asanisimasa

Pompásan mutatja Ip Man legendájának nagyságát, hogy szinte évente készül életéről film. A nagymester a legutóbbi ezek közül. Kar Wai Wong alkotása részben szakít a korábbi tiszteletadások elsősorban a kung-fu különféle iskoláit jellemző küzdelmi stílusok részletes bemutatását, valamint a harcjeleneteket előtérbe helyező felfogásával és az ismert hongkongi rendező rá jellemző stílusában, valamiféle költői hangulatú látomásban mutatja be a híres kung-fu mester, Bruce Lee tanítójának életét.

Szó sincs azonban arról, hogy ne látnánk e filmben kung-fu jeleneteket, csak nem feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos kínai/hongkongi/tajvani kung-fu filmekben azokat megszoktuk (ha megszoktuk). Rögtön egy komoly összecsapással kezdjük a filmet, melyben a címszereplő Ip Man (vagy Yip Man, ahogy tetszik) egyedül, játszi könnyedséggel küzd meg egy csapat nyikhajjal, ahogyan ez szokott lenni az ekkora harcosokkal. Hófehér panamakalapja azonban közben le sem esik a fejéről, csak szórja a szélrózsa minden irányába a küzdelem közben sűrűn hulló monszuneső cseppjeit… Emlékszünk, Wong Kar Wainál mindig esik az eső, mindig félhomály van. A küzdelmet sem látjuk soha teljes egészében, öklöket látunk gyomorfalba csapódni, talpéleket térdet törni, suhanó gatyaszárak és ruhaujjak, reccsenő csontok és nyögések hallatszanak, miközben szakadatlanul ömlik az eső. (A monszunesőről tudni illik, hogy ami nálunk a “szakad, mintha dézsából öntenék” az monszunos területeken “éppen esik” – nos itt állandóan “éppen esik”, ami ráadásul Wong Kar Wainál művészi motívumként is funkcionál.) A kung-fu iránt, harcművészetként érdeklődők tehát nem igazán fognak mit kezdeni ezzel a filmmel, hiszen konkrét fogásokat nehezen leshetnek el róla, itt inkább a harc érzetének költői hangulatú, etűdszerű megfogalmazásáról beszélhetünk inkább. Ez azonban nagyon látványos.

Igen látványos az egész film, de ez a látvány inkább képzőművészeti igényű látványosság: fények, hangulatok, érzések megfogalmazásai. Európai ízléssel azt is mondhatnák, hogy giccsesen artisztikus kompozíciók Philippe Le Sourd képei. Valójában azonban tökéletesen passzolnak a rendező életművébe, így tulajdonképpen egy önálló művészi látásmód újabb produktumai, amit lehet szeretni, lehet utálni, ízlés dolga, de azt nehezen lehetne elvitatni, hogy egy szuverén művészi látásmód szerves alkotóelemei. Mindent beleng valami súlyos, homályos, ópiumfüstbe és párás ködbe burkolózó melankólia, melyből csak a korabeli fényképek reprodukcióivá összeálló élőképek ragadnak ki bennünket egzakt realitásukkal.

Kar Wai Wong sajátos logikával, meglehetősen öntörvényű időkezeléssel meséli el Ip Man életét, amit azért kicsit nehéz követni – bár a végére azért összeáll minden. Vannak mellékszálak, melyek ugyan fontosak, de annyira nem, mint amennyit foglalkozunk velük, míg más, fontosabbnak tűnő dolgok nincsenek túlmagyarázva – bár minden relatív, minden a Ip Manról szól, közvetve, közvetlenül. Az idő és a kronológiai sorrend is relatív, de azért a si-fu életének főbb fordulói azért említésre kerülnek (kivéve Ip ópium fogyasztásának elharapózását életének második felében, amit Wong mester meséjében szemérmesen elhallgat).

Gyönyörűek a színészek, különösen Ziyi Zhang (Kung Er – Ip szerelme és egyetlen legyőzője), de ami a fontos, hogy játékuk mentes minden, ázsiai színészekre korábban oly jellemző túlzástól. Tony Leung is kiválóan adja Ip Mant, egész egyszerűen, irigylésre méltó a kínai színészek fizikai felkészültsége – amellett, hogy rettentően jól néznek ki a filmvásznon is. Igen vicces a film dialóglistája is, mely ugyan 80%-ban nekünk kissé dadaista poénkodásnak ható, de amúgy nyilván igen bölcs kínai szólásokból áll. Szóval, szemet, szívet gyönyörködtető, de azért picit furcsa film A nagymester. Akik esetleg valami csihipuhit, repkedő démonokat és efféléket várnának, azoknak mondom: NEM wuxia! Asanisimasa: 7/10

