asanisimasa

Megmondom őszintén, valójában engem nem érdekelnek azok a filmek, amelyek ma a sikert jelentik, amire tódul a nép és amelyekkel foglalkozó blogokat és filmes szájtokat szétkattintgatják a véleményüket véka alá rejteni nem tudó rajongók, akár pro, akár kontra. Nem érdekelnek a világmegváltó szuperhősök, vérfagyasztó kalandok, de még a zombik sem, a díjesőkben ázó, világsztároktól hemzsegő szuperprodukciókra is csak jóval bemutatójuk után pillantok rá, amikor már elült körülöttük a hiszti. Amiért csinálom ezt az egészet, az éppen az ilyen csendes, tiszta és őszinte remekművek, mint például ez A lány és a költő című tavalyelőtti olasz film is. Ha találok egy ilyet, akkor közzéteszem és ha még két embernek segítek ezzel, hogy legyen egy jó estéjük, napjuk, már megtettem a dolgom. Meg kell, hogy mondjam, igen ritka az ilyen ünnepnap, amikor találkozok ilyen filmmel.

Amikor ezt a posztot el kezdtem írni, a film port.hu-s adatlapján nem volt még egyetlen bejegyzés sem, a tetszési indexen sem volt még szavazat, az enyém lett az első, amivel megadtam az alaphangot (lásd a poszt alján). Pedig, 2011-ben azért nem tűnt el nyom nélkül a süllyesztőben ez az Andrea Segre által írt és rendezett filmdráma, hiszen Velencében Laterna Magica-díjat kapott (az imdb szerint eddig 9 díjat és 7 nominációt kapott a film), ami azért jelent egyfajta nívót, az azonban biztos, hogy tömegek nem fognak tódulni rá. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert nem olyan tódulós. Pedig a kínai diaszpóra például lábon elvihetné a filmet, hiszen róluk s részben nekik is szól…

A történet egy kínai emigráns lány és egy chi0ggiai öreg halász furcsa, de kedves és nagyon mélyen emberi kapcsolatát meséli el, a két speciális élettörténet szinte összes, nagyon aktuális hozadékával egyetemben. Egyrészről, van az a szinte tabuként kezelt jelenség, hogy hogyan kerül ide ez a sok kínai, mi módon szereznek munkát, letelepedést, milyen körülmények között dolgoznak, stb. Sejtések, mendemondák vannak, a valóság sem lehet ennél sokkal jobb, sőt, talán még rosszabb is azoknál – ami ebből e filmben kiderül, az tippem szerint közel van a reálishoz. Shun Li (Tao Zhao), a lány kisfiát hátrahagyva érkezik Olaszországba, ahol az őt kiutaztató főnök kényének-kedvének kiszolgáltatva dolgozik éppen ott, ahová küldik, egészen addig, míg a főnök azt nem mondja, hogy: elég, most dolgoztad le a tartozásod, itt a fiad. Szabad vagy. Kvázi modern rabszolgaság, se fizetés, se szabadnap, csak szerény ellátás, valamint sok munka fizetség nélkül, minden megy az adósság törlesztésére. Egy kis kávéházban dolgozik éppen a kedves Shun Li, a chioggiai kikötőben, ahol állandó vendégei a kikötő halászai. Munka közben tanulja az olasz nyelvet, ami sok humoros jelenetnek lesz forrása. Ide jár a hajdani jugoszláv vendégmunkás, Bepi (Rade Šerbedžija) is, akit társai Költőnek becéznek, hiszen néhány kupica után sokszor már csak rímekben beszél. A lány is rajong a költészetért, így Bepivel hamar megtalálják a közös hangot. Li és a nála majd’ 40 évvel idősebb férfi között, gyengéd barátság szövődik, ami viszont nem várt ellenérzéseket szül: Li munkaadója azért ellenzi a kapcsolatot, mert az szerinte rossz fényt vet a kínaiakra, Bepi barátai pedig a betolakodó idegent látják a lányban. Li főnöke megzsarolja a lányt, hogy ha az nem szakít Bepivel, sosem látja viszont a kisfiát – Li a fiát választja természetesen.

A kissé melodramatikus szüzsé a filmben azonban leveti magáról az összes hamis, közhelyes felhangot, ami marad, az a mély, tiszta és ritkán láthatóan őszinte emberi érzelem. Segre példamutató visszafogottsággal mesél, kizárólag tiszta művészi eszközöket használ, kerül mindent, ami művivé, giccsessé tenné a sztorit. Nem akar trendi sem lenni, nem akar megfelelni semmilyen marketingszemléletnek sem. Olykor még van annyira bátor is, hogy kedves viccet csináljon az eltérő (ám kézenfekvő) nemzeti sztereotípiákból – éppen ezzel válik abszolút pontossá és hitelessé. A Velence melletti kis halászfalu semmivel össze nem hasonlítható, szívet, szemet gyönyörködtető őszi, téli hangulatai, a ködben úszó tenger, melyből szinte szellemként tűnnek elő a cölöpökre épített kis halászkunyhók, az olykor a rakpartra is kiöntő lagúna vize, amely betör a kávézóba is, azonban az akkor is nyitva van, a vendégek pedig a vízben ülve isszák szokásos rossójukat, grappájukat vagy caffé correctójukat, a gumicsizma, mint mindennapi rendes viselet az ódon házacskák között – ilyen és ezekhez hasonló képek adják a történet varázsos hátterét. Mintegy ráadásképpen, a film még megteszi egy jó kis alapfokú olasz-mandarin nyelvleckének is… Az asanisimasa tetszési indexe majdnem maximális: 9/10

