, hogyan tovább. Véletlen találkozása azonban szétcsúszott életű, drogos féltestvérével (Olivia – Tea Falco) megmutatja számára az utat, hogy nem szabad önző módon kirekesztenie magát, saját vélt vagy valós bajaival a külvilágból, hiszen rengeteg ott a tennivaló. Lorenzo számára például Olivia megmentése, mely még a csattanó fatális fordulatával is értelmesebb dolog, mint egyedül hangyákat tanulmányozni egy penészes pincében. Bertolucci számára Lorenzo választása a visszatalálást jelenti az életbe, a művészethez, a filmhez, még akkor is, ha esetleg nem is sikerül remekművet alkotni. Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál – ahogy egy másik történetben javasolja (egy másik) költő. E filmmel nyílik ki újból a tér számára, amibe betegsége, s az abból fakadó rossz gondolatai zárták a filmművészet egyik utolsó nagy „bölényét”.

Más kérdés,

hogy a film végül nem lett igazán jó. Túl rövid ahhoz, hogy Lorenzo fejlődéstörténete látványosan kibontakozzon. Nem látjuk azt a folyamatot, ahogyan Olivia elvonási tünetei alatt (amit amúgy színészileg igen jól megoldott Tea Falco – de hát láttunk már ilyet, sokat), hogy mi módon, hogyan történik meg, nem tudni, de rátalál útjára. A filmvégi tekintete (Antinori itt nagyon emlékeztet a fiatal Mechanikus narancs-beli Malcolm Mcdowellre) mindenestre bizakodásra adhat okot. Az idős Bertolucci szakít tehát a társadalmi elkötelezettséggel, szakít a pszichologizáló attitűddel, szakít a tablófestéssel, realistává és egzisztencialistává vált. Más kérdés, hogy mint művész mit tud ezzel kezdeni, és más kérdés, hogy minket, nézőket ez érdekel-e? Az mindenesetre, sokat elmond a filmről, hogy érzelmi és intellektuális csúcspontját az jelenti, amikor felhangzik David Bowie himnikus Space Oddity-je, olaszul. (Milyen a film? Hmm. Jó a zenéje…) Asanisimasa: 6/10

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az olasz operának egy verizmusnak nevezett irányzata. Aztán, hol volt, hol nem, de az olasz filmnek egyszer biztosan volt egy neorealista vonulata is. E kettő jellemző jegyeiből, valamint a délutáni tévés szappanoperákból, valamint a féktelen, vérbő szicíliai temperamentumból gyúrta össze Daniele Cipri a Ciraulo-család szomorú történetét elmesélő filmjét.

Az a porfelhő, a csizma orránál

A közvélekedés általában az, hogy Olaszország, felülről nézve, kicsivel Róma alatt megszűnik. Ami attól délebbre van, az már „Afrika”. Ez természetesen nem igaz, sőt, bizonyos csúnya sztereotípiákat is felvető, ostoba általánosítás – ám ettől még tényleg tapasztalható egy igen éles, mondjuk úgy, kulturális jellegű határsáv keresztbe az „olasz csizma” bokatáján. Pedig onnan lefelé is „nagyon olasz” dolgokkal találkozhatunk. Hogy messzebb ne menjünk, Nápoly a pizza hazája. Minden város egy külön maffia. Luxusnál is luxusabb nyaralóhelyek, mint Capri, Sorrento, Taormina. De szembetűnőbb a luxusnál a szegénység. A házak vakolata állandóan hullik, a paradicsomszósz és a bazsalikom illata a rothadás édeskés bűzével vegyül. Itt már nem értik meg az emberek az idegen szót, csak az olasz nyelv, észak-olaszok számára is szinte érthetetlen, különböző helyi dialektusait. A házak között, a remegő forróságban húzódó kötélrengetegen száradó ruhák mennyiségéből pontosan lehet következtetni a helyi népesség összetételére, kor és nem szerint. Itt az asszonyok dolga a háztartás, rengeteg a gyerek, és férfiakat pedig a tikkasztó forróság ellenére soha nem látni rövidnadrágban. Zaj, kaotikus közlekedés, ablakokon kikönyöklő, dúskeblű asszonyok kiabálnak, a kávézókban, a piacokon és az utcasarkokon pedig a férfiak társalognak két kézzel, élénken gesztikulálva. (Hogyan lehet elnémítani egy olaszt? Hát úgy, ha lekötözöd a kezeit…) Ez is Olaszország, csakúgy, mint az ismert északi turistacélpontok. Ha észak az olaszok agya, dél a lelke, akkor Szicília a szíve. Az a „porfelhő, a csizma orránál” maga az olaszság esszenciája. Nem véletlenül színhelye e sziget annyi olasz filmnek, a neorealistáktól Tornatorén át e filmig.