Prikler Mátyás Köszönöm, jól! című dokumentum-hatású játékfilmje természetesen nem Magyarországról, nem a magyar társadalomról, nem magyar problémákról szól, és minden más értelmű híreszteléssel ellentétben szlovák film. 2013-ban nálunk nem készülhet olyan film, mely ne a reményt, a szépséget, harmóniát, a boldogságot és a jövőbe (és a többibe) vetett töretlen hitet ábrázolná, márpedig ez a film tele van keseredettséggel, gonddal, bajjal, reménytelenséggel és keserűséggel, ami a mi gyönyörűséges országunkban, ugye, elképzelhetetlen.

A film címében foglalt kijelentés is csak látszólag pozitív értelmű, ugyanazt jelenti, mint az afrikai hakuna matata: jól vagyok, ne aggódj, nem lesz semmi baj! Nyilvánvaló, hogy Fekete-Afrikában sem azért mondják, mert valóban nincs semmi baj, mindenki tudja, hogy hogy annyi baj van, hogy abból nem kell több: éhezés, törzsi háborúk, szörnyű betegségek, ivóvíz- és gyógyszerhiány, szegénység. Hakuna matata, majd jobb lesz minden, hiszen a remény hal meg utoljára. Hogy vagy? Köszönöm, jól. Lakonikusan ennyi, de mi faggatózunk: Na jó, kicsit bővebben nem tudnád? Hát, figyelj akkor. Nem vagyok jól, Kurvára nem vagyok jól…

és mondja 133 percen át, és mondja, mi van Szlovákiában (mert nálunk, természetesen minden a legnagyobb rendben van, szárnyalunk, mint a sólyom, építkezünk, mint Krőzus és legyőztünk mindent és mindenkit a világon). Szlovákiában válság van. Válságban a gazdaság, de válságban vannak az emberi kapcsolatok is, aminek több-kevesebb köze van a gazdasághoz is, a történelemhez is. Miroslav (Miroslav Krobot) hajdani politikus, ma vállalkozó, leépíteni kényszerül – ám a kényelmetlen lépésre felveszi saját pszichológus végzettségű, ám komoly alkoholproblémái miatt munkanélküli öccsét. Miroslav magánélete kétlaki: egyik otthonában rikácsoló, alkoholista felesége, valamint házasodni akaró nagylánya várja (inkább nem várja), míg másik otthonában fiatal menyecske két kisgyerekkel. Attilát (Mokos Attila) éppen Miroslav gyárából küldik el a gazdasági válságra hivatkozva, otthon pedig felesége készül lapátra tenni, kamasz gyerekei méla egyetértésével. Közben, Attila apját, feleségének halála után, a gyermekei – az öreg minden tiltakozása dacára- nyugdíjas otthonba küldik. A családi/társadalmi kör/kórkép Miroslav lányának lakodalmán zárul, ahová minden rokon meghívást kap.

A film Prikler hasonló című főiskolás vizsgafilmjének bővített változata. A 2010-es a Cannes-i filmfesztivál főiskolás vizsgafilmeket felvonultató Cinéfondation szekciójába is meghívott film Attila és apjának történetét meséli el, élesen megvilágítva azt a közismert problémát, hogy mi legyen az olyan családokban megözvegyült idősekkel, melyekben sem a kellő anyagi háttér, sem az idő, de a kellő érzelmi kapocs és maga az akarat sincs meg annak megoldására, kezelésére. A szereplők jobbára ugyanazok, s a téma is nagyjából változatlan hangsúlyokkal került bele az egészestés filmbe, melyet már néhány alkalommal láthatott a közönség Magyarországon a Titanic fesztiválon, illetve bővült ki az ehhez szorosan kötődő Attila válása, illetve a Miroslav-féle cselekményszálakkal.

