asanisimasa

Tényleg tele a polc a különböző műfajú, hangvételű, szemléletű és minőségű amerikai filmekkel, melyek a rendőri munka áldozatos felelősségét mutatják be, akár pro, akár kontra. Mi az, ami arra sarkallja a filmest, hogy Hollywood n+1-ik zsarufilmjét megcsinálja? Talán az, hogy társadalmi elvárás, sőt szükséglet, hogy minduntalan felmutassunk egy új hőst, aki közülünk (mármint a hétköznapi emberek közül) való, s bár nem tökéletes, de a rend embere. Aki minket szolgál, minket véd, hogy nyugodtan alhatunk. A zsaru az amerikai folklór egyik fontos archetípusa: az új világot meghódító telepesek békéjének őrizője, a seriff, az igazság bajnoka, a törvény őre. (Vagy nem, de az állítás tagadása is az állítás tényét igazolja.)

David Ayer nem először állítja piedesztálra az amerikai rendőrt (nála speciálisan a Los Angeles-i rendőrt). Az általa elmesélt történetek azonban sohasem tündérmesék, nem hősi eposzok, hanem a realitás talaján biztos lábakon álló valóságszekvenciák, az utcáról felszedett valóság darabjai egy kerek, egész mozaikká összeillesztve. Ezúttal egy rendőrjárőr-páros mindennapi életébe csöppenünk bele, megismerjük életüket, munkájuk lényegi és lényegtelen részeit – melyek egyike fogja képezni a film kvázi dramaturgiai ívét. A történetben nem fog semmi olyan esemény történni, amit eddig ne láttunk volna, akár Ayer egyik-másik történetében, akár más, hasonló filmben, akár a híradókban, vagy a népszerű rendőr-realityshowkban – a film mégis működik.

Ayer rendkívül jól mesél, tökéletesen tudja, honnan hová akar eljutni, és az addig megteendő utat jól be is tudja osztani. Tökéletesen ismeri az utca, a külvárosi bűnbandák törvényeit, természetét, a nyelvet, amit használnak, és ugyanígy van a rendőrök mikrotársadalmával is. Az általa elmesélt történet egyszerre hiteles és hihető, valamint tipikus is. A hitelességhez ezúttal egy mára kissé elcsépelt vizuális nyelvet, a különböző kézikamerák szubjektív nézőpontját alkalmazza, ami nem egy túl jó pont, de ezen az apró nüanszon aránylag gyorsan át tudunk siklani, ahogyan kibomlik a film valódi cselekménye. Igen pontosan megrajzolt karaktereket láthatunk a filmben, de különösen jól teljesít színészileg a főszereplő párost alakító Jake Gyllenhaal és Michael Pena. Az utolsó műszak kissé spoileres címe, és maga a film is mindent elmond, amit már eddig is tudtunk, de mégis érdemes megnézni. Erős film, hiteles figurákkal és megrendítő sorsokkal. Asanisimasa: 8/10

Akár a Lisbeth Salander ikonikus alakjának vezérletével hengerlő skandináv feminista hullám egyik újabb fegyverhordozójaként is ünnepelhetjük ezt a Menekülés című norvég filmet, hiszen (spoiler!) tulajdonképpen ebben is egy erős, fiatal lány harcolja ki a maga igazát, a családját elpusztító és őt is halálosan fenyegető, többségében durva férfiakból álló világban. A bibi csupán annyi, hogy ezt a fenyegető mikrovilágot egy másik nő vezeti – így a végkifejlet véres, és igen kemény feminista belharcban, afféle vadmacskacsatában csúcsosodik ki. Ekkorra már a hímnemnek írmagja sem maradt e földön… (A hogyan tovább lenne igazán érdekes, de ekkor már mintegy 75 percnyi menekülés után vége a filmnek…)

Bár, abban a “rossz” nőben annyi nőiesség volt, mint a büfögő, hortyogó és ébren vérszomjas fütykösös harcosaiban, így a bibit tekinthetjük elhanyagolható is. Győz itt is a nőerő. Amúgy, valamikor az 1300-as évek közepén-végén járunk a filmben, mikor a norvégok lakta földet (mely ekkoriban perszonálunióban volt Dániával, ahol állítólag éppen bűzlött valami, viszont itt meg, ugyanezen forrás szerint, Fortinbras forralt dolgokat), szóval, itt éppen nagy bajok voltak. A vadregényes norvég vidéket sem felejtette ki a Fekete Halál európai turnéjából, ergo, itt is alaposan megtizedelte a népet a pestis. Gyakorlatilag anarchia uralkodott az országban, az erősebb kutya baszott, ölt és elvette mindened. A boszorkánysággal megvádolt, így a rendes emberek közül kiközösített Dagmar (Ingrid Bolso Berdal) is egy ilyen szabadcsapatot vezetett és egy útonállás fennforgása következtében ki is irtotta Signe (Isabel Christine Andreasen) családját. A lánnyal is végzett volna, de elvétette – így Signét rabul ejti, jó lesz lánya mellé játszótársnak. Signét azonban kemény fából faragták és Dagmar lánya segítségével megszökik, ám a menekülés hamarosan bosszúhadjáratba csap át. Ezt meséli el Roar Uthaug minimalista kalandfilmje.

