asanisimasa

Valahol a mi drága kis Mikrobink találkozik Isaac Asimov robot-etikájával, mondjuk Jirí Menzel olvasatában ebben a kis Robot és Frank című moziban. Műfajilag pedig szajréfilmbe oltott utópikus scifi családregény. Aha, katyvasz, mondod és végül is, mondom én is. Viszont legalább szerethető katyvasz.

Frank Langella (akit általában komoly zsaruként, rohadék politikusként vagy éppen segédmaffiózóként, fontos karakterszerepekben szoktunk volt látni régebben) ezúttal egy idősödő betörőt alakít, aki egy közeljövőben bekövetkező, nyomokban már ma is ismerős szép, új világban nem találja helyét – ezért gondoskodó fiacskája egy robottal ajándékozza meg, hogy annak végtelen türelme segítse át őt az öregedés nehéz napjain. A robot (neve: robot) amolyan házsártos szolga, Miss Daisy sofőrjének egyik variációja, komolyan veszi hivatását és határozott reformokra készül, de Franket is kemény fából faragták. Vér nem válik vízzé és a vén kecske is megnyalja a sót, lényeg, hogy Frank és a robot rövidesen szuper párost alkotnak, készen egy újabb bravúros betörésre…

Jake Schreier és Christopher D. Ford független-ízű története viszonylag ügyesen fűzi az ismert kliséket, bátran párosítja őket meghökkentő eleggyé, aminek viszont csak a felső rétege ez a betörős-sztori. Van a filmnek egy mélyebben húzódó, kifejezetten drámai vonulata is, ami viszont szinte csak a végkifejletben áll össze előttünk. Ügyes forgatókönyv. Addig azonban kényelmes, sétálós tempóban csordogál a címbéli történet, néha már el is unjuk magunkat, olyan lassan. A negatív karakter (Jeremy Strong) rendkívül idegesítő kis pöcs, de annyira, hogy már majdnem érdektelenné teszi Frank amúgy kedves történetét. Susan Sarandon mindig remek, Langella pedig rutinosan hozza a számára megadatott jutalomjátékot. A robot pedig vicces, majdnem, mint Mikrobi volt. A magyar szinkron viszont pocsék. Összességében kedves, picit megható, így szerethető film a robot és Frank története, bár utólag mintha picit vékonynak tűnne… Közben viszont legalább nem nagyon fáj. Asanisimasa: 6/10

A méhek világába tulajdonképpen beleszületett az osztrák Markus Imhoof, hiszen családja generációk óta méhészettel és méztermeléssel foglalkozik. Csecsemőkora óta zümmögésben él, az anyatejjel szívta magába a méhészkedés csínját-bínját. Ahogy cseperedett, nagyapjával járta a tiroli hegyeket-völgyeket, a kihelyezett kaptárakat vizsgálandó, s ahogy felnőtt, immár dokumentumfilmesként kézenfekvőnek látszott, hogy előbb-utóbb a méhek életéről is készül majd egy film általa. A film elkészítéséhez szomorú apropót az adta, hogy családjában már csak egyetlen férfi foglalkozik méhészettel, az idős, kissé sánta nagybátyja, aki ráadásul semmi biztatót nem tud mondani e szép és fontos szakma jövőjéről. Az utóbbi évtizedekben a világ méhállománya a töredékére zsugorodott, titokzatos kórok, kártevők tizedelik e szorgos rovarokat, miközben az ipari méhészet genetikailag tenyészti az egyre kevésbé ellenálló, viszont termékenyebb méheket. A tendencia azért is aggasztó, mert a mezőgazdaság igen nagy szegmensénél a méhek végzik el a növények beporzását, így ha a méhek netán eltűnnének a Föld színéről, az élelmiszercélú zöldségeket, gyümölcsöket termelő mezőgazdaság is össze fog zuhanni. Imhoof saját szülőföldjén, az osztrák Alpokban, egy amerikai vándorméhésznél, valamint Kínában és Ausztráliában próbálja felfejteni eme aggasztó problematika velejét, s közben mintegy érthető és látványos módon beavat minket a méhek csodálatos életébe is.

A filmben még pont egészséges arányban keveredik a zöld, környezettudatos szemlélet (viszonylag kevésszer hangzik el, hogy ‘biodiverzitás’, ám annál többször, hogy ‘együttélés’, ‘nem képesek élni egymás nélkül’, stb.) a személyes hangú, szinte baráti eszmecserével, valamint a látványos természetfilmmel. Megoldást persze, nem ad a film, nem adhat, viszont némi kiút azért felsejlik a távolban – az viszont más kérdés, hogy a Föld globális mezőgazdasága ezt az utat választja majd (látunk elrettentő képeket például Kínából, ahol bizonyos területekről az elhibázott, ostoba mezőgazdasági koncepció miatt egyszerűen eltűntek a méhek, helyettük emberek végzik a beporzást…). Elsősorban Attila Boa fantasztikus makrófelvételeinek köszönhetően tényleg szinte beköltözhetünk egy méhkaptárba, máskor pedig felülhetünk egy dolgozó hátára és sziromról sziromra szállva gyűjthetjük az édes nektárt. A filmet Imhoof finoman fanyar, a nem túl biztató mondanivaló ellenére gunyoros narrációja teszi élvezetes és tartalmas, gondolatébresztő időtöltéssé. Asanisimasa: 8/10