A fiatal felvidéki rendező igen pontos metszetet vágott ki a szlovák (igen ismerős) társadalom “testéből”, reprezentálva van benne szinte az összes réteg, a nagyvállalkozótól az értelmiségen át a munkásokig, és a régi rendszer mára agg “katonáin” át a kérdéses jövő előtt álló kamaszokig, és a szlovákoktól a magyarokig. Kíméletlenül mutat rá a problematikus gócpontokra, mind pszichológiailag, mind szociológiailag pontosan rajzolja meg a szereplők motivációit (amiket aztán a szereplők elképesztően szuggesztív hitelességgel adnak elő). Ennyi tompa, megfáradt és megkeseredett, üres tekintetet talán még egyetlen filmben sem láthattunk eddig. A film fináléját jelentő hosszas, gagyi lakodalmas rockkal körített, mértéktelen ivászatba és erőltetett, izzadtságszagú őrjöngésbe fúló lakodalmi jelenetnél szomorúbbat nehéz elképzelni. Benne van minden, ami vár az ifjú párra (és felnagyítva a parabolát, az egész nemzetre) vár, benne van a jelen, a múlt és a jövő. Ezt el lehet hazudni, lehet helyette árvalányhajas népi romantikával hülyíteni, lehet harcos lózungokkal hergelni a népet, a valóság ez, amit Prikler kíméletlen éleslátással mutat a filmjében. Szlovákiában így mennek a dolgok, de ne legyenek kétségeink: Magyarországon minden rosszabb ennél – ahogyan ezt a filmben is kijelentik két konyak között. De jobb kizárólag csak akkor lehet, ha ezzel – például éppen ilyen filmek kapcsán – tisztában vagyunk, és pontosan érzékeljük a bajok forrását. Asanisimasa: 9/10

– Apu, apu! Messze van még Amerika? – Fogd be a szád, fiam és ússzál tovább! Esterházy mondta, gondolta, írta vagy idézte valahol ezt a nyolcvanas évek jellemző hangulatát pompásan megvilágító groteszk élethelyzetet, ami kapásól eszembe jutott a Barátunk, Superman című filmet nézve. A kor nagyjából ugyanez, földrajzilag, kulturálisan és politikailag azonban igen messze vagyunk Kádár vigyorgó barakkjától. A kilencvenes évek elején járunk, Irak kurdok által lakott, kietlen északi területein, ahol Szaddam Husszein középkori körülmények között tartja nyomorban a függetlenségre törekvő nemzetiséget. Zanát és Danát azonban nem érdekli a politika, sem a nemzetiségi kérdések, ők élik a helybéli gyerekek életét, fociznak, játszanak és olykor megpróbálnak stikában belenézni a mozi műsorába. Így találkoznak Superman alakjával is, akit szárnyaló gyermeki képzelettel valóságos alaknak felfogva, s benne saját megmentőjüket is látva, egy nap, egy Michael Jackson nevű szamár hátán, elindulnak Amerikába, megkeresni hősüket.

A kurd származású Karzan Kader – főleg skandináv támogatással elkészült – filmje az ő utazásukat meséli el, vélhetően saját, illetve ismerősökkel, rokonokkal megtörtént események alapján. Roadmovie ez, mely a kevéssé ismerős Kurdisztán nem éppen barátságos tájain vezet keresztül, igen plasztikusan, szinte dokumentumfilmszerűen bemutatva a helybeliek életstílusát, életkörülményeit, és magukat, a kurdokat (valamint az őket elnyomó arabokat). A hét és tizenhárom éves srác a hosszú és veszélyekkel teli úton válik felnőtté, és igazán jó testvérré.

Egekbe szökik a cukiság-faktor, ugyanis tényleg két elbűvölő kissrác bolondozása tölti meg a film nagy részét, bár a kisebbik éktelen fejhangon való állandó sipítozása kicsit idegesítheti az arra érzékenyeket, például engem is. Mintha a Sörgyári capriccio Pepinjét hallgatnám hét évesen. Jajj. Ettől eltekintve azonban, könnyen leveszi az embert a lábáról a két gazfickó. Kader, a rendező-mesélő sem csinál mást, egyenesen, tisztán és őszintén mesél, ahogyan azt a korábbi években, évtizedekben fesztivál-kedvenccé vált közel- és közép-keleti filmesektől megszokhattuk (és picit már meg is unhattunk). Egyszerű emberek, egyszerű problémáit látjuk, melyet bájos naivitással és együgyű jámborsággal próbálnak megoldani, többnyire sikerrel. Ott még béke van – sóhajthatnánk fel mi is ostobán, ha nem tudnánk, milyen szörnyűségek övezik e nép, népek közelmúltbéli, és jelenkori történelmét. Mindenesetre, az biztos, hogy élmény látni a hozzánk képest jó kétszáz év lemaradással élő emberek életének egyszerű szépségét – és pont. A képek szépek. A helybéliekből toborzott amatőr szereplők elbűvölő sutasággal birkóznak meg a filmezés és színészkedés “tudományával”, de ha valami hiteles jelenlét, akkor ez az, amit e filmben láthatunk. Bájos, helyenként vicces, helyenként megható kis film ez, amit viszont nem fog megnézni senki – pedig megérdemelné. A film is, de a nézők is. Asanisimasa: 7/10

