asanisimasa

Most, hogy már a bezzeg-kínai gazdasági lufi is kipukkanni látszik, épp itt az ideje egy jó kis moralizálós drámának, melyben jól kivesézhetjük azokat a gonosz, oligarchikus, gátlástalanul kapzsi pénzembereket, akik tömpe ujjacskáik között sodorgatják a világ sorsát. Természetesen, nem a mieinkről lesz mostan szó, Simicska Lajosról, Demján és Csányi Sándorokról,  meg a többi honi gazdasági nagyúrról csak a legmegveszekedettebb kommunista balliberális karvalyfirkászok állítják, hogy oligarchák, ők kicsi szívük teljes erejével a magyar emberek sorsának javításán fáradoznak. Naná. Ezek a Végzetes hazugságok a jól ismert Tel Aviv-Brüsszel-New York-tengely nyugati végén történnek, hiszen hol máshol történhetnének?

A történet főszereplője nem egyszerű tőzsdecápa, több azoknál: egyenesen egy befektetési konszern tulajdonosa. Baromi gazdag, épp’ hatvan éves pali, ezt onnan tudjuk, hogy a film kezdő képsoraiban éppen családi körben ünnepli szülinapját. Örül, hogy ilyen sikeres életet élhetett, örül, hogy ilyen szép családja van, örül, mert örül, és bejelenti, hogy nemsokára vége az eddigi hajszás életnek és innen kezdve csak a család, csak az unokák. Alig várja azonban, hogy egy alkalmas pillanatban leléphessen, el kell intéznem drágám egy fontos dolgot az irodámban, és rohan a szeretőjéhez, az éppen kokót szippantó, franca lányhoz, akit egy galériával és puccos lakással ajándékozott meg a gazdag pali, cserébe a szerelemért. Mindeközben a cégre komoly vevő pályázik, főhősünknek azonban van a könyvelésben egy kis bibije, kivett ugyanis saját (mindegy) céljaira egy kisebb összeget, potom 421 millió dollárt. Annyit mi kis porbafingó prolik is tudunk, hogy nem veszünk olyan lakást, amin rendezetlen tartozás van, nos, ez így van nagyobb formátumban is. Ha viszont a cég nem kell el, akkor hősünknek nem lesz jó, márpedig az nem lehet. Barátunk éppen ezen ügyködik, miközben a kis barátnő nagyon fontos vernisszázst tart a galériában, ahova hősünk csak késve érkezik, balhé, ajtócsapkodás, majd puszi-muszi. Együtt el az óarany Merciben, anyósülésen a barátnő pilled, befektetési guru barátunk vezet és szintén pilled. Kocsi kisodródik, nagy bukfenc, minek következtében az anyósülésen a csaj elhalálozik, főhősünk azonban kisebb zúzódásokkal túléli a balesetet. A továbbiakban arról lesz szó, hogy vajon sikerül-e eltussolnia a balhés balesetet, rájön-e a családja a hűtlenségre, kiderül-e a hiány és sikerül-e elpasszolnia a céget. Összetett ügylet, amit tényleg csak végzetes hazugságok árán lehet teljesíteni.

A főhőst az immár teljesen ezüst Richard Gere hozza gond nélkül, jól áll neki az ilyen behízelgően nyálas nagymenő, aki valójában viszont igen sutyerák figura. A szerep által adott érzelmi hullámvasutat is hitelesen teljesíti – megbízható, jó színész lett belőle öregkorára. Vele szemben Tim Roth az őt üldöző nyomozó karakterében kvázi újrahasznosítja Lightman dokit az amúgy érdemtelenül elkaszált Hazudj, ha tudszból, ezzel együtt jó a pali. Vagy okos, mindegy. Sarandon Zsuzsinak jutott a megcsalt feleség hálás szerepe, amit lazán abszolvál. Hogy a film mégsem igazán jó, arról tehát nem a színészek tehetnek, hanem a rendező Nicholas Jarecki, aki egyszer már sikerrel kiherélte a szintén nagyjából ugyanebben a témában játszódó Az informátorokat, ami Brett Easton Ellis kultusz-regényéből készült, bár azt a filmet még nem ő rendezte, csak írta. Ezt írta és rendezte is, igazán nagyot azonban nem fog durrantani vele (mint ahogy nem is durrantott), egy középszerű krimielemekkel dúsított dráma, vagy éppen drámai krimi lett csupán, a végén egy ordító közhely sugallatával: ott fenn, a pénzvilágban bizony mindenki hazudik, sőt mi több, maga a hazugság a legelfogadottabb üzleti kommunikációs forma. A szereplők egytől egyig számító, önző szemétládák, akik bármire hajlandóak az extraprofit, a siker és bármi más előny megszerzéséért. Csoda, hogy itt tart a világ?

