asanisimasa

Hát, Arnoldból sem lesz már Clint Eastwood, az egyszer biztos. Bár tény, hogy negyven év a filmszakmában senkin nem múlik el nyomtalanul, így ő is megtanult egy s mást a színjáték fortélyaiból, de azért túlzásokba sem szabad esnünk: Schwarzenegger színésznek azért még mindig kutyaütő. De legalább humora van, és ha az adott rendezője enged teret neki, szívesen nevet is saját magán. Az pedig kifejezetten erénye, hogy egészséges önismerettel rendelkezik, egy kaliforniai kormányzóságot lazán bevállal, de filmrendezésre még nem merészkedett. Hála érte. Amúgy, így alaposan betrottyosodva, tényleg emlékeztet picit a mai színész Clint bácsira, ugyanaz a tipikus, konzervatív WASP-fazon, azokkal az erkölcsi alapelvekkel, még akkor is, ha történetesen Arnold osztrák. Osztrák-amerikai.

Az erőnek erejével című klisézuhatagban egy hajdani nagymenő, de mára kiábrándult zsarut alakít, aki egy poros, mexikói határ menti kisvárosban seriffkedik. Béke, nyugalom, unalom. Azonban Las Vegasból megszökik egy baromi veszélyes mexikói kartellfőnök, aki könnyedén rázza le magáról az egész balfasz FBI-t (Forest Whitakerrel az élén), és egy bivaly Camaroval száguld hazafelé, szerencsétlenségére éppen az Arnold alakította seriff városkáján keresztül. Piff-puff, dirr-durr, baaaang. A kisváros romokban, a seriff néhány helyen csúnyán megkarcolva (mellékszereplők diadalittasan, ha jók, halottan, ha rosszak), a kartelloligarcha bilincsben, végszóra megérkezik az FBI is.

A dél-koreai Kim Ji-woon (máshol Jee-woon) első hollywoodi bérmunkájában egy minden ízében gyökér, tapló, igazi klasszik B-mozit csinált. perfekt módon alkalmazza az összes jellemző stilisztikai fordulatot és közhelyet, a film működik is, annak, ami. Itt jegyezném meg, hogy Ji-woon az egyik fontos alakja a 2000-es évek elején robbanó, nagy dél-koreai film-bummnak. Olyan alkotásokat jegyez, mint a Két nővér, I Saw The Devil, az A Bittersweet Life vagy a The Good, The Bad, The Weird. Bár eddigi filmjei közül szinte mind egy-egy igen komoly stílusbravúr, azok furcsasága, érdekessége jellegzetes távol-keleti “fűszerezésükben” rejlik. Ez a film azonban nem több egy off-hollywoodi zsánernél, annak összes erényével és buktatójával. De tény, hogy egy fikarcnyi görcs nincs benne, lazán, lendületesen pergeti végig a paneleket, kisebb logikai bukfenceken (pl. miért a darun lógó rabszállítót lövik, nem pedig a daru kezelőjét…) nem nagyon akad fenn, de ami a fő, enged teret Arnoldnak, hogy hozza azt, amit tud. Izmai ebben a korban már inkább nevetségesen hathatnak, ezért csak lő, bármivel, mi keze ügyébe kerül és hülye benyögésekkel fárasztja az ellent és a nézőt. Aki viszont ezen röhög, feltéve, ha képes visszacsusszanni 10-12 év körüli szellemi színvonalára. Ennyi. Asanisimasa: 6/10

Az idei (2013-as) Oscar-szórás egyik nagy meglepetése volt ez az igen költői címet viselő, A messzi dél vadjai című film, ha nem vesszük azt hozzá, hogy egy évvel korábban már bezsebelte a film a világ legjelentősebb független filmseregszemléjének, a Sundance-nek fő díjait. Ez persze, nem jelent semmit, hiszen Sundance-es sikerek nem nagyon szoktak nyerni az Oscaron (még ha ez nem is példa nélkül való). Nagyjából érvényes lehet az az analógia, hogy olyan ez kis túlzással, mintha a lakótelepi grund csókkirály-csodacsatára nyerné az Arany Labdát. A messzi dél vadjai sem nyert, négy, igen fontos kategóriában történő jelölése mégis sokakban keltett megütközést.

Pedig alapvetően egy elbűvölő történetről van szó, melyet a rendező (amúgy elsőfilmes) Benh Zeitlin sprőd eszköztelenséggel, amatőr szereplőkkel a számukra otthont jelentő, autentikus helyszíneken játszat el. A főszereplő a nagy találat, ugyanis a kis Quvenzhané Wallis olyan megkapó természetességgel él a vásznon, olyan magától értetődően vágja ki a Lucy Alibar egyfelvonásos színdarabjának alapján szájába adott gyermeki bölcsességeket, hogy annak fából van a szíve, akire ez nem hat. A kis Hushpoppy egyedül él (spoiler – halálos beteg) apjával a tengertől gáttal elválasztott Teknő nevű lápos, mocsaras vidéken. Játszótársa néhány csirke és egy disznó, akikkel a nyomorúságos, bádoghulladékokból összetákolt kunyhóban húzzák meg magukat. Egy hatalmas vihar következtében azonban a tenger átcsap a gáton és sós víz önti el a Teknőt, aminek következtében Hushpoppy és a területen élő többi telepes, akaratuk ellenére, kénytelen elhagyni a területet. A földjüktől, megszokott életüktől megfosztott, összetartó, szabados és szabad közösség azonban mindent elkövet annak érdekében, hogy újra visszaköltözhessenek lakóhelyükre. Közben azonban Hushpoppy apjának állapota egyre rosszabbra fordul…

