asanisimasa

Nyugodtan oda lehetett adni a berlini Arany Medvét ennek a filmnek, ugyanis a veterán olasz Taviani-testvérek ismét egy átgondolt, precíz, igen sűrűre húzott és igen hatásos drámát mutattak be Shakespeare Julius Caesar című tragédiája nyomán. Persze, messze nem forradalmi az a módszer, ahogyan Paolo és Vittorio Taviani e híres és jobbára közismert műhöz nyúlt, hiszen már régóta megszokhattuk a klasszikus művek különféle művészi indíttatású és indoklású átértelmezéseit, az itt tapasztalt végeredmény minősége azonban lenyűgöző.

Nem mondanám, hogy szép, hogy csodálatos, ellenben azt igen, hogy katartikus, sziklakemény, mai, friss, őszinte és modern, minden direkt aktualizálástól mentesen. Elég csak abba belegondolni, hogyan hangzik egy szigorúan őrzött börtönben, többségükben súlyos bűncselekményekért elítélt rabok előadásában az a mondat, hogy Cézárnak meg kell halnia…

A film gyakorlatilag ennek a szereplők kiválasztásától a próbákon át az előadásig tartó, féléves folyamatnak a dokumentációja, mely egyetlen, a film többletjelentésének szempontjából dramaturgiailag indokolt csavarral híven követi Shakespeare művének cselekményét. Többről van tehát szó, mint a klasszikus darab nagyívű morális ütközeténél, de nem másról. Merem feltételezni, hogy Tavianiék eredeti koncepciója is az volt, hogy megvizsgálják, vajon mit kezd egy ilyen masszív, gyilkosokból, erőszakos bűnözőkből, maffiózókból álló ad hoc és színészi értelemben képzetlen színházi csoport egy ilyen összeesküvésről, árulásról, hűségről és merényletről elmélkedő nagy művel, melynek történései, melynek egész problematikája igen könnyedén lefordítható az ő nyelvükre, az ő életükre, bűnükre, helyzetükre. Mi, magyar nézők Vörösmarty veretes fordításában követjük az eseményeket, ám a film szereplői a shakespeare-i szöveg olasz fordítását mondják fel, a filmbéli rendező az olasz nyelvben igen markánsan meglévő helyi akcentusok használatával. De a szöveg az, amit William megírt, mondom ezt az esetlegesen (mindig) fölhördülő klasszika-nácik miatt…

Mi tagadás, van azért nem kevés didaktika abban, ahogy a rendezőpáros elénk tárja azokat a megható, katartikus pillanatokat, ahogyan a számukra unalmasan régimódi nyelvezetű szövegben rejtőző történet karaktereiben, különféle mozzanataiban, jeleneteiben, motivációkban ráismernek saját magukra és a saját életükre – de éppen ezek adják meg a film nagyszerűségét is. Döbbenetes az, ahogyan a szereplők Shakespeare szövegét, szinte kivétel nélkül, mindannyian átélten, természetesen mondják, de amikor szabadon kellene megnyilvánulniuk, akkor szinte mindannyian esetlenül, sután szólalnak meg, fura módon éppen így adva meg az egész film, az egész koncepció hitelességét.

A film több dolgot bizonyít. Egyrészről azt, hogy igenis szükség van a különböző büntetés-végrehajtó intézményekben olyan szabadidős foglalkozásokra, melyek igen hatékonyan képesek pallérozni az elítéltek amúgy is meggyötört lelkét, szellemét – és a színjátszócsoport pedig éppen ilyen lehet (eredményekért lásd a vége főcímet). Másrészt, itt egy újabb bizonyíték arra is, hogy Shakespeare (és persze, még sok más klasszikus is) éppen olyan élő, friss és hatásos, mint a maga idejében volt, sőt! Persze, ehhez túl kell lépni az olyan maradi nézőpontokon, hogy a klasszikus műveket csakis klasszikus modorban, deklamáló beszédstílusban, masszív díszletek között és merev kosztümökben szabad előadni, és színre vitelükben tilos minden, amit a szerző nem írt le az instrukciókban. Átgondolt, szabad (és indokolt, nem öncélú!) művészi értelmezésnek igenis helye van, konkretizálásnak, aktualizálásnak igenis helye van, hiszen éppen ezektől marad élő a klasszikus mű és annak szerzője.

