asanisimasa

Csalafinta film Giuseppe Tornatore legújabb alkotása. Sosem az, aminek éppen látszik. Elkezdődik egy méltóságteljesen hömpölygő, míves eleganciával megrajzol, kimérten arisztokratikus, romantikus dráma – legalábbis azt hiszed, mert amikor már éppen beleunnál a decens pompa közepette megélt boldogtalanságba és a szerelem iránti hiábavaló vágyakozásba, akkorát pördül a történet, mind ritmusában, mind műfajában, mint amilyen nagy a versailles-i királyi palota. És itt még messze nincs vége a fordulatoknak…

A történet főszereplője egy igen gazdag műgyűjtő és tekintélyes auktor, Virgil Oldman (Geoffrey Rush), aki egy nap óriási megbízást kap egy rejtélyes, ifjú hölgytől. A megbízás arra szól, hogy Oldman becsülje fel a lány örökségét, egy hatalmas villa összes termét megtöltő, több száz éves antikvitásokból, festményekből, szőnyegekből és egyéb muzeális értékű használati eszközökből álló hagyatékot. Az idősödő, furcsa szokások közepette élő, babonás Oldman nekilát a munkának, úgy, hogy a megbízóval való személyes találkozásra még nem nyílt alkalma. Rövidesen kiderül azonban, hogy a megbízó ifjú hölgy mindvégig a villában rejtőzködik, a napvilágra azonban soha nem megy – agórafóbiás, tehát betegesen retteg a nyílt terektől. Oldman a villában folytatott munka során egyre mélyebb vonzalomra ébred a titokzatos nő iránt, pontosabban annak elképzelt alakja, személyisége iránt, hiszen eddig még nem találkoztak. A férfi kíváncsisága azonban olyan tettre sarkallja, amit még soha nem tett: egy alkalommal meglesi a rejtekhelyéről előbújó -csodaszép- lányt…

A történet ezzel ér el a konfliktus kirobbanásához, innen azonban még messze a végkifejlet. Tornatore maga írta a főhős foglalkozására utaló, Senki többet című film forgatókönyvét is, mely nagy vonalakban három klasszikus történetet idéz meg. Az egyik a bibliai Zsuzsanna és a vének sztorija, amiből az idős férfi meglesi a fiatal, kívánt, tiszta nőt motívuma jelenik itt meg, természetesen az eredeti történet kontextusából kiragadva. Oldman nem zsarolja meg a lányt (Claire-t – Sylvia Hoeks), sőt, éppen ellenkezőleg, ahogy látni fogjuk. A másik vonatkozást G.B. Shaw Pygmalion című színpadi művel lehet (amiből a világhírű My Fair Lady című musical is készült) összehozni, melyben egy idős irodalomprofesszor esik szerelembe a műveletlen, közönséges virágáruslánnyal. Higgins itt értelemszerűen Oldman, Eliza azonban korántsem műveletlen, nem közönséges és nem virágáruslány. Claire kifinomult, nagyon gazdag és finom hölgy, aki viszont egy egész más okból nem illik bele Oldman világába – betegesen irtózik a külvilágtól. Viszont Oldman szerelme ugyanúgy hat, mint Higginsé, itt a lányt bontja ki bezárkózottságából, de ugyanúgy tanítja a művészet és a kifinomult életvitel finomságaira. Aztán, hogy milyen eredménnyel, azt szintén látni fogjuk a filmben… A harmadik motívum a Szépség és a szörnyeteg című mesét idézi, amiben természetesen Oldman mániás, tartózkodó, szerelmi téren viszont ártatlan vénembere a szörnyeteg, Claire pedig a szépség. Vagy fordítva, ahogy majd… (+1: Frankenstein – ahogy a középső képből is látszik…)

Jutalomjáték a film Geoffrey Rush számára, aki ausztrál létére zsigerből hozza a tipikusan angol, kifinomult ízlésű, megrögzött szokásaiból engedni nem tudó, ám éppen ezért rigorózus, mániás műgyűjtőt. Az alakítás azonban nem csupán egy jellegzetes beszédmodor, különböző gesztusok és mozdulatok perfekt megjelenítésére korlátozódik, hanem Rush személyiséget is alkot, a látszólag merev, érzelemmentes külső alatt lélek és tomboló érzelmek rejtőznek. Íve van az alakításnak. Jó színész Rush, tudható már régen (és nem csak A király beszéde okán), de ez a film teljesen az övé.