Majdnem tökéletes romantikus komédia ez a Majdnem tökéletes szerelem, viszont hogy miért nem lett teljesen tökéletes, arról nagy részben a nézők tehetnek. Világos, a nézőket leváltani nem lehet, de valahol mégiscsak a néző felelősségéről, a nyitottságról, toleranciáról és legfőképpen, a kíváncsiságról van szó. Ha ezt a filmet, gyakorlatilag változatlan sztorival, csak éppen valami két mai menővel, mondjuk Rachel McAdams és Ryan Gosling főszereplésével mutatnák be, széjjeltépnék a nézők a mozipénztárakat. Így viszont, hogy mindössze valami dán izéről van szó, nem fog sokkal több nézőt érdekelni, mint azt a szélesnek azért nem mondható réteget, akik amúgy is megnéznek mindent, ami skandináv, és főleg nem hollywoodi film. Pedig tényleg egy virtigli romkomról van szó, mely csak néhány pillanatában csúszik át az illedelmes, nyugalmas mainstreamből az annál csak picit liberálisabb szabadosságba.

A filmet rendező Hella Joof nem tartozik az amúgy igen színvonalas skandináv film élvonalába, nincsenek körülötte botrányok, nem halmozzák el díjakkal, eddigi néhány filmje szép csendben tűnt el a ‘futottak még’ kategóriában. Főleg romantikus komédiába/drámában utazik, melyektől általában nem szoktunk a falnak menni és nem forgolódunk álmatlanul hetekig rágódva az általuk felvetett kérdéseken, Ezek a filmek arra valók, hogy jól érezzük magunkat közben azon az estén, amikor megnézzük őket. Picit mosolygunk, picit meghatódunk, picit magunkra ismerünk – aztán lapozunk. Engem is meglepett, hogy helyenként mégis vinnyogva röhögtem ezen a majdnem tökéletes szerelmen…

Ennek fő oka természetesen Nikolaj Lie Kaas, illetve, az általa alakított karakter, amilyen szerintem tudat alatt minden pasi szeretne lenni, feltéve, ha véletlenül a valóságban éppen nem pont olyan – amit viszont környezete szenved meg. Gordon egy zsigerileg tapló, gyökér suttyó, aki magasról tojik az egész világra, szembeböfögi a jóléti dán társadalmat, csak azért megy be egy elegáns étterembe, hogy egy hangosat szellentsen, aki pénzt lop a koldustól és teli torokból kiabálja bele az álmos dán éjszakába, hogy megkúrta a dán televízió híres riporternőjét. A pitlák, visszataszító külcsín persze érző szívet takar, amit a megesett riporternő (Lene Maria Christensen) is észrevesz a végére – ám addig még el kell telnie a filmnek, melyben azért addig történnek egyebek is, spermadonortól való megtermékenyítésen át a pisiszex társadalmi vonatkozásáig és a leszbikus szerelemtől a tehetős dán nyugdíjasok zaklatott érzelmi életéig.

Lie Kaas lubickol a szerepében, Christensen pedig kedves és szeretni való, Joof intelligens módon, szórakoztatóan mesél. Műfajilag takkra hozza a filmet – nem csodálkoznék, ha nemsokára jönne a hollywoodi remake, a már említett nobilitásokkal, vagy másokkal. Aki viszont ezt a filmet megnézi, az nyugodtan mondhatja, hogy: Á, az eredeti sokkal jobb volt!  Mert tényleg jobb. Asanisimasa: 8/10

Manapság ott tartunk, hogy a dél-koreai televíziókészülékek jobbak, mint ahol elvileg feltalálták őket, saját fülemmel hallottam olyan megrögzött iPhone-usert, aki azt mondta, hogy következő telefonja már Samsung Galaxy 4-es lesz és egyebek mellett már a Chevrolet, mint az amerikai álom egyik kultikus darabja is a távol-keleti autógyártást reprezentálja. A dél-koreai filmművészet adta a világ filmtermésének talán legizgalmasabb darabjait (pl. Park Chan-wook Bosszú-trilógiája, vagy mondjuk Kim Ki-duk életműve) az évezred fordulóján, még akkor is, ha a tempó és a minőség manapság kissé alábbhagyott…

Arra viszont szerintem még nem volt példa, hogy a kémfilm műfajában próbálkozzanak: A berlini akta esetében a kérdés tehát az, hogy le tudja-e nyomni ez a kémtörténet John le Carré legjobb darabjait? Nos, a kémtörténetek pápájának trónusa ez alkalommal (még) nincs veszélyben, de Ryoo Seung-wan próbálkozása reményt keltőnek ítélhető. le Carré amúgy egy vicces cameóban, egy tipikusan távol-keleti, mester és tanítványa-jellegű jelenetben megjelenik a filmben – egy könyvborító formájában.