Na ja, csoda, hogy ennek ellenére itt tart már a világ… Azt mindenesetre szépen megmutatja Jarecki, ahogyan a hazugság egyfajta pókhálóként szövi be az egész high societyt, ahogyan a kritikus fordulópontokon mindenki diszkréten nyel egyet, és mintha mi sem történt volna, folytatja éppen az ellenkező irányba, mint amit tett, mondott, haladt és gondolkodott addig. Ez azonban csak egy pillanatfelvétel, nagyjából arról, hogy ha lemegy a nap, akkor sötét lesz és éjszaka. Kihagyott ziccer. Azonban magát a sztorit a színészek élettel töltik meg, és végül is nem fáj a rászánt 107 perc. Viszontlátjuk majd nemsokára a FEM3-on, vagy hasonló tévécsatornán… Asanisimasa: 5/10

Talán a Poroló című rovatba is mehetne ez a Gyilkos túra című öko-kaland-thriller, John Boorman több mint negyven éves, ám még mindig friss, ropogós és harapós alkotása. Ha feltétlenül nem is sorolandó az egyetemes filmtörténet megkerülhetetlen klasszikusai közé ez a film, azért műfaji alapvetésnek mindenképpen fontos darab, bizonyos körökben kifejezetten kultusz tárgyát képező alkotásnak tartjuk. Persze, ilyen magyar címmel nehéz feljebb kerülni a polcon, a Véres leszámolás 2. és a Brutál Metál 4. mellől. Az eredeti cím (Deliverance) jelentése ‘megszabadítás‘, vagy valami ilyesmi lenne, ami, valljuk meg, lényegesen mélyebb tartalmat sejtet egy szimpla túránál, legyen az bármennyire gyilkos is.

Amúgy tényleg egy túra képezi a történet fő sodrát, melyet négy, tipikusan nagyvárosi, nagyképű és nagypofájú fickó ejt meg egy istenháta mögötti, ám elbűvölő szépségű, vadregényes hegyi folyón, az Appalache-hegységben. A raftingos, vízi túrás thrillerek (horrorok) jellegzetes helyszínén vagyunk tehát, a jellegzetes szituációban. Saját, megszokott, kényelmes környezetükből (a fogyasztói társadalomból) kiszakított kontra a vad természet, illetve a vad természet kegyetlen körülményei közé szocializált vademberek. Innen nézve, primitív, bunkó szociopaták a nagyképű városi ficsúrok ellen. Már a film elején egy markáns jelenetben egy legendás párbaj osztja le a lapokat, amint a túrázók egyik tagja gitárját pengetve próbálja lealázni a helybéliek bendzsózó gnómját, aki viszont játszi könnyedséggel veszi át az egyre gyorsabb ritmusban elővezetett dallamokat. Érdemes megnézni ezt a jelenetet:

A párbaj a helyi erő győzelmével ért véget, ám a film még csak itt kezdődik, és egyúttal szépen előre vetíti a baljós végkifejletet is, amire az említett, kissé szerencsétlen magyar cím is utal. A túra aztán, a párbajon kívül még a szokásos többi, egyéb, hasonló tematikájú filmből már jól ismert előzmény után, végül elindul, a négy férfi két kenuban vág neki az egyelőre csendes szelídséggel áramló folyón. Rövidesen azonban megjelennek az első zúgók, veszélyes sziklák között kell szlalomozniuk az amúgy inkább önbizalomtól, mint raftingos tapasztalatoktól duzzadó városiaknak, az igazi veszélyhelyzetet azonban mégis két, kósza, igénytelen helybéli okozza, akik fegyverrel a kézben próbálják megleckéztetni az éppen pihenő turistákat. Igen durva, és a hetvenes évek elejének mércéjével nézve, igen merész jelenetek következnek, mígnem az ismert dramaturgia szabályai szerint a túrázók maradéka leolvadt arccal és megtépázott hiúsággal megérkezik végcéljukhoz, ahol még koránt sincs vége a tortúrájuknak: a rendőrség előtt is el kell számolniuk a történtekkel.