Mondják, a határokban éppen az a jó, hogy át lehet járni őket, a szabályokban, hogy megszeghetőek, a törvényekben pedig talán éppen a törvénytelenség a legizgalmasabb (a művészetről beszélünk természetesen). A filmes klisékben is az a jó, ha fel lehet, fel tudjuk őket rúgni, de az igazi mégis az, ha saját formánkra, gondolatainkra szabva adunk új értelmet, új tartalmat nekik.

Nosztalgiafaktor: végtelen

Ótvar nagy filmes klisé a Vissza a múltba!, például. Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne visszakukkantani a múltba, a mai fejünkkel, mai tudásunkkal beleavatkozni a történelem folyásába, kvázi, az akkori jelenbe. Ha megnézhetnénk, hogyan építették a piramisokat, találkozni Jézussal a damaszkuszi úton, megnézni, hogy Buddha tényleg olyan kövér volt-e, vagy akár ötöst adni a kis Hitlernek rajzórán… Izgalmas dolgok ezek, de még izgalmasabbak talán, ha saját múltunkat változtathatnánk meg valahogyan. Megtudhatnánk például, hová tűnhetett a modellvasút mozdonya, amit 10 éves korunk óta hiába keresünk égen, s földön. Megtanulhatnánk például tisztességesen oroszul, amit a valóságban nem tettünk meg a rendelkezésre álló 12 év alatt – milyen jól jönne most egy perfekt orosz nyelvtudás! Nem bénáznánk annyit az első randevúinkon, és egyáltalán az életben, hiszen ma már mindenről tudjuk biztosan, hogyan kellett volna… Nem véletlen, hogy se szeri, se száma az efféle, képzelet-, és múltbéli kiruccanásokat elmesélő filmeknek (stb.), melyek közül néhány méltán vonult be az egyetemes kultúra panteonjába, az őket megillető polcra, míg a többség szintén megérdemelten tűnt el a felejtés feneketlen ködében. Sajnos, ez utóbbi alkotások vannak mindig túlsúlyban, így már sokszor előre sikítunk, amikor azt olvassuk a következő filmről, hogy a főszereplőt a történet elején furcsa trauma éri, minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban…

Vastaps

Aztán megnézzük az adott filmet, és szinte megnyugvással olvassuk, hogy a nem éppen jelentéktelen Locarnói Filmfesztiválon háromezer néző jutalmazta vastapssal azt a filmet, amin az imént mi magunk is, meglepetésre, igen jól szórakoztunk. Pedig Noémie Lvovsky Camille című filmje tényleg nem szól másról, minthogy a címszereplőt a történet elején furcsa trauma ér (jó, konkrétan részeg álomba zuhan egy szilveszteri partin), minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban… Hogy a címszereplő ezúttal egy középkorú, válás előtt álló, mi tagadás, kissé „szitykós” hölgy, aki 16 évesen (de 41 éves „testben és lélekben”) eszmél saját múltjában, abban a gimnáziumban, ahová járt, azok között a diákok, barátnők között, akiket ismert, tehát ez az első hallásra kissé erőltetett, ám banális kis sztori vége-főcíme mégis dörgő vastaps közepette futott ki, az kitűnően mutatja, hogy itt bizony valószínűleg az unalomig ismert klisé felrúgásának esete foroghat fenn.

One-woman-show

Noémie Lvovsky nemcsak rendezte, de írta és címszerepli is a filmet, így a Camille tulajdonképpen egy szerzői film, csak éppen az effélékre oly jellemző önző öntörvényűségének teljes hiányával. Ellenben és viszont, élvezettel merülhetünk el általa a személyesség és őszinteség, valamint az okos nők bölcs szellemességének bűbájában, még akkor is, ha Lvovsky szemérmetlenül lecsalt korából (sz. 1964 dec. 14.) majd’ egy tízest. Annyi baj legyen, még akkor is, ha egy korát meghazudtoló negyvenes nőt viszonylag egyszerűen le lehet leplezni, minden kozmetikai szemfényvesztés ellenére is – főleg, ha szerepe szerint, és amúgy is, szereti a jó bort, pezsgőt, whiskyt és a többi szeszt. A filmen ezek a stiklik azonban főleg vicces közjátékként, szinte ártalmatlan poénként, illetve, más szemszögből nézve, komoly leitmotivként és fontos cselekményszervező dramaturgiai elemként jelennek meg. A borgőzös one-woman-show tehát működik. Értelemszerűen a film elsősorban az idősebb korosztályra fog hatni, hiszen a húszéveseknek nem igazán van még meg az a távlat, ahonnan már vissza lehet révedni valami rég megtörtént eseményre a saját életükből, őket valószínűleg zavarni is fogja Camille bizarr jelenléte 25 évvel korábbi életében, a mostani negyvenesek viszont már pont a célközönség. A film minden kockája (az alapötlet kliséjétől eltekintve) egyedi, eredeti, természetes, megélt és átélt, de legalábbis annak tűnő, hiteles pillanatot mutat. Lvovsky önironikus, okos humora rendszerint rólunk szól, a megidézett kor pedig a mi 16 éves korunkról, a szerelem pedig örök. A lányszobák csicsás tapétáját a falon a nyolcvanas évek popsztárjainak és filmjeinek poszterei fedik el, Kim Wilde és Madonna, Nena 99 Luftballonja és a Flashdance. Flashback-dance. Asanisimasa: 7/10

