asanisimasa

Meglehetősen rendhagyó film a Túl a fenyvesen, a Blue Valentine-nel névjegyét arra a bizonyos asztalra koppanósan letevő Derek Cianfrance második műve. Szerkezetében, “narratív struktúrájában” mindenképpen, de hangvételében, igényében is, azonban úgy, hogy témája pontosan belepasszol az amerikai (sőt, akár a zsidó-keresztény) kultúrkör egyik legnagyobb toposzába, az apa-fiú kapcsolat szerteágazó szimbólumrendszerébe. Természetesen, az amerikai független filmes szcénában sem meglepetés (sőt!) az, ha egy alkotó netán mélyebbre kíván ásni bizonyos kérdésekben a világmegmentő, gumigatyás szuperhősök dedós szintű moralitásánál, az azonban messze nem szokványos, hogy egy alkotó már második filmjében egy komplett, nagyívű tézisfilmmel álljon elő, ami nem kisebb kérdést, mint a tetteink iránti felelősség vállalásának összetett problematikáját járja körül, nagyjából a teljesség igényével. Avagy, meddig gurulhat az alma a fájától?

Vélhetően erre a kérdésre utal a cím is (Túl a fenyvesen – ahová a tobozok gurulnak?). (Spoiler!) A film két apa és két fiú összefonódó történetét meséli el jó hosszan, majd’ két és fél órában. Az egyik apa (Ryan Gosling) igazi kockahasú, televarrt vagány, övében pillangókés, szeme alatt az utolsó fekete könnycsepp. Kemény, mint a vídia és szabad, mint a madár. Egy vásári mutatványos alkalmazásában kamatoztatja motorostehetségét, mint a híres halálgömb egyik artistája. Mint az ilyen pasiknak általában, minden városban van egy nője, azonban Romina (Eva Mendes) terhes marad. A kisfiú megszületik, de Romina eltitkolja az apja elől, ismervén léha életmódját. Luke, az apa (lesz majd idekapcsolódó vicc is ebből…) azonban komolyan akarja venni apaságát és gondoskodni kíván fiáról – a saját lehetőségei szerint. Ez nyilván nem megy majd a törvényes úton, s egy fatális véletlen folyamán végzetes kapcsolatba is kerül a másik apával, a jogi végzettségű, de apja nyomdokain haladva, a pályát a legalján kezdő Avery közrendőrrel (Bradley Cooper), akinek aggódó felesége szintén egy kisfiút dajkál otthon. 15 év múltán a két fiú, a pótapa által felnevelt Jason (Dane DeHaan) és az eközben lassan karrierje csúcsára érő Avery fia, AJ (Emory Cohen) a főiskolán találkozik össze, hogy beteljesítsék, megcáfolják avagy éppen továbbvigyék apjuk örökségét.

Az összetett, két generációt magába foglaló történetet három különálló, ám mégis szervesen összeolvadó egységben (az első a Handsome Luke-é, a motorosé, a második Avery közrendőré, a harmadik pedig a két fiúé) meséli el Cianfrance. A léha Luke-ban váratlanul érkező fia ébreszti fel a felelősség nála addig ismeretlen érzését, aminek a saját ismereteivel, az általa elérhető eszközökkel próbál eleget tenni. Szándékai tiszták és becsületesek, az út azonban, amin jár, bűnös. Avery éppen az ellenkezője, becsületes, erkölcsös rendőr, akinek céljai vannak az életben, és tudja azt is, hogyan kell azokat elérni. Őt a rendőri pálya buktatói akadályozzák, elsőnek a Luke-kal kapcsolatos ügy, főleg, amikor rájön, Luke tettének motivációjára. Hőssé válik, ám a rendőri munkát átszövő, végtelen korrupció őt is eléri. Fanyar ízű fordulat, amikor minden eddigitől függetlenül, tizenöt évvel később már főügyészségre pályázik, méghozzá komoly eséllyel: burkoltan is metsző kritika ez a rendőrség egészére, a berkein belül befutható karrierekre nézve. Ebben a befejező harmadban ő azonban már csak áldozat tulajdonképpen, hiszen fia, az elkényeztetett, ám velejéig romlott AJ felelőtlen és meggondolatlan tetteivel apja életének minden jószándékú cselekedetét idézőjelbe teszi, míg Luke fia radikális választásával éppen hogy beteljesíti apjának torzóban maradt életét.

