asanisimasa

Sam Raimi, nem kis önbizalomról tanúbizonyságot téve, e filmben megalkotta saját maga emlékművét. Úgy, ahogyan előtte a nagyok: Charlie Chaplin, Orson Welles, Francis Ford Coppola, stb. Ez az Óz, a hatalmas valójában maga, Sam, a kókler, közepesen tehetséges vásári mutatványos, aki azért (némi furfanggal, csellel és szövetkezéssel) mindig képes legyőzni a gonosz erőket abban a nagy Álomvilágban, amit a valóságban Hollywoodnak, Lyman Baum híres meséjében és e filmben pedig Smaragdvárosnak hívnak.

A klasszikus történet előzményével van dolgunk, Dorothy tán még meg sem született, amikor Ózt, a filmbéli vándorbűvészt (James Franco), némi félreértés-özön közepette, elragadja a hurrikán – mert Kansas bizony hurrikán-övezet. Óz aztán egy csodás álomvilágban ébred, ahol nemsokára esemény eseményt követ és a végére létrejön az az állapot, amibe később majd Dorothy és Toto is cseppenni fog. Boszorkányok az összes égtájról, furcsa lények, vicces és rémisztő kalandok, a végén happy az end.

A kritika túlnyomó része éktelenül ragacsos, émelyítő cukormázat kiált, ami a lightos (+8) horrorelemektől eltekintve, nagyjából igaz is, viszont azt általában mindenki elfelejti, hogy King Vidor 1939-es klasszikusa sem volt az a kiköpött brechti naturalizmus. Mondhatni, már az alapeset is olyan műbűbáj giccs volt, mind ide Pikasszó pamutgombolyagokkal játszó kiscicái, bár az elsőség forradalmi emlékérme feltétlenül jár neki. Valahol a szivárvány alatt, azért nagy sláger lett, a kiskutyáról nyálas rockzenekart neveztek el, a furi mellékszereplők pedig a legmeglepőbb helyeken köszöntek vissza (pl. a Star Wars-szériában Chewbacca, 3po, stb.). De a film ugyanolyan émelyítő, mint ez, úgyhogy, a különbség legfeljebb annyi e tekintetben, hogy Raiminek lényegesen fejlettebb látványtechnika és pénz állt rendelkezésére.

Dorothyt és a kis Totót, persze, könnyebb volt szeretni, mint ezt a ripacs, idegesítően jópofáskodó Ózt, aki ráadásul még abban is téved, hogy a showbusiness halála, ha kisgyereket és állatokat szerepeltet – és a végére sem sikerül megszeretni. Ez a film legnagyobb buktája, ugyanis szerethető hősök nélkül nincs kalandfilm, nincs mese. A dialógok is penetráns módon laposak, közhelyesek. A cselekmény -néhány vicces önironikus kiszólástól, utalástól eltekintve- annak az unalomig ismételt amerikai toposznak az igen unalmas variációja, amiben a gyenge, de a bajban összefogó kisemberek, főleg szorgalommal és lelkesedéssel, és némi rafináltsággal legyőzik a hatalmas Gonoszt, á la például Hét mesterlövész. A csetlő-botló Óz is elnyom egy lelkesítő beszédet kötelező elemként, mely relatív mélységeiben szinte Orbán Viktor hasonló szerepléseit is megidézheti, csak éppen a nemzeti (itt csillagsávos) lobogó nem leng – van viszont tűzijáték. A bevezető, archaizáló hangulatú rész, 4:3-as képarányával, fekete-fehérségével üres blöff, mert a kameramozgások, az alkalmazott látványelemek már a mai 3D IMAX-vizualitást idézik – ami viszont, amikor kiszélesedik, kiszínesedik a kép, brutális erővel vágja pofán a nézőt, aki azonban általában éppen ezért az élményért fizet annyit. A film egyetlen dicsérhető eleme ez a bombasztikus, háromdimenziós színorgia, értelme azonban legfeljebb annyi, mint augusztus 20-i Duna-parti őrületnek (bár azt is millióan nézik minden évben…). A mellékalakok – a londineruniformisos repülő majom, a porcelánlány, Pukkancs, a törpe inas, stb. – csupán izzadságszagú, erőltetett variációi az eredeti Bádogembernek és a többinek, még akkor is, ha ezek fő jellemvonásait is maga Baum rajzolta meg. Szóval, ezekért rossz film ez az Óz, a hatalmas, nem azért, mert cukormázas (ami amúgy minden Disney-filmnél kvázi fajtajelleg).

