asanisimasa

Danny Boyle rendezett már szociografikusan korrekt zombifilmet, olimpiai megnyitót, Oscar-díjas etnogiccset, ezoterikus lilázást sci-fiben, vérfagyasztó túl-életrajzot és drogos kultuszmozit, még klasszikus romkomot is -szerintem képes még az orrával is citerázni- de nem ezért az egyik legérdekesebb filmes jelenleg a világon, hanem azért, mert hibázzon (mert még hibázni is tud, ráadásul nem kicsit!) bármekkorát vagy csináljon virtigli remekművet, mindegyiket magas szakmai színvonalon teszi. Transz című új filmje sem nem bukás, sem nem giccs, úgy pöpec, ahogy van, az első kockától az utolsóig. Nincs benne hiba egy szál sem. Hogy mégis, mi a baj vele? Nem tudom igazán. Tán az, hogy nem elég érdekes, ami azért csalódás “a világ legérdekesebb” rendezőjétől…

Vagyis nem. Amíg nézzük a filmet, addig nincs baj. Szerethetőek a figurák, jobbára igazán meglepő fordulatok teszik a cselekményt egyre rejtélyesebbé és izgalmasabbá. Bár a felénél-kétharmadánál azért már kezd kilógni a lóláb, ekkor sejtjük már, hová fog kilyukadni a csavar, azért egészen a film végéig megőrzi lendületét – akkor azonban már van időnk elgondolkodni azon, hogy mit is láttunk? Csak ennyit? (Spoiler: Mert miről is szól a film? Hogy ne kezdjünk ki hipnózissal dolgozó pszichoterapeutával, még akkor se, ha az igézően egzotikus és dévaj módon szexi? Illetve, legyünk akkor is észnél, ha véletlenül egy iPadet hozna egy nap a postás? Mert erről van szó, nem többről…)

Ez a kis viccszerű történet viszont, tényleg nem több egy anekdotánál, pompásan van elmesélve nekünk, szép képekben és néha igen meglepő, hatásos látványelemekkel, Boyle virtuóz módon keveri a valóság, az idő és a pszichotikus elmeállapotok különböző síkjait, s ha picit figyelünk, nem is zavarodunk bele, hiszen minden logikusan következik mindenből, illetve, minden mindennek logikus előzménye. Jók a színészek is, a mellékszereplők mintha a Trainspotting castingjáról maradtak volna itt, egzakt londoni suttyók, Vincent Casselnél jelenleg nincs markánsabb arcú színész, akinek ráadásul tehetség is van az arca mögött. James McAvoy csak egy picit idegesít, de alapvetően hozza a karaktert, főleg, amikor “kinyílik”, Rosario Dawson pedig, nos… igen. 🙂 Szajréfilm, hipnózisban – végül is, ilyen még nem volt. Asanisimasa: 7/10

Isten, de főleg Buddha kegyelméből többször jártam Thaiföldön, értelemszerűen többször Bangkokban is, így tehát személyes tapasztalatok alapján mondhatom, hogy aki ebből a gazdag kultúrájú, színes országból csak a fiú-, lány- és gyerekkurvákat és a köréjük fonódó alvilágot, valamint a thaibox-termeket látja, annak halvány fogalma nincs erről az országról. A felszínen lebegő szardarabot piszkálgatja csak, tovább gyarapítva az ótvar nagy közhelyek mérföldes sorát. A dán Nicolas Winding Refn érezhető ambíciókkal tör honfitársa, Lars von Trier babérjaira, és hasonló vehemenciával rendezi ki magából személyes paráit, frusztrációit és egyéb lelki nyavalyáit. E filmet, a Csak Isten bocsáthat meg címűt is állítólag személyes egzisztencialista dühétől ihletve forgatta le, miközben alapvetően utálja a “bosszú-filmeket”. Na most, ez a film, ha valaminek, hát éppen a film helyszínéül szolgáló Thaiföldtől néhány ezer kilométerrel odébbi dél-koreai bosszúfilmeknek, jelesül Park Chan-wook és Kim Ji-woon munkásságának állított hommage-ként állja meg a helyét, másként nemigen.

A dél-koreai brutál-vonal ihlete már Refn megelőző filmjében, az igen megosztó Drive-ban is felsejlett, ez a film azonban mintha teljes egészében egy eddig dobozban rejtett Park Chan-wook-film lenne – de csak mintha. Itt van az összes jellemző jegy, a markáns zenehasználattól és a brutalitás végletekig esztétizált képeiig, a balettszerű kivégzésektől a bosszú etikájának boncolgatásáig, azonban a film minden kockáján látszik a másolat, az utánzat talmisága és az eredeti invenció hiánya. Amúgy pedig, konkrétan nem értem, mit akart ezzel a filmmel a dán rendező… Hogy a bosszú emberi, a megbocsátás pedig az Mindenható privilégiuma? Mert akkor gratulálok, íme, a spanyolviasz.