Cianfrance nagyívű történetét láthatjuk keresettnek, természetellenesnek, művinek, viszont éppen így alkalmas tökéletesen a felvetett, igen összetett kérdés több szempontból való vizsgálatára és a válasz felelősségteljes kísérletére. A szinte abszurd fordulatokkal operáló cselekmény éppen sarkítottsága miatt ad egzakt viszonyítási pontokat, világosan látszik minden csúcs, attribútum, pontosan tudunk viszonyítani, ki, merre, hány méter. Eközben azt sem mondhatjuk, hogy fekete-fehér karakterekkel lenne dolgunk, hiszen azért igen árnyalt figurákat látunk, a négy főszerepben mindenképpen. Különösen a két fiút játszó newcomer, Cohen és DeHaan teljesítménye képeszt el, de természetesen jó Gosling is, és nagyon jó drámai szerepben az eddig főleg litty-lötty komédiákban látott Cooper is. A mellékszereplők karakterei is erős kontúrokkal lettek megrajzolva, Mendes drámai anyafigurája, vagy Ray Liotta zsigerből geci zsaruja szintén süt.

Természetesen, szó sincs krimiről, ahogyan a film adatlapján olvashatjuk, nem zsánerfilm a Túl a fenyvesen. Én tézisfilmnek mondanám, vagy morális triptichonnak, s külön érdemnek tartom a kétfelé futó végkifejletet, AJ fanyar, pikírt mosolyában megjelenőt és Jason romantikus, westernszerű fináléját. Furcsa módon, éppen a film hosszával van a legtöbb bajom: az első rész kicsit sekélyes, bulvárízű, viszont hosszú, a második és a harmadik azonban túl sokat és túl mélyre markol és ehhez képest túl rövid. Ezzel együtt kifejezetten remek film. Asanisimasa: 8/10

A svédek nagyon rákaptak bestsellereik gyors megfilmesítésére… Ezúttal egy amolyan titkos ügynök történetei vannak terítéken, Jan Guillou történetei alapján. Carl Hamilton egy kém, olykor kormánypárti bérgyilkos, egy takarító, aki a svéd külügy kínos és piszkos ügyeit hivatott a legteljesebb diszkrécióban és egy Volvóba oltott Nokia precizitásával megoldani. Ismerős lehet a figura, hiszen  ezek az egyszemélyes titkosszolgálatok népszerű alakjai a ponyvairodalomnak és az ebből fakadó különféle műfajú filmeknek. Hamilton nagyjából úgy aránylik James Bondhoz, Jack Bauerhez, Stirlitzhez, de talán leginkább Jason Bourne-höz, mint mondjuk a méltán rettegett svéd deathmetál az angol gitárpophoz, az amerikai indy-rockhoz, Rimszkij-Korszakovhoz, illetve Michael Jacksonhoz: zene mind, de azért vannak bizonyos különbségek.

Olyat viszont még nem láttam, hogy valaki egy filmben egy rossz álmából felriadva simán elvágja a nyakát a szerelmének… Hamiltonnal ez bizony megesik e filmben, és még csak nagyon meg sem borul rajta, sőt, a végén már egy másik kolleginával smárol. Igazi svéd pofa amúgy (Mikael Persbrandt), szőke, magas jeges tekintetű és sziklakeménységű pacák. Első filmes megjelenésében (már kész a második is) a svéd hadipar egyik csúcsteljesítménye (nem a Grippen vadászgép) okoz galibát, ugyanis eltűnik belőle jónéhány, és terroristák kezdenek el bohóckodni vele Szomáliában. Hamilton ennek ered nyomába, s a film (némi fontos afganisztáni előjáték után) a Stockholm-Bejrút-Amman-Szomália négyszögben zajlik tovább, a megnyugtató végkifejletig. Hamilton törvényen kívüli figura, gyakorlatilag azt csinál, mit akar, hiszen amit tesz, az nemzeti érdek. Nyilván adódhatnak ezzel a korlátlan felhatalmazással bizonyos demokratikus aggályok, de szerintem Orbán Viktor országában erre rá se bagózzunk (illetve, reménykedjünk, hogy nem látja egyik okos samesze sem ezt a filmet…).

Katherine Windfeld kevéssé nőies, ám igen brutális jelenetekben (lásd pl. fentebb) bővelkedő filmet készített Hamilton első történetéből. A sztori áll a lábán, bár fő vonalaiban semmi újdonságot nem hoz: csúnyán bizniszelő gaz kapitalisták, gonosz terroristák és a dolgokat helyretenni igyekvő jó kormánytisztviselők. Az akciójelenetek kifejezetten ütnek, a tempó nagyjából rendben van, színészileg viszont nulla a mozi, ami meglepetés, mert a skandináv filmek azért színészi szempontból mindig igen erősek. Persbrandt úgy néz ki tényleg, mint egy szikla, de úgy is játszik. Partnerei másodosztályú szappanopera-színészek. A Hamilton – A nemzeti érdek egy közepes akció-thriller, melyet skandináv egzotikuma emel ki a jobbára amerikai tucatfilmek mezőnyéből. Asanisimasa: 5/10