Cipri

A Volt egyszer egy családdal nem véletlenül nyert Velencében operatőri díjat (a film jelölve volt az Arany Oroszlánra is) Daniele Cipri, hiszen elsősorban operatőrként jegyzi filmográfiáját, bár rendezett már filmet is. Érdekes módon, mindkét film – egy dráma, valamint egy dokumentumfilm – témája, helyszíne és tárgya Szicília fővárosa, Palermo volt. Az 1962-es születésű olasz filmes természetesen palermói születésű, akit igen mélyen foglalkoztatja szülővárosának élete, és azt a velejéig ismeri is. E mostani filmjének összes kockája bizonyítja hely- és emberismeretét, s a ritkán láthatóan szuggesztív képi világú film igen markáns vizuális élményt is nyújt.

Erős stilizáció

Rendezői munkáját az olasz művészeti örökség realista hagyományainak két világhírű megjelenési formáján alapuló erős stilizációs törekvés jellemzi. Az ún. verizmus (az olasz vero, ’igazság’ szóból) vonulata volt az, amelyik az olasz nyelvű operát kiszakította a technika és az esztétikum bűvköréből és valódi, igaz történetek, problematikák elmesélésére vállalkozott. Mascagni, Giordano és Leoncavallo, valamint Puccini egyes operái a szegény olaszok élete felé fordultak és azt minden romantikus szépelgéstől mentesen próbálták a maga drámaiságában bemutatni. Valamivel több mint ötven évvel később, a második háború végnapjaiban „kirobbanó”, nagy hatású filmes irányzat, az olasz neorealizmus képviselői (De Sica, Rosselini, a korai Visconti, stb.) szintén ugyanezeket a célokat tűzték ki maguk elé, azonban a veristáknál még naturalistább, még egzaktabb modorban. Cipri, bár messze nem operát, operafilmet, és nem is neorealista „dokumentarizmust” csinál e filmjével, mégis gondolatiságában, a megközelítés módjában ezekből merít a palermói Ciraulo-család tragikus történetét elmesélő filmjében. A klasszikus olasz realista örökséget azonban kissé „túlhajtva”, az ábrázolt történetet, annak melodramatikus fordulatait kisarkítva, néha szinte már abszurd színezetben meséli el, a jellegzetes karaktereit pedig már-már szinte groteszk, tragikomikus karikatúrákként rajzolja meg. Bár, természetesen nincsenek áriák, duettek és recitativók a filmben, azért igen erős annak zenei környezete, mely a barokk oratóriumtól a romantikus zenén át a hagyományos, giccses olasz slágerekig terjed, a jelenetek erős ellenpontjaként, illetve aláhúzásaként. Természetesen, kötelező olasz nyelven nézni a filmet, hiszen már az is szórakoztató, ha két olasz férfi, mondjuk a 850-es Fiat karburátorának tisztítási módozatairól vitatkozik, nemhogy komoly élet-halálkérdésekről, mint e filmben is. Bár témája szerint megrázó, tragikomikusra hangolt felhangjaiból fakadóan mégis üdítő, unikális élmény ez a remek film, mely ráadásképpen még komoly tanulsággal is szolgál arra vonatkozóan, hogy mit tehet a szegény emberrel, ha hirtelen ráomlik a gazdagság. Asanisimasa: 8/10