No, meg Tornatore-é, aki ezúttal nem fest tablót (mint például itt meg itt), de nem is drámázik (mint itt), azt az utat folytatja, amit a nagysikerű Malénával, vagy az Óceánjáró zongoristával elkezdett. Nagyívű romantikus dráma a Senki többet, melybe szinte pofátlan módon sző bele egy váratlan csavart, aztán mire átzökkenünk, újra vált – hogy egyenesben legyen. Remek, furcsa, izgalmas, szinte misztikus színeket is felvillantó forgatókönyv, remek Rush, mellette mindenki (még Donald Sutherland is) csak mellékszereplő, beleértve a Claire-t játszó, tényleg szép Hoeks-öt és a bizgentyűs fiút alakító Jim Sturgesst is. Veretesen komponált, míves eleganciát sugárzó képek (Fabio Zamarion). Morricone zenéje sem tolakodik az előtérbe, a végefőcím alatt teljesedik ki csupán, ott viszont éterien szép. Jó film. Asanisimasa: 8/10

Ernest Hemingway valójában 1936 telén, egy karácsonyi bulin találkozott először Martha Gellhornnal, nem pedig egy madridi kocsmában, ahogyan a szerelmüket elmesélő Hemingway és Gellhorn című filmből megtudhatjuk. Dramaturgiai szempontból viszont mindenképpen e filmbéli “ütközés” volt a hitelesebb, nem pedig egy habos-babos-kakaós karácsonyi bájolgás, még akkor is, ha történetesen ekkor döntötték el, hogy közösen utaznak Spanyolországba tudósítani az ott zajló polgárháborúról, mégpedig kerülve az objektivitás látszatát is, elkötelezetten, a Franco-ellenes nemzetközi brigádok oldalán. A világhírű író és a világhírű haditudósítónő szeszben, szerelemben, szexuális és szakmai szenvedélyben fortyogó viszonyát jobban jellemzi első találkozásként egy laza meghívás egy italra, miközben az utcán fegyverek dörögnek és tankok lánctalpai csikorognak. Majd ének és tánc.

Az igen érdekes életpályát futó, s e filmet rendező Philip Kaufman ettől eltekintve, aggályos figyelemmel viseltetett minden, a történet hitelességét erősítő nüanszra, s kétségünk sem lehetett afelől, hogy a lehető leghitelesebb (szubjektív) ábrázolását látjuk a huszadik század sorsfordító pillanatain átívelő, perzselő szerelemnek. A mellékalakok, a barátból ellenséggé váló John Dos Passos, a híres képét, a milicista halálát fotografáló Robert Capa, Sztálin szeme, Mihail Kolcov, a sikoltozva elrohanó, hisztérikus Orson Welles, és még sokan mások, valamint a szereplők (Clive Owen, mint Hemingway, és Nicole Kidman, mint Gellhorn) eredeti híradófelvételekbe és filmdokumentumokba való – hibátlan és illuzórikus – applikálása is ugyanezt a célt szolgálja. Kaufmannak azért van mondanivalója is erről a szerelemről, hőseinek figurájáról, karakteréről, a Férfiról és férfiasságról, valamint a Nőről és a nőiességről. Hemingway a macsó, aki egész életét a férfiasság, és saját férfiasságának dicsőítésének szentelte. Féktelen az ivásban és a szerelemben, de az írásban is, annyira, olyan erővel bizonygatja azt, hogy tényleg felmerül a kétely, hogy nem csupán leplezett ezzel valamit… Egy kritikusa meg is írta ezt, természetesen pofozkodás lett a vége, de abban mindenképpen van valami, hogy aki ennyire hangsúlyozza elsődleges és másodlagos nemiségét, az valószínűleg önmaga csapdájában vergődik csak – finoman fogalmazva. Írónak jó volt, maradjunk annyiban. Clive Owen amúgy remekül hozza a figurát. Érdekes módon, Gellhorn nem igazán nőiességével tüntet, bár csinos vakítóan szőke, dekoratív nő – belül azonban pont ugyanolyan makacs, sprőd és férfias jellem, mint párja. Úgy iszik és úgy küzd, valamint majdnem úgy is ír, ahogy Hemingway, bár kétségei azért vannak. A belső hasonlóság az, ami összeköti a két embert, mert szexuális partnere annyi volt Hemingwaynek, amennyit akart. kapcsolatuknak végét is az jelenti amikor ez a belső vonzó-taszító dolog megszűnik. Mindazonáltal, a mindvégig az erőt, a kitartást és a hősiességet hangsúlyozó Hemingwayt bőven túléli Gellhorn, ezáltal talán le is győzi, merthogy kettejük kapcsolatában csakis győzőről és legyőzöttről lehet beszélni. Nicole Kidman újra színésznőként van jelen, teljes testi és szellemi valójában.