Természetesen, szó sem érheti a Szarajevó gyermekei című film mondanivalóját, üzenetét, hiszen kívánhatunk-e emberibb, felemelőbb és értelmesebb választ az élet kihívásaira egy háborútól oly sokat szenvedett nemzet háborúban felnőtt árváitól, mint a békés belenyugvás, a hit és a szeretet? Mennyivel nehezebb békésen fejet hajtani, és elballagni, mint éles harci helyzetek tömkelegében edzett izomból arcon vágni azt, aki provokál? Mennyivel nehezebb felülemelkedni a hatalmasok pitiáner packázásán, mint egyszerűen bedobni egy kibiztosított kézigránátot a luxusterepjárójuk ablakán? Mennyivel nehezebb vért nyalogatva hazamenni, mint szétlőni a csúfolódó rohadékok pofáját? Mert e film szereplői mindezt megtehetnék, lehetőségük megvan rá, rendelkeznek a megfelelő eszközökkel (Boszniában tényleg háború volt, nemcsak a külföldi híradók showműsora vakította a világot)…

A bosnyák Aida Begić filmjének főszereplői, Rahima és Nedim a polgárháborúban vesztették el szüleiket, gyermekkoruk géppisztolysorozatok és bombázások közepette telt. A film cselekményének idején már régen véget értek a harcok, és látszólag normalizálódott a helyzet. Rahima felvette és buzgón gyakorolja a mohamedán vallást, öccse azonban igen nehezen viseli az iskolában az állandó csúfolódást. Cukorbetegsége, valamint árvasága és vallása miatt is állandó céltáblája a többieknek, különösen a vezéregyéniségnek, a nagyhatalmú miniszter fiacskájának. Nedim fejében sötét gondolatok kavarognak, miközben nővére keményen dolgozik egy étterem konyháján, és mindent elkövet, hogy öccsét megóvja attól, hogy jóvátehetetlen bűnt kövessen el…

A széleskörű nemzetközi összefogással, többek között a fesztivál- (és asanisimasa-)kedvenc török filmrendező, Semih Kaplanoglu producerkedésével megvalósult filmet tehát történetük elmeséléséért és az általa közvetített jámbor és bölcs tanulságért illeti dicséret, azt azonban az alkotók nem könnyítették meg a nézőnek, hogy azt könnyedén abszolválhassa is. Begić egész egyszerűen rossz formát választott a tartalomhoz. Mára már az a stílus, hogy egy kézikamerával rohangálunk a főszereplő után, és megmutatjuk mindenféle banális, jelentéktelen élethelyzetben, miközben jórészt hátulról látjuk a vállait és kendőbe bugyolált tarkóját, szóval, ez a fajta dokumentarizmus nézhetetlen közhellyé, szimpla modorossággá vált. Nem a valóság plasztikus megragadásával, annak igényével van gondom, hanem az erre használt módszerrel. Kis túlzással, ma már ez a handycam dokumentarizmus éppen olyan művi, mintha ugyanezt a témát színesben és szélesvásznon mutatná meg a rendező, urambocsá’ 3D-ben, főszerepben valami hollywoodi sztárral. Semmivel nem kerül több pénzbe leszúrni azt a kamerát egy statívra, mint kézben tartva rohangálni vele… Ráadásul, maga a történet sem indokolja a kézikamera dinamikus, vibráló, expresszív képeit. Na, mindegy. De igényesebben is el lehetett volna ezt  mesélni. Asanisimasa: 5/10

Hahaha, Victor Laszlo és Keyzer Sőze után új magyar hőse van Hollywoodnak: László Kerick (nyilván, a Keréket rosszul értették a telefonban…), aki ráadásul Viktor fedőnéven szerepel a Bosszútól fűtve című új akció-thrillerben (azt már nem tudom, hogy miért nem találtak egy magyarabb nevet ennél a közhelyes Viktornál, mondjuk, Vajkot, Regőt, Töhötömöt, esetleg Gordont…). 😉 Országimázsunk természetesen, ismét üveghangon pörög, aki magyar e filmben, az bűnöző – még akkor is, ha pozitív hős, mint jelen esetben Viktorunk (Lacink). Az sem ment minket, hogy a szintén közhelyes afro-amerikai maffiózón kívül albánok a rossz fiúk… Aki egyértelműen jó a filmben, az is francia, bár ő is úgy jön össze Lacival, hogy gyilkosságra bújtatja fel…