És még a betétdal is gyenge.  Asanisimasa: 3/10

Ilyen lenne, ha Tarr Béla újra filmezne és mondjuk, álnéven készítene horrorokat, valahol Dél-Amerikában… Ezzel persze, nem a műfaj fanatikus rajongóit kívánom elriasztani, sem pedig ideédesgetni a tomboló nyárban is az artmozik sötétjében bujkáló, legátszellemültebb kékharisnyákat, csak jelzem, hogy Az osztag nem éppen egy szokványos horror.

Dzsungeltúra

Az csak idióta filmvígjátékokban és Disney-féle mesefilmekben van úgy, hogy az őserdő egy barátságos, idilli hely, ahol tombol a zöld, virágba borulnak a fák, ágaikon csiricsáré papagájok okoskodnak, majmok majomkodnak, kancsal oroszlánok bújnak el a bokorban és Tarzan tornászik a lelógó liánokon. A dzsungel valójában rettenetes hely. Irtó sötét van, mindenhonnan neszez valami, olyan hangok visszhangzanak mindenhonnan, amiket csak rémálmaidban hallasz. Minden csöpög, cuppan, csúszik és ragad. Minden lépésed óriási erőkifejtésbe kerül, bakancsod bokáig süpped valamibe, amiről nem tudod, hogy egyszerű sár, egy elhullott vadállat oszló teteme vagy mérgező, tapadó és foglyul ejtő aljnövényzet. Sosem vagy biztos abban, hogy amibe belesüppedtél, ki is tudod húzni onnan a lábad… Minden egyes lélegzetvétel olyan, mintha a víz alatt szeretnél lélegezni. Fullasztóan párás meleg van, de nyakig be vagy gombolkozva, mert különben elevenen falnak fel a legkülönfélébb fajtájú és méretű csúszómászók, férgek, poloskák, piócák és moszkitók. Hiába, mert úgy is alámennek az ingednek… Egy esetben nevezhető idillinek a dzsungel, mégpedig egy horrorfilm forgatására. Nem véletlenül olyan népszerű helyszíne az efféle produkcióknak. (Evil Dead, Predator, Apokalipszis, most (pardon), Cannibal Holocaust, stb.)

Gerillavadászat

Az osztag című film címszereplői (valószínűleg) kolumbiai kommandósok, akik gerillákat üldözve caplatnak a fentebb jellemzett dzsungelben. Fáradtak, elcsigázottak, éhesek és idegesek. A dzsungel pedig eközben produkálja az összes jellemző jegyét, süpped, csíp, szúr, csúszik, harap és mar. Ráadásul, az állandó pára köd formájában teszi még félelmetesebbé, még misztikusabbá az amúgy is élhetetlen, embertelen környezetet. A katonák végtelennek tűnő vánszorgása, melyet csak a legjelentéktelenebb, csip-csup ügyeken való durva összezördülések szakítanak meg, furcsa módon egyszerre idézi meg bennem Coppola elébb említett Apokalipszisét, Rejtő Csontbrigádját és az EDDA 2. lemezét, a bakancsosat (nem röhögni!). A valószerűtlen, gyilkos szörny képzetét keltő őserdő lidércnyomása, a kiábrándultságnak és őrületnek az a foka és az értelmetlen, értelmezhetetlen parancsok irányította katonalét mindenkori hiábavalósága (amit oly’ szépen énekelt meg Pataky Attila A torony című hajdani slágerében, még mielőtt elragadták volna a szíriusziak…) jelenik meg igen szépen e filmben.

A kommandósok menetelnek, csúsznak, másznak a dzsungel mocsarában, közben megismerjük az osztag összes tagját, a durva, harcedzett őrmestertől a fentről fölé helyezett, tapasztalatlan hadnagyon át az indián golyószórósig. Baktatnak, baktatnak, baktatnak a sárban, mígnem egy, a fák közül kimagasló sziklacsúcshoz érnek, melynek tetején egy harcálláspont védi a kommunikációs parabolaernyőket. A lövészárkokkal és kusza szögesdrótkerítésekkel övezett kis erőd zegzugos helyiségeiben (újabb tipikus horror-helyszín!) sehol egy élő ember, csak rengeteg vér mindenütt. Lassan, nagyon óvatosan és szinte paranoid elővigyázatossággal kutatják át az összes helyiséget, mígnem a raktárban elfalazott kis lyukból egy mocskos, félmeztelen, kommunikációra nem hajlandó vagy nem képes, vadul ordítozó nőt húznak elő…