A film amúgy hosszú, bő két és fél órás, de ha azt nézzük, hogy alapvetően tévéfilmről van szó (a filmet az HBO gyártotta), és az általa elmesélt történetben is bőven van annyi, hogy ezt kitöltse, akkor ez a minimum. Én bírtam, néztem is volna még. Kaufman pontosan teremti meg a spanyol polgárháborút hajtó barátságos forradalmi atmoszférát, szól az Ay Carmela, szimpatikus emberek harcolnak Franco fasisztái ellen, akik közül sok ezeknek a szimpatikus embernek édestestvére – a polgárháború diszkrét bája. Az évtizedeken, háborúkon és politikai eseményeken átívelő történet aztán ugrik, amikor ugrani kell, és elidőz, amikor arra van szükség. Aki siet, nézzen klipeket. Asanisimasa: 7/10

Megmondom őszintén, valójában engem nem érdekelnek azok a filmek, amelyek ma a sikert jelentik, amire tódul a nép és amelyekkel foglalkozó blogokat és filmes szájtokat szétkattintgatják a véleményüket véka alá rejteni nem tudó rajongók, akár pro, akár kontra. Nem érdekelnek a világmegváltó szuperhősök, vérfagyasztó kalandok, de még a zombik sem, a díjesőkben ázó, világsztároktól hemzsegő szuperprodukciókra is csak jóval bemutatójuk után pillantok rá, amikor már elült körülöttük a hiszti. Amiért csinálom ezt az egészet, az éppen az ilyen csendes, tiszta és őszinte remekművek, mint például ez A lány és a költő című tavalyelőtti olasz film is. Ha találok egy ilyet, akkor közzéteszem és ha még két embernek segítek ezzel, hogy legyen egy jó estéjük, napjuk, már megtettem a dolgom. Meg kell, hogy mondjam, igen ritka az ilyen ünnepnap, amikor találkozok ilyen filmmel.

Amikor ezt a posztot el kezdtem írni, a film port.hu-s adatlapján nem volt még egyetlen bejegyzés sem, a tetszési indexen sem volt még szavazat, az enyém lett az első, amivel megadtam az alaphangot (lásd a poszt alján). Pedig, 2011-ben azért nem tűnt el nyom nélkül a süllyesztőben ez az Andrea Segre által írt és rendezett filmdráma, hiszen Velencében Laterna Magica-díjat kapott (az imdb szerint eddig 9 díjat és 7 nominációt kapott a film), ami azért jelent egyfajta nívót, az azonban biztos, hogy tömegek nem fognak tódulni rá. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert nem olyan tódulós. Pedig a kínai diaszpóra például lábon elvihetné a filmet, hiszen róluk s részben nekik is szól…