Majdnem a tavalyi év legjobb romantikus komédiája lett (nálam) a Napos oldal, ha nincs az a végkifejlete, ami. Félreértés ne essék, azzal sincs különösebb baj, azon kívül, hogy közhelyes, a happy ending pedig amúgy is kötelező műfaji kellék. Szerintem azonban úgy fityeg a film végén ez a (pici spoiler) táncverseny+satöbbi, mint bicikliző majmon a bohócsipka. Vicces is, szórakoztató is, de talán egy kicsit eltereli a figyelmünket az addig vezető útról, amely folyamán viszont David O. Russell író-rendező kifejezetten markáns hangzatokat pendít meg.

A nagy ötlet az volt, hogy a filmbeli kötelező szerelmespár komoly indulatkezelési problémákkal küzd, annyira, hogy a fiúnak (Bradley Cooper) ez a házasságába és némi kényszergyógykezelésbe került. A lány (Jennifer Lawrence) sem marad el sokban mellette csattogásban és pampogásban, bár más okból, mint a fiú. Bipoláris zavarok, mint fő cselekményszervező tényező egy alapvetően érzelmek parttalan áradására építő műfajban… A film bő kétharmadában Russell (tisztességesen játszó színészei segédletével) ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket, vicces fordulatok, klisékerülő megoldások során jutunk el az elkerülhetetlen végkifejletig. Néhányszor sikerült hangosan felnevetnem nekem is, pedig egyedül néztem a filmet…

Talán látszik ennyiből is, hogy a film nem a romkom műfaj könnyebb végénél ragadja meg a témát, sőt, nem átall még egy pici tanulságot is belecsempészni: van két pohár, az egyik félig tele, a másik félig üres, én vagyok a hülye, ha körülöttem mindenki normális, vagy pedig én vagyok egyedül rendben ebben az őrült világban… Ilyen, és ezekből fakadó dilemmákon táncol keresztül a filmbéli szerelmespár, mígnem őket is eléri jól megérdemelt végzetük. Nyilván nem elég a pszichológiai Phd-hez, de az átlagon azért jóval túlnő ez a film azzal, hogy egyáltalán felvet problémákat is. Mindazonáltal túlzásnak érzem a film 8 Oscar-jelölését, melyből Jennifer Lawrence is legfeljebb meglepetésszerűen laza csípőmozgásával tudott megszerezni egyet. Viszont piros pont a Led Zeppelinért… Asanisimasa: 6/10

Otromba dolog mások tragédiájából viccet faragni, de még otrombább, sőt aljasabb dolog abból hasznot húzni, a katasztrófa természetéből adódó drámai fordulatokat kihasználva népszerűséget, üzletet, sikert kovácsolni. Juan Antonio Bayona számára, úgy tűnik, semmi sem lehetetlen, hiszen A lehetetlen című filmje szinte tapicskol, hempereg és lubickol a 2004-es Andamán-tengeri nagy cunamiban, a zombikként dülöngélő, elveszett családtagjaikat kereső áldozatok között, a végtagokon szakadó hús, reccsenő csontok és szétspriccenő vér, rothadó mocsok és a pusztulás képeiben.

Ráadásul (spoiler), a történet középpontjában álló család, papa, mama, három gyerek túl is éli azt a katasztrófát, amely legkevesebb 150 ezer (de inkább több) ember életét követelte az Indiai-óceán környezetében. Egyszerűen arcpirító az a cinizmus, ahogyan a spanyol rendező kiemel ebből a rettenetből egy, a nyugati nézők értékrendjét, kultúráját képviselő családot, akiknek történetét végigkövetve szépen megríkatja őket, minden tét nélkül, csakis l’art pour l’art, öncélúan és önző módon. Semmi másért, csakis a nézettségért (pénzért, sikerért), mert ha esetleg művészi, intellektuális, vagy más, “magasabb rendű” céljai is lennének ezzel a szenvedéspornóval, azt ebből a filmből sajna nem ismerjük meg.