Hogy a filmet egy svéd rendezi, az már csak a kék-sárga hab az internacionális tortán. Ez, mármint a rendező személye a másik furcsasága a filmnek. Niels Arden Oplev a Tetovált lány eredeti változatával vált igazán ismertté, ennek ellenére az amerikai változatot már David Fincher abszolválta (nem rosszul, de ez most mindegy). A cím- és főszereplő Noomi Rapace is kerülő úton érkezik, Finchernél már nem ő játssza Lisbeth Salandert, viszont ő már több neves alkotó filmjében is játszik (Ridley Scott, Brian de Palma), tehát ő már otthon van Hollywoodban. E filmben találkoznak újra, mármint Oplev és Rapace, egy amerikai produkcióban. (Rejtély, hogy akkor mi a francnak kellett belevonni ebbe az egész amerikai munkavállalásba Finchert? Olyan Orbán-kormányszerű ügymenetet idéz meg ez a kavarás…)

Na, de vissza a magyar szálhoz, hiszen az a fősodor. Laci, vagyis Viktor (Colin Farrell) amolyan Orbán-menekült (bár ezt így nem nevesítik, de hát az), aki azért érkezett családjával Amerikába, hogy mérnökként tisztes munkát találjon. Kivesznek egy lakást, ahol békésen éldegélnek egészen addig, amíg a szomszéd lakásban kitört lövöldözésben (ez persze, nem ilyen szimpla) a család Lacin kívüli része elhalálozik. Innen ered a címben említett bosszú, ami fűti Lacit, vagyis hát Viktort, mert Laci ezen a néven épül be a lövöldöző bandába, hogy elégtételt vegyen. Ő lesz a banda egyik végrehajtó embere, közben vár a megfelelő alkalomra, hogy elégtételt vegyen. Egy másik szálon viszont összejön a szomszéd lánnyal (Beatrice – Noomi Rapace), aki véletlenül szemtanúja Laci egyik akciójának, és cserébe neki is van megbízása a férfi számára. Ettől kezdve már csak annak drukkolhatunk, hogy mikor jönnek már össze, illetve mikor jön már el Laci számára a megfelelő pillanat, mert a film bizony roskatag műfaji klisék között döcörészik tova. Oplev melankolikus skandináv tempója egyáltalán nem működik ebben a struktúrában, még akkor sem, ha az akciójelenetek dinamikusra sikerültek (de hát arra nyilván megvolt a profi akciórendező, aki vakon csinál ilyen jelenetet, bármikor). Ötlettelen, lapos dialógok, hosszú hallgatások és semmibe nézések közepette peregnek a percek, s bár a végkifejlet önmagában ötletes csavarral van megoldva, ennek az egy viccnek kár volt egy filmet szentelni. Bár, ha azt nézzük, a bosszúálló, igazságosztó Colin Farrell egész jól néz ki Magyarország arcának, ráadásul úgy, hogy nem mi fizetjük… Ránk fér a kéretlen reklám. Sajna, a film viszont szar, de legalább erről most nem mi tehetünk. Laci jó arc, ez a lényeg. Asanisimasa: 4/10

Most, hogy már a bezzeg-kínai gazdasági lufi is kipukkanni látszik, épp itt az ideje egy jó kis moralizálós drámának, melyben jól kivesézhetjük azokat a gonosz, oligarchikus, gátlástalanul kapzsi pénzembereket, akik tömpe ujjacskáik között sodorgatják a világ sorsát. Természetesen, nem a mieinkről lesz mostan szó, Simicska Lajosról, Demján és Csányi Sándorokról,  meg a többi honi gazdasági nagyúrról csak a legmegveszekedettebb kommunista balliberális karvalyfirkászok állítják, hogy oligarchák, ők kicsi szívük teljes erejével a magyar emberek sorsának javításán fáradoznak. Naná. Ezek a Végzetes hazugságok a jól ismert Tel Aviv-Brüsszel-New York-tengely nyugati végén történnek, hiszen hol máshol történhetnének?