Az eseményeket (melyek nyilvánvalóan a Katrina-hurrikán okozta katasztrófa ihletett) a szárnyaló képzeletű, torzonborz frizurájú kislány elmesélésében ismerjük meg, ahogyan élénk gyermeki fantáziájában megjelennek olyan bonyolult, összetett, és legtöbbször negatív fogalmak, érzelmek, mint a halál, a természeti katasztrófa, az élet, mint olyan, a részegség, az éhség, a jövő és a múlt, valamint a valóság és a képzelet. A felnőtt szereplők jobbára statiszták Hushpoppy történetében (kivétel talán az apa figurája – Dwight Henry), azonban hiteles jelenlétük, ahogyan léteznek a film helyszínéül szolgáló bádogvárosban, sajátos nyelvezetük, akcentusuk mind a film hiteléhez, sajátos hangulatához járulnak hozzá. Zeitlin remekül vezeti őket. Remekül is mesél, mint filmes. A szuggesztív közelikkel operáló, impulzívan dokumentarista hatású képi világot simán, akadálymentesen ötvözi a Hushpoppy képzeletét megjelenítő hightech CGI-vel, amit nem visz túlzásba. A kitűnően játszó gyermekszereplő tökéletesen hozza azt a szócső-figurát, aki a történet működéséhez elengedhetetlen – hogy a végére az mégis kissé ellaposodik, az apa halálával súlyos közhellyé válik, egy másik dolog. A film értékei nem ebben, nem a hagyományos értelemben vett drámaiságban, hanem elsősorban abban a zöld, természetvédő és természetközeli, a sajátos életmódot folytató kisközösségek védelmét hangsúlyozó látásmódban, illetve üzenetben vannak. Asanisimasa: 7/10

Az biztos, hogy ha egyszer rettenetesen gazdag leszek és a pénzemből egy olyan partit akarok csinálni, amitől az egész város, sőt a fél világ füle kettéáll, akkor Baz Luhrmannt fogom felkérni, hogy rendezze meg azt. Jelenleg nincs senki a világon, aki úgy értene a show-hoz, mint ő (az eredeti Cirque du Soleil esetleg), az amúgy színpadi operából érkezett ausztrál faszi kvázi az új Bob Fosse, pedig szó sincs arról, hogy musicalt rendezne…

A nagy Gatsby nyitó félórájában is olyan tűzijátékot produkál, hogy nincs az a halvérű néző, akinek ne emelkedne automatikusan a pulzusa 100 Bpm fölé. Abba a frivol, bővérű, felszabadultan szabados, gátlástalan és extrém módon excentrikus világba csöppenünk, amit eddig talán csak a Moulin Rouge és az a Heineken-reklám tudott megfelelő intenzitással megidézni. A húszas évek New Yorkjába csöppenünk ezekben a jelenetekben, szesztilalom orgiái, burjánzó kapitalizmus, a jazz féktelen őrülete, és ne zavarjon, hogy Luhrmann jó szokása szerint különféle anakronisztikus effektekkel, zenei- és kulturális utalásokkal összezavarja érzékeinket, ez a show része. Sortűzben durrannak a pezsgők, az eget tűzijáték-háború festi szivárványszínre, lenge öltözetű lányok és fess férfiak táncolnak a Cab Calloway által pontifikált buja orgiában. Megismerjük a történet főszereplőit is, mintegy mellékesen, és később, ahogy a partytime is over, rá is jövünk, hogy ők valóban mellékesek e filmben…

F. Scott Fitzgerald híres regényének (a Wiki szerint) hatodik feldolgozása amúgy Luhrmann filmje, de ebbe tényleg csak a bő félórás, bombasztikus bevezető után zökkenünk bele. Picit pikírten azt is mondhatnám, hogy itt akár fel is állhatunk, hiszen a dolog érdekesebb részén túl is vagyunk… Ami innen jön, az a jólismert, hollywoodi típusú melodráma, elképesztő képminőségben. Luhrmannt is elnyelte a nagy tehetségek tipikus buktatója. Két, túlzás nélkül zseniális művel (a Rómeó+Júlia, illetve a már említett Moulin Rouge) nyitotta pályáját, melyekkel pimasz módon, a giccs legpenetránsabb eszközeivel virtuóz kreativitással játszva vezette meg a közönséget úgy, hogy az ennek sikongva és örömmel tapsolt, hiszen a Shakespeare-adaptáció vitán felül minden idők egyik legjobb Shakespeare-adaptációja lett, a századfordulós párizsi történetre pedig még a törpe Toulouse-Lautrec is csak csettinthetne egyet és meghívná az egész házat néhány kör pezsgőre és abszintra. Az Ausztrália azonban már nem sikerült, a giccs immár nem eszköz, hanem nyelv és cél lett Luhrmannál, az eredmény pedig egy patetikus lónyál, és akkor finom voltam. A nagy Gatsbyben azonban mintha újra rátalálna arra az útra, amit mondjuk, a Moulin Rouge-zsal járt, bár nem tudom észrevenni, hogy a giccs mennyire magába szívta Luhrmannt. Úgy, mint a kábítószer, egy ideig spannol, doppingol és sohasem látott, új világokat nyit meg, de közben úgy magához láncol, hogy ember legyen a talpán, aki szabadulni tud tőle, miközben a kezdeti pozitív hatások is régen elmúltak.