Nagyjából ennyi a film cselekményváza, azonban Boorman ügyes rendezésének, a történetet író (amúgy neves költő) James Dickey-nek és Zsigmond Vilmos lélegzetelállító képeinek köszönhetően ez azért lényegesen többről is szól. A történet keretét egy völgyzárógát építése adja, aminek köszönhetően az egész folyóvölgy, az összes természeti szépségével, valamint az évszázadok óta ott lakó emberek ingatlanjaival, emlékeivel, életével együtt a semmivé válik. A négy túrázó is ezért tervezi oda a túrájukat, hogy még utoljára ez a völgy is “ki legyen pipálva”, mielőtt elárasztják. Egy másik szintet jelent az idegen kontra helybéli viszony igen plasztikus megjelenése, a tolerancia teljes hiányával, amit az “idegenek” tanúsítanak a helyiek élete és hagyományai iránt, de a helyiek ellenérzéseivel is a turisták irányában.  Igen szépen bomlik ki az erő és hatalom, valamint az alá-fölérendeltség valódi természete is, a turistákon belüli csoportdinamikában, illetve a turisták és az őket megtámadó helyiek között is. A végén, a kezdő gitár-bendzsó párbajtól eltérően, talán a turisták jönnek ki nyertesként a történetből, azonban egyértelmű, hogy ilyen győzelmet senki nem szeretne magának. A végén még egy pici játék a horrorok kötelező záróképével és ennyi is, azonban az egészen biztos, hogy e film után már egy vízitúra, egy rafting sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. A főbb szerepekben Angelina Jolie apukáját, Jon Voightot, Ned Beattyt és Burt Reynoldsot láthatjuk. Asanisimasa: 8/10

Ha egy film temetéssel kezdődik, és vígjátékra ültünk be a moziba, akkor tízet teszek egy ellen, hogy esküvővel fog végződni. Esetleg gyerekszületéssel, de inkább esküvővel. Erre nem cáfol rá az ifjú francia Martin Valente sem harmadik filmjében, amit viszont eddig legalább hetvennégy különféle korábbi verzióban láthattunk már…

A francia vígjáték

Különleges hagyományai vannak a francia kultúrában a komédiának, vígjátéknak. Az ismeretes (és amúgy eléggé el nem ítélhető) nemzeti sztereotípiák szerint a franciák amúgy is afféle könnyed, léha, bohókás népség, így tán nem lepődünk meg ezen, mint ahogy azt sem várjuk, hogy egy svéd pszichodrámától kacagjuk könnyesre magunkat. Persze, magát a műfajt nem ők találták fel, hiszen a komédia már az ókori görögöknél megbecsült „félesége” volt a színjátszásnak – valamivel fel kellett oldani a vérben tocsogó tragédiákat -; ne felejtsük Arisztophanészt, Plautust sem és a többi híres ókori szerzőt, akik ma is játszott műveikben tulajdonképpen lefektették a műfaj alapköveit. Még a sötét középkorban is dívott a nevettetés, a kifigurázás művészete, hiába, hiszen ha valahol, hát a máglyák, bakók és nyaktilók szomszédságában kell nevetni. A vásárokon kihagyhatatlan látványosság volt egy commedia l’arte előadás, vagy ahogyan már a franciák saját névvel illették, egy farce. Moliére-rel aztán elkezdődik a műfaj nagykorúsága, ő már XIV. Lajos udvari háziszerzőjeként írta ma is aktuális komédiáit, ettől kezdve a francia komédia fejlődése töretlen. A film aztán tovább termelte a nagy nevettetőket: Fernandel, Tati, Bourvil és Louis de Funes filmjei képezték a fősodort, velük és mellettük, mintegy „oldalvízen” kialakult az a jellegzetes francia filmvígjáték, mely mára már, hagyományos poénjaival, kliséivel és stíljével már mindenkinek a könyökén jön ki, mégis terem belőle évente jónéhány, melyeket jól meg is nézünk. Aztán persze elfelejtünk, és úgy nézünk újra többször, hogy: Jé, ezt már láttuk! Így fogunk járni ezzel az Örömapa kettő (nem keverendő össze a Steve Martin-féle hollywoodi Örömapa 2-vel!) című új, francia komédiával is, mely a klasszikus szerepcserés, tévedéses vonulatot görgeti tovább.