A történet főszereplője nem egyszerű tőzsdecápa, több azoknál: egyenesen egy befektetési konszern tulajdonosa. Baromi gazdag, épp’ hatvan éves pali, ezt onnan tudjuk, hogy a film kezdő képsoraiban éppen családi körben ünnepli szülinapját. Örül, hogy ilyen sikeres életet élhetett, örül, hogy ilyen szép családja van, örül, mert örül, és bejelenti, hogy nemsokára vége az eddigi hajszás életnek és innen kezdve csak a család, csak az unokák. Alig várja azonban, hogy egy alkalmas pillanatban leléphessen, el kell intéznem drágám egy fontos dolgot az irodámban, és rohan a szeretőjéhez, az éppen kokót szippantó, franca lányhoz, akit egy galériával és puccos lakással ajándékozott meg a gazdag pali, cserébe a szerelemért. Mindeközben a cégre komoly vevő pályázik, főhősünknek azonban van a könyvelésben egy kis bibije, kivett ugyanis saját (mindegy) céljaira egy kisebb összeget, potom 421 millió dollárt. Annyit mi kis porbafingó prolik is tudunk, hogy nem veszünk olyan lakást, amin rendezetlen tartozás van, nos, ez így van nagyobb formátumban is. Ha viszont a cég nem kell el, akkor hősünknek nem lesz jó, márpedig az nem lehet. Barátunk éppen ezen ügyködik, miközben a kis barátnő nagyon fontos vernisszázst tart a galériában, ahova hősünk csak késve érkezik, balhé, ajtócsapkodás, majd puszi-muszi. Együtt el az óarany Merciben, anyósülésen a barátnő pilled, befektetési guru barátunk vezet és szintén pilled. Kocsi kisodródik, nagy bukfenc, minek következtében az anyósülésen a csaj elhalálozik, főhősünk azonban kisebb zúzódásokkal túléli a balesetet. A továbbiakban arról lesz szó, hogy vajon sikerül-e eltussolnia a balhés balesetet, rájön-e a családja a hűtlenségre, kiderül-e a hiány és sikerül-e elpasszolnia a céget. Összetett ügylet, amit tényleg csak végzetes hazugságok árán lehet teljesíteni.

A főhőst az immár teljesen ezüst Richard Gere hozza gond nélkül, jól áll neki az ilyen behízelgően nyálas nagymenő, aki valójában viszont igen sutyerák figura. A szerep által adott érzelmi hullámvasutat is hitelesen teljesíti – megbízható, jó színész lett belőle öregkorára. Vele szemben Tim Roth az őt üldöző nyomozó karakterében kvázi újrahasznosítja Lightman dokit az amúgy érdemtelenül elkaszált Hazudj, ha tudszból, ezzel együtt jó a pali. Vagy okos, mindegy. Sarandon Zsuzsinak jutott a megcsalt feleség hálás szerepe, amit lazán abszolvál. Hogy a film mégsem igazán jó, arról tehát nem a színészek tehetnek, hanem a rendező Nicholas Jarecki, aki egyszer már sikerrel kiherélte a szintén nagyjából ugyanebben a témában játszódó Az informátorokat, ami Brett Easton Ellis kultusz-regényéből készült, bár azt a filmet még nem ő rendezte, csak írta. Ezt írta és rendezte is, igazán nagyot azonban nem fog durrantani vele (mint ahogy nem is durrantott), egy középszerű krimielemekkel dúsított dráma, vagy éppen drámai krimi lett csupán, a végén egy ordító közhely sugallatával: ott fenn, a pénzvilágban bizony mindenki hazudik, sőt mi több, maga a hazugság a legelfogadottabb üzleti kommunikációs forma. A szereplők egytől egyig számító, önző szemétládák, akik bármire hajlandóak az extraprofit, a siker és bármi más előny megszerzéséért. Csoda, hogy itt tart a világ?

Na ja, csoda, hogy ennek ellenére itt tart már a világ… Azt mindenesetre szépen megmutatja Jarecki, ahogyan a hazugság egyfajta pókhálóként szövi be az egész high societyt, ahogyan a kritikus fordulópontokon mindenki diszkréten nyel egyet, és mintha mi sem történt volna, folytatja éppen az ellenkező irányba, mint amit tett, mondott, haladt és gondolkodott addig. Ez azonban csak egy pillanatfelvétel, nagyjából arról, hogy ha lemegy a nap, akkor sötét lesz és éjszaka. Kihagyott ziccer. Azonban magát a sztorit a színészek élettel töltik meg, és végül is nem fáj a rászánt 107 perc. Viszontlátjuk majd nemsokára a FEM3-on, vagy hasonló tévécsatornán… Asanisimasa: 5/10

Talán a Poroló című rovatba is mehetne ez a Gyilkos túra című öko-kaland-thriller, John Boorman több mint negyven éves, ám még mindig friss, ropogós és harapós alkotása. Ha feltétlenül nem is sorolandó az egyetemes filmtörténet megkerülhetetlen klasszikusai közé ez a film, azért műfaji alapvetésnek mindenképpen fontos darab, bizonyos körökben kifejezetten kultusz tárgyát képező alkotásnak tartjuk. Persze, ilyen magyar címmel nehéz feljebb kerülni a polcon, a Véres leszámolás 2. és a Brutál Metál 4. mellől. Az eredeti cím (Deliverance) jelentése ‘megszabadítás‘, vagy valami ilyesmi lenne, ami, valljuk meg, lényegesen mélyebb tartalmat sejtet egy szimpla túránál, legyen az bármennyire gyilkos is.