Luhrmann zsenije viszi el ezt a filmet is (újra), azonban túl sokat áldoz be az olcsó hatásvadászat cukormázas oltárán. Fitzgerald száraz, dinamikus szövege CGI-hegyekkel szétszínezett, bájolgóan szentimentális mesévé válik e filmben. Persze, van a filmnek eleje, közepe és vége, a szakma a kisujjában van Luhrmannak. Leonardo Di Caprio nehezen hibázik, színészi értelemben, Tobey Maguire szintén nem gyenge (ezúton “üdvözlöm” a forgalmazót, aki nem merte eredeti nyelven mozikba engedni e filmet…), a női szereplőkkel viszont nem tudok mit kezdeni. Szürke, jellegtelen fruskák, Carey Mulligannel az élen. De a hiba mégsem bennük van. Egész egyszerűen érdektelen ez a partyarc-aranypolgár reménytelen szerelme-történet, a bevezető bulihoz képest. Azt néztem volna 145 percen át, ezt a filmet viszont a végén már nehéz volt. Asanisimasa: 6/10

Nos, ez nem az a film, amiben majd Denzel Washington vagy Kevin Spacey jól lyukat beszél az emberrablók hasába, illetve, ahol majd Chuck Norris vagy Steven Seagal vakmerő egyszemélyes támadással a tengerbe rugdossa a gaz kalózokat. Ez az Emberrablás arról szól, hogy mit élhetnek át valójában egy békés teherhajó tengerészei egy modern kalóztámadás alkalmával.

Az Ádeni-öböl kalózai

A modernkori kalózkodás leghatékonyabb, egyben legtipikusabb kalózai vitán felül az egyik legfontosabb hajózási útvonalat jelentő Ádeni-öbölben garázdálkodó szomáliaiak. Az öblön halad keresztül a Szuezi-csatornán átáramló temérdek hajó, valamint az Indiai-óceán szabad vizein is rengeteg halászhajó tölti meg haltartályait. Ezek a jobbára védelem nélküli kereskedelmi hajók könnyű célpontjai voltak e modern kalózoknak, akik csak 2005 és 2008 között 47 darab legkülönbözőbb felségjelű hajót foglaltak el, nem hivatalos becslések szerint legalább 150 millió dollárnyi váltságdíjat bezsebelve. A politikai és gazdasági káosz szélén álló Szomália az 1990-es évek elejétől jelent konkrét veszedelmet a térséget kényszerűen használó teher, illetve halászati flottáknak. Természetesen, van az éremnek másik oldala is. Az ország gazdasági összeomlása után a szomáliai halászok saját kezükbe véve sorsukat, egyfajta szabadságharcként fogták fel az öböl területének kizárólagos ellenőrzését, kalózakcióikat egyfajta vámszedésnek tartották, valamint tiltakozásnak szánták vizeik ingyen „szárazra” halászása ellen.

Dán tapasztalatok

Az évek során két dán felségjelű hajó is fennakadt a szomáliai kalózok hálóján, így Tobias Lindholm akár hiteles hírek és információk alapján is írhatta forgatókönyvét. A kalózok „lelkivilágával”, mondjuk, ő sem vesződik sokat, még csak nem is feliratozza párbeszédeiket. Bár, az is igaz, hogy így jobban át lehet érezni azt a tanácstalan riadtságot, amit a támadást elszenvedő, szomáliul nem értő tengerészek érezhetnek. Csupán néhány odavetett jelenetben jelzi, hogy a „másik” oldalon is emberek állnak – mélyebb megítélésükben azonban, egészen a film végéig bizonytalanságban tartja a nézőt. Az Emberrablás története mindvégig ijesztően realisztikus, pszichológiailag, történetileg és „biztonságtechnikailag” is hiteles. Közben még be is kattanhat bennünk a reflex, hogy miért nem küldenek inkább a szemlátomást meddő alkudozás helyett egy speciális alakulatot? Kijönne a „bérleti díj” a kért váltságdíj töredékéből és két GI Joe (valódi Chuck Norris) gond nélkül lealázná ezt a néhány csont és bőr, ám Kalasnyikovját bőszen lengető idiótát… A valóságban azonban igen sok hajót fosztottak ki ezek a csont és bőr tengeri szegénylegények, míg az érintett kormányok észbe kaptak és hadiflottáik hathatós segítségével jobbára megtisztították az Ádeni-öböl térségét tőlük. Azt pedig, gondolom, még a legkeményebb tengerész is komolyan veszi, ha egy villogó szemű, érthetetlen nyelven halandzsázó és szemlátomást igen mérges srác szegezi mellének a gépfegyver csövét…