Kliséhegyek

A vígjátékok amúgy szerintem a legnehezebb műfajok közé tartoznak, hiszen izomból, görcsből nem lehet szórakoztatni, főleg nem nevettetni. A poentírozás merev hagyományokon alapszik, nehezen áthágható színjátszásbéli szabályai vannak, így azt nehéz modernizálni, megváltoztatni, mert nem fog működni. Lehet persze újítani, új hangokat, teljesen kifacsart szituációkat, elrajzolt karaktereket vegyíteni, de nagy a kockázat, hogy a közönség erre nem lesz vevő, nem fogja érteni a poént, márpedig ha a közönség nem nevet a vígjátékon, akkor az a valódi és brutális tragédia. Hogy egy klasszikus komédia működőképes legyen, lehetetlen (illetve nagyon nehéz) megkerülni a már ezerszer elpufogtatott poénokat, a jól ismert fordulatokat, klisé klisét fog követni. Tehát bármennyire könnyednek, semmiségnek tűnnek ezek a filmecskék, tinglitanglik, annyira nehéz, súlyos alapokon nyugszanak, így nyugodtan aposztrofálhatjuk ezeket a film- és drámaművészet legkonzervatívabb műfajaként, mondom még egyszer, minden üdítő kivétel ellenére. Nos, az Örömapa kettő is ilyen „ősmamut”: adott egy nagyon gazdag, ám gyermektelen férfi, aki feleségének halála után tudja meg, hogy egy ifjúkori félrelépéséből mégis van egy lánya, aki viszont gyűlöli iszákos nevelőapját, ezért amikor férjhez akar menni a dúsgazdag, amerikai ex-teniszsztárhoz, kitalál egy mesét a világ végén diplomatáskodó, elképzelt apáról. „Csodás” fordulatok után a két valódi apa, tehát az igazi- és a nevelő- egymásra találnak, és egyesült erővel próbálják meg visszahódítani leányuk szívét, úgy, hogy abból azért maradjon az új férjnek is.

Biztonsági játék

A filmet rendező, fiatal francia Martin Valente, miután eddigi két nagyjátékfilmje nyilván méltán merült el a feledés jótékony óceánjában, harmadik filmjében kockázatmentes biztonsági játékot játszik. Az Örömapa kettő (az eredeti cím ennél jóval ötletesebb: kb. Egy nap eljön apám) című filmet mindenki látta már akár részleteiben, akár nagyjából így egy az egyben jó párszor, sem sztorijában, sem cselekményében, sem hangvételében, ritmusában, humorában nem nyújt semmi rendkívülit, csak a megszokott francia filmvígjáték-színvonalat. A karakterek ehhez képest hitelesek, bár ismerjük Francois Berléand karót nyelt nyárspolgárját, Gérard Jugnot slampos proliját, Olivia Ruiz temperamentumos latin szépségét és Jamie Bamber kockahasú szőke bájgúnárját is már, többféle kiadásban. Korrekt, kerek egész a film, s mint minden ilyen vígjáték, kiszámítható és kissé unalmas. Viszont legalább nem okoz fájdalmat… Asanisimasa: 5/10

Zenés filmnek, zenés drámának hirdetik A búcsúkoncertet, ám valójában nem több egy melodrámánál, mely egy vonósnégyesen belül, bár értelemszerűen, szinte állandó zenei környezetben zajlik le. A zene a filmben (Angelo Badalamenti és Beethoven cisz-moll vonósnégyese, op. 131) úgy van jelen, ahogyan esik a hó, vagy éppen süt a nap – állandó jelleggel, dramaturgiai funkciója mindössze a Beethoven-vonósnégyesnek van, mivel állandóan azt játsszák, a finálét jelentő címbeli eseményen is.

A történet azonban a kvartetten belül zajló lelki és érzelmi zűrzavarról szól. A világhírű (fiktív) Fugue-vonósnégyes idilli harmóniában kápráztatta el a világot eddigi 25 éves pályáján, amikor a csellistánál Parkinson-kórt diagnosztizálnak, aki a hírre szinte azonnal a visszavonulását jelenti be. Természetesen, volt már arra példa a zenetörténetben, hogy egy sikeres zenekar, együttes az egyik tag betegsége, halála miatt változtatni kényszerült eredeti, klasszikus felállásán, a csellista bejelentése mégis nem várt vihart eredményez. Felszínre kerülnek régi problémák, a szakmai természetűektől az érzelmi, szerelmi jellegű konfliktusokig, a káosz hirtelen nő az égig, mindenki összeveszik mindenkivel – a csellista búcsúkoncertje azonban mégis a legteljesebb összhangban zajlik, amíg…