Amúgy tényleg egy túra képezi a történet fő sodrát, melyet négy, tipikusan nagyvárosi, nagyképű és nagypofájú fickó ejt meg egy istenháta mögötti, ám elbűvölő szépségű, vadregényes hegyi folyón, az Appalache-hegységben. A raftingos, vízi túrás thrillerek (horrorok) jellegzetes helyszínén vagyunk tehát, a jellegzetes szituációban. Saját, megszokott, kényelmes környezetükből (a fogyasztói társadalomból) kiszakított kontra a vad természet, illetve a vad természet kegyetlen körülményei közé szocializált vademberek. Innen nézve, primitív, bunkó szociopaták a nagyképű városi ficsúrok ellen. Már a film elején egy markáns jelenetben egy legendás párbaj osztja le a lapokat, amint a túrázók egyik tagja gitárját pengetve próbálja lealázni a helybéliek bendzsózó gnómját, aki viszont játszi könnyedséggel veszi át az egyre gyorsabb ritmusban elővezetett dallamokat. Érdemes megnézni ezt a jelenetet:

A párbaj a helyi erő győzelmével ért véget, ám a film még csak itt kezdődik, és egyúttal szépen előre vetíti a baljós végkifejletet is, amire az említett, kissé szerencsétlen magyar cím is utal. A túra aztán, a párbajon kívül még a szokásos többi, egyéb, hasonló tematikájú filmből már jól ismert előzmény után, végül elindul, a négy férfi két kenuban vág neki az egyelőre csendes szelídséggel áramló folyón. Rövidesen azonban megjelennek az első zúgók, veszélyes sziklák között kell szlalomozniuk az amúgy inkább önbizalomtól, mint raftingos tapasztalatoktól duzzadó városiaknak, az igazi veszélyhelyzetet azonban mégis két, kósza, igénytelen helybéli okozza, akik fegyverrel a kézben próbálják megleckéztetni az éppen pihenő turistákat. Igen durva, és a hetvenes évek elejének mércéjével nézve, igen merész jelenetek következnek, mígnem az ismert dramaturgia szabályai szerint a túrázók maradéka leolvadt arccal és megtépázott hiúsággal megérkezik végcéljukhoz, ahol még koránt sincs vége a tortúrájuknak: a rendőrség előtt is el kell számolniuk a történtekkel.

Nagyjából ennyi a film cselekményváza, azonban Boorman ügyes rendezésének, a történetet író (amúgy neves költő) James Dickey-nek és Zsigmond Vilmos lélegzetelállító képeinek köszönhetően ez azért lényegesen többről is szól. A történet keretét egy völgyzárógát építése adja, aminek köszönhetően az egész folyóvölgy, az összes természeti szépségével, valamint az évszázadok óta ott lakó emberek ingatlanjaival, emlékeivel, életével együtt a semmivé válik. A négy túrázó is ezért tervezi oda a túrájukat, hogy még utoljára ez a völgy is “ki legyen pipálva”, mielőtt elárasztják. Egy másik szintet jelent az idegen kontra helybéli viszony igen plasztikus megjelenése, a tolerancia teljes hiányával, amit az “idegenek” tanúsítanak a helyiek élete és hagyományai iránt, de a helyiek ellenérzéseivel is a turisták irányában.  Igen szépen bomlik ki az erő és hatalom, valamint az alá-fölérendeltség valódi természete is, a turistákon belüli csoportdinamikában, illetve a turisták és az őket megtámadó helyiek között is. A végén, a kezdő gitár-bendzsó párbajtól eltérően, talán a turisták jönnek ki nyertesként a történetből, azonban egyértelmű, hogy ilyen győzelmet senki nem szeretne magának. A végén még egy pici játék a horrorok kötelező záróképével és ennyi is, azonban az egészen biztos, hogy e film után már egy vízitúra, egy rafting sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. A főbb szerepekben Angelina Jolie apukáját, Jon Voightot, Ned Beattyt és Burt Reynoldsot láthatjuk. Asanisimasa: 8/10

Ha egy film temetéssel kezdődik, és vígjátékra ültünk be a moziba, akkor tízet teszek egy ellen, hogy esküvővel fog végződni. Esetleg gyerekszületéssel, de inkább esküvővel. Erre nem cáfol rá az ifjú francia Martin Valente sem harmadik filmjében, amit viszont eddig legalább hetvennégy különféle korábbi verzióban láthattunk már…