Elvileg a filmben elmesélt események a valóságban is megtörténtek, bár nyilván picit ki lett minden színezve dramaturgiailag. De fogjuk fel dokumentumdrámának. A cselekmény egyszerű, mint a baltanyél. Ideális családék (Naomi Watts, Ewan McGregor és három kissrác) megérkezik a thaiföldi Phuketre, hogy ott töltsék a karácsonyt, sok ezer más gazdag nyugatival. Idill, minden happy, hófehér homok, aztán jön a hullám, ami visz mindent. Család szétszakad, anya súlyosan megsérül és a nagyfiúval menekül jobbra, apa a két kicsivel balra, s egymást keresik a film végéig, amikor megtalálják. Közben mama majdnem meghal, de aztán mégsem. Ennyi. A gyengébbek bőgnek, az erősebbek mérgelődnek, hogy miért nézi ennyire hülyének őket ez a spanyol.

Tényleg nehéz eldönteni ugyanis, hogy Bayona egy katasztrófahorrort, vagy mit is akart csinálni, mert a történet drámai csúcsai szánalmas kis puklik csupán, ismerve (jártam ott) a helyszínen történt pusztítást, és az említett valódi áldozatok tömegét. Főszerepben így a különböző, igen látványos sérülések, véraláfutások, természetellenes szögben kifacsarodott végtagok, hörgések, jajveszékelések vannak, de izgulni csupán a szétszakadt összetartó család újbóli egyesülése iránt izgulhatunk. Szimpla, egyszerű, ostoba eszközökkel hatásvadászó, gusztustalan történet, melynek legfeljebb annyi köze van a valósághoz, mint Vujity Tvrtkó vagy Kandász Andrea pont ilyen hangvételű és minőségű, gyomorforgató műsorainak. Szegény, jobb sorsra érdemes színészek… Asanisimasa: 3/10

Szerelmes szívek… a tálcán kések, variálhatjuk Szandi régi slágerét e filmet emésztgetve, és akár folytathatjuk is eredetiben: Szerelmes szívek,szerelmes párok, Nem számít más, csak ő meg én. No, meg a karrier, valamint a szerelem elmaradhatatlan gyümölcse, a gyermek sem… Marion Laine nem vacakol sokat, 87 perces filmjében kvázi telibe tenyereli a mainstream női magazinok teljes témaválasztékát, talán a fogyókúra és a horoszkóp kivételével…

Kések, kések

Hogy miért kések, miért tálca? Mert a Nyitott szívvel szerelmespárja történetesen szívsebész és a film cselekménye sok szálon kötődik a hősök foglalkozásához. Értelemszerűen, többször kerül premier plánba egy-egy szike, érfogó, bordaterpesz és sebészeti tálca, miközben a filmbeli szerelmespár éppen egy tőlük csak fizikailag függő beteg szívét gyúrja életre. Az olykor megdöbbentő naturalizmussal megmutatott szívműtétek természetesen csupán egy vékonyka szeletét képezik e film cselekményének, a valódi, a történet szempontjából igazán fontos szívzűrök a szívsebész pár háza táján keresendők.