A film cselekménye balladai sűrűségű, trendi módon minimalista. Kiindulópontja egy bűntett (egy lány megerőszakolása), valamint annak bosszúja, a lány apja által. Ettől kezdve, a filmvégéig, mintegy dominóelv-szerűen következnek egymásból a bosszú bosszúja, majd annak bosszúja és annak a bosszúja, miközben egy elég határozott eszközökkel dolgozó Gondviselő (hívjuk inkább így a címbeli Istent) próbálja a dolgokat etikailag visszaterelni a normálishoz közeli kerékvágásba. A végén pedig lásd ismét a film címét.

A filmben az erőszak sosem öncélú, a bosszú meglehetősen primér, indulati indokán kívül szinte mindenkiről kiderül valami emberi tulajdonság is, melyet a Gondviselő kellőképpen mérlegel: egy gyilkosságért a büntetés olykor csak kézlevágás, mert a gyilkos mellesleg -teszem azt- nélkülözhetetlen segítsége egy arra rászoruló másiknak. Ennek megítélésének jogát azonban a Gondviselő magának vindikálja, az embernek e tekintetben kuss van. De ebben az erkölcsi, etikai problémában a film semmi újat nem hoz, amit a keresztény kultúrkör az eddigi 2000 évben kismillió módon ne ábrázolt volna – a különlegesség itt mindössze a Park Chan-wook koppintáson túl a távol-keleti helyszín, ott azonban jön a kérdés, hogy az meg mire föl? A történet (nélküli történet) thai (amúgy egész egyszerűen nincsenek, nem léteznek ilyen néptelen thai utcák) környezetbe való helyezése funkció nélküli, üres -közhelyes- gesztus csupán, melyben tökéletesen idegenül hat Refn keresztényi bosszú-megbocsátás elmélkedése. Nem arról van szó azonban, hogy ne férne el az eddigi kismillió mellett még egy végkövetkeztetés a keresztény isten végtelen kegyelmére és a bűnös ember szomorú kisszerűségére, hanem csupán arról, hogy filozófiai, illetve teológiai értelemben Refn dolgozata sekélyes és blaszfém, ha viszont hagyjuk a moralitást és csak bosszútörténetnek nézzük, akkor viszont közhelyes, unalmas, ráadásul idegesítően okoskodó.

Ryan Gosling ismét bamba tekintettel kóvályog végig a filmen, ám mellette a többi szereplő is leginkább csak bámul. Bámul erre hosszan, majd arra hosszan – mintha az összes ócska és méltán kiröhögött művészfilmes klisé lenne itt egy csokorba gyűjtve. Az az út, melyen minden bizonnyal a filmben végigmegy, külsőleg nem látszik rajta, csupán egyre több monokli kerül föl rá az ügyes sminkesek és a Gondviselő által. Lelkében azonban csak a nagy büdös üresség van, a film elején és a végén is, amikor bánatos másfél kiskutyatekintettel kéri a rá kiszabandó penitenciát.

Mindennek ellenére, Refn ezen filmje is rendkívül szép és esztétikus – csak éppen a látvány komolyan veendő, valódi tartalom híján puszta dekoráció. Az uralkodó vörös szín azonban ismét zavarba ejt: noha mindvégig valamiféle isteni megbocsátásról lenne itt szó, ez a színkörnyezet mégis inkább a Pokolra utal. A film legjobb pillanatai a betétdalok – de ahhoz elég megvenni/letölteni a soundtrack-albumot. Asanisimasa: 5/10

Ziccer, tehát be is húzom: borítsa részemről a feledés homálya ezt a Feledés című filmet. Ennyi jár neki, nem több. Nem mintha annyira rossz film lenne, mert ezt azért így nem lehet kijelenteni, ukmukkfukk, azonban részleteiben, fő motívumaiban, konfliktusaiban, sőt, olykor konkrét jeleneteiben ezt a filmet már láttuk néhányszor néhány más, korábbi, méltán hírnevet elért alkotásban, melyek jobbára a sci-fi kategóriába sorolandók. Joseph Kosinski nem tanult első filmjének, a Tron: Örökségnek kudarcából, és ezúttal sem mert elszakadni kedvenc filmjeitől (zenéitől) – az eredmény viszont így tényleg nem lett más, mint egy közepesen érdekes sci-fi idézetgyűjtemény, sajátos rendezői elv alapján összekeverve.