A film tényleg egy minimális díszlettel, eszközökkel és dramaturgiával operáló oda-visszacsapó üldözés, feszes, mint az ázott bőrnadrág a tinédzserfenéken. Emberalkotta épületet alig látunk, talán egyetlen kunyhót, a történet valódi díszlete a valóban látványos norvég táj. Szemmel látható nyirkos, ködös hideg, éles sziklák, csontig hatoló sár, korhadt fa dohos illata. Talán nincs 10 szereplő összesen az egész filmben. Mégis működik, van ritmusa és nem hosszabb, mint amennyi ehhez a picinyke történethez még pont elég. A végén győz az igazság és megszólal a sötét, rideg norvég metálba ágyazott éteri druidaének. Lehet, hogy ez az egész csupán egy túlfejlett videoklip? Asanisimasa: 5/10

No, hát mindennek eljön az ideje egyszer… Dredd bíró is eljött, bár akár maradhatott volna ott is, ahol eddig volt – az érdeklődési körömön kívül. Igen nehezen viselem ugyanis az ilyen ostoba, sőt, kifejezetten furugya meséket, melyek látványos (?), kifejezetten erőszakos, véres jelenetekben tobzódnak, azonban cselekmény annyi van bennük, mint a Boci, boci, tarkában (mégha valójában az is egy igen véres történet). Boci, boci tarka, SE FÜLE, SE FARKA. Bocsánat. Nem mintha különösebb bármi logikai hiba lenne eme amerikai-dél-afrikai-indiai-mittudoménmilyen produkció alkotói által elővezetett mesében, a baj az, hogy egyszerű, mint a vajaskenyér. Nagyjából az átlagos 8-10 évesek szellemi színvonalát üti (alulról) ez az amúgy képregényben népszerűvé vált sztori, ám ehhez képest, a szuperlassított felvételekben a betonon egy kilométeres zuhanás után szétcsapódó emberi arc látványa azért durván R-kategória (18-as karika), az állandó droghasználatról nem is szólva. Oké, a rossz szereplő kenődik szét és a rossz szereplők drogoznak, meg hát a Dragonballz és társai után miről is beszélünk, mint erőszak a képernyőn és a gyermekeink, de akkor is. Dredd bíró intellektusához képest Chuck Norris magányos farkasa akár azonnal meghívást kaphat a Menzára, erkölcsi jogosítványa pedig legfeljebb a Jobbik akciótagozatába jelenthetnek belépőt. Odamegy, szétlő mindenkit és rend lesz. Na, ja.

Egy százötven évvel ezután bekövetkező jövőben játszódik a történet, ahol Boston egybenőtt Washingtonnal, ott él mindenki, mintegy 800 millióan, mert az Államok többi része felperzselt sivatag. Harmadik világháború, vagy ilyesmi. A város falain belül erőszak, gettó, a rendet a bírók tartják fenn, ha nem a helyi maffia. A bírók a jók. Már, a városi vezetés szempontjából, akikről viszont nem tudunk meg semmit. (Tehát, egy minimális cinizmussal beojtott néző akár a drogosoknak, vagy neadjisten, az elnyomott átlagpolgároknak is szurkolhat, és akkor Dredd által is képviselt bírói testület válik a rosszarccá… Hoppá.) De, mint anno a számtanórán, fogadjuk el, hogy Dredd a jó oldalt képviseli. Ettől kezdve indul az öreg, szőrös tökű zsaru és a zöldfülű újonc kliséje, ami lazán és fokozott CGI-használattal megy át egy megfilmesített first-person-shooter játékká. Tehát, boci, boci. Piff-puff, dirr-durr.