Poharak

Egy közismert, ám eléggé agyonhallgatott problematika áll a történet origójában, ami a konfliktust is okozza. Természetesen messze nem általánosítható, de azért le sem tagadható jelenség, hogy sok felelős, komoly műtéteket végző sebész nyúl az alkoholhoz az állandó stresszhelyzetet enyhítendő. Én magam is találkoztam évekkel ezelőtt egy harmincas agysebésszel egy buliban, aki a következő koktéllal frissítette magát: két deci tejbe három deci whisky, jól összekeverve. Azt ne mondja nekem senki, hogy egy egészséges alkalmi ivó ilyen bizarr lórúgásokkal szokta magát ellazítani egy könnyed, csevegős házibulihoz… Az illető ráadásul nem egy ilyet ivott – hazafelé láttuk is a buszmegállóban beszélgetni sajátmagával. Javier (Edgar Ramirez) negyven körüli szívspecialista, e film férfi főszereplője, szintén nem képes ellenállni a szesz csábításának, ennek ellenére, egyelőre tökéletesen, hibátlanul végzi dolgát és szenvedélyes szerelemben él párjával és kollégájával, Milával (Juliette Binoche). Javier stresszoldó (ez persze, az én tippem, ugyanis a filmből nem derül ki egyértelműen, miért is iszik ennyit a férfi…) iszákossága azonban már lassan a tengerparti kisváros vezető társasági hírévé válik, így a főorvos ideiglenesen eltiltja az operálástól. Javier a „szilenciumot” óriási tragédiaként éli meg, alkoholizmusa minden addigi gátat elsodor. Szakmai féltékenysége Milával való kapcsolatának megromlásához vezet. A szintén negyvenes Mila eközben azonban közös gyermeküket várja…

Szívek

Valami okból a francia forgatókönyvíró-rendezőnő képtelen elszakadni a ’szív’ komplex fogalmától, hiszen eddigi mindkét filmjének címében szerepel e szó, és nemcsak a magyar fordításban: első filmje az Egyszerű szív (Un coeur simple) egy egyszerű lány szélesen áradó, önzetlen, ám viszonzatlan szeretetéről szól, itt még csak átvitt értelemben jelenik meg a szív. Eme második alkotása azonban már szinte teljes egészében kimeríti a szív fogalma körüli teljes asszociációs halmazt, jelen van a szó szoros, egzakt, biológiai értelmében és átvitt, fogalmi értelmében egyaránt. Ráadásul, a szív, mint ikon, mint piktogram, pontosan jelzi a film „skatulyáját” is: romantikus, megható történetek, nőknek, lányoknak, asszonyoknak.

Besame Mucho

A Nyitott szívvel alapvetően egy banális történet, tele közhelyekkel és olyan fordulatokkal, melyek bármelyikünkkel megeshet, megesett, vagy meg fog esni. Két negyven körüli ember szereti egymást, ez olyan szép, ám a munka és a karrier, valamint a szervezet alkohollebontási képességének egyre lassabbá, egyre kínzóbbá válása belepiszkít a románcba… A cselekmény, ezek fényében faék. A végső „fürdőkádas-zuhanyzós jelenet” (direkt fogalmaztam így, hogy ne kelljen spoilereznem) olyan oltári nagy giccs, hogy még az előttem lévő sorban ülő „célközönség” is felsikkantott, mintha napozás közben valaki hideg vízzel fröcskölte volna le őket… A film mégis hat, még az olyan kissé cinikus pasikra is, mint én is, ennek titka az egyszerűsége és őszintesége lehet. Én elhiszem Marion Laine-nek ezt a filmet, fel sem merül bennem, hogy olcsón szeretne hírnevet magának általa, hogy direkte, célzottan törne a célközönség ízlése „alá”. Kifejezetten szépnek találom a közelikkel ügyesen operáló képi világot (Antoine Héberlé), ügyes srác ez a Ramirez is, egyszerre puha és érzelmes, de szenvedélyes latin macsó is. Izzadt pólóban, tüzet adva egy rakodómunkásnak pedig kifejezetten szívdöglesztő. Juliette Binoche pedig a világ egyik legjobb színésznője, senki nem játszik olyan természetesen, mint ő – erről nem nyitok vitát. Ha célközönség lennék, még szeretném is e filmet, így azonban néha mégis unatkoztam, mint amikor Nők Lapját kell olvasnom, mondjuk a fogorvosi váróban, miközben halkan, andalítóan szól a Besame Mucho… Asanisimasa: 6/10