Pszichodramatikus thriller

A jeles dán (és északi) forgatókönyvírói hagyományoknak megfelelően, az Emberrablás tökéletesen megfelel egy thriller szabályainak. Lindholm (aki pl. társírója volt Vinterberg kiváló Vadászat című filmjének is) azonban nem (illetve csak alig) foglalkozik a kalóztámadásos túszejtés akciórészével, ezt meghagyja Hollywoodnak. Kierkegaard hazájának szülöttét természetesen a túszdrámában résztvevő emberek lelke érdekli, valamint az, ahogyan egy ilyen drámát a hajó tulajdonosai, akiknek a váltságdíjat kell(ene) fizetni, hogyan élik meg. Az általa írt és rendezett film tehát alapvetően egy klausztrofóbiás, fojtott hangulatú thriller, egy meglehetősen alapos lelkidráma, ahogyan a film főalakja, a hajószakács (Mikkel – Johan Filip Asbaek), illetve a hajót tulajdonló cég Dániában, egy légkondicionált irodában, kifogástalan menedzser-ancúgban alkudozó vezérigazgatója (Peter – Soren Malling) megéli a történéseket. A fő karakterekről pont annyit árul el, amennyi feltétlenül szükséges. Mikkelt családja várja haza, amúgy egy kedves, átlagos srác, nem egy kifejezett hőstípus. Muszáj drukkolnunk neki. Peter rámenős, hűvös fejű, kemény és cinikus, igazi professzionális üzletember, igen tehetséges a munkájában. Ő pont Mikkel ellentéte, de no spoiler. Nagyon erős a film atmoszférája, ahogyan a szemlátomást fullasztó hőségben hónapokig párolódó hajó belső kabinjaiban aszalódnak a fogvatartottak (őrzőikkel együtt), és ahogyan ezzel erős kontrasztban a hűvös, hipermodern irodában hosszasan zajlik az alku. A cselekmény olyan lassan halad előre, ahogyan a hozzátartozók érezhetik az idő ritmusát, hazavárva szeretteiket – közben a szuszpenz a nézőre telepszik rá hasonló erővel. Bár akció tényleg alig van a filmben, mégis állandóan azt várjuk, mikor történik valami szörnyű. Természetesen, a „csehovi” Kalasnyikov, ha már egyszer megjelent, akkor nem is maradhat néma. Az utolsó jelenet viszont didaktikussá, egyben érzelmessé teszi a filmet. Felesleges, nem kell bele. Asanisimasa: 7/10

„A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló!” – szavalta még varacskos punk korában Pajor Tamás, aki mára már ugyanazt az igét hirdeti, mint Néri Szent Fülöp anno, csak másik csapatban. Az igazán vicces viszont az, hogy Fülöp valójában egy kedves bohóc volt, aki életében rengetegszer megnevettette az embereket, így tanítva őket észrevétlenül Isten végtelen szeretetére.

Filippo Neri

Fülöp, vagyis hát eredeti nevén Filippo Neri természetesen nem vásári bohóc volt, hanem egy pap, aki azonban elég rendhagyó módon végezte hivatását a messzi 1500-as években. Igen zaklatott időket élet ekkoriban a római katolikus egyház. Javában zajlott a reformáció okozta egyházszakadás, de ébredezett már a válaszreakció is, az inkvizíció. Filippo a domonkosrendieknél töltött meditációt és remeteéletet követő rövid vándorlás után éppen ekkor érkezik Rómába. Bár indiai misszióra készül, mégis hamarosan utcagyerekek és betegek istápolásába kezd. Minden nehézségen felülemelkedő, mindenből viccet csináló és mindenre rámosolygó, barátságos, sőt, néha meghökkentően bolondos személyisége (egy időben például csak fél arcáról borotválta le a szakállát) gyorsan népszerűvé teszi az egyszerű rómaiak körében, s annak ellenére, hogy sikerül jónéhány egyházi hatalmasság ellenszenvét is kivívnia jó szándékú, igazságra törő tiszteletlenségével, a pápa áldását adja tevékenységére. Később bíborosi címet is kap, majd nem sokkal halála után szentté avatják. Néri Szent Fülöp azóta is az egyik legnépszerűbb katolikus szent, akinek különböző varázslatos csodatételeket tulajdonított és már életében is szentként tisztelt az egyszerű nép.

Legyetek jók, ha tudtok

Életéről már 1984-ben is készült egy jelentős sikert elérő olasz film, olyan neves színészek szereplésével, mint Johnny Dorelli (Fülöpként), Mario Adorf vagy Philippe Leroy. A Legyetek jók, ha tudtok magyarországi bemutatója annak idején csúszott jónéhány évet, ugyanis a korabeli kultúrpolitika még ártalmasnak ítélte egy ilyen vitán felül állóan pozitív személyiségű katolikus szent bemutatását, beláthatatlan veszélyként érezve a materialista világnézetre. Ekkor azonban már megállíthatatlanul terjedő kalóz VHS-ek tulajdonképpen akadálytalanul terjesztették az igét, és hamarosan a Magyar Televízió is műsorára tűzte a filmet. Ezután nem volt olyan iskola, illetve építő-, úttörő-, cserkész- és bármilyen gyermektábor, ahol ne hangzott volna fel a film címét is adó, gyerekek által előadott sláger. Fülöp utcagyerekei nevelésében valóban fontosnak tartotta az éneklést. Giacomo Campiotti Fülöp életét újramesélő 2010-es televíziós minisorozata, illetve az abból bő két óra körülire összevágott moziverzió is kapott tehát egy bájos dalocskát, ami egyben a film címéül is szolgál: A mennyországot választom. Eredetiben jobban hangzik…