A vicces az, hogy manapság is nagyjából ugyanúgy legyintünk a francia vígjátékra, mint ahogyan legyintettek több mint ötven évvel ezelőtt a híres új hullámosok, ennek ellenére a francia vígjáték műfaja köszöni, jól van. Mondhatni, örök és elpusztíthatatlan… És néha még tényleg vicces és szórakoztató, mint például ez alkalommal is.

Veled is megtörtént már

Az igazán jó komédiákhoz nem kell túl kacifántos alapszituáció. A legjobbak mindig a lehető legbanálisabb élethelyzetekből indulnak ki, a lehető legátlagosabb szereplőkkel, akikben mindig megvannak a tipikusan rossz és tipikusan jó emberi alaptulajdonságok. A nézőnek magára kell ismernie minden alkalommal, hiszen csak akkor szórakozik igazán jól a vígjátékon, ha valahol saját magát tudja kinevetni, a darab történésein és a színészek játékán keresztül. Csak egy csendes, baráti vacsorára gyűlnek össze a Hogyan nevezzelek című új, francia komédia szereplői is, tehát ezúttal sem keveredünk bele semmilyen extrém, idegen és távoli szituációba. Minden nagyon ismerős, bárkivel, bármikor megeshet, mint ahogy meg is esik. Ma este átjönnek vacsira a bátyámék, a Jocó, meg Putyi, a nejével, főzök nekik, mondjuk kínait. Talán az is megesett, hogy e csendes vacsi alatt véletlenül egy (néhány) üveggel több bor „bontódott fel”, minek következtében a jóllakott, kissé már pityókás hangulatban valaki félreértett valamit, mondjuk, egy rosszul elsütött poént, arra kissé nyersen reagált és már kész is volt a purparlé. E film is nagyjából egy ilyen történetet mesél el, annyi különbséggel, hogy a menü nem kínai, hanem marokkói.

Átlagfranciák

A vacsora szereplői is teljesen hétköznapi, átlagos franciák, az ottani középosztályból. Párizs egyik ódon hangulatú belső kerületében laknak a vacsoraadók, egy régi bérház tágas lakásában, mely telistele van zsúfolva az értelmiségi lét összes kellékével: könyv hátán folyóirat, folyóirat hátán könyv, zongora, több évtizedes analóg hifi-cucc, a falon festmények (vagy reprók), mütyürök, emlékbizgencék és más „porfogók” mindenhol. A konyhában éktelen kupi, nem feltétlenül a vacsoraadás miatt. Látszik, hogy ezt a konyhát rendszeres főzésre használják és nem holmi lakberendező építette be csak azért méregdrágán, mert egy lakásban lennie kell konyhának is. Egy reneszánszra szakosodott egyetemi tanár és egy középiskolában dráma-foglalkozást vezető pedagógus lakik itt két gyermekével (akik már gondosan le is vannak fektetve a vacsora idejére). Hozzájuk jön a feleség bátyja, egy szakmájából fakadóan gátlástalan, nagypofájú alak, aki lehet, hogy azért lett ingatlanügynök, mert már annak előtte, gyerekként is ilyen volt. Később beállít a pali várandós felesége is, aki az újonc szerepét tölti be a társaságban, melynek ötödik tagja az agglegény gyerekkori jóbarát, amúgy harsonás egy szimfonikus zenekarban. Az alapfeszültség adott, bár egyelőre titkolt a házigazda intellektualizmusa (olyan tipikus sznob, akinek elvből nincs tévéje, de a tévéújságot azért járatja…) és a sógor rámenős anyagelvűsége között, ám az első üveg bor, valamint az ínycsiklandozó előételek egyelőre lefoglalnak mindenkit. Aztán, az előétel utáni felfokozott hangulatban elcsattan az ominózus kérdés, hogyan fogjátok nevezni a születendő gyereket? A sógor az ártatlan kérdést egy hirtelen jött ötlettől vezérelve hülye viccel üti el és innen már nincs megállás.