A katonalét elviselhetetlensége

A kolumbiai illetőségű, igen fiatal Jaime Osorio Marquez részben ugyanarról beszél, mint Tarr Béla A torinói lóban, csak a saját eszközeivel, mindenféle metafizikus magasság és filozofikus mélység nélkül: a hiábavalóságról és az elmúlásról. Valamint arról az állandó rettegésről, amit (a pszichopaták kivételével) minden katona érez szolgálatban, illetve bevetésben, a nyomtalan és értelmetlen elmúlástól való félelemről. Az egész filmet ez tölti ki, az alig tucatnyi (és egyre csökkenő) létszámú osztagon elhatalmasodó zavarodottság, majd az abból kinövő őrület és páni félelem. A képek is egyre sötétebbek, ahogy haladunk előre a filmben, a terek egyre szűkebbek, a hangulat egyre fojtogatóbb. Nincs kiút, nincs könyörület sem. Nincs kétségünk, a végén legfeljebb csak egy maradhat vagy még annyi sem. Ne várjunk a filmtől szörnyeket, látványosságokat, gusztustalanságokat, vér igen, de explicit borzalom szinte alig látszódik – a rettegés és az őrület minél plasztikusabb megjelenítése a cél, amit a film igen erősen hoz is. A kérdés csak annyi, hogy erre ki kíváncsi? Asanisimasa: 6/10

Kicsit közhelyes! – vélekedik a film egyik jelenetében az egyik szereplő pasija. Természetesen, nincs szó holmi brechti kiszólásról, nem a Szerelem, örökség, portugál című filmről van szó ezúttal, bár erre az kissé mégis önreflexívnek tűnő felkiáltásra nyilván sokan rábólintanak, hiszen úgy tűnik, valóban egy kissé közhelyes filmet nézünk. Szegény ember gazdagságra vágyik – közhely. A gazdag ember lenézi és kihasználja a szegényebbet – közhely. Az igaz szerelem nem ismer társadalmi rétegeket – közhely. Az úrhatnám polgár meséje – közhely, ha nem ismerjük például Moliére műveit, akkor is. Mégis azt mondom, ha közhelyesnek, unalmasnak találjuk a portugál Ruben Alves komédiáját, amely gyakorlatilag ezekből a közhelyekből építkezik fel, akkor a hiba valószínűleg a mi készülékünkben van: túl sokat néztünk üres, bombasztikus, szemkápráztató hülyeségeket és/vagy egyáltalán nem érdekelnek a hétköznapi problémák, nem érdekelnek az emberek, a maguk fájdalmas kicsinyességében.

A film címének magyarítása tulajdonképpen ügyes sűrítménye a film sztorijának, hiszen ezekről a dolgokról lesz szó benne. Maria és José 30 éve éle egy párizsi társasház földszintjén. Maria a ház ezerkezű, pótolhatatlan gondnoka, José pedig egy építőipari cég szintén pótolhatatlan művezetője. Becsületes, szolid életet élnek, a párizsi franciák felsőbbrendű gőgjének elismerő biccentései közepette. Egy nap levelet hoz a postás, óriási örökség hull az ölükbe, otthon Portugáliában. Portói borokat forgalmazó cég, sok hektár szőlő, föld, villa – ehhez viszont fel kell adniuk megbecsült párizsi életüket. Gyermekeik már szinte teljesen franciákká váltak, ráadásul lányuk José főnökének fiával bonyolódik szerelembe. Maria és José dilemmája, hogy hogyan szakítsák szét azokat a kötelékeket, melyek őket, magukat is inkább kötik már Párizshoz, mint a portugál gyökereikhez, miközben azok hasonló erővel vonzzák őket haza.

Nos, fordítsuk csal le ezt a szituációt számunkra érthetőbbre, átélhetőbbre. Manapság, mikor milliónyi magyar menekül nyugatra a jobb élet és megbecsülés reményében, egyáltalán nem lesz ez nehéz. Képzeljük el e filmbéli szituációt Máriával és Jánossal, akik már évtizedek óta, megbecsült francia, német, angol, svéd polgárokként élnek Párizsban (Münchenben, Londonban, Malmöben, stb.), még talán beszélnek magyarul, de csak vasárnaponként, illetve társaságban, az otthoni kapcsolataik már szinte teljesen megszakadtak. magyarságtudatuk néhány könyvben, néhány fakuló fényképen és egy szekrény mélyére eldugott, gondosan összehajtott piros-fehér-zöld zászlóban nyilvánul meg, plusz a karácsonyi töltött káposztában, amire lágy, édes tejszínes masszát csurgatnak, mert odakint nem ismerik a tejfölt. A gyerekek már inkább letagadják származásukat, minthogy dicsekednének vele, s ekkor levelet hoz a postás, hogy váratlanul ők az egyedüli örökösei egy rózsadombi villának, 100 hektár szőlőnek Villányban egy fél megyényi szántónak a Nagykunságban. Nos, EZ a szituáció, éljük bele magunkat.