E Rebibbia-börtönbeli Julius Caesar-előadás éppen ilyen esemény, nem véletlen a dörgő vastaps és az álló ováció a végén, és nem véletlen a szereplők reakciója sem, és nem véletlen a filmnek járó, e cikk elején említett szakmai elismerés sem. Cézárnak meg kell halnia, mert ahogy Brutus mondja:

“Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kíván.
Kérdés: ez által mily természetet vált?
A hév napfény az, mely kígyót kikölt,
S ez vigyázatra int. Koronát neki.
Igen, fullánkot adni, hogy vele
Kényére ártson. A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakítja
A lelkiismérettől. És valót
Ítélve Caesarról, nem vettem észre,
hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arccal áll a felmenő;
De hátat fordít vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. S mert a vitánk
Nem kap hitelt az által, a mi ő most,
Fordítsuk így: az a mi most, ha megnő,
Ilyen meg olyan túlságokra hág.
Tekintsük úgy, mint a kígyótojást,
Mi ha kikél, mérges lesz, mint faja;
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.”

Érdekes gondolatok… Asanisimasa: 9/10

A vallásos hit minden bizonnyal az egyik legmagasztosabb, legfennköltebb emberi létforma, érzelmi, szellemi állapot – ha azt normálisan, az adott vallás szent könyveiben található, ma is értelmezhető, aktuális tanítások szerint éljük meg. Sajnos, manapság azonban igen ritkán találkozunk efféle valódi hívővel, annál többször „megélhetési templomba járóval”, vagy mint itt a filmben is, vakhittől vezérelt fanatikussal…

Seidl

Az osztrák Ulrich Seidl két lábon járó, eleven lelkiismeret. Filmjeiben nem pepecsel árnyalással, patikamérlegen méricskéléssel, nem píszízik, de nem is próbál kedvére tenni senkinek. Nem akar korrekt lenni, éppen ellenkezőleg: sarkít, provokál, sőt, ha kell, görbe tükröket állítva torzít, ha éppen az kell mondanivalójának kellő erejű célba juttatásához. Művészetében a legfurább, hogy valójában ízig-vérig dokumentarista. Fából készült vaskarika a fazon, de kerek, gurul, amellett, hogy törhetetlenül kemény is. És általában baromira igaza van, ő jelenleg az egyik legőszintébb, legerősebb hangú, legfigyelemreméltóbb filmes Európában (szerintem). Rendszeres célpontja a hozzánk képest boldognak, de legalábbis gazdagnak hitt osztrák társadalom – Seidl saját, szűkebb környezete – mely valójában sokkal közelebb áll hozzánk, mint azt szeretnénk. Mint azt szeretnénk, ugyanis Seidl filmjeiből egy bűnös, bűzös, pitiáner életcéljait is elbaltázó, véglényszerűen tespedő aljanép vicsorog, ordít, bőg vissza ránk és földön saját piszkában csúszva nyújtja felénk mocskos karmait. Ne legyenek illúzióink, nem vagyunk különbek mi sem, sógor, koma, egy csapat vagyunk.

Trilógia

Seidl legújabb projektje (korábbi filmjeiről itt, itt, itt és itt) az eddigi életműve alapján eleve idézőjelek között értendő Paradicsom-trilógia címet viseli, melynek darabjai, afféle filmesszék, az unatkozó, relatív jólétben élő, ám lelkileg, érzelmileg koldusszegény eu-polgárok három jellegzetes passzióját állítják hajszálkeresztjükbe. Az első filmben, a Paradise: Love-ben elhízott, szeretetnélküliségben senyvedő, szexuálisan hulla, izzadó, buta és önmagukra igénytelen osztrák nőket követ kamerájával, ahogyan szerelmet vásárolnak a forró afrikai tengerparton testüket, szolgálataikat aprópénzért áruló, kígyótestű fekete férfiaktól. A harmadik, Paradise:Hope című a fogyókúráról fog szólni, de addig is itt a második, a boldogságot a túlbuzgó vallásosságban megtalálni szándékozó szerencsétlenekről szóló rész, A hit paradicsoma.