A korábbi verzióban legalább Sylvester Stallone viccesen biggyedő alsó ajkán tudtunk röhögni, ez alkalommal azonban Karl Urban (csak nem?) akár rajzolva is lehetne: férfias áll, kemény, de átlagos ajakszerkezet, a többi sisak, tehát mindegy. Színészi teljesítményről tehát felesleges beszélnünk, bár Olivia Thirlby arcát, aki az újoncot alakítja, sokat látjuk. Nyilván, mert ő szép. Viszont nem egy Charlize Theron vagy Scarlett Johansson, hogy említsek színésznőket is a szőke cicus-kategóriából. Pete Travis megrendezte a filmet, nem lehet azt mondani, hogy henyélt közben, mint Sam Peckinpah a Konvoj forgatása idején, azonban a lassított felvételeken való élvezkedésnél értelmesebb dolog neki nem jutott eszébe, ellentétben a részeges klasszikussal. Szóval, piff-puff, dirr-durr. Kurva kevés. Asanisimasa: 2/10

(Ja, ez az a film, amiben állítólag Ákos, a mi, vagyis az ő Ákosuk énekli a betétdalt. ESKÜSZÖM, hogy nem ezért utálom a filmet, bár így utólag baromira nem emlékszem a zenei környezetre, pedig nagyjából fél órája vettem ki a lejátszóból…)

Régen szaladtam bele már akkora gyomrosba véletlenül, mint ez alkalommal. Legutóbb majd’ 15 éve, Lars von Trier Hullámtörése ütött ki ennyire – beprogramoztam a videót, aztán teljesen elfeledkeztem róla több mint egy hétig. Amikor újra videózni szerettem volna, látom, hogy van a magnóban egy kazetta. Mi is ez? És… BAAAANG! Tegnap egészen egyszerűen félrekattintottam, egymás után következett a Dredd 3D és a Jagten, a Dredd bírót akartam, mintegy könnyed zsibbadásnak estére, de A vadászat (eredeti címen: Jagten) indult el… És… ismét BAAAANG!

A vicces, sőt, sorsszerű a dologban az, hogy Thomas Vinterberg alkotta annak a Dogmának első filmjét (Születésnap), melyet ’95-ben közösen indítottak el a Hullámtörést éppen befejező von Trierrel, Dániában. Valami bűzlik Dániában, valami forr, bugyog, erjed. Valami történik. A vadászat természetesen már nem Dogma-film, Vinterberg is régen otthagyta a vezetők nélkül magára maradt mozgalmat (melynek a mai napig készülnek újabb alkotásai, már bőven 100 felett jár a Dogmának minden tekintetben megfelelő, s ezt jelző pecséttel felruházott alkotások száma). A Születésnap óta is készített filmeket, ráadásul igen jókat is, csak éppen nem riszálta tele a médiát, mint hajdani fegyvertársa. Viszont A vadászat önmagában erősebb film, mint von Trier teljes 2000 utáni életműve, tokkal, vonóval, mondom ezt annak ellenére, hogy Dredd bírót akartam nézni…

Hibátlan mű. A terítéken ismét a kívülről jóllakott napközisnek tetsző dán társadalom egyik kisközössége, ezúttal azonban nem egy kiterjedt család, hanem egy kisváros vadásztársaságának értelemszerűen férfiakból álló közössége, a hozzájuk tartozó családtagokkal. A társaság megbecsült tagja Lucas, aki válófélben van feleségétől és egyedül él, viszont bimbózó kapcsolatot ápol Nadjával, a valószínűleg szláv származású bevándorlóval. Lucas szimpatikus, laza, kedves fickó imádja mindenki az óvodában, ahol óvóbácsiként dolgozik, de főleg a kis Klara, Lucas legjobb barátjának, Theo-nak kislánya. Klara rajongása egy nap azonban Lucas életére brutális hatással bíró fordulatot okoz, amikor a férfi határozottan elutasítja a kislány játékosan komoly “szerelmi” vallomását. Klara sértődöttségében azzal vádolja meg a férfit, hogy az illetlen dolgokat művelt vele, pl. megmutatta merev “micsodáját”. Az “egy gyerek sohasem hazudik” liberális, idealisztikus dogmájának engedelmeskedve a közösség kataklizmaszerűen taszítja ki magából a pedofíliával vádolt férfit – az ő kálváriáját meséli el a film, immár teljesen hagyományos filmnyelvben, mentesen mindenféle dogmás trüvájkodástól.

Természetesen, a Dogma kifejezetten a valóság minél teljesebb megragadására íródott, így e filmben nem is lett volna alkalmas Vinterberg céljainak, Lucas emberi drámájának mély, moralizálástól sem mentes bemutatásának, nem mintha a Lucassal történtek nem lennének valóságos dolgok. Csak éppen erről nem szokás beszélni, akit megvádolnak pedofíliával, annak vajmi kevés esélye van a védekezésre. Nálunk is, de még a sokkal szabadabb, toleránsabb Dániában is sima bemondásra, egyetlen tétova bólintásra rásütik az egyik legszörnyűbb, legszégyenletesebb bűn bélyegét bárkire. És ráadásul jogosan is, ha az illető valóban bűnös. Azzal azonban soha, senki nem foglalkozik, Thomas Vinterbergen kívül, hogy mi van, ha történetesen a pedofíliával vádolt felnőtt ártatlan, és valójában éppen ő az áldozata, egy tulajdonképpen piszlicsáré kis gyermekcsínynek…