A történet egy kínai emigráns lány és egy chi0ggiai öreg halász furcsa, de kedves és nagyon mélyen emberi kapcsolatát meséli el, a két speciális élettörténet szinte összes, nagyon aktuális hozadékával egyetemben. Egyrészről, van az a szinte tabuként kezelt jelenség, hogy hogyan kerül ide ez a sok kínai, mi módon szereznek munkát, letelepedést, milyen körülmények között dolgoznak, stb. Sejtések, mendemondák vannak, a valóság sem lehet ennél sokkal jobb, sőt, talán még rosszabb is azoknál – ami ebből e filmben kiderül, az tippem szerint közel van a reálishoz. Shun Li (Tao Zhao), a lány kisfiát hátrahagyva érkezik Olaszországba, ahol az őt kiutaztató főnök kényének-kedvének kiszolgáltatva dolgozik éppen ott, ahová küldik, egészen addig, míg a főnök azt nem mondja, hogy: elég, most dolgoztad le a tartozásod, itt a fiad. Szabad vagy. Kvázi modern rabszolgaság, se fizetés, se szabadnap, csak szerény ellátás, valamint sok munka fizetség nélkül, minden megy az adósság törlesztésére. Egy kis kávéházban dolgozik éppen a kedves Shun Li, a chioggiai kikötőben, ahol állandó vendégei a kikötő halászai. Munka közben tanulja az olasz nyelvet, ami sok humoros jelenetnek lesz forrása. Ide jár a hajdani jugoszláv vendégmunkás, Bepi (Rade Šerbedžija) is, akit társai Költőnek becéznek, hiszen néhány kupica után sokszor már csak rímekben beszél. A lány is rajong a költészetért, így Bepivel hamar megtalálják a közös hangot. Li és a nála majd’ 40 évvel idősebb férfi között, gyengéd barátság szövődik, ami viszont nem várt ellenérzéseket szül: Li munkaadója azért ellenzi a kapcsolatot, mert az szerinte rossz fényt vet a kínaiakra, Bepi barátai pedig a betolakodó idegent látják a lányban. Li főnöke megzsarolja a lányt, hogy ha az nem szakít Bepivel, sosem látja viszont a kisfiát – Li a fiát választja természetesen.

A kissé melodramatikus szüzsé a filmben azonban leveti magáról az összes hamis, közhelyes felhangot, ami marad, az a mély, tiszta és ritkán láthatóan őszinte emberi érzelem. Segre példamutató visszafogottsággal mesél, kizárólag tiszta művészi eszközöket használ, kerül mindent, ami művivé, giccsessé tenné a sztorit. Nem akar trendi sem lenni, nem akar megfelelni semmilyen marketingszemléletnek sem. Olykor még van annyira bátor is, hogy kedves viccet csináljon az eltérő (ám kézenfekvő) nemzeti sztereotípiákból – éppen ezzel válik abszolút pontossá és hitelessé. A Velence melletti kis halászfalu semmivel össze nem hasonlítható, szívet, szemet gyönyörködtető őszi, téli hangulatai, a ködben úszó tenger, melyből szinte szellemként tűnnek elő a cölöpökre épített kis halászkunyhók, az olykor a rakpartra is kiöntő lagúna vize, amely betör a kávézóba is, azonban az akkor is nyitva van, a vendégek pedig a vízben ülve isszák szokásos rossójukat, grappájukat vagy caffé correctójukat, a gumicsizma, mint mindennapi rendes viselet az ódon házacskák között – ilyen és ezekhez hasonló képek adják a történet varázsos hátterét. Mintegy ráadásképpen, a film még megteszi egy jó kis alapfokú olasz-mandarin nyelvleckének is… Az asanisimasa tetszési indexe majdnem maximális: 9/10

Az igen komoly termékenységű Dean R. Koontz egyik jellegzetes regényalakjának egyik (ha jól saccolom, az első) története nyerte el ez alkalommal a megfilmesítés kétes értékű dicséretét, szerencsére, azonban az Odd Thomas – A halottlátó relatíve elég jól sikerült. Aki persze, könyvben olvasták a történetet, nyilván fanyalognak egy picit, hogy nem jön át Koontz humora (ez mondjuk, jogos), hogy nem ilyen Odd Thomas alakja (ez meg már egyéni szoc. probléma), de hát ez a filmadaptációk sorsa, legyen bár az alapanyag magvas magas irodalom, vagy vicik-vacak ponyva. Stephen Sommers azonban van annyira otthon a misztikus témákat feldolgozó filmekben, hogy ezt a filmet is magabiztos szakmai tudással abszolválja.

