Akár a Lisbeth Salander ikonikus alakjának vezérletével hengerlő skandináv feminista hullám egyik újabb fegyverhordozójaként is ünnepelhetjük ezt a Menekülés című norvég filmet, hiszen (spoiler!) tulajdonképpen ebben is egy erős, fiatal lány harcolja ki a maga igazát, a családját elpusztító és őt is halálosan fenyegető, többségében durva férfiakból álló világban. A bibi csupán annyi, hogy ezt a fenyegető mikrovilágot egy másik nő vezeti – így a végkifejlet véres, és igen kemény feminista belharcban, afféle vadmacskacsatában csúcsosodik ki. Ekkorra már a hímnemnek írmagja sem maradt e földön… (A hogyan tovább lenne igazán érdekes, de ekkor már mintegy 75 percnyi menekülés után vége a filmnek…)

Bár, abban a “rossz” nőben annyi nőiesség volt, mint a büfögő, hortyogó és ébren vérszomjas fütykösös harcosaiban, így a bibit tekinthetjük elhanyagolható is. Győz itt is a nőerő. Amúgy, valamikor az 1300-as évek közepén-végén járunk a filmben, mikor a norvégok lakta földet (mely ekkoriban perszonálunióban volt Dániával, ahol állítólag éppen bűzlött valami, viszont itt meg, ugyanezen forrás szerint, Fortinbras forralt dolgokat), szóval, itt éppen nagy bajok voltak. A vadregényes norvég vidéket sem felejtette ki a Fekete Halál európai turnéjából, ergo, itt is alaposan megtizedelte a népet a pestis. Gyakorlatilag anarchia uralkodott az országban, az erősebb kutya baszott, ölt és elvette mindened. A boszorkánysággal megvádolt, így a rendes emberek közül kiközösített Dagmar (Ingrid Bolso Berdal) is egy ilyen szabadcsapatot vezetett és egy útonállás fennforgása következtében ki is irtotta Signe (Isabel Christine Andreasen) családját. A lánnyal is végzett volna, de elvétette – így Signét rabul ejti, jó lesz lánya mellé játszótársnak. Signét azonban kemény fából faragták és Dagmar lánya segítségével megszökik, ám a menekülés hamarosan bosszúhadjáratba csap át. Ezt meséli el Roar Uthaug minimalista kalandfilmje.

A film tényleg egy minimális díszlettel, eszközökkel és dramaturgiával operáló oda-visszacsapó üldözés, feszes, mint az ázott bőrnadrág a tinédzserfenéken. Emberalkotta épületet alig látunk, talán egyetlen kunyhót, a történet valódi díszlete a valóban látványos norvég táj. Szemmel látható nyirkos, ködös hideg, éles sziklák, csontig hatoló sár, korhadt fa dohos illata. Talán nincs 10 szereplő összesen az egész filmben. Mégis működik, van ritmusa és nem hosszabb, mint amennyi ehhez a picinyke történethez még pont elég. A végén győz az igazság és megszólal a sötét, rideg norvég metálba ágyazott éteri druidaének. Lehet, hogy ez az egész csupán egy túlfejlett videoklip? Asanisimasa: 5/10