Ilyen világot élünk. Alighogy kitöröltem a blogmasina spam-szűrőjéből az ott felgyülemlett viagra-, vitamin- és antidepresszáns-reklámokat, nekifoghatok beajánlani Steven Soderbergh Mellékhatások című filmjét, melynek fő cselekményszervező eleme az egyik imént említett kemikália, a hangulat- és kedélyjavító antidepresszáns pirula. Nyilván Soderbergh számára is ismerős lehet a civilizált világ egyik legsúlyosabb istencsapása, a depresszió, hiszen mi más motiválna egy papíron ereje teljében lévő, éppen ötven éves filmest, hogy szülinapján mutassa be utolsó filmjét? Merthogy, ez állítólag az, end, konyec, finito, nincs tovább, nem lesz több Soderbergh-film. Még a filmet gyártó produkciós cég neve is erre utal: Endgame, vagyis Végjáték. Nofene.

Pedig a faszi korunk egyik legjelentősebb zsánerfilmese, alig van olyan műfaj, amiben ne próbálta volna ki magát egy-egy minimum erős közepes alkotással, és tényleg többségben voltak a kifejezetten jók. Bár alapvetően kőbe vésett szabályok szerint forgat Soderbergh, mindig pakol a készülő anyagba annyi egyéni, kreatív ötletet, hogy a végeredmény mindig érdekes lesz. Kitűnő a szerkesztési érzéke is, éppen ezért bökkenő egy picit ez a nagy dérrel-dúrral beharangozott pályazáró finálé, aminek józan számítás szerint egy elég nagy durranásnak kellene lennie: a Mellékhatások azonban nem több egy jó közepes thrillernél, mely önmagában nézve természetesen kerek egész, de igen könnyen beleláthatunk egy csomó kihagyott ziccert, amitől lehetett volna hangosabb is, nemcsak ilyen szolid pukkanás.

Én legalább a film közepéig azt hittem, hogy most jól be lesznek támadva a “gaz, világnyomorító gyógyszerkonszernek, akik mérgezik a népet az extraprofit megszerzése érdekében”, mert hát tétje csak annak van, ha Dávid a Góliáttal áll ki meccselni, gyengébb ellenfélt legyőzni nem menő. Jude Law egy pszichológust alakít, aki egy furcsa pszichoszomatikus tüneteket produkáló lányt (Rooney Mara) vesz kezelésbe, néhány öngyilkossági kísérlet után. Végigzongorázza a lánynál az összes, eddig bevált antidepresszánst, de a tünetek nem enyhülnek, mígnem egy új gyógyszert is kipróbál, amit azonban nem várt mellékhatások kísérnek… Igen, itt vártam, hogy belefordulunk valami Erin Brokovich-féle szélmalomharcba, némi etikai példabeszéddel a végén a tudomány felelősségéről, de Soderbergh kreativitása ezúttal is megtréfál – de sajnos, egyáltalán nem biztos, hogy most jól teszi. Egy amúgy igen ötletes, csavaros csalási históriába fullad az egész, amivel csak annyi a baj, hogy nincs benne a továbbiakban semmi különös, csak egy agyafúrt pénzszerzési hadművelet, némi erotikus felhanggal. Érzelmileg súlytalan, gondolatilag egy viccel egyenértékű, intellektuális ujjpattintás, mint bonyodalom. Kvázi blöff.

És még csak túlzottan nem is szórakoztató. Meglehetősen unalmas dialógokkal telik a film, így hamar elkezd nyomasztani, hogy emellett szinte semmi akciót nem látunk. Egyedül Rooney Mara színészi játékát tudom maradéktalanul dicsérni, abban volt spiritusz. Maga a film elég kényszeredett, enervált, közepes darab, nem méltó Soderberghez, főleg nem fináléként. Asanisimasa: 6/10