Az alapsztori a Világok harcának és a Függetlenség napjának keveréke, de idevehetjük még nyugodtan a Transformers-filmeket is, hiszen ezúttal gépek (jaj, elspoilereztem!) hódítják meg a Földet, csak egy maroknyi ellenálló áll ellen ellenük. A Világok harcából, biztonság kedvéért, még kikopipészteltetett Tom Cruise is főszereplőnek – Tom amúgy jó színész, elvisz a hátán bármilyen szart, még ezt is. Bár nem kicsi hatalom áll a háta megett… Klónhadsereg-motívum a Star Warsból, emléktörlés (pl. A Makulátlan elméből), ki vagyok én?-motívum a Mátrixból, elpusztult Föld pl. a Majmok bolygójából, üldözéses kanyon-csata ismét a Star Warsból, szerelem-motívum innen-onnan, végül a fináléban egy őrült mixben keveredik össze Az ötödik elem végkifejlete az Armageddon, a Terminátor és a Függetlenség napjának záró jeleneteivel (meguntam linkelgetni), hogy aztán minden kezdődjön elölről (ha nem jönne a vége főcím). Közben egy Led Zeppelin-rajongó őrült DJ adja a zenét (ami önmagában nem lenne baj…), de mi a nyüvet keres a Zeppelin a Duran Duran mellett?!  Nincs bajom a posztmodernnel, ha abban van ráció, de ez egy lelketlen, ötlettelen nyúláshalmaz, ha finom akarok lenni, akkor egy közepes látványfilm, kliséerdővel. Alig jobb csak, mint a Tron volt. Asanisimasa: 4/10

E filmben Neil Jordan Oscar-tulajdonos, és amúgy elég jelentős filmes ismét nekimegy a vámpírok témájának. A kiindulópont ezúttal is a viktoriánus kor előtti Anglia és a romantika korszakának kezdeti évei, Interjú… helyett azonban különös hangulatú „special remixét” kapjuk a kriminek, a vámpíros tini-horroroknak, a véres feminista thrillereknek és a Hegylakó-filmeknek.

A célközönség

A film közönsége, természetesen itt is a 14-18 éves leányok közül fog kikerülni nagy százalékban, de botorság lenne kapásból azt kijelenteni, hogy: Haha, a nagy Neil Jordan is csak meglovagolja az Alkonyat-jelenséget. Egyrészről, az a „vonat” már meglehetősen messze jár, ergo, a divat már múlóban és egyetlen magára valamit is adó profi filmes sem rohan olyan vonat után, amiről már régen lekésett. Másrészt Jordan már 20 éve, bőven az említett széria megszületése előtt is a bakfisokat és ifjú hölgyeket célozta meg egy furcsa, formabontó vámpíros történettel: Az Interjú a vámpírral című, amúgy kritikailag is elismert filmben nem véletlenül játszották a főszerepeket a kor aktuális szívtiprói, Tom-tól Antonión át Bradig és Christianig. Murnau és Herzog például nem gondolt a lányok szívére, de még Lugosi Béla sem, pedig a vámpír klasszikus mozifiguráját mégiscsak ők teremtették meg – viszont nem is nagyon beszél róluk ma már néhány filmszakos bölcsészen kívül más. A klasszikus vámpír-filmek mindig valami nagy, rettenetes, sötét alakról szólnak, aki mégis valami nagyon hétköznapi, nagyon sokak által átélt borzalmat idéz meg, illetve, csak szimplán ijesztgetésre való, mint ahogy a hülyegyerek lapít az utcasarkon, aztán kiugrik a másik elé. Pedig a vámpírtörténetek alapvetően romantikus mesék, melyek a magányosságról, a vágyról és a szerelemről szólnak, csupa olyan dologról, amik a tinédzser lányokat érdeklik (jó, a fiúkat is, csak ők letagadják).

De miért pont a vámpírok?

Nehéz arra válaszolni, hogy miért pont a vámpírok foglalnak el ilyen kitüntető helyet a bakfiskorosztály gondolataiban. Hiszen valójában nem sok romantikus van bennük. Sőt, kifejezetten gusztustalan dolgot művelnek létfenntartás címén: Vért nyalogatni, vért inni? Fúúúj, de undi! (Oké, hagymás vér, véres hurka, disznóvágás, tudom.) A válasz talán e fantasztikus létforma jellegében keresendő. Egy vámpír általában éjszaka él, az éjszaka fényhiányos, rejtett, izgalmakkal teli világa minden csábít valamire, amit nappal nem teszünk meg. Egy vámpír igen sokáig él, így automatikusan vetődik fel a magány, a magányosság kérdése is, ami sajnos szintén elég könnyen átélhető egy érzelmekre fogékony tinédzser számára. A fő ok azonban a vér misztériumában található: egy lány számára igen fontos jelentéssel bír a vér cseppje. Utal egyrészt saját nőiségére, de utal a szüzesség elvesztésére is, és ha ehhez hozzávesszük a vámpírcsók általi halál aktusát, ami általában a nyak (illetve más efféle testtáj, mint azt látni fogjuk) idegvégződésekben gazdag, finom bőrének lágy érintése folytán következik be, nem nehéz átérezni az aktusban rejlő mély, buja, mégis finom és gyengéd erotikát. Nos, valószínűleg ezekért szeretik a csajok a vámpíros történeteket…

A realizmus és a romantika

Ahogyan az Interjú…-ban, Jordan a Byzantium című új filmjében is a realizmus talajáról rugaszkodik el. A színhely egy tengerparti angol kisváros, az egyik főszereplő vámpírcsaj konkrétan kurva, de a háttérben végig a mai angol valóság reális figurái nyüzsögnek, stricik, narkósok, ármányöltönyös maffiózók és pitiáner szerencsétlenek. A szerelmi szál is innen szökken szárba, a vámpírszajha lánya és egy furcsa srác között, miközben brutális gyilkosságokban nyomoz a rendőrség, ezzel párhuzamosan azonban kibomlik a vámpírok 200 éves (vagy még régebbi) története is, szekták, rendek, míves bizánci kardok, stb.