Az igen komoly termékenységű Dean R. Koontz egyik jellegzetes regényalakjának egyik (ha jól saccolom, az első) története nyerte el ez alkalommal a megfilmesítés kétes értékű dicséretét, szerencsére, azonban az Odd Thomas – A halottlátó relatíve elég jól sikerült. Aki persze, könyvben olvasták a történetet, nyilván fanyalognak egy picit, hogy nem jön át Koontz humora (ez mondjuk, jogos), hogy nem ilyen Odd Thomas alakja (ez meg már egyéni szoc. probléma), de hát ez a filmadaptációk sorsa, legyen bár az alapanyag magvas magas irodalom, vagy vicik-vacak ponyva. Stephen Sommers azonban van annyira otthon a misztikus témákat feldolgozó filmekben, hogy ezt a filmet is magabiztos szakmai tudással abszolválja.

Odd Thomas (Anton Yelchin) egy húsz év körüli srác, aki egy isten háta mögötti kisvárosban, Pico Mundóban éli hétköznapi életét. Van azonban egy különleges tulajdonsága, hogy látja a holtakat. Beszélni ugyan nem tud velük, de az éppen eléggé tematizálja életét, hogy rendre szellemekbe ütközik. Jó esetben, mert vannak a túlvilágnak a szellemeknél gonoszabb teremtményei is, akik igen komoly galibák okozására képesek, szemben a jámbor szellemekkel. Furcsa (nevének első tagjának is van ilyen jelentése: ‘fura’) tulajdonságának köszönhetően, egy nap arra döbben rá, hogy a városkát szörnyű katasztrófa fenyegeti, melynek gyújtózsinórja valahová mélyre, az alvilágba vezet.

A műfaj valamiféle furcsa crossover, melyben a tinihorrorok, illetve -thrillerek elemei keverednek a “világmegmentő” kisvárosi hős amerikai toposzával és a lányregények bohókás, egyben könnyes, hamvas romantikájával, a film noir-krimik jellegzetes egyes szám, első személyben előadott, fanyar humorú narrációjában. A rendező Sommers készségszinten kezeli ezt a látszólag komoly stilisztikai katyvaszt és hibátlan tempóban hajtja végig hősét a történeten. Odd Thomas és szerelme, Stormy Llewellyn (Addison Timlin) lezser és vagány hősök, igazi mai, modern tinisztárok, akik blazírt pofával hasítanak keresztül az életveszélyes kalandokon, és éppen ezért hatásosa minden addigival ellentétes hangulatú finálé is. Odd Thomas szellemes története jóval több az Alkonyat-széria nyálgiccsénél, mondhatni “realistább” Harry Potternél és viccesebb, egyben romantikusabb egy szokványos B-kategóriás tinihorrornál. Bőven belefér az idei uborkaszezonba, szórakoztató kis film (ha túlzottan nem is veszi igénybe agytekervényeinket). Asanisimasa: 6/10

Mindannyiunk bölcsője Afrika. Onnan jövünk, éljünk bárhol a világban, beszéljünk bármilyen nyelvet, legyen akármilyen színű a bőrünk, hajunk. Mama Afrika ma nagyon beteg. Testét, lelkét szörnyű betegségek kínozzák, háborúk tépik, szaggatják, gyomra üresen korog, torka száraz. Agyában sötét gondolatok cikáznak. De talán még nem késő, hogy újra talpra álljon, hiszen baráti kezek nyúlnak érte…

Gyerekjátékok

Amikor a gyerek játszik, valójában készül az ún. nagybetűs, felnőtt életre. Ugyanazokat a létfenntartáshoz elengedhetetlen dolgokat csinálja kicsiben, játékosan, mint a felnőttek nagyban, komolyan. Papás-mamás, orvosos, iskolás – gondolom, nem kell magyarázni. Homokvár-, bunker-, kunyhó-, sátorépítés, vagyis a megfelelő laktér, élettér kialakítása. Katonásdi, adj király, katonát, enyém a vár, és az ugyanide sorolható összes verseny- és sportjáték, a legprosztóbb grundfocival és pingponggal bezárólag – na, itt már picit megakadhatunk, hiszen mi szüksége van egy normális embernek arra, hogy már kiskorától a harcot, a küzdelmet tanulja? Valójában nagyon sok. Még a legpacifistább, legbékésebb felnőttnek is szüksége van érdekeinek érvényesítésére, ez az élet legalapvetőbb küzdelme, a katonásdiban (és a többiben) pedig gyakorlatilag ennek alapjait sajátítjuk el. Optimális esetben ezek a gyerekjátékok egy békés, megértő családi körrel a háttérben zajlanak le, a játék tényleg csupán játék, és nem válik valósággá. A világon azonban igen sok helyen nem optimálisak ezek a körülmények és az odaszülető gyermekek számára a legalapvetőbb gyerekjátékok a valódi élet és valódi halál tétjével játszódnak.