Egy gazdag élet

Bár a két film ugyanannak a személynek életét meséli el, a cselekmény, ha nagy vonalaiban természetesen híven követi Fülöp életének fordulatait, részleteiben mégis más-más jellegű epizódokat tart fontosnak és a mellékszereplők is általában más néven szerepelnek. Egy olyan gazdag életbe, mint amilyet Fülöp is élt, persze belefér ennyi. A Dorelli-féle ’84-es változat művészi értelemben mélyebb, erősebb alkotás, jobb színészekkel a mellékszerepekben és jobb betétdallal, jobban koncentrál Fülöp életét övező drámai konfliktusokra, ez a mostani inkább egy naiv, lelkesen tanító célzatú, szelíden propagandisztikus képeskönyv. Fülöp egyháza bizonyos prominenseivel való, folytonos konfrontációit jámbor mosollyal és néhány szóval intézi el, ellentétben személyiségének elbűvölő jegyeivel, csodatételeivel, és az „oratórium” mindennapjainak bemutatásával. Az ismert olasz krimisorozat Rocca parancsnokaként megismert Gigi Proietti viszont Dorellivel egyenrangú alakítást nyújt. Én egy darabig azt is hittem, hogy ugyanaz a színész (tehát Dorelli) játssza Fülöpöt, de nem. A gyermekszereplők természetesen itt is tiszta tekintetű, elbűvölően bájos, angyalian ördögi (vagy ördögien angyali) rosszcsontok, fesztelen jelenlétükkel még a legkérgesebb szíveket is hamar meghódítják. Campiotti nem ódzkodik a korabeli élet nehézségeinek megmutatásától sem, bár ezt igen illedelmesen teszi. Kurvák, részegesek, csavargók között zajlott Fülöp élete, s ezt látjuk is, azonban úgy, ahogyan az ilyen életet egy becsületes, jámbor hívő elképzeli: közel sem olyan mocsokban, rohadásban és fertőben, mint az valójában volt a XVI. században (lásd pl. Brueghel vagy Bosch festményeit, illetve Pasolini idevágó filmjeit) is. A hangsúly itt Fülöp életének üzenetén, az élet és Isten feltétlen és örömteli szeretetén, a feltétlen alázaton és pozitív életszemléleten, ennek bemutatásán és átadásán van. A hiteles, naturalista környezetábrázolást ne itt keressük. Bár a film jó hosszú, de ártatlan naivitása, az általa közvetített üde báj és derű gyorsan magával ragadja a nézőt és nevet, amikor nevetni kell, meghatódik, amikor meg kell hatódnia, és nem azon filózik, hogy hány százmillió életet nyomorítottak és semmisítettek meg a történelem folyamán, például az itt is megjelenő inkvizíció, de általában a kereszténység nevében. Asanisimasa: 7/10

Néhány napja hunyt el szívrohamban Alekszej Balabanov, akinek a nevét leginkább talán e ’97-ben készült A fivér című “gengszterfilm” kapcsán ismerhetjük. Legát Tibor nekrológjában egyenesen az orosz Tarantinónak nevezte Balabanovot, s bár ennyi erővel lehet az orosz Jarmusch is, de leginkább mégis önmaga, Balabanov volt. Tényleg hasonló méretű kultuszt tudott teremteni hazájában és külföldön is, mint Tarantino a Ponyvaregénnyel vagy Jarmusch a Florida a Paradicsommal. A kultuszteremtőket pedig nem másról, hanem önmagukról nevezzük el. Ennyiből talán következik is, hogy A fivér természetesen igen jó kis film, és Balabanov korai halálával (54 éves volt) még sok hasonlótól estünk el.

A címszereplő Danila (Szergej Bodrov Jr. – már szintén nincs közöttünk) az orosz történelem utóbbi szűk évszázadának tipikus figurája, a háborúból hazatérő katona. A háború Danyila esetében a csecsen háború, azonban amilyen állapotban onnan megérkezik az általános: kiégett, lelkében megkeményedett, könyörtelen, de becsületes fickó érkezik a kilencvenes évek közepének Szentpétervárjára, amely éppen csak hogy visszakapta régi nevét. A város a film másik főszerelője. Még nyoma sincs a mai fényűző csillogásnak, a város a sok évtizedes szovjet uralom lehangoló nyomait viseli magán. A mindvégig rothadó rozsdabarnában fényképezett filmben egyszer sem süt a nap, ellenben mindenhol sár, köd és pocsolyák. A házak omladoznak, a vakolatok hullanak, elképesztő nyomorban élő emberek kóvályognak az utcán, melyen egy bizarr, áttetsző tehervillamos döcög panaszosan csilingelve. A maffiózók még másodkézből vásárolt/lopott, kopott külföldi autókkal villantanak, de már peckesen viselik nagyon menő csiricsáré nyakkendőiket. A diszkóban már szól a legbutább euró-trance tucctucc, az utcasarki punkok pedig LSD-t kéregetnek vodka helyett. Danyila erre a világra csodálkozik rá és itt próbál meg normális életet kezdeni. Egyetlen hozzátartozója azonban a maffia bérgyilkosa, így a hadviselt Danyila sorsa is “sínen” van…