Csak az a vég…

Jordan nagy trükkje, hogy a film (nagy részben) tényleg működik úgy, mint egy kivételesen élénk fantáziájú lány képe az őt körülvevő, cseppet sem barátságos valóságról, de működik egy (ma már) megszokott, romantikus vámpíros szerelmi történetként is, melynek savát-borsát a jellegzetesen mai és angol környezetbe való helyezése, valamint a hangsúlyosan végigvitt erősen feminista és férfigyűlölő attitűd jelenti. Tovább oldják a romantikus és igen fájdalmas fősodor drámai édességét a helyenként igen brutálisan mutatott gyilkosságok, olykor pedig patakokban ömlik a vér. A jelentős vérzuhatag ellenére, kifejezetten esztétikus a film, dramaturgiájában messziről kerüli, vagy éppen elegánsan kihasználja a giccs kézenfekvő sablonjait. Nagyon jó a főszereplő csaj (Saoirse Ronan) az ő világító kék szemével, és érdekes karakterek a férfiak is. Különösebb bajom nincs a filmmel, egészen a végkifejletig, aminek viszont kvázi pozitív, nyitva hagyott, dramaturgiailag olcsó és igaztalan megoldásával mégis visszacsúszik a film a könnyes, „irreális” mocsarába. Asanisimasa: 6/10

Sam Raimi, nem kis önbizalomról tanúbizonyságot téve, e filmben megalkotta saját maga emlékművét. Úgy, ahogyan előtte a nagyok: Charlie Chaplin, Orson Welles, Francis Ford Coppola, stb. Ez az Óz, a hatalmas valójában maga, Sam, a kókler, közepesen tehetséges vásári mutatványos, aki azért (némi furfanggal, csellel és szövetkezéssel) mindig képes legyőzni a gonosz erőket abban a nagy Álomvilágban, amit a valóságban Hollywoodnak, Lyman Baum híres meséjében és e filmben pedig Smaragdvárosnak hívnak.

A klasszikus történet előzményével van dolgunk, Dorothy tán még meg sem született, amikor Ózt, a filmbéli vándorbűvészt (James Franco), némi félreértés-özön közepette, elragadja a hurrikán – mert Kansas bizony hurrikán-övezet. Óz aztán egy csodás álomvilágban ébred, ahol nemsokára esemény eseményt követ és a végére létrejön az az állapot, amibe később majd Dorothy és Toto is cseppenni fog. Boszorkányok az összes égtájról, furcsa lények, vicces és rémisztő kalandok, a végén happy az end.

A kritika túlnyomó része éktelenül ragacsos, émelyítő cukormázat kiált, ami a lightos (+8) horrorelemektől eltekintve, nagyjából igaz is, viszont azt általában mindenki elfelejti, hogy King Vidor 1939-es klasszikusa sem volt az a kiköpött brechti naturalizmus. Mondhatni, már az alapeset is olyan műbűbáj giccs volt, mind ide Pikasszó pamutgombolyagokkal játszó kiscicái, bár az elsőség forradalmi emlékérme feltétlenül jár neki. Valahol a szivárvány alatt, azért nagy sláger lett, a kiskutyáról nyálas rockzenekart neveztek el, a furi mellékszereplők pedig a legmeglepőbb helyeken köszöntek vissza (pl. a Star Wars-szériában Chewbacca, 3po, stb.). De a film ugyanolyan émelyítő, mint ez, úgyhogy, a különbség legfeljebb annyi e tekintetben, hogy Raiminek lényegesen fejlettebb látványtechnika és pénz állt rendelkezésére.