A francia vígjáték

Különleges hagyományai vannak a francia kultúrában a komédiának, vígjátéknak. Az ismeretes (és amúgy eléggé el nem ítélhető) nemzeti sztereotípiák szerint a franciák amúgy is afféle könnyed, léha, bohókás népség, így tán nem lepődünk meg ezen, mint ahogy azt sem várjuk, hogy egy svéd pszichodrámától kacagjuk könnyesre magunkat. Persze, magát a műfajt nem ők találták fel, hiszen a komédia már az ókori görögöknél megbecsült „félesége” volt a színjátszásnak – valamivel fel kellett oldani a vérben tocsogó tragédiákat -; ne felejtsük Arisztophanészt, Plautust sem és a többi híres ókori szerzőt, akik ma is játszott műveikben tulajdonképpen lefektették a műfaj alapköveit. Még a sötét középkorban is dívott a nevettetés, a kifigurázás művészete, hiába, hiszen ha valahol, hát a máglyák, bakók és nyaktilók szomszédságában kell nevetni. A vásárokon kihagyhatatlan látványosság volt egy commedia l’arte előadás, vagy ahogyan már a franciák saját névvel illették, egy farce. Moliére-rel aztán elkezdődik a műfaj nagykorúsága, ő már XIV. Lajos udvari háziszerzőjeként írta ma is aktuális komédiáit, ettől kezdve a francia komédia fejlődése töretlen. A film aztán tovább termelte a nagy nevettetőket: Fernandel, Tati, Bourvil és Louis de Funes filmjei képezték a fősodort, velük és mellettük, mintegy „oldalvízen” kialakult az a jellegzetes francia filmvígjáték, mely mára már, hagyományos poénjaival, kliséivel és stíljével már mindenkinek a könyökén jön ki, mégis terem belőle évente jónéhány, melyeket jól meg is nézünk. Aztán persze elfelejtünk, és úgy nézünk újra többször, hogy: Jé, ezt már láttuk! Így fogunk járni ezzel az Örömapa kettő (nem keverendő össze a Steve Martin-féle hollywoodi Örömapa 2-vel!) című új, francia komédiával is, mely a klasszikus szerepcserés, tévedéses vonulatot görgeti tovább.

Kliséhegyek

A vígjátékok amúgy szerintem a legnehezebb műfajok közé tartoznak, hiszen izomból, görcsből nem lehet szórakoztatni, főleg nem nevettetni. A poentírozás merev hagyományokon alapszik, nehezen áthágható színjátszásbéli szabályai vannak, így azt nehéz modernizálni, megváltoztatni, mert nem fog működni. Lehet persze újítani, új hangokat, teljesen kifacsart szituációkat, elrajzolt karaktereket vegyíteni, de nagy a kockázat, hogy a közönség erre nem lesz vevő, nem fogja érteni a poént, márpedig ha a közönség nem nevet a vígjátékon, akkor az a valódi és brutális tragédia. Hogy egy klasszikus komédia működőképes legyen, lehetetlen (illetve nagyon nehéz) megkerülni a már ezerszer elpufogtatott poénokat, a jól ismert fordulatokat, klisé klisét fog követni. Tehát bármennyire könnyednek, semmiségnek tűnnek ezek a filmecskék, tinglitanglik, annyira nehéz, súlyos alapokon nyugszanak, így nyugodtan aposztrofálhatjuk ezeket a film- és drámaművészet legkonzervatívabb műfajaként, mondom még egyszer, minden üdítő kivétel ellenére. Nos, az Örömapa kettő is ilyen „ősmamut”: adott egy nagyon gazdag, ám gyermektelen férfi, aki feleségének halála után tudja meg, hogy egy ifjúkori félrelépéséből mégis van egy lánya, aki viszont gyűlöli iszákos nevelőapját, ezért amikor férjhez akar menni a dúsgazdag, amerikai ex-teniszsztárhoz, kitalál egy mesét a világ végén diplomatáskodó, elképzelt apáról. „Csodás” fordulatok után a két valódi apa, tehát az igazi- és a nevelő- egymásra találnak, és egyesült erővel próbálják meg visszahódítani leányuk szívét, úgy, hogy abból azért maradjon az új férjnek is.

Biztonsági játék

A filmet rendező, fiatal francia Martin Valente, miután eddigi két nagyjátékfilmje nyilván méltán merült el a feledés jótékony óceánjában, harmadik filmjében kockázatmentes biztonsági játékot játszik. Az Örömapa kettő (az eredeti cím ennél jóval ötletesebb: kb. Egy nap eljön apám) című filmet mindenki látta már akár részleteiben, akár nagyjából így egy az egyben jó párszor, sem sztorijában, sem cselekményében, sem hangvételében, ritmusában, humorában nem nyújt semmi rendkívülit, csak a megszokott francia filmvígjáték-színvonalat. A karakterek ehhez képest hitelesek, bár ismerjük Francois Berléand karót nyelt nyárspolgárját, Gérard Jugnot slampos proliját, Olivia Ruiz temperamentumos latin szépségét és Jamie Bamber kockahasú szőke bájgúnárját is már, többféle kiadásban. Korrekt, kerek egész a film, s mint minden ilyen vígjáték, kiszámítható és kissé unalmas. Viszont legalább nem okoz fájdalmat… Asanisimasa: 5/10