Alves e filmben megmutatja nekünk, hogyan lehet mélyen megélni nemzeti hovatartozásunkat, örömmel és egy fikarcnyi hamis pátosz, zászlólengetés és melldöngetés nélkül, hogyan lehet focibuzinak lenni szívből, bokából, mosolyogva és nem erőből, arrogánsan, pökhendi módon, hogyan lehet kezelni barátsággal tőlünk eltérő szokásokat, vallást, kultúrát gyakorló, más nyelvet beszélő szomszédainkat, megmutatja, hogyan érdemes (és hogyan lehetséges) élni boldog életet. Természetesen, minden didaktikus példabeszéd nélkül teszi ezt. Nem szánt mélyre, de hiszen a film műfaja mégis vígjáték, azonban amiről mesél, azok nagyon fontos dolgok. Nem mar, nem savaz, mint Moliére, azonban mégis ugyanarról mesél: emberi bumfordiságról, gyengeségekről, erőről, az élet szeretetéről és szerelemről. Zseniális az a magyarra lefordíthatatlan nyelvi játék, ami az egész filmen végighúzódik, és szinte maradéktalanul kihasználja a francia és portugál nyelv hangzása, hanglejtése közti különbségeket, illetve hasonlóságokat. Kellemes, szórakoztató és szerethető film ez, többek között a nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi akciófilmjeinek tipikus dél-amerikai drogcsászárait alakító Joaquím de Almeida (José) főszereplésével. Asanisimasa: 7/10

Híres emberek életrajzait általában azért szeretjük, mert azt hisszük, hogy általuk jobban megérthetjük műveiket, tetteiket, közelebb kerülhetünk hozzájuk és szinte személyes kapcsolatba bonyolódhatunk általuk. Az esetek többségében ez nyilván így is van, aztán, hogy ennek az újsütetű liezonnak mennyi köze van az illető valódi személyiségéhez, az már egy másik ügy. Ha csak az életrajzi filmekre szorítkozunk, akkor picit firkásabb ügy a festők portréinak megjelenítése, mégpedig azért, mert őket főleg festményeiken keresztül ismerjük, ami viszont legtöbb esetben a valóság egy igen szubjektív módon ábrázolt vetülete, azt viszont (talán) elvárjuk, hogy az adott film valamilyen módon mégis megidézze “tárgyának” jellegzetes képi világát. A nehézséget fokozza a két teljesen különböző vizuális média elkészítésének módja is, hiszen a festmény állókép, a valóság egyetlen, önkényesen kiragadott, időtlen pillanatának rajza, míg a film tudvalevően mozog és az általa megmutatott világot általában inkább annak minél teljesebb realitásában ábrázolja. Persze, vannak erre remek kísérletek, például az egyik kedvencem, Derek Jarman Caravaggio-filmje. Gilles Bourdos Renoir-filmje ebből a szempontból – praktikus okokból is – meg sem kísérli (egyetlen rövid jelenettől eltekintve) a híres impresszionista festő képi világát megidézni, hiszen a film ez esetben a kevesek által élvezhető kísérleti fénymozgóképek világába csúszna át színesen örvénylő, sejtelmesen homályos képeivel.

Bourdos ehelyett inkább az idős mester élete végén lakóhelyérül szolgáló dél-francia tengerparti villa és annak buja környezetének, valamint utolsó múzsájának/modelljének, Andrée Heuschling ihletet adó lankáinak, gömbölyületeinek, gödröcskéinek és loknis vörös fürtjeinek szemléletes ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Látjuk azt a környezetet, amiben Pierre-August Renoir hosszú életének utolsó hónapjait töltötte, és amiben utolsó képeit festette. Ezeken a festményeken gondolkodni, elemezni nem nagyon van mit, az ember vagy érzi azt az örömöt és szépséget, amit megragadott bennük az öreg, vagy nem. Tiszta impresszionizmus az egész, a szó szoros értelmében. A miértekre és a hogyanokra adható válasz a nézőben keletkezik, ha fejben, szemben összeadja a film és Renoir képeit.