Klasszikus forma, mai ritmusban

A szerkezeti és a dramaturgiai sajátosságait nézve a Hogyan nevezzelek? a klasszikus vígjátéki hagyományokat követi. Nem véletlen az sem, hogy a filmet nézve színpadi előzményekre gyanakodunk: Matthieu Delaporte saját, nagysikerű színdarabját adaptálta vászonra Alexandre de La Patelliére közreműködésével. Öt szereplő egyetlen térben, melyből csak a kissé ügyetlen elő-, és a poén kedvéért is kötelező utóhang szakít ki – ebből a tekintetből szinte majdnem ugyanolyan a darab szerkezete, a tempója, mint ahogyan Polanski minapi, Az öldöklés istene című dolgozatában láttuk, a tartalom, a nyelvezet, a felvetődő problémák azonban természetesen mások. A vacsoravendégek itt is modern, ízig-vérig mai figurák, Delaporte pedig szinte tökéletesen ki is aknázza a bennük lévő lehetőségeket, úgy, hogy közben a nézőket is egyre jobban belevonja a ringlispílbe. Tudjuk, érezzük, és már várjuk a fordulatot, ami természetesen be is következik, azonban nem arra és nem úgy, ahogy arra számítunk. Így mi mást tehetünk, mint röhögünk, de hát nem pont ezért jöttünk? A vacsoracsatát pörgető, jól megírt párbeszédeknek köszönhetően, az öt szerepben parádéznak a színészek. Minden poéngyilkosság nélkül, legyen elég annyi, hogy egy könnyed, szórakoztató, nem feltétlenül agyatlan klasszikus komédiát láthatunk, jobb, ha eredeti francia nyelven (már csak az autentikus hangzókörnyezet végett is). Asanisimasa: 7/10

Lassan hatvan éve már, hogy befejeződött a második világháború, de mi sem mutatja jobban az általa okozott trauma felfoghatatlan nagyságát, minthogy a mai napig készülnek róla érvényes mondanivalóval bíró, a szenvedést és a borzalmat új, eddig filmen soha nem látott aspektusból ábrázoló alkotások. A 20. Titanic Filmfesztivál fődíjas alkotása, a Lore is ilyen…

Hitler kaputt!

A ’45 utáni időszakot természetesen a győztesek diadalittas filmjei, afféle heroikus háborús eposzok uralták. Az olaszok neorealizmusa (pl. Németország, nulla év, Róma, nyílt város, stb.), mely a háború utáni valóság minél pontosabb megfogalmazását tűzte ki céljául, csupán egy igen fontos, ám mindössze egy szűk intellektuális kört érdeklő stílusirányzat maradt. A németeknél elég sokáig kvázi tabu volt a második világháború történéseinek feldolgozása. Ők is jobbára a Navarone ágyúit, a Leghosszabb napot és társaikat nézték (az ország keleti, kommunista irányítású részében pedig ezek szovjet megfelelőit). Aztán ahogy kifutottak a hősies háborús eposzok, megjelentek a különféle zsánerek, háborús krimik, akciófilmek, a háborús komédiák, vagy olyan bizarr, abszurdba hajló hangvételű, művészi igényű dolgozatok, mint A 22-es csapdája. Ez utóbbi már kísérletet tett a háború egyfajta magasabb igényű, globálisabb meghatározására, messze túllépett az események, illetve háborús történetek többé-kevésbé hiteles elmesélésén. Igen érdekes, hogy talán a legnagyobb borzalomról, a holokausztról viszonylag sokáig nem készültek filmek… Ez is csak azt mutatja valószínűleg, hogy mennyire nehéz szembenézni a háború igazi, torz, borzalmas, semmi emberit, semmi hősiest nem mutató arcával. Az olaszok neorealista hagyományain nevelkedett orosz(szovjet) filmesek kezdtek talán először nyíltan beszélni erről a torz arcról filmjeikben, illetve a nyolcvanas évektől megjelenő német második világháborús filmek martak bele először mélyen e témába. Az igazán érdekes, valódi mondanivalóval bíró filmek jóval a háború befejezése után, nagyjából az elmúlt húsz évben születtek meg. Legutóbb például ez a német-angol-ausztrál koprodukcióban készült Lore.