Anna Maria

Ne legyenek kétségeink, Anna Maria, a történet fő alakja az isteni kegyelem megtapasztalása helyett leginkább a pokol összes kínját éli át, és hogy miért, hogyan, azt a film kíméletlen részletességgel és dokumentarista hitelességgel vágja az arcunkba. Anna Maria buzgón gyakorolja a bűnbocsánatot, folyamatosan darálja a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát, ha éppen nem vallásos himnuszokat énekel fennhangon, vagy nem Szűz Mária eldobható műanyagszobrával házal (éles kontrasztban röntgenasszisztensi foglalkozásával, melynek során a lét igen materialista természetű megjelenésével találkozik). Imádja Jézust, sőt szerelmes belé, a szó szoros értelmében, de Jézus hite számára mindössze a bűn igen összetett, sokféleképpen értelmezhető misztikumára szűkül, ami a nő számára kiút nélküli labirintus. A felebaráti szeretet, a megbocsátás, a könyörület és a tolerancia számára üres fogalmak, ha egyáltalán megfordulnak fejében – ez okozza a film kissé bizarr konfliktusát is, amikor megjelenik Anna Maria házában volt férje, a tolókocsiba kényszerült, deréktól lefelé béna, hithű muzulmán Nabil.

Sokk

Szokás szerint Seidl már az első jelenettel sokkol. Anna Maria sivár, igénytelenül berendezett lakásában vagyunk, ahol minden ajtófélfa mellett szenteltvíztartó, a falon aránytalanul óriási feszületek, giccses szentképek és vallásos parancsokat hirdető plakátok. Légüres, geometrikus képek, melyekből süt az érzelmi sivárság, valamint valami perverz, szektás őrület, ami ismét Seidltől megszokottan, valami szintén perverz, elegáns, hűvös és egzakt esztétikumban jelenik meg. Innen azonban csak beljebb megyünk… Seidl nem kegyelmez ezúttal sem, bár ő sosem hirdette ezt. A film végére bár „hőse” életben marad, de azért fordul egyet vele a világ, mégis minden jelenet úgy koppan, mint az élve eltemetett Anna Maria koporsójára lapátolt föld, adott esetben. Dramaturgiai szempontból talán kicsit erőltetett fordulatnak tűnhet a katolikus Anna Maria és muszlim Nabil házassága, ám a multikulti Bécsben ez cseppet sem szokatlan (ráadásul lásd még a Trilógia első részét is!). Seidl ezúttal is kíméletlenül mászik bele tabukba, provokál és hirigel, de aki azt mondja, hogy nincs igaza, az hazudik. Vagy vakhitű, mint a filmbéli Anna Maria… Asanisimasa: 9/10

Éppen harminc éve annak, hogy Gábor Pál elmesélt egy történetet egy második világháborúban Magyarország felett lelőtt amerikai pilótáról. A Hosszú vágta azonban inkább egy romantikus “cowboy a csikósok között”-sztori volt, sok-sok hosszú vágtával, lovakkal, kuvaszokkal, múzeumi göncbe öltöztetett hortobágyi csikósokkal és gazember nácikkal, és a barátságról, tisztességről szólt. A zöld sárkány gyermekeivel az utóbbi tíz év egyik legjobb magyar filmjét megalkotó Miklauzic Bence, Maruszki Balázs íróval, ugyanehhez a témához nyúlt, a Hőskeresők című új tévéfilmben azonban csak a Magyarország felett lelőtt  második világháborús, amerikai pilóta motívuma a közös, romantikának, tisztességnek nyoma sincsen.

Pontosabban, a tisztességnek van nyoma, ugyanis mint film, a Hőskeresők igen tisztességes munka. A tévéfilm műfaja a magyar televíziózásban mindig egy színvonalas, jelentékeny műfaj volt, a nagyközönség elsősorban belőlük ismerte színészeinket, a kortárs magyar irodalmat, ennek ellenére, ebben az évezredben (a néhány jobb, de inkább rosszabb sorozatkísérleteket nem számítva) alig készült tévéfilm a Magyar Televízióban. Nemrégiben azonban valami újraindulni látszik, ugyanis a nagyméltóságú Médiatanács hat filmtervet érdemesnek talált támogatásra, melyek közül a Hőskeresők volt az egyik. A támogatásként megítélt negyvenegy-néhány millió forint azonban a filmgyártásban aprópénznek számít, hiszen egy átlagos nagyjátékfilmben nagyjából ennyit fordítanak csak a helyszínbérlésekre és -biztosításra. Ez a tévéfilm ennek a szűkös büdzsének ellenére mondható tisztességes munkának, hiszen többségében külsőben, autentikus helyszíneken felvett jeleneteket, nem pedig steril, laboratóriumszagú stúdióbelsőket láthatunk.