Gyerekkatonák

Minket nagyon megszidtak, amikor kiderült, hogy vastag drótból hajlított, gatyagumival felszerelt U-szeges csúzlival lődöztünk a verebekre. Verebekre, egymásra még véletlenül sem céloztunk sohasem. Afrika nagyon fekete, nagyon szegény területein viszont a gyerekek sokszor nem csúzlival, fakarddal és kezdetleges íjjal rohangálnak, hanem csőre húzott Kalasnyikovokkal és gránátvetőkkel, és nem játszanak, amikor rád céloznak. Fekete szemeikben nincsen semmi játékos csillogás, csupán a könyörtelen pusztítani vágyás tompa, opálos fénye. Az utóbbi évtizedekben rendre jöttek a híradások Afrika polgárháború, lázadás és terror sújtotta területeiről, hol Maliból, hol Ugandából, hol Sierra Leonéból, hol máshonnan, hogy a felkelők még az egészen pici gyermekeket is felfegyvereznek és harcba küldenek, ha már képesek megtartani a géppisztolyt. Beszervezésük a legbestiálisabb módon történik, zsarolással, gyakran gyilkosságra kényszerítéssel, elkábítással. A családjuktól, egyben gyermekkoruktól megfosztott, idegileg roncs, érzelmileg és gyakran droggal, alkohollal fizikailag is függésbe kergetett gyerekek pedig a földkerekség legkíméletlenebb gyilkosaivá válnak a háború rabigájában.

A Sámán és a Varázsló

A háború sámánjai című film főszereplőjének, a történet kezdetén 12 éves Komonának (Rachel Mwanza) faluját lázadó fegyveresek, zömükben 13-16 éves suhancok rohanják le, parancsnokuk pedig kényszeríti a kislányt, hogy lője le saját szüleit, különben a szeme láttára machetével szeleteli fel őket. Komona lelkében az átélt borzalom olyan törést okoz, hogy azután mindenfelé szellemeket lát. A felkelők magukkal hurcolják, később kiképzik, Komona a csapat fegyveres harcosa, s szellemlátó tulajdonságának köszönhetően, a sámánja lesz. A nehezen kezelhető, vad lány később a főparancsnok bizalmát is elnyeri, és gyengéd viszonyba keveredik a csapat Varázsló nevű, hozzá hasonlóan vad, furcsa külsejű tagjával. Szerelmesek lesznek, és együtt már érzik magukat olyan erősnek, hogy elszökjenek. A fiú nagybátyjánál húzzák meg magukat, a csapat azonban újra rájuk talál. A Varázslót megölik, Komonát újból elhurcolják, a parancsnok pedig asszonyává teszi. Rövidesen kiderül, Komona terhes.

Leszámolás, megnyugvás, remény

A vietnami-kanadai rendező, Kim Nguyen Oscar-díjra is jelölt filmjének történetét maga a főszereplő Komona meséli el, egyes szám első személyben a megszületendő gyermekének. Komona kezdetben őrjítő kétségek között őrlődik, a babát is a vízbe akarja fojtani, azonban a szülés rousseau-ian ábrázolt aktusa után, visszatérve szülőfalujába képes leszámolni szellemeivel, vagyis saját, szörnyű múltjával. Lelke megnyugszik, és a végső, katartikus erejű jelenetben pedig egy majdani boldogabb élet reménye is felcsillan számára: mosolygó, segítőkész férfiak veszik körül, a kisdedet pedig maga, Afrika mama öleli hatalmas, nyugalmat adó keblére. A háború sámánjai kíméletlenül őszinte, nagyívű, allegorikus mese Afrika őserejéről, féktelen gyűlölettel és parttalan szeretettel teli, óriási szívéről, szuggesztív erejű képekben, illő, hiteles zenékkel és döbbenetesen intenzív színészi alakításokkal. Asanisimasa: 8/10