Bár a film telistele van erőszakos jelenetekkel, minek kapcsán kézenfekvő is Tarantino emlegetése, ezeket azonban Balabanov sohasem mutatja explicite, nem tobzódik az erőszak pornográfiájában. Ő orosz és még mindig érdekli a lélek, jelen esetben Danyila lelke. A cselekmény sem árad olyan blikkfangosan, mint a Ponyvaregényben. Egyenesen haladunk A-ból B-be, ahogyan a Ladoga-tó jegén haladtak át a nagy Honvédő Háborúban a blokádot feltörő teherautók. Nem ugrálunk, nem haladunk több sávon párhuzamosan, hanem hangsúlyos le- és felblendével tagolt tömör, néhány snittből álló cselekménydarabokban zötykölődünk a végkifejlet felé. Ahogyan a filmbéli áttetsző tehervillamos is rója Szentpétervár utcáit…

Danyila azért van a világon, hogy megvédje a gyengéket, egyfajta Robin Hood. A kilencvenes évek közepének orosz valósága pedig tele van gyengékkel, akiket a feléjük kerekedő erősek szorongatnak, van tehát dolga Danyilának, aki leghűségesebb társát egy hajléktalan személyében találja meg. Ebben is különbözik Balabanov amerikai (nyugati) pályatársaitól, hiszen nemcsak hősének lelke, hanem a valóság is érdekli, meg is mutatja. Sőt, az egész hőstörténetet a valóság valóságos kulisszáiban mutatja meg.

Az orosz filmben szinte forradalmi módon jelennek meg nála a különböző szubkulturális jegyek, melyeknek sokban köszönhető a film kultuszfilm státusza. Danyila Sony Discmanje kifejezetten fontos cselekményszervező elemmé lép elő, de a diszkó-, koncert- és házibulijelenetek, valamint a “ural-rockot” játszó és a peresztrojka idején rendkívül népszerű Nautilus Pompilius együttes filmbeli jelenléte is a nyolcvanas évek magyar undergroundjának filmjeit idézi, legalább olyan kultúrtörténeti súllyal. Ma már kicsit vicces kinézetű orosz underground arcok nyíltan és jó kedvvel szívják a nyugat (és a kelet) valódi áfiumát, a marihuánát. Végig szól a korabeli orosz underground zene, jelentős előadóktól, tehát Danyila története kordokumentum is egyben.

A fivér sajátos hangulatához természetesen kell Szergej Bodrov Jr. sármja is. Bár néha zavaróan emlékeztethet a filmforgatás közben, egy hegymászóbalesetben elhunyt színész arckifejezése a mi kis “Villamos” Dávidkánkra, máskor meg Brad Pittre is, de leginkább ő is egy tipikusan orosz férfiszépség. Nyílt, kék tekintet, szőkésbarna göndör haj, erős testalkat és egy megnyerő, egyenes, megbízható személyiség. Potenciális világsztár lehetne ő is, Balabanov is, de sajnos már csak egy szebb és jobb világban. A fivér minden szempontból tökös, markáns, egyéni ízekben gazdag, szórakoztató film arról, hogyan kell élni ebben a rohadt világban. Asanisimasa: 8/10

A hongkongi Johnny To által rendezett Száműzöttek című filmet leginkább valamilyen pisztoly-fétisiszta párbaj-balett szeánszként lehetne értelmezni, mert filmként viszonylag nehéz. Kezdjük ott, hogy a sztori bizony sovánka. Az egyik bandatag ki akar szállni, amit a banda többi tagja mereven ellenez, s ezt a tudomására is hozzák. Erre a pali visszakozik, és a bandával tart az utolsó nagy melóra – aminek végül spoiler-spoiler-spoiler, a dühös felesége vet véget, egyik kezében a síró csecsemővel, a másikban pedig egy füstölgő revolverrel… A füstölgő revolver a lényeg, de erről mindjárt. A film dialóglistája sem tesz ki néhány oldalnál többet, egy hagyományos spagetti-western szószátyár talkshow ehhez képest. Ehhez vegyük hozzá a rezzenéstelen keleti komolysággal játszó (amúgy neves) hongkongi színészeket, Francis Ng-t, Anthony Wongot, Nick Cheungot és a többieket, akiket nekünk, ostoba nyugatiaknak azért igen nehéz megkülönböztetni egymástól, főleg, hogy le nem vennék a napszemüveget… Ráadásul mindegyik bagózik is, ráadásul egyszerre. Szivar, cigaretta, tökmindegy. De mindez tényleg nem lényeges.