Aktualitása is van a történetnek, hiszen nagyjából megírása környékén temethették újra már otthon, Iowában Marvin J. Steinford repülő törzsőrmestert, aki 1945. március 24-én, Magyarország felett ugrott ki egy találatot kapott B-17-es bombázóból, és eltűnt a német és az orosz frontvonalak között. Szomorú aktualitás az is, hogy a rendszerváltás máig ható problematikája még mindig nincs feldolgozva filmes szempontból, a Hőskeresők sztorija viszont éppen e két területet kapcsolja össze. Miklauzic látásmódjáról eddig is tudhattuk, hogy nem áll messze tőle a szatírára való hajlam, amit itt valódi, klasszikus értelemben vett, mély drámaisággal ötvöz.

A történet a rendszerváltás idején játszódik egy fiktív magyar faluban, ahová egy nap furcsa idegen érkezik: egy amerikai (Mike Kelly) az édesapjának nyomait keresi, akit ’44-ben e falu környékén lőttek le repülőgépével. A kutatásban a falu polgármesterségére aspiráló Csornai (Znamenák István) azonnal felajánlja segítségét, természetesen nem ingyen. Az amerikai a lelőtt repülőgép roncsait keresi és a nyomok a falu mogorva, emberkerülő csodabogarához, az ősrégi esztergapadot, gépeket és mindenféle ócskavasat, limlomot gyűjtő Polyákhoz (Stohl András) vezetnek, de az egyre baljósabbnak tűnő igazságot csak a hallgatag, öreg és beteg Sütő bácsi (Hollósi Frigyes), illetve Polyák anyja (Bodnár Erika) tudja…

Az ötvenvalahány percben elmesélt sztori móriczi sűrűségű és legalább ilyen pontos is. Benne vannak a múlt századvégének, e század elejének vidéki életének tipikus figurái, a hajdan párttitkárként, tanácselnökként, ma pedig mindig kormánypárti polgármesterként a hatalmat tíz körömmel magukhoz szorító, pénzéhes, kapzsi káderei (Znamenák remek), a magányos, vélt/valós igazukat még az isten ellen is harccal megvédő, adott esetben a betonfalnak is fejjel szaladó, nyakas helyi hősök (Stohl is remek – aki amúgy döbbenetes, mennyire hasonló karakter a cikk elején említett Hosszú vágtában főszereplő John Savage-el), a kilátástalan helyzetben zombikként kóválygó, tanácstalanul tébláboló helybéliek (a tanító, a kocsmáros, és sokan mások). Pontos az amerikai “normális világból” érkező Kelly riadt tekintete is, amikor kezdi felfogni, mibe, hova is csöppent és mélyen megrázó Hollósi Sütő bácsijának már mindennel tisztában lévő, mindent tudó jelenléte.

De legpontosabban azt mondja el ez a film, hogy a mai magyar társadalom mennyire csak a látszatnak él, milyen iszonyatos erőfeszítéssel festi azt a mindent ellepő, óriási vásznat, ami egy ideális, elképzelt arcot mutat kifelé, ám elfedi azt az ezergyökerű, egyáltalán egyértelmű, százmillió kicsi igazságot tartalmazó, Kárpát-medencét megtöltő, kinek utálatos, szégyellnivaló, kinek viszont kedves, önazonos katyvaszt, amihez képest Amerika, a népek kohója steril lombikprogram csupán. (A film az MTV Videotárban szeptember 4-ig megtekinthető) Asanisimasa: 8/10

A környezettudatos magatartás, úgy tűnik, már a horrorzabálók kasztjába is befészkelte magát, ami egyrészt nem baj, másrészt viszont ez nem szabad, hogy az érintetteket “meggondolatlan cselekedetekre vezérelje”. Nem arról van szó, hogy a jobb híján öko-horrornak becézett alműfaj alkalmatlan lenne nívós alkotások keretbe foglalására, inkább az van, hogy maga a horror horrorsága az, ami elég nehezen vesz fel magára, mintegy tanulság- vagy üzenetképpen, bármilyen okosságot: elég nehéz ugyanis gondolkodni és gondolkodtatni, amikor közben azt nézzük (azt mutatjuk), hogy teszem azt, egy kétkezes zöldségaprító bárddal próbálja valaki leválasztani valakinek az arcáról az állát, ami viszont azért könnyen elképzelhető egy horror műfajú alkotásban. Kivételek, persze, vannak, de ez A kolónia című cucc nem az.