Coming out következik: Sam Raimi 1981-es Evil Dead című filmje életem egyik legmélyebb hatást gyakorló filmélménye volt, természetesen, nem műfaja vagy “mondanivalója” miatt, hanem annak az addig soha nem tapasztalt érzéki, szinte fizikai hatás miatt, amivel hatott. Ez az élmény még a VHS-korszakban történt, a mára már elképzelhetetlen minőségű, agyonmásolt, magyar hangalámondásos kalózvideók korában, sacc/kb. 1984 környékén. Én addig nem láttam ilyen jellegű filmet, talán a klasszikus Friedkin-féle Ördögűző kivételével, amit akkoriban már vetítettek a magyar mozik. Ehhez a filmhez képest az viszont esti mesének hatott, pedig. Emlékszem, akkori munkahelyemen (egy ifjúság kulturális épülését szolgáló intézményben) néztük a filmet, néhány pasi egy elfüggönyözött szobában és rettegtünk. Én, Gábor kolléga, Tibor népművelő és a Tóni igazgatóhelyettes elvtárs (ő hozta a filmet). Aztán, ahogy a történelem kereke tovagördült, kinyílt a világ és ez a film is jócskán vesztett hatásából, amikor néhány évtizeddel újranéztem, inkább csak csodálkoztam, hogy ezen szartunk majdnem be?! A lényeg azonban a lényeg, az első szerelem akkor is meghatározó élmény, ha életünk legrosszabb szexélménye volt valójában…

Raimi forgatókönyvíróként és producerként közreműködött ennél az idei remake-nél is, a rendezést (és szerintem az ötletelés nagy részét) már kiadta a kezéből és jól tette. Ez a mai Gonosz halott is “szép” darab lett, nagyjából egyenértékű az eredeti művel, de egyben valamiféle letisztázása és továbbgondolása is annak. Le kell kopognom azért gyorsan azt is, hogy nem lettem horror-rajongó, sőt, igazán nem is szeretem ezt a műfajt, azonban vannak irányok és vannak művek, melyek érdekelnek – ez pl. ilyen. Szóval. A történet úgy kezdődik, ahogyan 10 horrorból 9, néhány fiatal érkezik egy erdő mélyén fekvő rozoga házikóba. Az unalomig ismert klisé azonban már rögtön az elején borul, hiszen (egy rövid bevezető visszatekintés után) nem fúl a az este buta bulizásba, nem pergetnek spanglikat, nem röfögnek a sörtől és paráztatják egymást, mígnem tényleg lesz ok a parára, hanem a két pár és egy plusz lány komoly okból jött itt össze. A szólóban érkező lány, Mia (Jane Levy) egy majdnem halálos drogtúladagolásból lábadozik és ezt elősegítendő gyűlt össze itt a két pár: az egyik férfitagja Mia bátyja, a másik nőtagja pedig nővér abban a kórházban, ahol Miát kezelték. A film tehát nem tököl a bevezető vidámkodással, hanem az első pillanattól kezdve fullba nyomja a hideglelőset. Hamarosan megesik az első, immár klasszikus, bizarr aktus is, aztán elszabadul a pokol, ezúttal szó szerint. Hentelés-hegyek, mígnem a végén csak egy maradhat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva…

A filmnek ez a külső, látványos rétege, valószínűleg sokan nem is merülnek ennél mélyebbre. Azonban meglepetéssel vettem észre, hogy Fede Alvarez író-rendező és latino kollégái által átdolgozott történet kapott egy szépen kivitelezett másodlagos jelentést is, mely azonban bizonyos szempontból előbbre való az elsőnél. Mia története gyakorlatilag egy élénk fantáziával, egyes szám első személyben elmesélt drogrehabilitáció története, az anyagmegvonás összes borzalmával, a heroin ördögi hatásmechanizmusának plasztikus ábrázolásával és azzal a szörnyű, ragadós, önző és vérszomjas viszonyrendszerrel, ahogyan a drogtól függő viszonyul a hozzátartozóihoz és a neki segíteni akarókhoz. A házba érkezés komor hangulatban maguk a szereplők adják meg a kulcsot a film ezen rétegéhez, amikor saját szájukkal mesélik el a szituációt. Természetesen semmi sem szó szerint történik a filmben ezen olvasat szerint, minden képletes, szimbolikus, illetve allegorikus. Ha azonban megvizsgáljuk a történet folyamán felmerülő motívumokat, elsősorban a vér misztériumát, amely minden intravénás drogfogyasztó számára “meghatározó élmény”, a kar, illetve annak sérülése illetve elvesztése, az injekciós tű, és a többi szúróeszköz, ami mind a kábítószer testbe juttatására emlékeztetnek, a lelket elraboló, azt bitorló Gonosz, a Démon, mint maga a drog, és annak sátáni hatása, ez mind egy kábítószer hatásától szabadulni vágyó személy zaklatott, őrült gondolatvilágába avatja be a nézőt. Nem kellemes utazás. Érzékletes a végkifejlet is, amikor Mia végre megszabadul, azonban – a horror szabályai szerint is – a démon lényegében sértetlen marad. Újra fertőzhet, újra támadhat.

