No, hát mindennek eljön az ideje egyszer… Dredd bíró is eljött, bár akár maradhatott volna ott is, ahol eddig volt – az érdeklődési körömön kívül. Igen nehezen viselem ugyanis az ilyen ostoba, sőt, kifejezetten furugya meséket, melyek látványos (?), kifejezetten erőszakos, véres jelenetekben tobzódnak, azonban cselekmény annyi van bennük, mint a Boci, boci, tarkában (mégha valójában az is egy igen véres történet). Boci, boci tarka, SE FÜLE, SE FARKA. Bocsánat. Nem mintha különösebb bármi logikai hiba lenne eme amerikai-dél-afrikai-indiai-mittudoménmilyen produkció alkotói által elővezetett mesében, a baj az, hogy egyszerű, mint a vajaskenyér. Nagyjából az átlagos 8-10 évesek szellemi színvonalát üti (alulról) ez az amúgy képregényben népszerűvé vált sztori, ám ehhez képest, a szuperlassított felvételekben a betonon egy kilométeres zuhanás után szétcsapódó emberi arc látványa azért durván R-kategória (18-as karika), az állandó droghasználatról nem is szólva. Oké, a rossz szereplő kenődik szét és a rossz szereplők drogoznak, meg hát a Dragonballz és társai után miről is beszélünk, mint erőszak a képernyőn és a gyermekeink, de akkor is. Dredd bíró intellektusához képest Chuck Norris magányos farkasa akár azonnal meghívást kaphat a Menzára, erkölcsi jogosítványa pedig legfeljebb a Jobbik akciótagozatába jelenthetnek belépőt. Odamegy, szétlő mindenkit és rend lesz. Na, ja.

Egy százötven évvel ezután bekövetkező jövőben játszódik a történet, ahol Boston egybenőtt Washingtonnal, ott él mindenki, mintegy 800 millióan, mert az Államok többi része felperzselt sivatag. Harmadik világháború, vagy ilyesmi. A város falain belül erőszak, gettó, a rendet a bírók tartják fenn, ha nem a helyi maffia. A bírók a jók. Már, a városi vezetés szempontjából, akikről viszont nem tudunk meg semmit. (Tehát, egy minimális cinizmussal beojtott néző akár a drogosoknak, vagy neadjisten, az elnyomott átlagpolgároknak is szurkolhat, és akkor Dredd által is képviselt bírói testület válik a rosszarccá… Hoppá.) De, mint anno a számtanórán, fogadjuk el, hogy Dredd a jó oldalt képviseli. Ettől kezdve indul az öreg, szőrös tökű zsaru és a zöldfülű újonc kliséje, ami lazán és fokozott CGI-használattal megy át egy megfilmesített first-person-shooter játékká. Tehát, boci, boci. Piff-puff, dirr-durr.

A korábbi verzióban legalább Sylvester Stallone viccesen biggyedő alsó ajkán tudtunk röhögni, ez alkalommal azonban Karl Urban (csak nem?) akár rajzolva is lehetne: férfias áll, kemény, de átlagos ajakszerkezet, a többi sisak, tehát mindegy. Színészi teljesítményről tehát felesleges beszélnünk, bár Olivia Thirlby arcát, aki az újoncot alakítja, sokat látjuk. Nyilván, mert ő szép. Viszont nem egy Charlize Theron vagy Scarlett Johansson, hogy említsek színésznőket is a szőke cicus-kategóriából. Pete Travis megrendezte a filmet, nem lehet azt mondani, hogy henyélt közben, mint Sam Peckinpah a Konvoj forgatása idején, azonban a lassított felvételeken való élvezkedésnél értelmesebb dolog neki nem jutott eszébe, ellentétben a részeges klasszikussal. Szóval, piff-puff, dirr-durr. Kurva kevés. Asanisimasa: 2/10

(Ja, ez az a film, amiben állítólag Ákos, a mi, vagyis az ő Ákosuk énekli a betétdalt. ESKÜSZÖM, hogy nem ezért utálom a filmet, bár így utólag baromira nem emlékszem a zenei környezetre, pedig nagyjából fél órája vettem ki a lejátszóból…)