Korea utóbbi bő félévszázadának története igen jó alapot ad efféle történeteknek, hiszen a két részre szakadt/szakított ország torzsalkodása rendszeresen megjelenik a híradásokban. Értelemszerűen, a nagy ellenségeskedésben egyik fél sem felejti el az információ birtoklásának fontosságát és azért, hogy ebből minél többet begyűjtsön gyűlölt testvérszomszédjáról, tényleg mindent megtesz. A kémkedés titokzatosságát itt azonban még érdekesebbé teszi, hogy a két fél valójában egy nép, azonos kultúrával, szokásokkal, nyelvvel, csak éppen eltérő társadalmi berendezkedéssel. A filmben észak-koreai ügynökök készülnek fegyverüzletet kötni bizonyos orosz közvetítéssel bizonyos arab terroristákkal, a dél-koreai, valamint az amerikai és az izraeli hírszerzés teljes, bár nem kívánt figyelmétől övezve. Itt van tehát mindenki, aki számít a kémkedés való világából. A vicc kedvéért a helyszín Berlin.

Szóval, olyan ez a dolgozat, mint amikor ügyes és szorgalmas koreai mérnökök lekoppintanak egy nyugati világból származó stílusos és kifinomult technikai eszközt, benne van minden, csillog és villog, beszél és talán még be is vásárol helyetted, viszont már annyi a csicsa, bizgentyű és funkció rajta, hogy a felhasználó hosszú hetekig csak tanulja a szerkezet kezelését, melynek logikája sem igazán nyugszik arisztotelészi alapokon. Tényleg távol akarom magam tartani a sztereotípiáktól, de komolyan azzal telik az első félóra, hogy próbáljuk meghatározni a sok ázsiai szereplőről, hogy ez most éppen kicsoda? A többivel nincs baj, de azok inkább csak mellékszereplők – a lényeg pedig a koreaiak között zajlik. De azért hamar megvan az identifikáció, s ekkora talán már a történetben betöltött szerepük is nyilvánvalóvá válik, és tudjuk, melyik északi, melyik déli és melyik mindkettő.

A meglehetősen agyonbonyolított, többszörös átverésen és áruláson átbukdácsoló történet ráadásul kap még egy jó vaskos szerelmi szálat is, mintegy sajátos ízesítésként. Ne gondoljunk azonban afféle Bond-jellegű bájolgásra, ez a romantikus-drámai szál pontosan illeszkedik a fősodor realista vonulatába. Jó a vége, amikor vége van. Nem hiányoznak természetesen az akciójelenetek, melyek hozzák az elvárt színvonalat (egyben lazán vernek kenterbe minden hasonló nyugati próbálkozást). Egy sima kis lövöldözést is olyan vehemenciával oldanak meg a filmben, mintha a méltán híres kínai cirkusz akrobatái adnák elő a Cirque de Soleil-ben. Technikailag tulajdonképpen tökéletes a film, precízen és perfekt módon muzsikál benne minden, azonban még sincs egyetlen emlékezetes jelenete sem, holott azért elsősorban ezekért emlékszünk filmekre, ugyebár. Asanisimasa: 5/10

Nem tudom, találkozhattunk már kínai bűnfilmmel? Nem hongkongival, mert azokkal tele van a Sárga-tenger, hanem a népi(-kapitalista) Kínából származó, napjainkban játszódó filmmel, mely a kínai hétköznapokat felforgató bűnözést állítja, stílszerűen szólva, hajszálkeresztjének közepébe? És szó sincs drámáról, művészi realizmusról, effélékről, színtiszta, brutális zsánerről beszélek. Van ilyen?

Mármint, ezen a Drogháború című filmen kívül… Persze, Johnny To még a hongkongi filmgyártásban pallérozta filmes tudását, Hongkong csatlakozása óta viszont ő is kínai, mint mondjuk Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság jelenlegi elnöke. Bár több helyen is hongkongiként hirdetik a filmet, ez azonban tévedés, Kína. Kínáról van szó, ahol azért még legalább annyira dívik a honi állapotokat fényező sikerpropaganda, mint mondjuk onnan néhány ezer kilométerrel nyugatra, egy ottani mércével mérve jelentéktelen méretű, gazdasági jelentőségű és népességű, piciny kis kelet-európai országban, a Kárpátok nevű dombság gyűrűjében. Tehát, nem szokásos szembenézni az ottani közélet piszkos ügyeivel. Pedig ahol pénz, van, ott hamarjában megjelenik a kokain is, mint a luxus highlife elmaradhatatlan kelléke, jutalma, motorja és sátáni Gondviselője. Márpedig Kínában van pénz.