A film ilyen-olyan sztorija, cselekménye valójában a pisztolypárbajok és a pisztolyos közelharcok változatos, a legutolsó vércsepp fröccsenéséig és a legutolsó töltényhüvely földre hullásának messze visszhangzó pendüléséig megkoreografált balettjének mintegy körítése, alkalom annak bemutatására. Eme előadás zenéje valójában a lövések dörején kívül a fegyverek kibiztosításának, valamint závárjainak fémes csattanása, a töltényhüvelyek csörgése, a gellert kapó lövedékek sivítása, aztán az emberi testek átlyukadása, padlóra, földre puffanása képezi. A találatok után szétfreccsenő vér ugyanolyan esztétikumként jelenik meg, mint a fegyveres harc jellegzetes, kinyújtott karú mozdulatai, ahogy fedezéket keresve tüzelnek egymásra a harcoló felek, ahogyan kezelik a fétis tárgyát, a pisztolyt. Felmerülhet a kérdés, hogy van-e itt a pisztolynak szexuális értelemben vett asszociatív jelentése? Nos, egyáltalán nincs ilyenről szó. A pisztoly itt fegyver, az erő és a hatalom eszköze, s mivel itt majd minden szereplő használja is, mindennapi használati tárgy is. E film cselekménye tökéletesen működne úgyis, hogy a szereplők, mondjuk főznek benne, vagy autót vezetnek, vagy csak beszélgetnek, lövöldözés helyett. Így viszont egy eléggé meghökkentő, bizarr izé ez… Asanisimasa: 6/10

Horrornak gyenge, művészfilmnek horror, thrillernek pedig igen fura művészfilm Francis Ford Coppola Twixt című legutóbbi dolgozata, nem csoda tehát, hogy mindössze néhány fesztiválon köröztették meg, aztán nyomták ki DVD-BD-re, hogy ne is tudjunk róla. Persze, ez a titkolózás ma már nem olyan egyszerű…

Coppolától természetesen nem áll távol a horror műfaja, készített is korábban néhány messze nem elhanyagolható filmet e műfajban, ez az új azonban már magán viseli a Hollywoodból régen kiszakadt, leginkább saját borgazdaságában időző idős filmes öntörvényű, szabadon kísérletező kedvének nyomait. Persze, akár bele is illik a manapság kulmináló vámpírrehabilitációba, melyet az Alkonyat (és a többi hasonló) romantikus tini-vámpírhistóriák gerjesztettek fel, de szabálytalan narrációja, furcsa, zaklatott hangulata és a giccsbe hajló érzelgősség teljes hiánya azonnal el is riasztja az e filmek célközönségét. A horrorközönség is fanyaloghat, hiszen alig folyik vér, a thrillerek pedig ennél sokkal aberráltabb, sokkal elmebetegebb történetekkel traktálják már rajongóikat, azt pedig én magam fogadtam meg még évekkel ezelőtt, hogy az a film, amelyik az írásképtelen írót teszi meg főalakjának, aki a film végén mégis megírja a filmet képező történetet, az nem kaphat 1/10-nél többet. Egyszer OK, de ezredszerre már nem OK.

A mára már tekintélyes pizzaképet növesztő, szemlátomást súlyosan alkoholista Val Kilmer mégis egy ilyen írót alakít e filmben (amúgy, mindennek ellenére, egészen jól), aki legutóbbi saját regényét terjesztve jut el a történet helyszínéül szolgáló kisvárosba, ahol kezdetben ő maga sem sejti, hogy élete legjobb története várja. A város nyugalmát rendszeresen kóbor szellemek, furcsa zenére furcsán mulatozó fiatalok, egy összevissza járó toronyóra (aminek csúcsában maga az ördög lakozik) zavarja meg, az öreg seriff pedig nem nagyon tudja kezelni az így kialakult helyzetet. Kapóra jön a városba látogató regényíró, akitől a rejtélyek megoldását és megírását várja a seriff, ám az írónak nem nagyon megy az írás. Ezt a meddőséget feloldandó, az italt és az altatót, mint minden alkotói válságban leledző író biztos menedékét hívja segítségül, minek eredménye szörnyű lázálmok sorozata lesz, melyben maga Edgar Allan Poe segíti hozzá az írót a rejtély megoldásához. (Szóba kerül közben Dickens és Baudelaire is…) Közben persze, rájövünk arra is, hogy rémálmaink hátterében általában saját, feldolgozatlan traumáinkat kell keresnünk, az ital és a drogok nem a legjobb tanácsadók, s főleg nem azok stresszhelyzetben, de legalább a regény elkészül a végére.

88 perc a film, tehát ez is mutatja, hogy a mai Coppola már nem az a bőbeszédű tablófestő, mint volt egykor. Talán néha kicsit többet kortyol borából és mivel pénze van, elkezd filmeken gondolkodni, csak úgy örömből, szórakozásból. Ez a film olyan is. A képi világ digitálisan megrajzolt, szinte Frank Miller-i képregény-látvány, a sztori tulajdonképpen áll a lábán, még akkor is, ha néha lólépésben halad előre a narratíva. Egyedinek, különlegesnek sem mondanám, de közhelyesnek sem. Talán tanulmánynak a legjobb, egy majdani, komplexebb, nagyobb lélegzetű film elé. Asanisimasa: 5/10

Messze kilóg a mozik általános kínálatából ez A sziget című, nem éppen friss (2006-os), de ettől még érvényes orosz filmdráma, ugyanis kizárólag olyan, elsősorban metafizikai, sőt teológiai kontextusban értelmezhető fogalmakkal foglalkozik, mint bűn, bűnhődés, vezeklés, áldozathozatal, hit, stb.