Lucas bűntelen bűnhődésének története társadalom-lélektanilag tökéletes hitellel bomlik ki a filmben. Vinterberg ügyessége, hogy ezt kvázi, nézőbaráttá tudja tenni, minek eredményeképpen engem is könnyedén a padlóra küldött. Azzal, hogy mindvégig tisztában vagyok Lucas ártatlanságával (bár néha azért, mintegy drámailag, picit ebben is elbizonytalanít…), és szinte vele együtt élem át azt a tehetetlen érzést, ahogy csúszik ki alóla a talaj, ahogyan szinte egyik percről a másikra elvész egész addigi élete, barátai, munkája, minden, ahogy süllyed lefelé a mocsárban, miközben régi barátai még meg is dobálják közben, Vinterberg már manipulál, állásfoglalásra késztet, terel és vezet. Folyamatos önvizsgálatra gerjeszt, minduntalan kérdéseket állít, melyekre lehetetlen helyes, egyértelmű válaszokat adni. Igen, moralizál. De jól teszi, a film működik, mint egy faltörő kos. Még a katartikus zárszó sem hiányzik a végéről…

És igen, a színészek. Itt nem kellett már improvizálni, komoly, felépített szerep Lucasé, melyet Mads Mikkelsen hihetetlen erővel abszolvál. Minden pillanata hiteles, az is, amikor kenyérre lehet kenni, olyan édes, és az is, amikor robban. Kulcsszerepe van az elbűvölő Annika Wedderkoppnak is abban, hogy ez a film így üssön, hiszen Klara “négyévesen csábító” ártatlanságát is hihetően kellett megjelenítenie. Óriási erejű, tényleg gyomorszorító a film, mely kényelmetlen témában, kényelmetlen igazságok megfogalmazására is vállalkozik, bizonyítva egyben azt is, hogy a különféle dogmák pusztán önkényesen meghúzott béklyók csupán, nem pedig az igazság, a valóság megragadásának feltételei, vagy módszerei. Asanisimasa: 10/10

Annyira kézenfekvő, hogy szinte szégyellem is behúzni az e filmre kapásból benyöghető közhelyet: a 360 bizony nem más, mint egy tökéletes kör. Így van ez, még akkor is, ha e körbe nem nagyon fér több, mint amennyit színvonalasabb női magazinok párkapcsolatok-rovatából össze lehet ollózni néhány hét, esetleg hónap alatt…

A szinte geometrikusan precíz forgatókönyv nem holmi önjelölt zseniként nyomuló újdondász műve, Peter Morgan neve mellett sok nagyszerű film áll már, melyek színvonalához illik ragaszkodni. A 360 sztorija gyakorlatilag több kis önálló történet simán, görcs- és csomómentesen egymásba fűzött karikája, ráadásul a történetek szereplői is átnyúlnak egymás epizódjaiba, így képezve gyönyörű mintát, valami olyasmit, mint amit kislányok szoktak fonni szalmaillatú, meleg nyarakon a pitypang szárából (egy szebb világban). A körkörös dramaturgiai szerkezet természetesen nem valami korszakalkotó ötlet, láttunk sok hasonlót már, de Morgan műve annyira hibátlan, hogy simán járna érte díjözön. Nem is értem, miért nem kapott még semmit (alkalom lett volna rá, hiszen a film már tavalyelőtt kint volt a piacon…), mikor annyi szir-szart összedíjaznak mindenhol…

A brazil Fernando Meirelles (szintén remek filmográfiával rendelkező, brazil származású rendező!) meg is tudta rendezni Morgan “körtáncát”, egy valódi soknyelvű, multikulti romantikus drámában. Rengeteg helyszínen (Bécs, Párizs, Pozsony, Denver, London és lehet hogy még kifelejtettem valamit) folyik a magányos szívek kavalkádja (mert erről szól a film), rengeteg szereplő között szlovákul, oroszul, angolul, németül, arabul, portugálul és franciául, és a végén cseppet sem csodálkozunk, hogy mindenki szót tud érteni a másikkal, mégis mind magányos. Vagy majdnem mind… a film végére ugyanis helyre áll a világ rendje. Olyan színészgigászok, mint Anthony Hopkins (itt látszik igazán, ebben a látszólag piti kis szerepben, hogy mekkora színész ez a bácsi…), olyan tündökletes címlappár (e filmben), mint Rachel Weisz és Jude Law, tökéletesen vegyülnek ismeretlenebb kollégáikkal, senki nem lóg ki az egyenletesen magas színvonalú játékból. A tanulság? Semmi különös, tudja úgyis mindenki – mégsem árt ismételgetni, hiszen magányos szívekből még mindig Dunát lehet rekeszteni. Például meg lehet nézni ezt a 360 című filmet is. Asanisimasa: 7/10