Mint sima horrorfilm, ma már – rám legalábbis – nem gyakorol olyan intenzív hatást, az ijesztgetős fordulatokat simán kinevetem, sőt, tulajdonképpen akkor is megmondanám az első jelenet alapján mi fog történni a filmben, ha nem láttam volna az eredeti (ettől azért nüanszokban különböző, de nagy vonalakban mégis azonos) változatot. Az azonban, hogy sejtet a sima, primer és pornográf ijesztgetésnél és az explicit gusztustalankodásnál valamivel többet is, mindenképpen dicsérendő. Asanisimasa: 6/10

Ennio Morricone legviccesebb főcímzenéjével kezdődik a film, ahogyan a korabeli szokás szerint a film elején felsorolt stáblistát elénekli egy gunyoros hangú férfi, természetesen a végén a rendezővel, Pier Paolo Pasolinivel. A Madarak és madárkák (vagy más címen Madarak és ragadozómadarak) hangvétele a továbbiakban is alapvetően gunyoros, szatirikus és ironikus marad, pedig valószínűleg egy igen kemény, önmarcangoló, vívódó időszak lenyomata. Pasolini már befejezte Máté evangéliumát, benne a forradalmár Jézussal, de még előtte van a nagy Élet-trilógiának. Gondolatai az útkeresés jegyében csaponganak a katolikus keresztény hit és az elkötelezett marxista, baloldali gondolkodás között.

Ezt a vívódást szimbolizálja a film két emblematikus főszereplője, Toto és Ninetto (Davoli), apa és fia, akik egy sehonnan sehová tartó országúton, nyilván az élet folyamán bandukol végig a filmen. Folyamatosan ugratják egymást, mindig lekésik az orruk előtt megálló autóbuszt, de nem zavartatják magukat, haladnak előre. Egyszer egy beszélő holló szegődik melléjük, aki egy baloldali értelmiségi modorában különféle történetekkel szórakoztatja őket, mígnem a két balfék meg nem unja a rizsát és megeszi a hollót.

Pasolini a burleszk és a groteszk szatíra határán egyensúlyozó, furcsa filmje valójában Madách Ember tragédiájára hajaz kissé, ahogyan a holló történeteiben végigvezeti a párost olyan fontos kérdéseken, mint a hit, az élet, a születés és a halál, a szerelem és a szex, a különböző társadalmi osztályok és a tudomány jellemzésén és bírálatán túl. A kvázi “Lucifer” elfogyasztása talán a mindennapi, földhöz ragadt élet és az ideológiák és a tudomány közti szakadék szimbóluma. Közben Totóval és Ninettóval (párosuk néhány későbbi Pasolini-filmekben is megjelenik, Ninetto Davoli pedig egyik fő arca, médiuma lesz) olykor vicces, máskor megrendítő sztorik történnek, például Szent Ferenc parancsára megtérítik a héjákat és a verebeket, de a héják később megeszik a verebeket, de fontos és jelentőségteljes helyet kap a filmben a nagy olasz kommunista vezető, Palmiro Togliatti temetésének archív képei is. A Madarak és madárkák minden felületesen látszó bohóckodása ellenére többszörösen rétegzett jelentésű, összetett, filozófiai filmesszé. Bár a felvetett filozófiai gondolatok többsége ma már szinte büntetendő, (tán éppen) azért nem kicsit aktuális. Érdekes film, most láttam először. Asanisimasa: 8/10

Meglehetősen rendhagyó film a Túl a fenyvesen, a Blue Valentine-nel névjegyét arra a bizonyos asztalra koppanósan letevő Derek Cianfrance második műve. Szerkezetében, “narratív struktúrájában” mindenképpen, de hangvételében, igényében is, azonban úgy, hogy témája pontosan belepasszol az amerikai (sőt, akár a zsidó-keresztény) kultúrkör egyik legnagyobb toposzába, az apa-fiú kapcsolat szerteágazó szimbólumrendszerébe. Természetesen, az amerikai független filmes szcénában sem meglepetés (sőt!) az, ha egy alkotó netán mélyebbre kíván ásni bizonyos kérdésekben a világmegmentő, gumigatyás szuperhősök dedós szintű moralitásánál, az azonban messze nem szokványos, hogy egy alkotó már második filmjében egy komplett, nagyívű tézisfilmmel álljon elő, ami nem kisebb kérdést, mint a tetteink iránti felelősség vállalásának összetett problematikáját járja körül, nagyjából a teljesség igényével. Avagy, meddig gurulhat az alma a fájától?

Vélhetően erre a kérdésre utal a cím is (Túl a fenyvesen – ahová a tobozok gurulnak?). (Spoiler!) A film két apa és két fiú összefonódó történetét meséli el jó hosszan, majd’ két és fél órában. Az egyik apa (Ryan Gosling) igazi kockahasú, televarrt vagány, övében pillangókés, szeme alatt az utolsó fekete könnycsepp. Kemény, mint a vídia és szabad, mint a madár. Egy vásári mutatványos alkalmazásában kamatoztatja motorostehetségét, mint a híres halálgömb egyik artistája. Mint az ilyen pasiknak általában, minden városban van egy nője, azonban Romina (Eva Mendes) terhes marad. A kisfiú megszületik, de Romina eltitkolja az apja elől, ismervén léha életmódját. Luke, az apa (lesz majd idekapcsolódó vicc is ebből…) azonban komolyan akarja venni apaságát és gondoskodni kíván fiáról – a saját lehetőségei szerint. Ez nyilván nem megy majd a törvényes úton, s egy fatális véletlen folyamán végzetes kapcsolatba is kerül a másik apával, a jogi végzettségű, de apja nyomdokain haladva, a pályát a legalján kezdő Avery közrendőrrel (Bradley Cooper), akinek aggódó felesége szintén egy kisfiút dajkál otthon. 15 év múltán a két fiú, a pótapa által felnevelt Jason (Dane DeHaan) és az eközben lassan karrierje csúcsára érő Avery fia, AJ (Emory Cohen) a főiskolán találkozik össze, hogy beteljesítsék, megcáfolják avagy éppen továbbvigyék apjuk örökségét.