Anyátlanul, apátlanul

A film egy, a háború utolsó napjaiban fogságba esett német náci tiszt családjáról szól, akiket anyjuk egy eldugott schwarzwaldi faluba vitt a minden bizonnyal bekövetkező bosszúhadjárat elől. A szülőket rövidesen letartóztatják, a három kisfiú (egy ikerpár és egy csecsemő), valamint náluk alig idősebb nővérük a 17 éves Lorera (Saskia Rosendahl) marad. A film valójában egy külső és belső roadmovie. Lore a náci eszmék bűvöletében nőtt fel, felnézett szüleire és Hitlerre, feltétel nélkül hitt bennük. A kisebb gyerekek is őszinte szeretettel viszonyultak valójában háborús bűnös szüleikhez, még a háború alatt is jólétben, gazdagságban éltek, ezért megdöbbentő volt számukra a szembesülés a vidéki, egyszerű németek nyomorúságával, a szinte letargikus közönnyel, az éhezéssel és az életösztön vezérelte önzéssel. Szüleiket elvesztve, Lore a hamburgi nagymamához viszi a gyerekeket. E hosszú, 900 km-es úton tapasztalják meg a háború sújtotta, szövetségesek által szétszabdalt Németország valódi arcát – ez gyalogos menekülés képezi a film effektíve cselekményét. Lore és a gyerekek közben többször is drámai helyzetbe kerülnek, melyből egy hozzájuk csapódó, zsidó útlevéllel rendelkező fiú (Thomas – Kai-Peter Malina) segíti ki őket, a még mindig hithű náci Lore legteljesebb elképedésére, és kezdeti merev ellenkezése dacára. Az út során azonban a szűkszavú, de határozott és életrevaló fiúhoz egyre közelebb kerül, Loreben megváltozni kezd minden, mit addig megtanult, amiben addig hitt. Ez a film belső utazást jelentő rétege.

Hatás-ellenhatás

Az ideológiáktól, téveszméktől feltüzelt és háborúba űzött vesztesek sorsáról mesél minden naturalisztikusan ábrázolt borzalma ellenére tipikusan női, lírai filmjében az ausztrál Cate Shortland. Minden gyűlölet, minden rosszakarat visszacsap előbb-utóbb a gyűlölködőre, ez alól nem mentesít semmi sem. Sem a gyermekien tiszta hit, ha az rossz felé irányul, sem a biztosnak hitt tudás, semmi. A fizika alaptörvényei érvényesek társadalmi kontextusban is. A kissé durvára, élesre, szilánkosra vágott filmben szuggesztív, szinte személyes képi világban, éteri zenei környezetben, de stabil, szerves egységként jelenik meg a kétféle, külső és belső utazás. Saskia Rosendahl eszköztelenül, csupán tekintetével, tétova gesztusaival lopja bele a nézőt Lore figurájába. Szinte szavak, hosszú, zaklatott vagy szenvedélyes monológok nélkül éljük át egész addigi életét a feje tetejére állító dilemmáit, s mindazt a borzalmat, amit át kellett élnie neki és testvéreinek. Eközben a nélkülöző, szétbombázott, megszállt országon átkelve a saját szemünkkel is látjuk a háború szörnyű nyomait, melyek minden fizikai romboláson túlmenően, az emberek lelkében okozott soha helyre nem hozható pusztulást. Kontrasztként zöldellő, virágos rétek, lankás dombok és vadregényes völgyek, madárcsicsergés, hajnali harmatban csillogó levelek és ébredező pillangók hirdetik a természet emberfeletti, teremtő hatalmát… Asanisimasa: 9/10

Az örvendetesen izmos, és igen jó arányokban strukturált angol film legújabb üdvöskéje ez az Ébredés című mozi, melyben egy súlyos cukorbeteg, de legalább annyira vagány kiscsaj ébred rá az élet valódi, olykor édes és bájos, de inkább zűrös, mocskos, durva és cseppet sem vonzó tulajdonságaira.

Észak-London, kertváros

Az angol film mindig is jellemző érzékenységgel fordult a társadalmi kérdések iránt. Kezdve az ötvenes-hatvanas évek „free cinema” mozgalmától, a társadalomkritikus szemlélet, mint művészi attitűd lett jellemző az angol filmesekre. Szinte mindenkinél megjelent a realista környezetábrázolás megteremtésének igénye, legyen szó akár Mike Leigh- vagy Ken Loach-féle kvázi művészfilmesekről, akár a Danny Boyle-féle mainstreamről vagy Guy Ritchie zsánereiről. Az új évezred első évtizedeiben tovább folytatódott ez a tendencia, új, erős hangú alkotókkal és kiváló filmekkel. Az Ébredést az eddig főleg színházi berkekben forgolódó Rufus Norris jegyzi rendezőként, Daniel Clay hasonló (Broken) című kortárs bestsellere alapján. A fentiek tekintetében talán nem meglepetés, hogy fontos a történet helyszíne: Észak-London, kertváros. A lakópark egyik zsákutcájának végében tulajdonképpen együtt él az angol társadalom egyik szép szelete. Archie (Tim Roth) ügyvédként a tehetős felső-középosztály tagja, nagy autóval, zilált magánélettel. Buckley-ék tipikus kispolgárok, kisautóval – és szintén zilált magánélettel. A három lányát egyedül nevelő, tehát szintén zilált életű, hirtelen haragú Oswald pedig a munkásosztály (anti)hőse. A filmben elmesélt történések ezúttal ugyan nem a társadalmi disszonanciából fakadnak, a kommunikációképtelenség, illetve az egymás iránt tanúsított ellenséges közöny, a bizalmatlanság azonban szépen visszavezethető az eltérő társadalmi osztályok közti nehéz átjárhatóságra. Ez a dinamika, mintegy háttérként, mindvégig látszik is a filmben.