Az “intellektuális felület” jelen esetben az időjáráspara, tehát a globális felmelegedés, a mérges gázok üvegházhatása, és az ezek következtében bekövetkező meteorológiai hátraarc, egy új jégkorszak jeges rémálma. A Földet hó borítja, az emberiség az élelemforrások megszűnése miatt gyakorlatilag kihalt, csak néhány kolónián tengődnek kisebb túlélőcsoportok. Az egyikben véletlenül kisebb gyűjteményt óvnak féltve növényi magvakból, afféle botanikai Noé bárkájaként. Egyszer azonban SOS-üzenetet kapnak valahonnan, amit ki kel deríteni, és ezt részben nem kéne (mert jön a horror), részben viszont meg kell lépni (mert különben nem érne el hozzájuk a remény halvány sugara).

A horror felülete még az intellektuális szintnél is sematikusabb. Vannak relatíve szelíd emberek, akik még ragaszkodnak a homo sapiens genetikailag rögzült etikai elveihez, míg vannak már olyan egyedek (afféle zombikus entitások) is, akik feladtak mindent effélét a fajfenntartás és a túlélés érdekében. Aztán ezek találkoznak, csontok reccsennek, belek szakadnak, spriccel, mit spriccel, egyenesen lövell a vér mindenfelé, mígnem a végén győz az értelem. Jelentkezzen az, aki nem látott már 100 efféle problematikára építő filmet! Ez a mai film tehát e két összetevő minden különösebb egyéni ötletet nélkülöző elegye. Kánikulában üdítő lehet megtekintése, hiszen végig süvít a jeges szél benne. A belsők sem melegebbek, de ezt is tudjuk már, hiszen ilyen pincében, földalatti járatokban és elhagyott gyárcsarnokokban rohangászós történetet is láttunk már sokszor.

Nem szóltam a szintén bénácska szerelmi szálról, valamint arról, hogy a jobb sorsra érdemes Laurence Fishburne és Bill Paxton is már minden szart elvállal… Nem muszáj megnézni, na. Asanisimasa: 2/10

Azt mondtam akkor, amikor J.J. Abrams először nyúlt hozzá a Star Trek-topikhoz, hogy nincs baj, jó ez így. Felnőttkorba léptette ezt a ménkű hosszas sorjázó, helyenként bántóan együgyű sci-fi mesét, kb. mint Nolan kollégája tette a Batmannel, és csinált belőle egy logikusan felépített, látványos, korszerű, 3D-kompatibilis látványfilmet. Ennyit tett, nem többet. A rajongók, az igazi Star Trek-rajongók persze fanyalogtak, de aztán szép csendben elhalt a hangjuk a végtelen űr csillagködében…

E második filmmel, a Sötétségben cíművel azonban pont annyit lépett vissza a Losttal és a Cloverfielddel műfaji alapvetéseket kreáló filmes (és többé-kevésbé állandó csapata), mint amennyit az előző filmmel előre. Ez a Star Trek-film már annyira “felnőtt”, hogy szinte már alig van benne valami, amitől Star Trek a Star Trek. Nincs például bemondva, hogy Csillagidő 12876, vagy ilyesmi. A cselekmény ugyan szervesen következik az előző részből, és meglehetősen leleményesen kötődik olyan korábbi (film-, és csillagidőben későbbi), “igazi” Star Trek-filmekhez, mint például a Khan haragja című 1982-es mozihoz, amit sokan a legjobb mozifilmnek tartanak ebben az univerzumban. A Sötétségben úgy kezdődik, mint bármelyik hasonló (vagy éppen eltérő) műfajú film, de ami a baj, hogy úgy is folytatódik. Mintha egy ismeretlen Star Wars-részt néznénk, ami ebben a konstellációban olyan, mintha meggyaláznák Gene Roddenberry sírját. Szimpla, 12=egy tucat látványfilmet látunk, mely néha Az ötödik elemre emlékeztet, néha A gyűrűk ura fináléjára, néha a 2001. Űrodisszeia belsőire, néha erre, néha arra, felfal minket a posztmodern, globális konformizmus. Semmi saját íz, illetve csak szégyenlősen a háttérben, vagy a végén, a tulajdonképpeni finálé után elsusogva, amikor már mindenki igyekezne kifelé a kólától duzzadó húgyhólyagján enyhítendő. De amúgy látványos a film, meg izgalmas, a cselekmény fordulatos, Sylart (Zachary Quinto) még mindig bírom Spockként, jó Sherlock (Benedict Cumberbatch) is negatív karakterként, Chris Pine-t viszont még mindig nem tudom elfogadni Kirk kapitánynak. Hát így. Asanisimasa: 5/10