Az összetett, két generációt magába foglaló történetet három különálló, ám mégis szervesen összeolvadó egységben (az első a Handsome Luke-é, a motorosé, a második Avery közrendőré, a harmadik pedig a két fiúé) meséli el Cianfrance. A léha Luke-ban váratlanul érkező fia ébreszti fel a felelősség nála addig ismeretlen érzését, aminek a saját ismereteivel, az általa elérhető eszközökkel próbál eleget tenni. Szándékai tiszták és becsületesek, az út azonban, amin jár, bűnös. Avery éppen az ellenkezője, becsületes, erkölcsös rendőr, akinek céljai vannak az életben, és tudja azt is, hogyan kell azokat elérni. Őt a rendőri pálya buktatói akadályozzák, elsőnek a Luke-kal kapcsolatos ügy, főleg, amikor rájön, Luke tettének motivációjára. Hőssé válik, ám a rendőri munkát átszövő, végtelen korrupció őt is eléri. Fanyar ízű fordulat, amikor minden eddigitől függetlenül, tizenöt évvel később már főügyészségre pályázik, méghozzá komoly eséllyel: burkoltan is metsző kritika ez a rendőrség egészére, a berkein belül befutható karrierekre nézve. Ebben a befejező harmadban ő azonban már csak áldozat tulajdonképpen, hiszen fia, az elkényeztetett, ám velejéig romlott AJ felelőtlen és meggondolatlan tetteivel apja életének minden jószándékú cselekedetét idézőjelbe teszi, míg Luke fia radikális választásával éppen hogy beteljesíti apjának torzóban maradt életét.

Cianfrance nagyívű történetét láthatjuk keresettnek, természetellenesnek, művinek, viszont éppen így alkalmas tökéletesen a felvetett, igen összetett kérdés több szempontból való vizsgálatára és a válasz felelősségteljes kísérletére. A szinte abszurd fordulatokkal operáló cselekmény éppen sarkítottsága miatt ad egzakt viszonyítási pontokat, világosan látszik minden csúcs, attribútum, pontosan tudunk viszonyítani, ki, merre, hány méter. Eközben azt sem mondhatjuk, hogy fekete-fehér karakterekkel lenne dolgunk, hiszen azért igen árnyalt figurákat látunk, a négy főszerepben mindenképpen. Különösen a két fiút játszó newcomer, Cohen és DeHaan teljesítménye képeszt el, de természetesen jó Gosling is, és nagyon jó drámai szerepben az eddig főleg litty-lötty komédiákban látott Cooper is. A mellékszereplők karakterei is erős kontúrokkal lettek megrajzolva, Mendes drámai anyafigurája, vagy Ray Liotta zsigerből geci zsaruja szintén süt.

Természetesen, szó sincs krimiről, ahogyan a film adatlapján olvashatjuk, nem zsánerfilm a Túl a fenyvesen. Én tézisfilmnek mondanám, vagy morális triptichonnak, s külön érdemnek tartom a kétfelé futó végkifejletet, AJ fanyar, pikírt mosolyában megjelenőt és Jason romantikus, westernszerű fináléját. Furcsa módon, éppen a film hosszával van a legtöbb bajom: az első rész kicsit sekélyes, bulvárízű, viszont hosszú, a második és a harmadik azonban túl sokat és túl mélyre markol és ehhez képest túl rövid. Ezzel együtt kifejezetten remek film. Asanisimasa: 8/10

A svédek nagyon rákaptak bestsellereik gyors megfilmesítésére… Ezúttal egy amolyan titkos ügynök történetei vannak terítéken, Jan Guillou történetei alapján. Carl Hamilton egy kém, olykor kormánypárti bérgyilkos, egy takarító, aki a svéd külügy kínos és piszkos ügyeit hivatott a legteljesebb diszkrécióban és egy Volvóba oltott Nokia precizitásával megoldani. Ismerős lehet a figura, hiszen  ezek az egyszemélyes titkosszolgálatok népszerű alakjai a ponyvairodalomnak és az ebből fakadó különféle műfajú filmeknek. Hamilton nagyjából úgy aránylik James Bondhoz, Jack Bauerhez, Stirlitzhez, de talán leginkább Jason Bourne-höz, mint mondjuk a méltán rettegett svéd deathmetál az angol gitárpophoz, az amerikai indy-rockhoz, Rimszkij-Korszakovhoz, illetve Michael Jacksonhoz: zene mind, de azért vannak bizonyos különbségek.