Skunk

Norris viszont nem akar társadalmi tablót festeni, őt Skunk (Eloise Laurence), Archie súlyosan cukorbeteg lánya érdekli, hogyan birkózik meg tizenegynéhány éve minden kíváncsiságával, vágyával, szeretetével és a külvilág viszontagságival, beleértve egyre súlyosbodó betegségét is. A színházi tapasztalat azonban pompásan látszik a filmen. Norris magabiztosan mozog ebben a három lakóház, és közvetlen környezete méretű térben, és biztos kézzel fonja meg Skunk bonyolult kapcsolati hálóját, elsősorban apjával, másodsorban a szűkebb környezetének szinte minden tagjával. Ebben a hálóban aztán tényleg felszabadultan lubickolhat az Eloise Laurence által tényleg elragadóan alakított leányzó. Skunknak környezete minden tagjához van valamilyen viszonya, s tekintve, hogy ez a társaság igen széles társadalmi spektrumból tevődik össze, ezek a kapcsolatok is igen színesek. A történet konfliktusforrása abban áll, hogy a dolgok az életben sokszor másként működnek, mint ahogyan azt egy tapasztalatlan, valójában igen naiv bakfis látja. Márpedig Skunk igen kíváncsi teremtés, így sok mindent meglát, észrevesz és megfigyel. Az így kapott, amúgy is furcsa ismereteket azonban rendre összekuszálja a valóság, melynek természete így érthetetlenné, megfejthetetlenné válik a lány számára és egyre jobban megzavarodik (ami viszont messze nincs jó hatással vércukorszintjére). Buckley-ék kedves, elfogódott fiát rendőrök viszik el, miután a szomszéd Oswald, Skunk szeme láttára, véresre verte. Apja barátnőjének korábbi exe lesz az új osztályfőnöke, akit ezentúl nem lehet tegezni, mint régen. Ricket, Buckley-ék fiát diliházba viszik, nem sokkal ezután Oswald a tanteremben, a gyerekek előtt veri péppé Mike-ot, az exet. Kaotikus, mi? Hát még Skunknak, akire eközben még Oswald penetránsan közönséges lányai is rászálltak: – Addig rúgd, míg fekszik!

Szórakoztatóan megrázó

Igen érdekes formanyelvet talált ki Skunk történetéhez a rendező. Mindvégig Skunk alapvetően vicces, kissé groteszk szemszögéből látjuk a történéseket, azonban a sokkoló fordulatoknál, szinte észrevétlenül visszacsúszunk az időben és megmutatjuk az adott eseményt úgy is, ahogyan az valójában zajlott. Így mi nézőként teljesen képben vagyunk, és azt is látjuk, hogy mennyire nincs képben szegény Skunk. Bár legtöbbször csúnya, brutális és megrázó dolgok történnek a filmben, mégsem borús, lehangoló az általa nyújtott élmény. Skunk és apja kapcsolatának álomjelenetei a lírai szépség tünékenységével, míg Skunk egy vagány lány világra való rácsodálkozásának, és az abból levont következtetések pikírt megfogalmazásával oldják a brutális eseményeket. Közben picit meg is hatódunk a tinédzserszerelem ártatlan tisztaságán, kinevetjük az ostobákat, a végén pedig picit meg is rendülünk – de aztán jó lesz. Asanisimasa: 9/10

Egyszer talán érdemes lenne összegyűjteni, vajon Brian De Palma tisztes filmográfiájában mennyi eredeti ötletet találhatunk… Mindenesetre, erős a gyanúm, hogy nem sokat, de annyit biztosan nem, mint amennyit a rendező nimbusza alapján joggal feltételezhetnénk. E film alapján pedig nyugodt szívvel kijelenthetjük, De Palma nem más, mint egy utánnyomó filmes kisiparos.

Született szeptember 11-én

De Palma 1940. szeptember 11-én született, de távol áll tőlem a számmisztika mindenféle messzemenő következtetésekre való alkalmazása. Így nem gondolom azt sem, hogy De Palma tehetségtelen nímand lenne, hiszen a fillérjeikre oly aggodalommal ügyelő hollywoodi pénzemberek sem adtak volna annyi dollármilliót filmjeinek elkészítésére. Az viszont tényleg szembetűnő, hogy filmjeinek milyen nagy hányada nem eredeti alkotás. Brian De Palma, a remake-király, még akkor is, ha legalább ennyi filmes stílusbravúrt is bemutatott pályáján, elsősorban film noirban és főleg a thriller műfajában. De mindennél többet mond, hogy leghíresebb filmje, A sebhelyesarcú is remake, még ha abban a napnál is fényesebben bizonyítja a remake értelmét, ami nem más, mint korszerűsítés. Éppen ezért furcsa, hogy ha már felújít, korszerűsít, akkor mi felújítandó, mi aktualizálandó van egy 2010-es (francia) filmen, azon kívül, hogy az amerikai nézők híresen nem szeretik a feliratozást, éppúgy, mint a szinkronizálást. A Gyilkos vágyak márpedig bevallottan Alain Corneau Szerelmi bűnök című (nálunk is bemutatott) filmjének hozzávetőleg hű másolata. Jelen esetben, persze enyhítő körülmény De Palmára nézve, hogy a projekt Said Ben Said üzleti ügyességét dicséri elsősorban, hiszen alig két év leforgása alatt, egyszerre két helyre is el tudta adni „portékáját” – ő produkciója mind a két film.