Jó nagyot markolt Kenneth Lonergan e Margaret című drámával, s amit markolt, azt a maga teljességében, szép komótosan, ki is szerette volna teregetni a közönség elé – nem csoda, hogy a gyártó stúdió felelős döntéshozói páni rémületükben az ölükbe hamuztak (tömpe ujjacskáikban tartott szivarkáról, stb., stb.). A film eredeti változata bőven túlnyúl a három órán, amit a nézők csak igen kiváltságos esetekben hajlandóak tolerálni (szerintem nem, de mindegy), és hát, ki a franc (who the fuck is…) ez a Lonergan? Ismeri valaki ezt a fazont? Mit képzel ez? Komoly arcok (pl. Sidney Pollack, Anthony Minghella, Martin Scrosese) álltak a projekt mögé, hogy mégis elkészülhessen ez a film, hogy aztán -ugyan lényegesen rövidebbre, mintegy 150 percre húzva- hasonló jelentőséggel bírjon, mint annak idején például Sam Mendes Amerikai szépsége. (Hogy a közönség végül mennyire szerette, az engem nem érdekel, akit igen, az böngéssze adatokért az internetet – az HBO mindenesetre megvette és adja nálunk is.)

Szóval, Amerikai szépség. A Margaret pont olyan görbetükröt tart az amerikai társadalom egyik markáns szelete elé, mint azt tette Mendes remek filmjében, az ábrázolt kép azonban nélkülöz minden cinkos összekacsintást. Szó sincs a feloldásnak még csak halvány kísérletéről sem, a filmnek tulajdonképpen nincsen pozitív szereplője (aki talán mégis, az meghal), a tanulság pedig, amit aprólékosan, minden részletet, kényes bütyköt és irritált, gyulladt hajlatot feltárva meghoz, az nem lesz felemelő. Sőt, kifejezetten bátor, tökös dolog az, amit Lonergan (aki azért messze nem ismeretlen fazon filmes berkekben) megenged magának, ugyanis céltáblája közepében az amerikai társadalom és közélet két igen nehezen megközelíthető izéje áll: az amerikai jogrendszer kárpótlási perekre szakosodott, végletesen cinikus erkölcsiségű szegmense még csak hagyján, de a Manhattan-környéki gazdag, liberális, jobbára zsidó származású értelmiségi családok életvitelének éles hangú kritikai ábrázolása eleddig jobbára tabu volt, hiszen senki nem kockáztatja meg azt, hogy kapásból leantiszemitázzák (és személyiségjogi, stb. perek tucatjait kapja nyakába), vagy ami még rosszabb, kiessen a pikszisből – hacsak nem ő maga is liberális, Upper (East)West Side-i zsidó, vagy annak szomszédja. (Picit félek én is.)