Dorothyt és a kis Totót, persze, könnyebb volt szeretni, mint ezt a ripacs, idegesítően jópofáskodó Ózt, aki ráadásul még abban is téved, hogy a showbusiness halála, ha kisgyereket és állatokat szerepeltet – és a végére sem sikerül megszeretni. Ez a film legnagyobb buktája, ugyanis szerethető hősök nélkül nincs kalandfilm, nincs mese. A dialógok is penetráns módon laposak, közhelyesek. A cselekmény -néhány vicces önironikus kiszólástól, utalástól eltekintve- annak az unalomig ismételt amerikai toposznak az igen unalmas variációja, amiben a gyenge, de a bajban összefogó kisemberek, főleg szorgalommal és lelkesedéssel, és némi rafináltsággal legyőzik a hatalmas Gonoszt, á la például Hét mesterlövész. A csetlő-botló Óz is elnyom egy lelkesítő beszédet kötelező elemként, mely relatív mélységeiben szinte Orbán Viktor hasonló szerepléseit is megidézheti, csak éppen a nemzeti (itt csillagsávos) lobogó nem leng – van viszont tűzijáték. A bevezető, archaizáló hangulatú rész, 4:3-as képarányával, fekete-fehérségével üres blöff, mert a kameramozgások, az alkalmazott látványelemek már a mai 3D IMAX-vizualitást idézik – ami viszont, amikor kiszélesedik, kiszínesedik a kép, brutális erővel vágja pofán a nézőt, aki azonban általában éppen ezért az élményért fizet annyit. A film egyetlen dicsérhető eleme ez a bombasztikus, háromdimenziós színorgia, értelme azonban legfeljebb annyi, mint augusztus 20-i Duna-parti őrületnek (bár azt is millióan nézik minden évben…). A mellékalakok – a londineruniformisos repülő majom, a porcelánlány, Pukkancs, a törpe inas, stb. – csupán izzadságszagú, erőltetett variációi az eredeti Bádogembernek és a többinek, még akkor is, ha ezek fő jellemvonásait is maga Baum rajzolta meg. Szóval, ezekért rossz film ez az Óz, a hatalmas, nem azért, mert cukormázas (ami amúgy minden Disney-filmnél kvázi fajtajelleg).

És még a betétdal is gyenge.  Asanisimasa: 3/10

Ilyen lenne, ha Tarr Béla újra filmezne és mondjuk, álnéven készítene horrorokat, valahol Dél-Amerikában… Ezzel persze, nem a műfaj fanatikus rajongóit kívánom elriasztani, sem pedig ideédesgetni a tomboló nyárban is az artmozik sötétjében bujkáló, legátszellemültebb kékharisnyákat, csak jelzem, hogy Az osztag nem éppen egy szokványos horror.

Dzsungeltúra

Az csak idióta filmvígjátékokban és Disney-féle mesefilmekben van úgy, hogy az őserdő egy barátságos, idilli hely, ahol tombol a zöld, virágba borulnak a fák, ágaikon csiricsáré papagájok okoskodnak, majmok majomkodnak, kancsal oroszlánok bújnak el a bokorban és Tarzan tornászik a lelógó liánokon. A dzsungel valójában rettenetes hely. Irtó sötét van, mindenhonnan neszez valami, olyan hangok visszhangzanak mindenhonnan, amiket csak rémálmaidban hallasz. Minden csöpög, cuppan, csúszik és ragad. Minden lépésed óriási erőkifejtésbe kerül, bakancsod bokáig süpped valamibe, amiről nem tudod, hogy egyszerű sár, egy elhullott vadállat oszló teteme vagy mérgező, tapadó és foglyul ejtő aljnövényzet. Sosem vagy biztos abban, hogy amibe belesüppedtél, ki is tudod húzni onnan a lábad… Minden egyes lélegzetvétel olyan, mintha a víz alatt szeretnél lélegezni. Fullasztóan párás meleg van, de nyakig be vagy gombolkozva, mert különben elevenen falnak fel a legkülönfélébb fajtájú és méretű csúszómászók, férgek, poloskák, piócák és moszkitók. Hiába, mert úgy is alámennek az ingednek… Egy esetben nevezhető idillinek a dzsungel, mégpedig egy horrorfilm forgatására. Nem véletlenül olyan népszerű helyszíne az efféle produkcióknak. (Evil Dead, Predator, Apokalipszis, most (pardon), Cannibal Holocaust, stb.)

Gerillavadászat

Az osztag című film címszereplői (valószínűleg) kolumbiai kommandósok, akik gerillákat üldözve caplatnak a fentebb jellemzett dzsungelben. Fáradtak, elcsigázottak, éhesek és idegesek. A dzsungel pedig eközben produkálja az összes jellemző jegyét, süpped, csíp, szúr, csúszik, harap és mar. Ráadásul, az állandó pára köd formájában teszi még félelmetesebbé, még misztikusabbá az amúgy is élhetetlen, embertelen környezetet. A katonák végtelennek tűnő vánszorgása, melyet csak a legjelentéktelenebb, csip-csup ügyeken való durva összezördülések szakítanak meg, furcsa módon egyszerre idézi meg bennem Coppola elébb említett Apokalipszisét, Rejtő Csontbrigádját és az EDDA 2. lemezét, a bakancsosat (nem röhögni!). A valószerűtlen, gyilkos szörny képzetét keltő őserdő lidércnyomása, a kiábrándultságnak és őrületnek az a foka és az értelmetlen, értelmezhetetlen parancsok irányította katonalét mindenkori hiábavalósága (amit oly’ szépen énekelt meg Pataky Attila A torony című hajdani slágerében, még mielőtt elragadták volna a szíriusziak…) jelenik meg igen szépen e filmben.