To filmjében a kőkemény Zhang kapitány szerencsés körülmények között foglyul ejti Timmy Choit, a nagymenő kábítószerárust, hogy vádalku fejében segítsen neki beépülni a tiencsieni (egy átlagos, néhány milliós város Észak-Kínában) drogkartellbe, Choi kezdetben segít neki, de aztán feladja az egyezséget, ám ekkora már a kartell is gyanút fog, minek következtében éktelen lövöldözésben ér véget a film. Ebből a százasszög-egyszerűségű történetből To sem kíván nagyepikát, de még csak egy jó kis szőnyegfelhajtós társadalomkritikát sem kreálni, ő az egyszerű, de brutális piff-puff filmek specialistája. De hogy egyáltalán beszél jelenkori kínai maffiáról, kiterjedt drogfogyasztásról, ráadásul Kínában, az nóvum szerintem.

A film akció-krimi, és gyakorlatilag szállítja is a műfaj összes kellékét, kliséjét és sablonját, van kemény zsaru, jó csaj rendőr, nyikhaj maffiózó, béna maffiózó és vicces maffiózó, autósüldözés, tűzharc, kokós orr és minden efféle, csak éppen semmi sem úgy, olyan összefüggésben, ahogyan azt elvárnánk. Nincs a filmnek például hőse. A cselszövéses-árulásos történet úgy van tálalva, olyan hideg tárgyilagossággal, mintha a mindennapok szürke szekvenciáinak egyike lenne csupán – és nincs kétségünk afelől, hogy nyilván lehet az is. A cselekményben is jönnek a fordulatok egymás után, de amikor várjuk az amúgy unva unt szokásosat, a fal adja a másikat, mert To olyat húz. Amikor kilépsz az utcára és kupán vág egy virágcserép, mint a valóság plasztikus manifesztációja. Aztán az ominózus finálé, a sokszereplős tűzharc egy bizarr balett, egy véres látványszínház, az öldöklés szenvtelenül esztétikus pornográfiája. Tarantino sikoltozva ugrálná körbe örömében Beverly Hillst, ha tudna ilyet… Asanismasa: 8/10

Ez Michael Winterbottom műfaja. Az ilyen dokumentarista jellegű, a közelmúltban történt eseményeket hitelesen, valósághűen megjelenítő filmek állnak jól az angol filmesnek. A szenvedély királya közvetlen rokona a rendező korábbi, Non-stop party arcok című filmjének, melyben a manchesteri rave-szcéna kultikus alakjáról, a Hacienda nevű mulatót üzemeltető Tony Wilsont mutatta be, körülvéve a teljes, s műfaji szempontból igen jelentősnek mondható 70-es évek végétől a kilencvenes évek végéig terjedő angolszász pop-rock-punk-new wave-techno kultúrával. Ezúttal ugyan picit korábbról indulunk, de a korszak nagyjából ugyanez, a színtér is: az angol médiabiznisz. A címbéli pasas ugyanis Paul Raymond, Anglia egyik leggazdagabb embere, kb. az angol Hugh Hefner, akit hívtak a Soho királyának (apropó, miért nem ez a film címe, ha egyszer már nem az eredeti Look of Love?), mivel egy időben övé volt a híres-hírhedt londoni szórakoztatónegyed nagy része, olyan ismert soft-pornó kiadványok mellett, mint például a Men Only. Raymond szórakoztatóipari és médiavállalkozásai mellett/előtt ő nyitotta meg Anglia első sztriptízbárját, majd később sztriptízrevük producereként is tevékenykedett. Szóval, tényleg hefneri méretű nagykutya volt, olyan élettel, ami filmre kívánkozik: sex, drugs, money and more sex.

Azt csak a nálunk manapság divatos, magát árvalányhajasnak álcázó kultúrpolitika kívánja sugallni, hogy egy műnek csakis a szépséget, a pozitívat, a szakrálisan magasztos fenségeset kell sugároznia, mindenhol máshol kell, hogy legyen a történetben valami dinamika, valami dráma. Nos, Raymond élete sokáig úgy tűnt, minden simán, unalmasan, töretlenül halad előre. Hősünk, bár szegénysorból származik, gyorsan gyarapodik, a film nem is szentel ennek az időszaknak semmit (lásd: soha ne firtassuk, hogy az első millió honnan származik!), a film kezdetén már a Sohóban vagyunk. Raymond sima modorú, alapvetően kedves embernek tűnik, akit kedvel a sajtó, kedvelnek alkalmazottai és kedvelnek a lányok, ráadásul jóban van az összes Beatles-taggal is, kivéve Yokót – ahogy azt több alkalommal is elmondja a filmben. Még a házassága is jól működik, felesége tud minden félrelépéséről, de képes felülemelkedni a dolgokon (naná, hisz’ van az a pénz), és Paul szíve is a hitvesi ágyban nyugszik, rakoncátlankodjon bár többi testrésze máshol, másban. Mígnem – mert hát, ugye, nincsen rózsa tövis nélkül.