Odd Thomas (Anton Yelchin) egy húsz év körüli srác, aki egy isten háta mögötti kisvárosban, Pico Mundóban éli hétköznapi életét. Van azonban egy különleges tulajdonsága, hogy látja a holtakat. Beszélni ugyan nem tud velük, de az éppen eléggé tematizálja életét, hogy rendre szellemekbe ütközik. Jó esetben, mert vannak a túlvilágnak a szellemeknél gonoszabb teremtményei is, akik igen komoly galibák okozására képesek, szemben a jámbor szellemekkel. Furcsa (nevének első tagjának is van ilyen jelentése: ‘fura’) tulajdonságának köszönhetően, egy nap arra döbben rá, hogy a városkát szörnyű katasztrófa fenyegeti, melynek gyújtózsinórja valahová mélyre, az alvilágba vezet.

A műfaj valamiféle furcsa crossover, melyben a tinihorrorok, illetve -thrillerek elemei keverednek a “világmegmentő” kisvárosi hős amerikai toposzával és a lányregények bohókás, egyben könnyes, hamvas romantikájával, a film noir-krimik jellegzetes egyes szám, első személyben előadott, fanyar humorú narrációjában. A rendező Sommers készségszinten kezeli ezt a látszólag komoly stilisztikai katyvaszt és hibátlan tempóban hajtja végig hősét a történeten. Odd Thomas és szerelme, Stormy Llewellyn (Addison Timlin) lezser és vagány hősök, igazi mai, modern tinisztárok, akik blazírt pofával hasítanak keresztül az életveszélyes kalandokon, és éppen ezért hatásosa minden addigival ellentétes hangulatú finálé is. Odd Thomas szellemes története jóval több az Alkonyat-széria nyálgiccsénél, mondhatni “realistább” Harry Potternél és viccesebb, egyben romantikusabb egy szokványos B-kategóriás tinihorrornál. Bőven belefér az idei uborkaszezonba, szórakoztató kis film (ha túlzottan nem is veszi igénybe agytekervényeinket). Asanisimasa: 6/10

Mindannyiunk bölcsője Afrika. Onnan jövünk, éljünk bárhol a világban, beszéljünk bármilyen nyelvet, legyen akármilyen színű a bőrünk, hajunk. Mama Afrika ma nagyon beteg. Testét, lelkét szörnyű betegségek kínozzák, háborúk tépik, szaggatják, gyomra üresen korog, torka száraz. Agyában sötét gondolatok cikáznak. De talán még nem késő, hogy újra talpra álljon, hiszen baráti kezek nyúlnak érte…

Gyerekjátékok

Amikor a gyerek játszik, valójában készül az ún. nagybetűs, felnőtt életre. Ugyanazokat a létfenntartáshoz elengedhetetlen dolgokat csinálja kicsiben, játékosan, mint a felnőttek nagyban, komolyan. Papás-mamás, orvosos, iskolás – gondolom, nem kell magyarázni. Homokvár-, bunker-, kunyhó-, sátorépítés, vagyis a megfelelő laktér, élettér kialakítása. Katonásdi, adj király, katonát, enyém a vár, és az ugyanide sorolható összes verseny- és sportjáték, a legprosztóbb grundfocival és pingponggal bezárólag – na, itt már picit megakadhatunk, hiszen mi szüksége van egy normális embernek arra, hogy már kiskorától a harcot, a küzdelmet tanulja? Valójában nagyon sok. Még a legpacifistább, legbékésebb felnőttnek is szüksége van érdekeinek érvényesítésére, ez az élet legalapvetőbb küzdelme, a katonásdiban (és a többiben) pedig gyakorlatilag ennek alapjait sajátítjuk el. Optimális esetben ezek a gyerekjátékok egy békés, megértő családi körrel a háttérben zajlanak le, a játék tényleg csupán játék, és nem válik valósággá. A világon azonban igen sok helyen nem optimálisak ezek a körülmények és az odaszülető gyermekek számára a legalapvetőbb gyerekjátékok a valódi élet és valódi halál tétjével játszódnak.