Reklámmarketing

Az üzleti életben nyilván sok múlik a megfelelő marketingen, Ben Said ezt zsigerileg birtokolja is. A szakma minden csínját-bínját ismeri, nyilván ezért is lát ennyi fantáziát egy menő reklámügynökség berkeiben játszódó történetben, melynek éppúgy lényeges eleme egy bizonyos termék marketingstratégiája, mint a szakmai féltékenység, illetve a munkahelyi szexuális zaklatás. A két film lényeges elemeiben szinte teljesen fedi egymást. Gazdag reklámügynökség tulajdonosnője nemes egyszerűséggel lenyúlja tehetséges kreatívjának vibrálóan izgalmas terveit, minek köszönhetően a kreatív munkaerő kreatív módon áll bosszút. Mindkét filmben megvan a szakmai jellegű rivalizáláson túl az erotikus szál is, a történet egésze szempontjából szinte teljesen mellékes, hogy De Palma verziójában ez merészen a leszboszi szerelem forró szenvedélyeiben valósul meg. Bár a személyes szexuális vonzalmak komolyan befolyásolják a cselekmény folyamát, motiválják, egyben hajtják is azt, valódi szerepük azonban nem terjed túl azon, hogy két nő nyelves csókja a filmvásznon, premier plánban, még mindig jobban odakapja az néző szemét, mint egy „normális” smár.

Girlpowerless

Nyilván tudja ezt jól De Palma is, nem véletlenül szerződtette a kreatív Isabelle szerepére A tetovált lányként a feminista mozgalmak leszbikus frakciójának transzparensalakjává vált, egzotikus/érdekes arcú (amúgy „igazi” svéd) Noomi Rapace-t. A film azonban semmiképpen nem fog a Millennium-trilógiához hasonló kultusszá válni, mégpedig több okból. Első, hogy Rapace közel sem olyan izgalmas ebben a szerepben, mint volt jó néhány évvel ezelőtt elemi módon vad, feketébe öltözött, kivarrt punk lánynak, színészi eszközei szegényesek, de a filmbéli karakter motivációi sem igazán „forradalmiak”, értsd ezalatt: követésre nem méltóak, egyszerűek, zsigeriek. A filmbéli leszbi jelenetek tehát ez alkalommal csak a termék fényezését szolgálják, minden mögöttes, vagy felettes üzenet nélkül.

Tetthely helyett

A sztori, most már minden leszbikus máztól eltekintve, nem több egy egyszerű bosszútörténetnél, mely ugyan rendelkezik némi csavarral, izgalommal, azért bennem legalábbis a végén bőven maradtak kérdőjelek: a végkifejlet nem elégített ki, és akkor keveset mondok. De Palma, avatott stílusbűvészként persze, remekül mesél Hitchcock modorában, a film középső két negyede ebben a tekintetben erős is – ám a felvezetéssel, valamint a (nem kívánt) nevetésbe fúló végkifejlettel alaposan melléfogott. A film ritmusa a mai mozikban már kifejezetten lagymatagnak hat, mintha az első Tetthely-széria egyik epizódját néznénk. De ezt a mennyiségű „product placement”-et, amennyit még a kilencvenes évek gyenge magyar komédiái sem bírtak volna el, tényleg nem indokolja semmi sem. Látni sem lehet a filmet a rengeteg alma-, négykarika- és a többi ismert világmárka lógóitól… Asanisimasa: 4/10

A film címe többes jelentést hordoz. Utalhat egyrészt a cselekmény nagy részének helyszínéül szolgáló sűrű belorusz erdőket borító állandó ködre is, de talán sokkal inkább arra a kapaszkodók nélküli, célt és irányokat vesztett, félelemmel és gyanakvással teli lelkiállapotra, melybe kiélezett történelmi, politikai helyzetben, például háborúban kerülnek az azt elszenvedők.