A kommandósok menetelnek, csúsznak, másznak a dzsungel mocsarában, közben megismerjük az osztag összes tagját, a durva, harcedzett őrmestertől a fentről fölé helyezett, tapasztalatlan hadnagyon át az indián golyószórósig. Baktatnak, baktatnak, baktatnak a sárban, mígnem egy, a fák közül kimagasló sziklacsúcshoz érnek, melynek tetején egy harcálláspont védi a kommunikációs parabolaernyőket. A lövészárkokkal és kusza szögesdrótkerítésekkel övezett kis erőd zegzugos helyiségeiben (újabb tipikus horror-helyszín!) sehol egy élő ember, csak rengeteg vér mindenütt. Lassan, nagyon óvatosan és szinte paranoid elővigyázatossággal kutatják át az összes helyiséget, mígnem a raktárban elfalazott kis lyukból egy mocskos, félmeztelen, kommunikációra nem hajlandó vagy nem képes, vadul ordítozó nőt húznak elő…

A katonalét elviselhetetlensége

A kolumbiai illetőségű, igen fiatal Jaime Osorio Marquez részben ugyanarról beszél, mint Tarr Béla A torinói lóban, csak a saját eszközeivel, mindenféle metafizikus magasság és filozofikus mélység nélkül: a hiábavalóságról és az elmúlásról. Valamint arról az állandó rettegésről, amit (a pszichopaták kivételével) minden katona érez szolgálatban, illetve bevetésben, a nyomtalan és értelmetlen elmúlástól való félelemről. Az egész filmet ez tölti ki, az alig tucatnyi (és egyre csökkenő) létszámú osztagon elhatalmasodó zavarodottság, majd az abból kinövő őrület és páni félelem. A képek is egyre sötétebbek, ahogy haladunk előre a filmben, a terek egyre szűkebbek, a hangulat egyre fojtogatóbb. Nincs kiút, nincs könyörület sem. Nincs kétségünk, a végén legfeljebb csak egy maradhat vagy még annyi sem. Ne várjunk a filmtől szörnyeket, látványosságokat, gusztustalanságokat, vér igen, de explicit borzalom szinte alig látszódik – a rettegés és az őrület minél plasztikusabb megjelenítése a cél, amit a film igen erősen hoz is. A kérdés csak annyi, hogy erre ki kíváncsi? Asanisimasa: 6/10

Kicsit közhelyes! – vélekedik a film egyik jelenetében az egyik szereplő pasija. Természetesen, nincs szó holmi brechti kiszólásról, nem a Szerelem, örökség, portugál című filmről van szó ezúttal, bár erre az kissé mégis önreflexívnek tűnő felkiáltásra nyilván sokan rábólintanak, hiszen úgy tűnik, valóban egy kissé közhelyes filmet nézünk. Szegény ember gazdagságra vágyik – közhely. A gazdag ember lenézi és kihasználja a szegényebbet – közhely. Az igaz szerelem nem ismer társadalmi rétegeket – közhely. Az úrhatnám polgár meséje – közhely, ha nem ismerjük például Moliére műveit, akkor is. Mégis azt mondom, ha közhelyesnek, unalmasnak találjuk a portugál Ruben Alves komédiáját, amely gyakorlatilag ezekből a közhelyekből építkezik fel, akkor a hiba valószínűleg a mi készülékünkben van: túl sokat néztünk üres, bombasztikus, szemkápráztató hülyeségeket és/vagy egyáltalán nem érdekelnek a hétköznapi problémák, nem érdekelnek az emberek, a maguk fájdalmas kicsinyességében.

A film címének magyarítása tulajdonképpen ügyes sűrítménye a film sztorijának, hiszen ezekről a dolgokról lesz szó benne. Maria és José 30 éve éle egy párizsi társasház földszintjén. Maria a ház ezerkezű, pótolhatatlan gondnoka, José pedig egy építőipari cég szintén pótolhatatlan művezetője. Becsületes, szolid életet élnek, a párizsi franciák felsőbbrendű gőgjének elismerő biccentései közepette. Egy nap levelet hoz a postás, óriási örökség hull az ölükbe, otthon Portugáliában. Portói borokat forgalmazó cég, sok hektár szőlő, föld, villa – ehhez viszont fel kell adniuk megbecsült párizsi életüket. Gyermekeik már szinte teljesen franciákká váltak, ráadásul lányuk José főnökének fiával bonyolódik szerelembe. Maria és José dilemmája, hogy hogyan szakítsák szét azokat a kötelékeket, melyek őket, magukat is inkább kötik már Párizshoz, mint a portugál gyökereikhez, miközben azok hasonló erővel vonzzák őket haza.