Bergman, Tarkovszkij

Elég csak a trailerbe belepillantani, a filmügyekben művelt (leendő) nézők kapásból ragaszthatják is a címkét: olyan Bergmanos… Ja, hogy orosz, akkor Tarkovszkij. Az átlagos moziközönségének természetesen ma már ezek a nevek semmit sem mondanak, vagy ha valamit mégis, akkor olyan „laasssú”, eseménytelen, gondolkodásra késztető, „uncsi” művészfilmekre asszociál a túlnyomó többség. Bergman vagy Tarkovszkij, természetesen, sohasem volt a tömegek bálványa, bár azért annál ma is többet érdemelnének, minthogy nevüket címkeként nyomják rá bizonyos filmekre, melyek aztán jobbára nézetlenül landolnak a kukákban. Pavel Lungin (amúgy neves, sokszorosan díjazott orosz filmrendező) sokszorosan díjazott A sziget című filmje viszont tényleg nagyon Bergmanos, Tarkovszkijos, hogy gyorsan rövidre is zárjam ezt a kört. Mind képi világában, mind kérdésfelvetéseiben, gondolkodásában, mind esztétikai minőségében az említett világhírű filmes klasszikusok egyes műveire hajaz a film, így ez esetben mindenképpen jogos a címke.

A táj

Igen jellemző a táj a filmben, melyen gyakorlatilag az egész eseménysor (mert sztoriról, történetről alig beszélhetünk) játszódik. Valahol északon, egy helyen mintha említenék is a Barents-tengert, egy szigetekkel, félszigetekkel, kis öblökkel szabdalt, kietlen és barátságtalan tájon fekszik az a kicsiny monostor, ahol a filmben szereplő ortodox szerzetesek végzik mindennapos jámbor tevékenységüket. Konkrétan a világ végén járunk, a hó, a jég, melegebb napokon a hideg sár és a köd birodalmában, ahol a film főalakja, Anatolij atya (Pyotr Mamonov) fűti a rideg, embertelen környezetben dolgát végző kolostor kazánját. Ez így önmagában már egy erős allegória. A film képi világa szinte fekete-fehér, vagyis inkább kékesszürke. Igen, Bergman és Tarkovszkij. (Tőlem akár még Tarr Béla is.)

Vezeklés

A film a második világháború idején kezdődik, mely alatt a címben is szereplő szigeten egy náci német őrnaszád ejti foglyul az ekkor még fiatal Anatolijt parancsnokával együtt. A naszád kapitánya arra kényszeríti a páni félelmében szinte magán kívül jajveszékelő, egyszerű fiút, hogy lője le a parancsnokát. A megzavarodott Anatolij kezében elsül a fegyver és a parancsnok a vízbe esik… Több mint harminc évvel később Anatolij a kolostor fűtőjeként még mindig az általa elkövetett, számára szinte a bibliai Káin és Ábel történetéhez hasonló bűnét vezekli mindennapos kemény és áldozatos munkával. Fanatikus, olykor szinte eksztázisba törő hitét még rendtársai is gyanakodva figyelik, a hozzá zarándokló népek viszont a Szent Gyógyítót látják benne. Erős hitének motorja az általa elkövetett óriási bűn aluli megtisztulás minden szabályt, liturgiát és tiltást felülíró kényszere. A „szent őrült” figurája egyébként az orosz kultúr-, vallás- és társadalomtörténet egyik jellegzetes archetípusa, se szeri, se száma az évszázadok hosszú sora alatt itt-ott felbukkanó, delejes tekintetű, hipnotikus erejű, sokszor halálos beteget gyógyító, máskor bűnösöket a halálba átkozó, tépett szakállú, gondozatlan külsejű alakoknak, akik óriási befolyással bírtak a tudatlan muzsikokra és a legmagasabb körökre egyaránt, gondoljunk csak a világhírű Raszputyinra. Lunkin Anatolij figurája ezt a karaktert jeleníti meg, bár a megszokottaktól lényegesen kevesebb miszticizmussal, de annál több valódi hittel. Anatolij szent őrültje bár néha tényleg meghökkentő dolgokat művel, de egyértelműen tiszta, makulátlan krisztusi figura.

Megváltás

Mi lehet a „jutalma” egy tulajdonképpen ártatlan embernek, aki egész életében egyetlen bűnéért vezekelt? Egy hangsúlyosan keresztény gondolatvilágban, ortodox, pravoszláv környezetben „mozgó” történetben ez nem lehet kérdés. Logikusan elég nehéz is a klasszikus értelemben katartikus végkifejletet, de az egész történetet is értelmezni, Anatolij utolsó gesztusát csak keresztényi hittel lehet igazán megérteni.

Szólni kell még egy efféle recenzióban Lungin alázatos, átgondolt rendezéséről, valamint Anatolijt alakító Pyotr Mamonov mélyen átélt, hittel teli alakításáról is – de ebben a filmben tényleg ezek a leglényegtelenebbek. Asanisimasa: 7/10