A történet a 17 éves Lisa Cohen (Anna Paquin által döbbenetesen eljátszott) kálváriája, mely azt mutatja meg, hogyan ébred rá egy jómódú, de elvált szülők elkényeztetett, felelőtlen, szabad és szabados lánya az élet súlyára. Lisa egy nagyképű. hebrencs, önző, hülye kis picsa, aki környezetét saját kénye-kedve szerint használja, illetve inkább manipulálja. Számára -úgy érzi- semmi sem lehetetlen, bármit megengedhet magának. Önző (és felelőtlen) szabadossága agresszív igazságérzettel párosul, mely azonban csupán saját, félinformációkon és féligazságokon alapuló tudásából táplálkozik. Karácsony táján tőlük különélő apjával készül egy új-mexikói lovastúrára, melyhez már csak egy igazi cowboy-kalap hiányzik, amit viszont sehol nem lehet kapni egész bel-New Yorkban. Lisa elkeseredetten járja a puccos butikokat (amiket ő ismer), mikor egyszer csak, egy buszsofőrön meglát egy kalapot, pont olyat, amilyet ő szeretne. Kézzel-lábbal mutogatva próbálja magára felhívni a jóképű, fiatal sofőr (Mark Ruffalo) figyelmét, ami sikerül is a kacér, hosszú combú, csinos lánynak. Ennek eredménye azonban az lesz, hogy a sofőr elnéz egy lámpát, minek következtében elgázol egy gyalogost, aki Lisa kezei között hal meg. A lány helyszínen tett, a lámpa-dolgot elhallgató szemtanúi vallomásának is köszönhetően, az ügy balesetnek minősül, és látszólag az élet folyik tovább a maga útján…

De Lisát nem hagyja nyugodni féktelen igazságérzete, bűnrészesnek érzi magát a halálesetben, ezzel együtt a sofőrt is, az ő kalapjával, és őrült cunamit indít el, mely gusztustalan dolgokat hoz a felszínre. Lonergan Lisa ügye kapcsán aztán kíméletlenül tárja fel ennek a például Woody Allen életműve által igen alaposan körülrajzolt, jellegzetes társadalmi rétegnek sajátosságait, elsősorban a mérhetetlen elidegenedettséget, egymással való kommunikációképtelenséget, a szeretet és tolerancia teljes hiányát, miközben éppen a tolerancia, a kommunikáció és a szeretetteljes egymásra figyelés fontosságát hangoztatják úton-útfélen, valamint az elvtelen és érzelemmentes haszonlesést. Eme élveboncoláshoz rezignáltan asszisztálnak a lusta rendőrök, a cinikus ügyvédek, az elkényeztetett iskolatársak és barátok és a tétova, cselekvésképtelen tanárok. Lisa öntörvényű, igazságkereső ámokfutása, melyet átsző a tipikus tinédzserlét minden szokásos problémája a film végén egy katartikus érzelmi robbanásban ér véget, a lehető legváratlanabb helyen, forrásból és szituációban.

Lonergan egy valóban megtörtént eseményből indult ki, melyben ügyesen találta meg a jellemző, tipikus irányokat. A téma összetett, árnyalt és minden, amúgy kézenfekvően adódó sztereotípiától megfosztott, igaz ábrázolásához kell is ez a 150 perc (vagy akár a bő három óra), hiszen minden aspektust, minden motivációt meg kell mutatni ahhoz, hogy a történetben rejlő súlyos mondanivaló célba találjon. A nagyvárosi magányt pontosan elkapó lírai képekkel teremti meg a film elidegenedettséget sugalló hangulatát, Shakespeare Lear királyának és más klasszikusoknak szövegeivel (ideutal a film címe is) az intellektuális, Bellini Normájából (Casta Diva) és Offenbach Hoffman meséinek (Barcarolle) híres jeleneteinek idézésével pedig az érzelmi ellenpontokat állítja Lisa szabados, értékelvű, de alapvetően érzéketlen és a valódi értékeket elvesztett világával szemben. A karikatúránál részletesebb, ám nem kevésbé találó figurák (Matt Damon matektanárja, Ruffalo macsó sofőrje, J. Smith-Cameron színésznő-anyája, Jeannie Berlin arrogáns és korlátolt özvegy-barátnője) közül picit kilóg Jean Reno furcsa latin szerető-karaktere, azonban éppen így mutat tűpontosan rá arra, milyen messze van ez a sokak által irigyelt (mások által pedig gyűlölt) világ az igazi, meghitt, valódi boldogságtól. Asanisimasa: 9/10

Bille August a skandináv film Paulo Coelho-ja, természetesen nem írói, de még csak abban az értelemben sem, hogy bombasztikus idézetekkel terhelné túl a problémák minél gyorsabb felületi kezelését preferáló facebook-felhasználók agytekervényeit – August úgy jelenleg az egyik legismertebb skandináv (dán) művészfilmes, hogy közben fényévekre kóvályog a magasröptű, egyben mély, éles és valódi művészettől. Ahogyan Coelho is talált magának egy üzletileg sikeres, ám kritikailag meglehetősen lefitymált állomásokon áthaladó vékony ösvényt, valahol a magasművészet és a dombornyomott fedelű, ezoterikus és ál-filozofikus hölgy-ponyva között, úgy csinálja August is elegánsan fényképezett, igényes(nek tűnő), ám a felvetett, komoly témákat azonban csak a felszínen elkenő drámáit, melyek azért rendre megtalálják nézőiket (akiknek a könyvespolcán azért biztos ott figyel néhány Coelho-kötet is).