Winterbottom laza eleganciával tereli végig Paul Raymond élettörténetét az ötvenes évek Beatles-előtti, bigott Angliájától a kilencvenes évek szabados Londonjáig. Tulajdonképpen egy szokványos karriertörténetet látunk, mely elképesztő sikerekkel indul, s bár az anyagi sikerek mindvégig kitartanak, érzelmileg főhősünk egyre üresebbé, árvábbá válik, amit a szinte törvényszerűen bekövetkező családi tragédiák csak tovább mélyítenek. Minél több a pénz, annál kevesebb a boldogság – közhely, de nyilván igaz közhely, mert annyian mondják. legyinthetnénk most is, hogy á, ismerős történet, de Winterbottom (és a Raymondot alakító Steve Coogan, valamint a többi kiváló, és helyenként igen bátor színész) képes arra, hogy bevonjon minket Raymond életébe. Mondjuk, van ám cici, szőrös nuni rengeteg, de ezek megmutatásának kerülése elképzelhetetlen is lenne e műfajban, Folyik a pezsgő, akár reggelire is, Rolls Royce-ok suhannak, mutatóujjnyi kokaincsíkok kígyóznak méteres hosszban, közben még cicik, még nunik, hosszú combok, karcsú bokák, feszes popók – és egy valóban tragikus és valóban tanulságos és valóban tragikus apa-lánya, elhagyott felesége, elhanyagolt egyéb gyerekei-történet, természetesen adekvát, korhű környezetben, díszletekben, kellékekben, zenei kísérettel és kosztümökben.  Na. Ki akar még milliomos lenni? Asanisimasa: 8/10

Mit lehet elmondani egy olyan filmről, mely még a bevezető jeleneteinek egyikében azt mutatja, hogy a Fehér Házat elfoglalni készülő terroristák egyike a karjára golyóstollal felfirkált számból tudja, hogy hányas számú szobába kell elrejtenie a bombát (vagy mit)? Mondom másképpen: a világ egyik legjobban őrzött, legbiztonságosabb létesítményét olyan erők szállják meg, akik között olyan imbecillis idióták vannak, akik még annyit sem tudnak megjegyezni, hogy 122. Ennyi lenne a dolguk. Pont. Miről beszélhetünk az elkövetkezendőkben, hiszen már a film elején nyilvánvaló, hogy éktelen, ordas, logikátlan baromsággal van dolgunk? Mi az, ami miatt mégis végignézzük a nyilvánvalóan rossz filmet?

Talán azért, mert Roland Emmerichnek van neve, ami bizalommal tölti el a nézőt. Nagyjából tudjuk, mire számítsunk, hiszen nem sok meglepetéssel szolgált eddigi pályáján: minden filmje látványos, sőt mi több, kifejezetten látványos mese volt, melyeknek soha nem volt erőssége a logikához, valamint a tudomány realitásainak való túlzott ragaszkodás. A tagadhatatlanul kalandos történetek sosem voltak híján a patetikus hazaszeretetnek (ami azért picit bájos, tekintve, hogy a rendező a mai napig német állampolgár, míg filmjei nagyon amerikaiak…), mindig büszkén lengett a végén a csillagsávos lobogó, a mindig valamilyen társadalmi kisebbségből származó hős megmenti a világot, Amerikát, és most éppen magát, az amerikai elnököt – a néző pedig elégedetten szürcsöli ki kólájának utolsó cseppjeit, és bólint, hogy igen, sőt, jessz, tudnak ezek az amerikaiak. Éppen ezért vették meg a nézők mozijegyet.