Természetesen, egy ilyen sztorihoz négy különleges karakter szükséges: a csellista közülük a legidősebb, tapasztalt zenész, aki ráadásul tanára volt a többinek. Christopher Walken elbűvölően hozza a bölcs, rezignált Petert, a híresen kifinomult mozgáskoordinációjáról ismert színész (táncosként kezdte pályáját) szinte lubickol a kezdődő Parkinson-kór jellegzetes tüneteinek lejátszásában. A másodhegedűs (Philip Seymour Hoffman) és a brácsás (Catherine Keener) házasok, közös gyermekük, a csodaszép Alexandra (Imogen Poots) pedig a kissé magának és csakis a zenének való elsőhegedűsnél, Danielnél (Mark Ivanir) tanul hegedülni. Peter, a csellista tehát abba akarja hagyni, Robert, a másodhegedűs új utakra kalandozna, amit Daniel, a prímás mereven ellenez. Jules, Robert felesége, a brácsás viszont Daniel mellé áll az eddig szakmai jellegű konfliktusban. Hab a tortán, hogy Alexandra picit többet is lát a zenetanárnál Danielben, akit korábban, még Roberttel való házassága előtt, gyengéd szálak fűztek Juleshez. Cuki szitu, mi? Szerencsére, a jó színészek és az író-rendező Yaron Zilberman viszonylag könnyedén rázzák le magukról a rájuk lavinaként omlani készülő cukormáztömeget, és egy tisztességes, néha a valódi indulatok intenzitását megidéző, érzelmileg és pszichológiailag hiteles drámát hoznak össze, Beethoven érzelmileg, pszichológiailag passzoló, mondhatni, párhuzamos, rendhagyó vonósnégyesének hangjaira. A finálé a végén tényleg katartikus.

Komoly buktatója a filmnek, legalábbis az én szememben, hogy egyik színész sem képes elhitetni azt, hogy karaktere valóban zenész (kivétel a saját magát alakító Nina Lee-t, aki viszont tényleg világhírű csellista, illetve Peter régen elhunyt feleségét játszó Anne Sofie von Otter, aki valóban világhírű szoprán). Aki valaha látott már valódi zenészt hegedülni, volt már klasszikus zenei koncerten, vagy látott már olyat, mondjuk a mezzon, netán tanult is játszani ezen a hangszeren, az úgy fogja fogni a fejét, mint én, amikor láttam az amúgy remek színészek béna mozdulatait a vonóval és a húrokon. A címbeli búcsúkoncert kivételével, ami ebből a szempontból eléggé hitelesen lett megcsinálva, kifejezetten elidegenítő hatásként jelentkezik ez az ügyetlenkedés, márpedig ez semmiképpen nem lehetett cél. Asanisimasa: 6/10

A gasztronómia és a szerelem tulajdonképpen kézenfekvő összekapcsolása szinte már egy új, önálló alműfajt jelent a romantikus komédiákon belül, annyi példát lehetne hozni rá. Eme friss, svéd darab például, egyfajta fúziós degusztációs menüként, szinte minden eddigiből merít, az összhatás mégis harmonikus, selymes és összetett, minden különösebben bántó utóíz nélkül.

Kezdetben

Az emberiség hajnalán természetesen még nem volt ekkora respektje a táplálkozásnak, mint manapság. Ha volt mit, akkor evett az ember. Ha sikerült vadat ejteni, akkor húst, ha nem, akkor csak bogyókat, magvakat és gyümölcsöket, amit az asszonyok összekapirgáltak. Valljuk meg, ebben a menüsorban még nem sok helyét találjuk annak a varázsos, gyertyafényes, romantikus vacsorának, amit néhány tízezer évvel később, mondjuk egy tengerparti naplementével a háttérben költünk el szívünk hölgyével/lovagjával. Eddig a szinte ragadósan szentimentális pillanatig azonban még sok mócsingos húscafatnak, ízetlen kásának kellett lecsusszanni az ember torkán. Az első jelentéssel is bíró étkezések a valláshoz, illetve a szórakozáshoz kötődnek. A szent áldozatok rituális elfogyasztása bizonyos lelki vagy szellemi tartalommal, míg a háborús győzelmek, vadászatok és egyéb népünnepélyek orgiasztikus lakomái az érzéki, testi bujasággal ruházták fel, illetve társították az addig szimplán szükséges létfenntartásként funkcionáló evést. Az emberi társas kultúra körülbelül a XVIII-XIX. századra jutott el arra a szintre, hogy egy-egy táplálkozás akár intim, bensőséges társasági eseménnyé finomodhasson. Azóta minden romantikus lélek ábrándozik egy gyertyafényes, pezsgős vacsoráról…