Olyat viszont még nem láttam, hogy valaki egy filmben egy rossz álmából felriadva simán elvágja a nyakát a szerelmének… Hamiltonnal ez bizony megesik e filmben, és még csak nagyon meg sem borul rajta, sőt, a végén már egy másik kolleginával smárol. Igazi svéd pofa amúgy (Mikael Persbrandt), szőke, magas jeges tekintetű és sziklakeménységű pacák. Első filmes megjelenésében (már kész a második is) a svéd hadipar egyik csúcsteljesítménye (nem a Grippen vadászgép) okoz galibát, ugyanis eltűnik belőle jónéhány, és terroristák kezdenek el bohóckodni vele Szomáliában. Hamilton ennek ered nyomába, s a film (némi fontos afganisztáni előjáték után) a Stockholm-Bejrút-Amman-Szomália négyszögben zajlik tovább, a megnyugtató végkifejletig. Hamilton törvényen kívüli figura, gyakorlatilag azt csinál, mit akar, hiszen amit tesz, az nemzeti érdek. Nyilván adódhatnak ezzel a korlátlan felhatalmazással bizonyos demokratikus aggályok, de szerintem Orbán Viktor országában erre rá se bagózzunk (illetve, reménykedjünk, hogy nem látja egyik okos samesze sem ezt a filmet…).

Katherine Windfeld kevéssé nőies, ám igen brutális jelenetekben (lásd pl. fentebb) bővelkedő filmet készített Hamilton első történetéből. A sztori áll a lábán, bár fő vonalaiban semmi újdonságot nem hoz: csúnyán bizniszelő gaz kapitalisták, gonosz terroristák és a dolgokat helyretenni igyekvő jó kormánytisztviselők. Az akciójelenetek kifejezetten ütnek, a tempó nagyjából rendben van, színészileg viszont nulla a mozi, ami meglepetés, mert a skandináv filmek azért színészi szempontból mindig igen erősek. Persbrandt úgy néz ki tényleg, mint egy szikla, de úgy is játszik. Partnerei másodosztályú szappanopera-színészek. A Hamilton – A nemzeti érdek egy közepes akció-thriller, melyet skandináv egzotikuma emel ki a jobbára amerikai tucatfilmek mezőnyéből. Asanisimasa: 5/10

Természetesen, szó sem érheti a Szarajevó gyermekei című film mondanivalóját, üzenetét, hiszen kívánhatunk-e emberibb, felemelőbb és értelmesebb választ az élet kihívásaira egy háborútól oly sokat szenvedett nemzet háborúban felnőtt árváitól, mint a békés belenyugvás, a hit és a szeretet? Mennyivel nehezebb békésen fejet hajtani, és elballagni, mint éles harci helyzetek tömkelegében edzett izomból arcon vágni azt, aki provokál? Mennyivel nehezebb felülemelkedni a hatalmasok pitiáner packázásán, mint egyszerűen bedobni egy kibiztosított kézigránátot a luxusterepjárójuk ablakán? Mennyivel nehezebb vért nyalogatva hazamenni, mint szétlőni a csúfolódó rohadékok pofáját? Mert e film szereplői mindezt megtehetnék, lehetőségük megvan rá, rendelkeznek a megfelelő eszközökkel (Boszniában tényleg háború volt, nemcsak a külföldi híradók showműsora vakította a világot)…

A bosnyák Aida Begić filmjének főszereplői, Rahima és Nedim a polgárháborúban vesztették el szüleiket, gyermekkoruk géppisztolysorozatok és bombázások közepette telt. A film cselekményének idején már régen véget értek a harcok, és látszólag normalizálódott a helyzet. Rahima felvette és buzgón gyakorolja a mohamedán vallást, öccse azonban igen nehezen viseli az iskolában az állandó csúfolódást. Cukorbetegsége, valamint árvasága és vallása miatt is állandó céltáblája a többieknek, különösen a vezéregyéniségnek, a nagyhatalmú miniszter fiacskájának. Nedim fejében sötét gondolatok kavarognak, miközben nővére keményen dolgozik egy étterem konyháján, és mindent elkövet, hogy öccsét megóvja attól, hogy jóvátehetetlen bűnt kövessen el…