Gyerekkatonák

Minket nagyon megszidtak, amikor kiderült, hogy vastag drótból hajlított, gatyagumival felszerelt U-szeges csúzlival lődöztünk a verebekre. Verebekre, egymásra még véletlenül sem céloztunk sohasem. Afrika nagyon fekete, nagyon szegény területein viszont a gyerekek sokszor nem csúzlival, fakarddal és kezdetleges íjjal rohangálnak, hanem csőre húzott Kalasnyikovokkal és gránátvetőkkel, és nem játszanak, amikor rád céloznak. Fekete szemeikben nincsen semmi játékos csillogás, csupán a könyörtelen pusztítani vágyás tompa, opálos fénye. Az utóbbi évtizedekben rendre jöttek a híradások Afrika polgárháború, lázadás és terror sújtotta területeiről, hol Maliból, hol Ugandából, hol Sierra Leonéból, hol máshonnan, hogy a felkelők még az egészen pici gyermekeket is felfegyvereznek és harcba küldenek, ha már képesek megtartani a géppisztolyt. Beszervezésük a legbestiálisabb módon történik, zsarolással, gyakran gyilkosságra kényszerítéssel, elkábítással. A családjuktól, egyben gyermekkoruktól megfosztott, idegileg roncs, érzelmileg és gyakran droggal, alkohollal fizikailag is függésbe kergetett gyerekek pedig a földkerekség legkíméletlenebb gyilkosaivá válnak a háború rabigájában.

A Sámán és a Varázsló

A háború sámánjai című film főszereplőjének, a történet kezdetén 12 éves Komonának (Rachel Mwanza) faluját lázadó fegyveresek, zömükben 13-16 éves suhancok rohanják le, parancsnokuk pedig kényszeríti a kislányt, hogy lője le saját szüleit, különben a szeme láttára machetével szeleteli fel őket. Komona lelkében az átélt borzalom olyan törést okoz, hogy azután mindenfelé szellemeket lát. A felkelők magukkal hurcolják, később kiképzik, Komona a csapat fegyveres harcosa, s szellemlátó tulajdonságának köszönhetően, a sámánja lesz. A nehezen kezelhető, vad lány később a főparancsnok bizalmát is elnyeri, és gyengéd viszonyba keveredik a csapat Varázsló nevű, hozzá hasonlóan vad, furcsa külsejű tagjával. Szerelmesek lesznek, és együtt már érzik magukat olyan erősnek, hogy elszökjenek. A fiú nagybátyjánál húzzák meg magukat, a csapat azonban újra rájuk talál. A Varázslót megölik, Komonát újból elhurcolják, a parancsnok pedig asszonyává teszi. Rövidesen kiderül, Komona terhes.

Leszámolás, megnyugvás, remény

A vietnami-kanadai rendező, Kim Nguyen Oscar-díjra is jelölt filmjének történetét maga a főszereplő Komona meséli el, egyes szám első személyben a megszületendő gyermekének. Komona kezdetben őrjítő kétségek között őrlődik, a babát is a vízbe akarja fojtani, azonban a szülés rousseau-ian ábrázolt aktusa után, visszatérve szülőfalujába képes leszámolni szellemeivel, vagyis saját, szörnyű múltjával. Lelke megnyugszik, és a végső, katartikus erejű jelenetben pedig egy majdani boldogabb élet reménye is felcsillan számára: mosolygó, segítőkész férfiak veszik körül, a kisdedet pedig maga, Afrika mama öleli hatalmas, nyugalmat adó keblére. A háború sámánjai kíméletlenül őszinte, nagyívű, allegorikus mese Afrika őserejéről, féktelen gyűlölettel és parttalan szeretettel teli, óriási szívéről, szuggesztív erejű képekben, illő, hiteles zenékkel és döbbenetesen intenzív színészi alakításokkal. Asanisimasa: 8/10