Zenés filmnek, zenés drámának hirdetik A búcsúkoncertet, ám valójában nem több egy melodrámánál, mely egy vonósnégyesen belül, bár értelemszerűen, szinte állandó zenei környezetben zajlik le. A zene a filmben (Angelo Badalamenti és Beethoven cisz-moll vonósnégyese, op. 131) úgy van jelen, ahogyan esik a hó, vagy éppen süt a nap – állandó jelleggel, dramaturgiai funkciója mindössze a Beethoven-vonósnégyesnek van, mivel állandóan azt játsszák, a finálét jelentő címbeli eseményen is.

A történet azonban a kvartetten belül zajló lelki és érzelmi zűrzavarról szól. A világhírű (fiktív) Fugue-vonósnégyes idilli harmóniában kápráztatta el a világot eddigi 25 éves pályáján, amikor a csellistánál Parkinson-kórt diagnosztizálnak, aki a hírre szinte azonnal a visszavonulását jelenti be. Természetesen, volt már arra példa a zenetörténetben, hogy egy sikeres zenekar, együttes az egyik tag betegsége, halála miatt változtatni kényszerült eredeti, klasszikus felállásán, a csellista bejelentése mégis nem várt vihart eredményez. Felszínre kerülnek régi problémák, a szakmai természetűektől az érzelmi, szerelmi jellegű konfliktusokig, a káosz hirtelen nő az égig, mindenki összeveszik mindenkivel – a csellista búcsúkoncertje azonban mégis a legteljesebb összhangban zajlik, amíg…

Természetesen, egy ilyen sztorihoz négy különleges karakter szükséges: a csellista közülük a legidősebb, tapasztalt zenész, aki ráadásul tanára volt a többinek. Christopher Walken elbűvölően hozza a bölcs, rezignált Petert, a híresen kifinomult mozgáskoordinációjáról ismert színész (táncosként kezdte pályáját) szinte lubickol a kezdődő Parkinson-kór jellegzetes tüneteinek lejátszásában. A másodhegedűs (Philip Seymour Hoffman) és a brácsás (Catherine Keener) házasok, közös gyermekük, a csodaszép Alexandra (Imogen Poots) pedig a kissé magának és csakis a zenének való elsőhegedűsnél, Danielnél (Mark Ivanir) tanul hegedülni. Peter, a csellista tehát abba akarja hagyni, Robert, a másodhegedűs új utakra kalandozna, amit Daniel, a prímás mereven ellenez. Jules, Robert felesége, a brácsás viszont Daniel mellé áll az eddig szakmai jellegű konfliktusban. Hab a tortán, hogy Alexandra picit többet is lát a zenetanárnál Danielben, akit korábban, még Roberttel való házassága előtt, gyengéd szálak fűztek Juleshez. Cuki szitu, mi? Szerencsére, a jó színészek és az író-rendező Yaron Zilberman viszonylag könnyedén rázzák le magukról a rájuk lavinaként omlani készülő cukormáztömeget, és egy tisztességes, néha a valódi indulatok intenzitását megidéző, érzelmileg és pszichológiailag hiteles drámát hoznak össze, Beethoven érzelmileg, pszichológiailag passzoló, mondhatni, párhuzamos, rendhagyó vonósnégyesének hangjaira. A finálé a végén tényleg katartikus.

Komoly buktatója a filmnek, legalábbis az én szememben, hogy egyik színész sem képes elhitetni azt, hogy karaktere valóban zenész (kivétel a saját magát alakító Nina Lee-t, aki viszont tényleg világhírű csellista, illetve Peter régen elhunyt feleségét játszó Anne Sofie von Otter, aki valóban világhírű szoprán). Aki valaha látott már valódi zenészt hegedülni, volt már klasszikus zenei koncerten, vagy látott már olyat, mondjuk a mezzon, netán tanult is játszani ezen a hangszeren, az úgy fogja fogni a fejét, mint én, amikor láttam az amúgy remek színészek béna mozdulatait a vonóval és a húrokon. A címbeli búcsúkoncert kivételével, ami ebből a szempontból eléggé hitelesen lett megcsinálva, kifejezetten elidegenítő hatásként jelentkezik ez az ügyetlenkedés, márpedig ez semmiképpen nem lehetett cél. Asanisimasa: 6/10