A széleskörű nemzetközi összefogással, többek között a fesztivál- (és asanisimasa-)kedvenc török filmrendező, Semih Kaplanoglu producerkedésével megvalósult filmet tehát történetük elmeséléséért és az általa közvetített jámbor és bölcs tanulságért illeti dicséret, azt azonban az alkotók nem könnyítették meg a nézőnek, hogy azt könnyedén abszolválhassa is. Begić egész egyszerűen rossz formát választott a tartalomhoz. Mára már az a stílus, hogy egy kézikamerával rohangálunk a főszereplő után, és megmutatjuk mindenféle banális, jelentéktelen élethelyzetben, miközben jórészt hátulról látjuk a vállait és kendőbe bugyolált tarkóját, szóval, ez a fajta dokumentarizmus nézhetetlen közhellyé, szimpla modorossággá vált. Nem a valóság plasztikus megragadásával, annak igényével van gondom, hanem az erre használt módszerrel. Kis túlzással, ma már ez a handycam dokumentarizmus éppen olyan művi, mintha ugyanezt a témát színesben és szélesvásznon mutatná meg a rendező, urambocsá’ 3D-ben, főszerepben valami hollywoodi sztárral. Semmivel nem kerül több pénzbe leszúrni azt a kamerát egy statívra, mint kézben tartva rohangálni vele… Ráadásul, maga a történet sem indokolja a kézikamera dinamikus, vibráló, expresszív képeit. Na, mindegy. De igényesebben is el lehetett volna ezt  mesélni. Asanisimasa: 5/10

Hahaha, Victor Laszlo és Keyzer Sőze után új magyar hőse van Hollywoodnak: László Kerick (nyilván, a Keréket rosszul értették a telefonban…), aki ráadásul Viktor fedőnéven szerepel a Bosszútól fűtve című új akció-thrillerben (azt már nem tudom, hogy miért nem találtak egy magyarabb nevet ennél a közhelyes Viktornál, mondjuk, Vajkot, Regőt, Töhötömöt, esetleg Gordont…). 😉 Országimázsunk természetesen, ismét üveghangon pörög, aki magyar e filmben, az bűnöző – még akkor is, ha pozitív hős, mint jelen esetben Viktorunk (Lacink). Az sem ment minket, hogy a szintén közhelyes afro-amerikai maffiózón kívül albánok a rossz fiúk… Aki egyértelműen jó a filmben, az is francia, bár ő is úgy jön össze Lacival, hogy gyilkosságra bújtatja fel…

Hogy a filmet egy svéd rendezi, az már csak a kék-sárga hab az internacionális tortán. Ez, mármint a rendező személye a másik furcsasága a filmnek. Niels Arden Oplev a Tetovált lány eredeti változatával vált igazán ismertté, ennek ellenére az amerikai változatot már David Fincher abszolválta (nem rosszul, de ez most mindegy). A cím- és főszereplő Noomi Rapace is kerülő úton érkezik, Finchernél már nem ő játssza Lisbeth Salandert, viszont ő már több neves alkotó filmjében is játszik (Ridley Scott, Brian de Palma), tehát ő már otthon van Hollywoodban. E filmben találkoznak újra, mármint Oplev és Rapace, egy amerikai produkcióban. (Rejtély, hogy akkor mi a francnak kellett belevonni ebbe az egész amerikai munkavállalásba Finchert? Olyan Orbán-kormányszerű ügymenetet idéz meg ez a kavarás…)

Na, de vissza a magyar szálhoz, hiszen az a fősodor. Laci, vagyis Viktor (Colin Farrell) amolyan Orbán-menekült (bár ezt így nem nevesítik, de hát az), aki azért érkezett családjával Amerikába, hogy mérnökként tisztes munkát találjon. Kivesznek egy lakást, ahol békésen éldegélnek egészen addig, amíg a szomszéd lakásban kitört lövöldözésben (ez persze, nem ilyen szimpla) a család Lacin kívüli része elhalálozik. Innen ered a címben említett bosszú, ami fűti Lacit, vagyis hát Viktort, mert Laci ezen a néven épül be a lövöldöző bandába, hogy elégtételt vegyen. Ő lesz a banda egyik végrehajtó embere, közben vár a megfelelő alkalomra, hogy elégtételt vegyen. Egy másik szálon viszont összejön a szomszéd lánnyal (Beatrice – Noomi Rapace), aki véletlenül szemtanúja Laci egyik akciójának, és cserébe neki is van megbízása a férfi számára. Ettől kezdve már csak annak drukkolhatunk, hogy mikor jönnek már össze, illetve mikor jön már el Laci számára a megfelelő pillanat, mert a film bizony roskatag műfaji klisék között döcörészik tova. Oplev melankolikus skandináv tempója egyáltalán nem működik ebben a struktúrában, még akkor sem, ha az akciójelenetek dinamikusra sikerültek (de hát arra nyilván megvolt a profi akciórendező, aki vakon csinál ilyen jelenetet, bármikor). Ötlettelen, lapos dialógok, hosszú hallgatások és semmibe nézések közepette peregnek a percek, s bár a végkifejlet önmagában ötletes csavarral van megoldva, ennek az egy viccnek kár volt egy filmet szentelni. Bár, ha azt nézzük, a bosszúálló, igazságosztó Colin Farrell egész jól néz ki Magyarország arcának, ráadásul úgy, hogy nem mi fizetjük… Ránk fér a kéretlen reklám. Sajna, a film viszont szar, de legalább erről most nem mi tehetünk. Laci jó arc, ez a lényeg. Asanisimasa: 4/10