Szóval, a kezdeti baromságok a később csak fokozódnak a filmben, Az elnök végveszélyben ezzel együtt mégis szórakoztató mozi, éppen olyan, mint az összes Emmerich-film. Lényege nagyjából annyi, mint az augusztus 20-i tűzijátéknak – elkápráztasson és szórakoztasson. Nem véletlen, hogy nagyjából éppen annyi intellektust találunk benne. Ez nem a gondolkodó, érezni, elmélkedni, meghatódni akaró, katarzishajszoló művelt (romkocsmákban görnyedő) sznobok műfaja, hanem a telibetalpas nép filmje, akinek éppen elég, ha egy közülük való, belevaló arc legyőzi a gonoszt, hogy a jó maradhasson hatalmon. nem kell bolygatni a tömeg elméjét cizellálással, legyen nekik minden könnyen beazonosíthatóan ilyen és olyan. Nem mondom, hogy fehér és fekete, mert az elnök fekete és jó, aki viszont megmenti, az fehér és szintén jó. Aki rossz, az is fehér. Tehát jó kontra rossz. Az üzenet egyszerű: Legyél tökös, bátor és hűséges a hazádhoz, s az fényre derül, az Alapító Atyák pedig csendesen bólogatnak a háttérben,

és leng a csillagsávos (helyett a filmekben méltatlanul alulreprezentált elnöki) lobogó. Asanisimasa: 5/10

A film végén egy megdöbbentően nagy szám szembesít minket az amerikai igazságszolgáltatás különböző jellegű tévedései folytán ártatlanul börtön-, sőt halálbüntetésre ítéltek nehezen felfogható tragédiáival. A Meggyőződés című film az egyik ilyen hihetetlen eset történetét meséli el.

Kenny Waters a massachusettsi kisváros önjelölt mókamestere volt, aki soha nem riadt vissza egy kisebb, olykor nagyobb tréfától, csínytevéstől, minden balhéban benne volt, egészen a szabálysértési eljárások szintjéig. Ezek következtében állandó látogatója volt a helyi rendőrőrsnek, és nem önszántából, de valójában tényleg nem volt több egy vidéki, harsány, de alapvetően jószándékú fickónál, aki nehezen tűri maga körül az állóvizet. Amikor viszont a kisvárosban brutális módon meggyilkoltak és kiraboltak egy egyedülálló nőt, akkor elsők között őt vették elő, mint első számú bajkeverő. A korabeli (nyolcvanas évek eleje) helyszínelési lehetőségek (és egyéb nem elspoilerezendő fordulatok) alapján Waterst letöltendő életfogytiglanra ítélte a bíróság. Mindenki elhitte az ítélet jogosságát, kivéve a férfi húga, Betty Ann. A nő szinte mániás meggyőződésévé vált Kenny ártatlansága, és hátrányos társadalmi helyzetéből sziszifuszi munkával kiemelkedve elébb leérettségizik, majd a jogi kart is elvégezve ügyvéddé válik, hogy a jog eszközeivel mentse ki a börtönből ártatlannak hitt bátyját. Az elkeseredett, sokszor teljesen kilátástalan, gigászi küzdelem húsz éven át tartott…

Hogy a tárgyalótermi dráma kvázi külön műfajjá tudott válni a filmen (és amúgy az irodalmon) belül, igen jól mutatja az amerikai jogrendszer és igazságszolgáltatás érdekességét, drámaiságát, minden hibáját és nagyszerűségét. A Betty Ann küzdelmét bemutató film ezt a műfajt ötvözi a dokumentum-, börtön- és az életrajzi dráma elemeivel, Tony Goldwyn igen alapos, tisztességes, a cselekmény több mint húsz éven átívelő időintervallumát és az idősávok közötti ugrálást elegánsan kezelő rendezésében. A film csupán ennek az egy ügynek bemutatására vállalkozik. Nem kritizálja a rendszert, mint ahogy nem is propagálja: rámutat annak egy jellemző hibájára (ami amúgy általános érvényű, Amerikától független jogi, etikai elmélkedésre is alkalom), de annak megoldását is éppen ennek a rendszernek a lehetőségei teszik lehetővé. A film fő vonulatát azonban mégis Betty Ann drámai küzdelme jelenti, mely majdnem felemészti a nő családját, egész életét. Hillary Swank tőle megszokott intenzív alakításában a (nem vallásos) hit, a film címében említett meggyőződés, a feltétlen és bármilyen áldozatokat is vállaló testvéri szeretet jelenik meg igen erősen, alaposan megszorongatva a néző szívét, torkát. A balhés báty szerepében szintén kíváló színész remekel: Sam Rockwell még mindig korosztályának egyik legjobbja, tényleg bármilyen karaktert eljátszik, lazán, görcs nélkül. Színészi értelemben kiemelkedik még Juliette Lewis metszően pontos, fogatlan, idegbeteg, teljesen szétcsúszott alkoholista kurvája. Sajnos, a magyar szinkron kritikán alul sikerült nála is, de az összes karakter esetében is. A megrázó, de alapvetően pozitív élményt jelentő filmet az HBO adja. Asanisimasa: 7/10