Coming out következik: Sam Raimi 1981-es Evil Dead című filmje életem egyik legmélyebb hatást gyakorló filmélménye volt, természetesen, nem műfaja vagy “mondanivalója” miatt, hanem annak az addig soha nem tapasztalt érzéki, szinte fizikai hatás miatt, amivel hatott. Ez az élmény még a VHS-korszakban történt, a mára már elképzelhetetlen minőségű, agyonmásolt, magyar hangalámondásos kalózvideók korában, sacc/kb. 1984 környékén. Én addig nem láttam ilyen jellegű filmet, talán a klasszikus Friedkin-féle Ördögűző kivételével, amit akkoriban már vetítettek a magyar mozik. Ehhez a filmhez képest az viszont esti mesének hatott, pedig. Emlékszem, akkori munkahelyemen (egy ifjúság kulturális épülését szolgáló intézményben) néztük a filmet, néhány pasi egy elfüggönyözött szobában és rettegtünk. Én, Gábor kolléga, Tibor népművelő és a Tóni igazgatóhelyettes elvtárs (ő hozta a filmet). Aztán, ahogy a történelem kereke tovagördült, kinyílt a világ és ez a film is jócskán vesztett hatásából, amikor néhány évtizeddel újranéztem, inkább csak csodálkoztam, hogy ezen szartunk majdnem be?! A lényeg azonban a lényeg, az első szerelem akkor is meghatározó élmény, ha életünk legrosszabb szexélménye volt valójában…

Raimi forgatókönyvíróként és producerként közreműködött ennél az idei remake-nél is, a rendezést (és szerintem az ötletelés nagy részét) már kiadta a kezéből és jól tette. Ez a mai Gonosz halott is “szép” darab lett, nagyjából egyenértékű az eredeti művel, de egyben valamiféle letisztázása és továbbgondolása is annak. Le kell kopognom azért gyorsan azt is, hogy nem lettem horror-rajongó, sőt, igazán nem is szeretem ezt a műfajt, azonban vannak irányok és vannak művek, melyek érdekelnek – ez pl. ilyen. Szóval. A történet úgy kezdődik, ahogyan 10 horrorból 9, néhány fiatal érkezik egy erdő mélyén fekvő rozoga házikóba. Az unalomig ismert klisé azonban már rögtön az elején borul, hiszen (egy rövid bevezető visszatekintés után) nem fúl a az este buta bulizásba, nem pergetnek spanglikat, nem röfögnek a sörtől és paráztatják egymást, mígnem tényleg lesz ok a parára, hanem a két pár és egy plusz lány komoly okból jött itt össze. A szólóban érkező lány, Mia (Jane Levy) egy majdnem halálos drogtúladagolásból lábadozik és ezt elősegítendő gyűlt össze itt a két pár: az egyik férfitagja Mia bátyja, a másik nőtagja pedig nővér abban a kórházban, ahol Miát kezelték. A film tehát nem tököl a bevezető vidámkodással, hanem az első pillanattól kezdve fullba nyomja a hideglelőset. Hamarosan megesik az első, immár klasszikus, bizarr aktus is, aztán elszabadul a pokol, ezúttal szó szerint. Hentelés-hegyek, mígnem a végén csak egy maradhat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva…

A filmnek ez a külső, látványos rétege, valószínűleg sokan nem is merülnek ennél mélyebbre. Azonban meglepetéssel vettem észre, hogy Fede Alvarez író-rendező és latino kollégái által átdolgozott történet kapott egy szépen kivitelezett másodlagos jelentést is, mely azonban bizonyos szempontból előbbre való az elsőnél. Mia története gyakorlatilag egy élénk fantáziával, egyes szám első személyben elmesélt drogrehabilitáció története, az anyagmegvonás összes borzalmával, a heroin ördögi hatásmechanizmusának plasztikus ábrázolásával és azzal a szörnyű, ragadós, önző és vérszomjas viszonyrendszerrel, ahogyan a drogtól függő viszonyul a hozzátartozóihoz és a neki segíteni akarókhoz. A házba érkezés komor hangulatban maguk a szereplők adják meg a kulcsot a film ezen rétegéhez, amikor saját szájukkal mesélik el a szituációt. Természetesen semmi sem szó szerint történik a filmben ezen olvasat szerint, minden képletes, szimbolikus, illetve allegorikus. Ha azonban megvizsgáljuk a történet folyamán felmerülő motívumokat, elsősorban a vér misztériumát, amely minden intravénás drogfogyasztó számára “meghatározó élmény”, a kar, illetve annak sérülése illetve elvesztése, az injekciós tű, és a többi szúróeszköz, ami mind a kábítószer testbe juttatására emlékeztetnek, a lelket elraboló, azt bitorló Gonosz, a Démon, mint maga a drog, és annak sátáni hatása, ez mind egy kábítószer hatásától szabadulni vágyó személy zaklatott, őrült gondolatvilágába avatja be a nézőt. Nem kellemes utazás. Érzékletes a végkifejlet is, amikor Mia végre megszabadul, azonban – a horror szabályai szerint is – a démon lényegében sértetlen marad. Újra fertőzhet, újra támadhat.