Nos, fordítsuk csal le ezt a szituációt számunkra érthetőbbre, átélhetőbbre. Manapság, mikor milliónyi magyar menekül nyugatra a jobb élet és megbecsülés reményében, egyáltalán nem lesz ez nehéz. Képzeljük el e filmbéli szituációt Máriával és Jánossal, akik már évtizedek óta, megbecsült francia, német, angol, svéd polgárokként élnek Párizsban (Münchenben, Londonban, Malmöben, stb.), még talán beszélnek magyarul, de csak vasárnaponként, illetve társaságban, az otthoni kapcsolataik már szinte teljesen megszakadtak. magyarságtudatuk néhány könyvben, néhány fakuló fényképen és egy szekrény mélyére eldugott, gondosan összehajtott piros-fehér-zöld zászlóban nyilvánul meg, plusz a karácsonyi töltött káposztában, amire lágy, édes tejszínes masszát csurgatnak, mert odakint nem ismerik a tejfölt. A gyerekek már inkább letagadják származásukat, minthogy dicsekednének vele, s ekkor levelet hoz a postás, hogy váratlanul ők az egyedüli örökösei egy rózsadombi villának, 100 hektár szőlőnek Villányban egy fél megyényi szántónak a Nagykunságban. Nos, EZ a szituáció, éljük bele magunkat.

Alves e filmben megmutatja nekünk, hogyan lehet mélyen megélni nemzeti hovatartozásunkat, örömmel és egy fikarcnyi hamis pátosz, zászlólengetés és melldöngetés nélkül, hogyan lehet focibuzinak lenni szívből, bokából, mosolyogva és nem erőből, arrogánsan, pökhendi módon, hogyan lehet kezelni barátsággal tőlünk eltérő szokásokat, vallást, kultúrát gyakorló, más nyelvet beszélő szomszédainkat, megmutatja, hogyan érdemes (és hogyan lehetséges) élni boldog életet. Természetesen, minden didaktikus példabeszéd nélkül teszi ezt. Nem szánt mélyre, de hiszen a film műfaja mégis vígjáték, azonban amiről mesél, azok nagyon fontos dolgok. Nem mar, nem savaz, mint Moliére, azonban mégis ugyanarról mesél: emberi bumfordiságról, gyengeségekről, erőről, az élet szeretetéről és szerelemről. Zseniális az a magyarra lefordíthatatlan nyelvi játék, ami az egész filmen végighúzódik, és szinte maradéktalanul kihasználja a francia és portugál nyelv hangzása, hanglejtése közti különbségeket, illetve hasonlóságokat. Kellemes, szórakoztató és szerethető film ez, többek között a nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi akciófilmjeinek tipikus dél-amerikai drogcsászárait alakító Joaquím de Almeida (José) főszereplésével. Asanisimasa: 7/10

Híres emberek életrajzait általában azért szeretjük, mert azt hisszük, hogy általuk jobban megérthetjük műveiket, tetteiket, közelebb kerülhetünk hozzájuk és szinte személyes kapcsolatba bonyolódhatunk általuk. Az esetek többségében ez nyilván így is van, aztán, hogy ennek az újsütetű liezonnak mennyi köze van az illető valódi személyiségéhez, az már egy másik ügy. Ha csak az életrajzi filmekre szorítkozunk, akkor picit firkásabb ügy a festők portréinak megjelenítése, mégpedig azért, mert őket főleg festményeiken keresztül ismerjük, ami viszont legtöbb esetben a valóság egy igen szubjektív módon ábrázolt vetülete, azt viszont (talán) elvárjuk, hogy az adott film valamilyen módon mégis megidézze “tárgyának” jellegzetes képi világát. A nehézséget fokozza a két teljesen különböző vizuális média elkészítésének módja is, hiszen a festmény állókép, a valóság egyetlen, önkényesen kiragadott, időtlen pillanatának rajza, míg a film tudvalevően mozog és az általa megmutatott világot általában inkább annak minél teljesebb realitásában ábrázolja. Persze, vannak erre remek kísérletek, például az egyik kedvencem, Derek Jarman Caravaggio-filmje. Gilles Bourdos Renoir-filmje ebből a szempontból – praktikus okokból is – meg sem kísérli (egyetlen rövid jelenettől eltekintve) a híres impresszionista festő képi világát megidézni, hiszen a film ez esetben a kevesek által élvezhető kísérleti fénymozgóképek világába csúszna át színesen örvénylő, sejtelmesen homályos képeivel.

Bourdos ehelyett inkább az idős mester élete végén lakóhelyérül szolgáló dél-francia tengerparti villa és annak buja környezetének, valamint utolsó múzsájának/modelljének, Andrée Heuschling ihletet adó lankáinak, gömbölyületeinek, gödröcskéinek és loknis vörös fürtjeinek szemléletes ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Látjuk azt a környezetet, amiben Pierre-August Renoir hosszú életének utolsó hónapjait töltötte, és amiben utolsó képeit festette. Ezeken a festményeken gondolkodni, elemezni nem nagyon van mit, az ember vagy érzi azt az örömöt és szépséget, amit megragadott bennük az öreg, vagy nem. Tiszta impresszionizmus az egész, a szó szoros értelmében. A miértekre és a hogyanokra adható válasz a nézőben keletkezik, ha fejben, szemben összeadja a film és Renoir képeit.