Nekem szerintem nincs tőle könyvem (bár nem merem megnézni…), ettől függetlenül, pusztán szakmai kíváncsiságból követem az ipse pályáját. Néhány filmje (pl. a korai Zappa, vagy a Hit, remény, szerelem) kifejezetten tetszett, azonban “nagy” filmjei (pl. Hódító Pelle) már magukon hordozzák a rá jellemző merev, steril, hűvös, ám mégis dagályos, “túl” nagyszabású látásmódot. Marie Kroyer című filmje is ilyen: szemnek kellemes, szép, míves kivitelű film. A címszerepet játszó Birgitte Hjort Sorensen remekül alakítja a nehéz életű (későbbi) festőnőt, aki a híres dán festőhöz, P.S. Kroyenhez kötötte életét. A film azonban csupán dokumentálja azt a soklépcsős lelki tusát, amin a nő (a filmben vázolt) bonyolult élethelyzeteken keresztülment; a motivációinak mélyebb elemzése azonban nem történik meg, holott ezt azért elvárnánk. Így azonban mindössze annyit mondhatunk: szegény Marie… Sajnálhatjuk, de meg nem értjük. A szeretet és a szerelem fontos dolgok, de mindent nem magyaráznak meg (vagy igen, de akkor a filmnek erről kellene szólnia – erre azonban a hűvös, steril, intellektuális megközelítés miatt esély sincs).

Marie döntései érthetetlenek (számomra), ennek következtében az egész filmen végighúzódó lelkizései is értelmetlenek – a film unalmas. A szifilisszel, mániás depresszióval és skizofréniával egyaránt küzdő Sören (Severin) mellett, persze, nyilván nem lehetett egyszerű az élet – ám éppen ezért kellett volna jobban belemenni a festő és Marie kapcsolatába, mélyebbre, néhány bizarr családjelenet és félresikerült nem aktus megmutatása helyett/mellett. Mi történt például a kislánnyal? Asanisimasa: 5/10

Emlékeznünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd visszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak tényleg csak akkor lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra.

Eltelt újabb tíz év Céline és Jesse életében, akik immár boldog házasok. Van két gyönyörű lányuk, akik ikrek, és Jesse korábbi házasságából származó fiával együtt Görögországban nyaralnak. És már megint be nem áll a szájuk… Richard Linklater romantikus házastársi drámasorozatának harmadik részében (trilógiát emlegetnek, de így szerintem van ebben még néhány rész, néhány ilyen rész ebben a kapcsolatban – főleg, ha van rá produceri akarat) Jesse már sikeres író, Céline pedig egy kecsegtető állásajánlatot készül elfogadni. A konfliktust ismét az elkerülhetetlennek látszó elszakadás réme jelenti, hiszen Jesse Chicagóba költözne (fia és írói munkája) miatt, míg Céline maradna Párizsban. Na, ezt beszélik meg a filmben, ezúttal barátságos görög környezetben.

Delpy és Hawke ezúttal is olyan természetesen játszanak együtt, mintha tényleg saját magukat alakítanák. A végtelen, a spontán beszéd fordulatait pompásan idéző dialógus nagy része mintha nem is lett volna előre megírva, és ott, illetve, a próbák során rögtönözték azokat, kvázi az egész történettel együtt. Szabadszájú, szókimondó, helyenként vicces, helyenként megható, máskor meg drámai fordulatok után néha már szinte bergmani mélységekbe hatolunk a két egyenlően erős, határozott személyiség kapcsolatába. Linklater egyértelműen Ingmar Bergman útját folytatja, Julie Delpy és Ethan Hawke pedig szintén Liv Ullmann és Erland Josephsson játékának intenzitását idézi. Szerencsére, a film (ez is, és az előzmények is) annál lényegesen szórakoztatóbb. Sőt, őszintébb, természetesebb. Asanisimasa: 8/10