Mint sima horrorfilm, ma már – rám legalábbis – nem gyakorol olyan intenzív hatást, az ijesztgetős fordulatokat simán kinevetem, sőt, tulajdonképpen akkor is megmondanám az első jelenet alapján mi fog történni a filmben, ha nem láttam volna az eredeti (ettől azért nüanszokban különböző, de nagy vonalakban mégis azonos) változatot. Az azonban, hogy sejtet a sima, primer és pornográf ijesztgetésnél és az explicit gusztustalankodásnál valamivel többet is, mindenképpen dicsérendő. Asanisimasa: 6/10

Ennio Morricone legviccesebb főcímzenéjével kezdődik a film, ahogyan a korabeli szokás szerint a film elején felsorolt stáblistát elénekli egy gunyoros hangú férfi, természetesen a végén a rendezővel, Pier Paolo Pasolinivel. A Madarak és madárkák (vagy más címen Madarak és ragadozómadarak) hangvétele a továbbiakban is alapvetően gunyoros, szatirikus és ironikus marad, pedig valószínűleg egy igen kemény, önmarcangoló, vívódó időszak lenyomata. Pasolini már befejezte Máté evangéliumát, benne a forradalmár Jézussal, de még előtte van a nagy Élet-trilógiának. Gondolatai az útkeresés jegyében csaponganak a katolikus keresztény hit és az elkötelezett marxista, baloldali gondolkodás között.

Ezt a vívódást szimbolizálja a film két emblematikus főszereplője, Toto és Ninetto (Davoli), apa és fia, akik egy sehonnan sehová tartó országúton, nyilván az élet folyamán bandukol végig a filmen. Folyamatosan ugratják egymást, mindig lekésik az orruk előtt megálló autóbuszt, de nem zavartatják magukat, haladnak előre. Egyszer egy beszélő holló szegődik melléjük, aki egy baloldali értelmiségi modorában különféle történetekkel szórakoztatja őket, mígnem a két balfék meg nem unja a rizsát és megeszi a hollót.

Pasolini a burleszk és a groteszk szatíra határán egyensúlyozó, furcsa filmje valójában Madách Ember tragédiájára hajaz kissé, ahogyan a holló történeteiben végigvezeti a párost olyan fontos kérdéseken, mint a hit, az élet, a születés és a halál, a szerelem és a szex, a különböző társadalmi osztályok és a tudomány jellemzésén és bírálatán túl. A kvázi “Lucifer” elfogyasztása talán a mindennapi, földhöz ragadt élet és az ideológiák és a tudomány közti szakadék szimbóluma. Közben Totóval és Ninettóval (párosuk néhány későbbi Pasolini-filmekben is megjelenik, Ninetto Davoli pedig egyik fő arca, médiuma lesz) olykor vicces, máskor megrendítő sztorik történnek, például Szent Ferenc parancsára megtérítik a héjákat és a verebeket, de a héják később megeszik a verebeket, de fontos és jelentőségteljes helyet kap a filmben a nagy olasz kommunista vezető, Palmiro Togliatti temetésének archív képei is. A Madarak és madárkák minden felületesen látszó bohóckodása ellenére többszörösen rétegzett jelentésű, összetett, filozófiai filmesszé. Bár a felvetett filozófiai gondolatok többsége ma már szinte büntetendő, (tán éppen) azért nem kicsit aktuális. Érdekes film, most láttam először. Asanisimasa: 8/10