Az ténykérdés, hogy egy idős, már súlyos ízületi gyulladástól szenvedő (ebben az időben már az ecsetet is a kezéhez kellett kötöztetni, mert nem tudta már megtartani – de mégis mindennap festett) és a hamvas, fiatal lány között érdemi történet már nem keletkezhet, de a film két óráját mégsem kell csendes szemlélődésben töltenünk, ugyanis hamarosan megjelenik a háborúból súlyos sérüléssel hazatérő fiú, Jean, aki ekkor még nem akart világhírű filmrendező lenni, viszont Andrée bájai nem kerülték el figyelmét. A film cselekménye valójában kettejük -igen romantikus- története, a már szinte béna apa és az amúgy igen furcsa, ám ebben a sztoriban csak lazán felskiccelt karakterű unokaöccs (a később szintén filmessé váló) Coco tekintetének kereszttüzében. A Renoir című film tehát nemcsak a festő életrajza, de a kiterjedt, igen zajos életet folytató család egy rövid időszakának csoportképe is, melyben látszólag természetesen folyik egybe a festészet és a másik jellemző média, a film. Sajnos, a filmben mégis kevés utalást találunk Jean Renoir későbbi tevékenységére, bár tagadhatatlanul feltűnik néhány markáns, A nagy ábránd Eric von Stroheim által játszott emblematikus figuráját idéző arc, a film által mutatott kép túl szép (helyenként pedig túl csúnya) ahhoz, hogy igaz legyen. Nézzük a szép képeket, a csodás Nizza környéki tájat, látjuk az öreg Renoirt festeni (Michel Bouquet tekintetével néha igazán jól játszik, de nem mer kilépni az öreg festő ismert portréja által felépített karakterből – lásd az első képen), de velünk, nézőkkel nem történik semmi. A film romantikus szála se nem mély, se nem megható, a Jeant alakító Vincent Rottiers (második képen Bouquet-vel) játéka és tekintete túlságosan emlékeztet Edward Nortonra, hogy komolyan lehessen rá lehessen figyelni, Christa Theret (harmadik képen) bája tagadhatatlan, él és sugárzik a vásznon, hangja viszont kellemetlenül, rekedt fátyolossággal, fülsértően sivít – bár erről nem tehet szegény. Jó kis vasárnap délutáni film ez, főleg gonosz, őszi-téli, szomorkás napokra, azonban olykor giccsbe forduló vizualitása és a drámaiság hiánya miatt megtekintése elsősorban érzéki, mint szellemi kaland. Asanisimasa: 6/10

A trailer egy kifejezetten vicces, üdítően bájos, kosztümös filmet ígért, A király látogatása azonban, egészbe nézve, legfeljebb erős közepes mozi. A történet érdekes. Én például álmomban sem sejtettem, hogy Franklin Delano ‘Big Deal’ Rooseveltnek is megvolt a maga Monica Lewinskyje, ami a történet idején, 1939-ben már súlyosan beteg elnöktől azért igen szép teljesítmény. Rooseveltné, persze, eközben mindenről tudott, de ennél jobban érdekelték őt barátnői, valamint hogy a híres dadogós angol király mi módon süllyedhet odáig, hogy még az amerikai elnök vidéki birtokára is leutaztatja önfényességét, hogy maga mellé állítsa a küszöbön álló háborútól egyelőre magát távol tartó Samu bácsit.

Roger Michell filmje éppen ezt meséli el: Rooseveltnek és ötödik unokatestvérének, Daisynek kissé bizarr románcát, Eleanor Roosevelttel a háttérben, valamint ahogyan VI. György és kedves neje orrát felhúzva pipiskedik a vidéki sárban és nagy lélegzetet véve hotdogot eszik. A film állapotmeghatározásnak, pillanat- és élőképnek, illetve élő karikatúrának tökéletes, a benne rejlő történet azonban valóban nem több a fentebb leírtnál, ami azért elég karcsú egy egész estés mozifilmhez. Pozitív fejlemény a hangvétel olykor kifejezetten pikírt, máskor kedvesen elnéző, de azért humorosan kritikus nézőpontja és a kifejezetten szép, igényes látványvilág.

Bill Murray mára konkrét kultuszszemélyiséggé nőtte ki magát, kapott itt is egy Golden Globe-jelölést Roosevelt figurájának megalkotásáért. Jól játszik, de a történet és tán maga a figura sem enged neki többet, mást, pedig neki általában jól áll az ilyen fanyar, olykor blőd hangvétel. Teljesítménye korrekt iparosmunka, de nem több. A Daisyt alakító Laura Linney sem égeti bele magát a retinánkba, bár lényének szürkesége az, amit ki kell emelnie – ezt meg is teszi. Az angol királyi pár viszont elég vaskos vonalakkal lett megrajzolva, Olivia Colman és Samuel West pedig két kifejezetten idegesítő ripacs – nincs jobb szó teljesítményükre, főleg a minapi A király beszéde után. Szóval, csalódás a film. Mondjuk azt, hogy elmegy, ha mindazt megisszuk közben, amit a film szereplői. Asanisimasa: 5/10