Mára azonban

mindez már üzletté is vált, a gasztronómia a kultúra, az idegenfogalmi ipar, az irodalom és például a film szerves részévé vált. Egy fent jelzett kétszemélyes vacsorát bárki, bárhol a világon és bármilyen menüsorral megrendelhet X pénz+áfáért, miközben másutt éppen a mindennapi étkezés hiánya jelent elfogadhatatlan, súlyos problémát. A fejlett, fogyasztásra épülő társadalmakban azonban az étkezés inkább egyfajta életminőség mércéjévé vált, nem csupán a létfenntartás eszköze (holott természetesen az is). A svéd társadalom márpedig igen fejlett és igencsak a fogyasztásra épülő társadalom. Nem véletlenül van annyi Michelin-csillagos és/vagy Gault-Millau szakácssüveges étterem, ahol a tehetős svéd átlagpolgár méregdrága és igen hosszú nevű ételköltemények között vallhat szerelmet élete/estéje párjának, vagy pusztán ízlelgetheti neves séfek műalkotásként funkcionáló ételeit, miképpen egy színházi vagy operaelőadást, egy kiállítást, egy jó könyvet élvez. Az igazi szerelem receptje című svéd film bájos főszereplőjének is minden vágya, hogy egy ilyen éttermet vezessen, végig is járta az ehhez vezető, hosszú utat, minden tudása, tehetsége megvan hozzá, csak a szerencse hiányzik. Egy véletlen, vicces találkozás a rettegett étteremkritikussal azonban talán meghozhatja azt is…

Szerelmi háromszög, családi dráma

A baj csak az, hogy Agnesnek (Rakel Wärmländer), főhősünknek régóta tartó, bonyolult kapcsolata van egy rockzenésszel, akinek étkezési kultúrája (sör és hotdog, ketchuppal) nem igazán passzol Agnes szinte mániákusan szeretett szakmájához, a gasztronómiához. A zenész le is lép hamar egy nagymellű szilikoncicával, éppen akkor, amikor Agnest katasztrofális körülmények között, menő munkahelyéről is kirúgják. A lány bánatában betonrészegre issza magát és tévedésből az egy emelettel lejjebb levő lakásba próbál behatolni, akinek tulajdonosában, egy elfogódott, kissé zavarban lévő fiatalemberben a Lola művésznévre hallgató, rettegett étteremkritikusra ismer. Ismerős a klisé. Teresa Fabrik rendező Kajsa Ingemarsson bestselleréből írt filmje azonban harmonikusan keveri ezt más, máshonnan ismerős klisékkel, a szerelmi három-, sőt majdnem négyszöget Agnes családi szálával idekevert szomorkás drámával, valamint az étteremalapítás, majd majdnem bukás, de aztán a körülmények szerencsés együtthatása folytán mégis felívelő karriertörténetével. Ezen alapanyagokból összeállított, merészen fűszerezett menüsor aztán, némi tejszín hozzáadásával, valamint néhány csepp citromlével (!!!) megbolondítva tartalmazza a címbéli receptet is.

Kóstolás

Ami rögtön szembetűnik, hogy a menü (tehát a film) jól néz ki. Szépen fényképezett ételremekek, valamint IKEA-katalógusból ízlésesen berendezett díszletek között bonyolódik a történet. A skandináv színészek híresen biztos „alapanyagok”. Az itt szereplők nem különösebben markáns jelenségek, de hibát sem találunk játékukban. A bevezető előétel harsány, ritmusos burleszkje után a „primi piatti” kissé bő lére engedett, ízetlen, bár tartalma miatt elengedhetetlen lötty. A „secondi piatti” viszont már hibátlan, mind ritmusában, mind ízesítésében, ízléses és ízes, tökéletes állagú (tehát nem cseppfolyós, de nem is rágós, darabos) romantika. A desszert pedig habos. Az Ízlések és pofonok keveredik itt Bella Martha ízorgiájával, L’ecsó humorával, a végén Csokoládéval. Könnyű, nyári vacsora, ha nem vagyunk túl éhesek. Asanisimasa: 6/10

Michele Placidót színészként ismertük meg, ő játszotta a rettenthetetlen Cattani főfelügyelőt a nyolcvanas évek végeláthatatlan Polip című sorozatában, mely a klasszikus olasz maffia ügyeibe avatta be először a nézők tömegeit. A műfaj igen komoly hatással lehetett rá, ugyanis nem sokkal később, ahogyan a színészből egyszerre csak rendezővé lépett elő, elsősorban ugyanebben a műfajban alkotott: a Bűnügyi regény című bűnügyi tablója például szerintem a modern maffia témájában az egyik legfontosabb, alapvető mű, egyenértékű alkotás Coppola Keresztapa-trilógiájával, ha nem jobb annál.