A háború utóélete

Az emberiség történetében talán a legnagyobb sokkhatást mindig is a háborúk jelentették. Nem csoda, hisz’ pusztítás, halál, nyomor kísérte, bárhol tört ki. Ráadásul minél nagyobb volt a háború, annál tovább tartott utána helyrehozni a károkat, pótolni a jobbára pótolhatatlan veszteségeket, egyáltalán, megemészteni és feldolgozni azt az irdatlan lelki, szellemi, érzelmi és anyagi sokkot, amit a háború eredményezett. A legnagyobb háború a történelemben vita nélkül a második világháború volt, nem véletlen, hogy bár hivatalosan már 67 éve vége van, de feldolgozása még mindig tart. A háború utáni években természetesen még mindenki, de főleg a győztesek, bősz igyekezettel mosták a szennyest. Ekkoriban főleg nagy, heroikus háborús tablók készültek, részleges igazságtartalommal. E filmek szinte kizárólag a győző hősöket állították piedesztálra, a vesztesek démonikus ábrázolása mellett. Aztán ahogy telt, s múlt az idő, a hősöket egyre jobban elfelejtettük, és a filmek is inkább arról kezdtek szólni, hogy a háborúnak soha nincsenek hősei, csakis áldozatai… Művészi, filozófiai és etikai értelemben véve az igazán komoly, mérvadó és számottevő filmek ebben az időszakban készültek. Amerikában például Az őrület határán vagy Clint Eastwood Iwo Jima-projektje. Remek német példák a Sztálingrád vagy a Bukás című filmek, orosz (szovjet) részről pedig például a csodálatos Kiskakukk. Minimalista stílusával, szűkszavúságában is fojtó sűrűségével ez utóbbihoz áll talán legközelebb a Ködben című, elsősorban belorusz illetőségű dráma is, de abban kivétel nélkül teljes az összhang, hogy mindegyikre igen jellemző az erősen deheroizáló attitűd. 2013-at írunk, de még mindig van mit mondani a második világháborúról…

Megszállás alatt

A film cselekménye 1942-ben játszódik, egy kicsiny belorusz faluban, melyet nemrégiben szálltak meg a németek, akik a megszállás „menedzselését”, tehát a piszkos munkát a kollaboráns belorusz milíciára bízták. A forgatókönyv nagyjából hasonló, mint nálunk a nyilas uralom idején volt, aki hallgatott és lapított, az élhetett, aki nem, azt felakasztották. A történet három főalakja közül Sushenyát (Vladimir Svirskiy) azzal vádolja a német parancsnok, hogy részt vett egy vasúti szabotázsban, de kiválthatja magát, ha felakasztja a börtönben fogva tartott három partizánt. A férfi azonban makacsul ellenáll, mire a tiszt futni hagyja. Otthonában töri rá az ajtót Burov (Vladislav Abashin), gyermekkori barátja, aki most a partizánokkal harcol a megszállók ellen. Célja, hogy kivégezze Sushenyát, akiről azt hiszi, ő akasztotta fel az ellenállókat. Társával, a kissé ideges külsejű Vojtikkal (Sergei Koleshov) messze az erdőbe kísérik Sushenyát, hogy ott a saját maga által megásott sírba lőjék, ám rajtuk üt egy milícia és Burovot komolyan megsebesítik. A hóhérsággal vádolt Sushenya azonban nyakába veszi gyerekkori barátját és majdnem hóhérát, Burovot és a dolgokról mit sem tudó, megbízhatatlannak, egyben bizalmatlannak tűnő Vojtikkal az ellenséges megszállókkal körülvett sűrű erdőbe veszik magukat, melyet egyre jobban belep a köd…

Adaptált minimalizmus

A Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmet a belorusz Sergei Loznitsa a háborúban ténylegesen szolgált, ennek kapcsán érdemrendekkel is alaposan teleszórt Vasili Bykov hasonló című regénye alapján forgatta le. Szembetűnő az erősen irodalmias narráció. A három szereplő előéletét, személyiségük javát is bemutató blokk, három nagy, masszív flashback-tömbben tagolja az erdőben történő hosszas menekülés magányos „magán-keresztútját”. Az erdőben való, egyre jobban célt, értelmet és reményt vesztő bolyongást csak ritkás, egyszavas mondatokból álló, dörmögésszerű párbeszédek szakítják meg, melyek valódi információt már nem hordoznak a néző számára. Az egész bolyongás egyre nyilvánvalóbban allegória, a háború okozta útvesztés, az egyre jobban beszűkülő, az egyre jobban elállatiasodó tudatállapot, a háborús áldozatok lelkivilágának allegóriája, amikor már a testvérben is ellenséget látunk, amikor ember embernek farkasává válik. Loznitsa ezt az allegóriát lassú ritmusban, hatalmas, szakadatlan drámai ívben mondja fel, mely egyre fokozódó súllyal omlik rá a néző mellkasára, egészen a végtelenül kiábrándító, embertelen végkifejletig, mely lassan tűnik el a megsemmisítő, tejfehér ködbe. Mi ekkor már csak azt mormoljuk magunkban, hogy ne, nem akarom hallani! Nem akarom hallani… Asanisimasa: 8/10