2012-es francia bérmunkájában, A mesterlövészben (imdb) is marad a bűn témájánál, majdnem a közepéig úgy is érezzük magunkat, mint egy igazi, pörgős, virtigli akció-thrillerben lennénk, amiben nincs semmi tipikusan “francia”, semmi tipikusan “Placidós”. Aztán, amikor már kifelé kellene sodródnunk a történetből, hirtelen szétbomlanak az összebogozódó szálak, és egy óriási polip csápjaiként (bocsánat) ragadják meg rutinból lankadó figyelmünket, az akció-thriller kliséi szertefoszlanak a ködben és a zsánerből film lesz: franciás és Placidós. A cselekmény két ember drámája tulajdonképpen. Kaminski, a hajdani kommandós, mai gyakorló bűnöző (Matthieu Kassovitz) egy bankrablás kapcsán kerül Mattei felügyelő (Daniel Auteuil) figyelmének célkeresztjébe, de a dolgok akkor bonyolódnak össze igazán, amikor kiderül, hogy Kaminski együtt szolgált Mattei fiával egy titkos bevetésben Afganisztánban, ahonnan nem a felügyelő fia jött haza győztesen. Közben a bankrablás többi szereplője is fogyatkozni kezd, és feltűnik egy perverz kéjgyilkos is. Szándékosan fogalmazok homályosan, mert igen érdekesen alakul a film cselekménye, amit érdemes spoilerek nélkül élvezni.

Bár ezúttal szó sincs olyan összegző jellegű tablóról, mint a Bűnügyi regény volt, azért A mesterlövész lényegesen több, mint egy szimpla akció-thriller. Fordulatos, kliséket kerülő (ám valahogy visszakézből mégis megtartó) cselekménye mégis a műfaj élvonalbeli alkotásai közé röpíti, bár a hangsúly a thriller drámai jegyein van, az akciójelenetek inkább érdekesek, mint látványos tűzijátékok. Kassovitz sármos, mint mindig, Auteuil pedig nagyon rendőr. A végkifejlet pici moralizálása a klasszikus “ballonkabátos” francia krimik hangulatát idézi, a mexican standoff viszont ötletes. Egy baja van a filmnek, mégpedig hogy túl rövid, alig 90 perc. Ennek köszönhetően, igen sűrű, masszív, izgalmas alkotás, viszont bőven belefért volna még minimum félóra, ha nem több. A sztoriban van még ennyi tartalék… Asanisimasa: 8/10

Működő kánikulaellenes tevékenység lehet városi körülmények között a nappali moziba menés, feltéve, ha megtehetjük, megengedhetjük magunknak ezt. A Vasember 3. pont jó alkalom erre. Jó hosszú, jó hangos, jó 3D (bár azt utálom), robban, fütyül, süvít Dolby Surroundban, és még szórakoztató is, bizonyos korlátok között.

A harmadik részben effektíve nincs új a nap alatt, a film pont olyan, mint a kettő és az egy, talán csak a Black Sabbath idevágó klasszikus opusza hiányzik. A Robert Downey Jr. (a képen) által harmadszor alakított Marvel-szuperhős, a civilben gazdag feltaláló és dekadens yuppie Frank Stark ezúttal egy Mandarin nevű, hasonló képességű terroristával veszi fel a harcot és győz, mert egy szuperhősnek győznie kell. A sztori azért így uncsi lenne, ezért a cselekmény végig ügyesen játszik a hős sérülékenységével (ez így volt a korábbi részekben is), a szuperpáncél technológiai hiányosságaival, s hasonlókkal, ezért izgulhatunk – ha akarunk és ki tudjuk kapcsolni a bennünk rejlő, filmes tapasztalatokból kifejlődő cinizmusunkat. Hogy ezt ne kelljen megtennünk, nagy segítség ebben a főhős fanyar humora, amely állandó idézőjelek közé helyezi saját magát is, az általa végzett világmegmentő tevékenységet is. Akár saját maga paródiájaként is nézhető a Vasember 3., akár komolyan is – bár akkor azért képzeljük magunkat újra 8-10 éves kiscsávónak. A projektért felelős Jon Favreau a rendezést ezúttal átpasszolta a Kiss, Kiss, Bang, Banggel ügyesen bemutatkozó Shane Blacknek, aki ezt a feladatot gyakorlatilag hibátlanul teljesíti is. Favreau egy vicces cameóban mutatkozik ezúttal, ő játssza Stark buzgó testőrét, aki hamar kórházba kerül és ott sírva nézi a Downton Abbey-t (!!!), miközben gazdája éppen a világot menti meg. Amúgy, ennél a projektnél immár hagyományosan, ismét igen erős a szereposztás: ismét Gwyneth Paltrow (Miss Potts) és Don Cheadle (Rhodes tábornok/War Machine) alakítják a Vasember segítőit, a negatív szerepekben pedig Ben Kingsley és a fiatal Clint Eastwoodra erősen hajazó Guy Pearce látható. Hát így, ilyen ez… Asanisimasa: 6/10

Úgy tűnik, nem szeretik a népek a dél-koreai Park Chan-wook első hollywoodi bérmunkáját, a Stokert. Persze, ha Dél-Koreáról annyi jut eszünkbe, hogy Samsung tévé meg okostelefon, valamint Gangnam Style, akkor a kimchi bizony nagyon ki fog rajtunk fogni. Park Chan-wook nettó legenda otthon készített filmjei (főleg a Bosszú-trilógia) alapján, jelentősége a thriller műfajában mégis legalább akkora, mint volt korábban Alfred Hithcocké, majd David Lynché. Új hangsúlyokat, új ritmust, stílust és finom esztétikát hozott a tomboló, pszichopata őrületbe.

Első amerikai munkájában ugyanezt viszi tovább, én alig látok bármilyen megalkuvásra, fausti bizniszre utaló jegyet, talán az explicit erőszak kevesebb, szemérmesebb, mint otthoni munkáinál, azonban itt is ez a fő mozgatórugó. Csak nem tapicskolunk a vérben. Egy súlyosan pszichopata családot ismerünk meg a történetben, nem spoilerezem, mert friss a film – tehát ez ügyben sincs új a nap alatt.

A film gyönyörű. Még amerikai viszonylatban is ritkán látni ilyen minden pillanatában kitalált, megtervezett, végletesen precíz mesterművet, ami szinte tobzódik az ízlésesen meghökkentő, olykor igen bizarr látványokban. Még Nicole Kidman riasztó sárgára festett hajszíne is a design fontos része – pont ez megy legjobban a ház tapétájához, a lánya lábára szállt pillangó szárnyának színeihez, valamint a vérhez. Hibátlan, szemkápráztatóan szép minden képkocka, mégis ott van végig mindegyikben a balsejtelem, hogy valami szörnyű fog történni – történik is.

A történet az hibája a filmnek, nem mintha nem lenne elég érdekes, megrázó, döbbenetes és nem kicsit beteg, ami kötelező a modern, távol-keleti (ihletű) thrillereknél, Park Chan-wook úgy is meséli, ahogyan szokta – még tán melankolikusabb hangvételben is. Olyan ízlésesen esztétikus körítésben tálalja azonban, hogy a végén (a fordulatok után) mégis kissé kevésnek, illetve üresnek érzem. Csak ennyi? Ennyi.

Kissé szegényes a tartalom ebben a pontos, gazdag, súlyos szimbólumokkal, dermesztő hangulatokkal, utalásokkal és idézetekkel teli formai tökélyben. Mint egy zseniális találékonysággal, fantáziával és tehetséggel megalkotott műszer, okostelefon, használati tárgy, bármi, ami valamiért mégsem jó semmire. Viszont mégis jó kézben tartani, a polcon tudni, birtokolni. Filozófiai viszonylatban természetesen lehetne magyarázatot találni erre is, hogy miért helyezzük gazdagon díszített piedesztálra a súlyosan kongó ürességet, ami még olyan nagyon “keleties” is lenne, de még erről sincs szó, mert ebben az ürességben azért van valami: az őrület káosza. Ami most már gondos csomagolásban megérkezett Amerikába is… Meglátjuk, mi lesz belőle. Asanisimasa: 7/10