Az ténykérdés, hogy egy idős, már súlyos ízületi gyulladástól szenvedő (ebben az időben már az ecsetet is a kezéhez kellett kötöztetni, mert nem tudta már megtartani – de mégis mindennap festett) és a hamvas, fiatal lány között érdemi történet már nem keletkezhet, de a film két óráját mégsem kell csendes szemlélődésben töltenünk, ugyanis hamarosan megjelenik a háborúból súlyos sérüléssel hazatérő fiú, Jean, aki ekkor még nem akart világhírű filmrendező lenni, viszont Andrée bájai nem kerülték el figyelmét. A film cselekménye valójában kettejük -igen romantikus- története, a már szinte béna apa és az amúgy igen furcsa, ám ebben a sztoriban csak lazán felskiccelt karakterű unokaöccs (a később szintén filmessé váló) Coco tekintetének kereszttüzében. A Renoir című film tehát nemcsak a festő életrajza, de a kiterjedt, igen zajos életet folytató család egy rövid időszakának csoportképe is, melyben látszólag természetesen folyik egybe a festészet és a másik jellemző média, a film. Sajnos, a filmben mégis kevés utalást találunk Jean Renoir későbbi tevékenységére, bár tagadhatatlanul feltűnik néhány markáns, A nagy ábránd Eric von Stroheim által játszott emblematikus figuráját idéző arc, a film által mutatott kép túl szép (helyenként pedig túl csúnya) ahhoz, hogy igaz legyen. Nézzük a szép képeket, a csodás Nizza környéki tájat, látjuk az öreg Renoirt festeni (Michel Bouquet tekintetével néha igazán jól játszik, de nem mer kilépni az öreg festő ismert portréja által felépített karakterből – lásd az első képen), de velünk, nézőkkel nem történik semmi. A film romantikus szála se nem mély, se nem megható, a Jeant alakító Vincent Rottiers (második képen Bouquet-vel) játéka és tekintete túlságosan emlékeztet Edward Nortonra, hogy komolyan lehessen rá lehessen figyelni, Christa Theret (harmadik képen) bája tagadhatatlan, él és sugárzik a vásznon, hangja viszont kellemetlenül, rekedt fátyolossággal, fülsértően sivít – bár erről nem tehet szegény. Jó kis vasárnap délutáni film ez, főleg gonosz, őszi-téli, szomorkás napokra, azonban olykor giccsbe forduló vizualitása és a drámaiság hiánya miatt megtekintése elsősorban érzéki, mint szellemi kaland. Asanisimasa: 6/10

A trailer egy kifejezetten vicces, üdítően bájos, kosztümös filmet ígért, A király látogatása azonban, egészbe nézve, legfeljebb erős közepes mozi. A történet érdekes. Én például álmomban sem sejtettem, hogy Franklin Delano ‘Big Deal’ Rooseveltnek is megvolt a maga Monica Lewinskyje, ami a történet idején, 1939-ben már súlyosan beteg elnöktől azért igen szép teljesítmény. Rooseveltné, persze, eközben mindenről tudott, de ennél jobban érdekelték őt barátnői, valamint hogy a híres dadogós angol király mi módon süllyedhet odáig, hogy még az amerikai elnök vidéki birtokára is leutaztatja önfényességét, hogy maga mellé állítsa a küszöbön álló háborútól egyelőre magát távol tartó Samu bácsit.

Roger Michell filmje éppen ezt meséli el: Rooseveltnek és ötödik unokatestvérének, Daisynek kissé bizarr románcát, Eleanor Roosevelttel a háttérben, valamint ahogyan VI. György és kedves neje orrát felhúzva pipiskedik a vidéki sárban és nagy lélegzetet véve hotdogot eszik. A film állapotmeghatározásnak, pillanat- és élőképnek, illetve élő karikatúrának tökéletes, a benne rejlő történet azonban valóban nem több a fentebb leírtnál, ami azért elég karcsú egy egész estés mozifilmhez. Pozitív fejlemény a hangvétel olykor kifejezetten pikírt, máskor kedvesen elnéző, de azért humorosan kritikus nézőpontja és a kifejezetten szép, igényes látványvilág.

Bill Murray mára konkrét kultuszszemélyiséggé nőtte ki magát, kapott itt is egy Golden Globe-jelölést Roosevelt figurájának megalkotásáért. Jól játszik, de a történet és tán maga a figura sem enged neki többet, mást, pedig neki általában jól áll az ilyen fanyar, olykor blőd hangvétel. Teljesítménye korrekt iparosmunka, de nem több. A Daisyt alakító Laura Linney sem égeti bele magát a retinánkba, bár lényének szürkesége az, amit ki kell emelnie – ezt meg is teszi. Az angol királyi pár viszont elég vaskos vonalakkal lett megrajzolva, Olivia Colman és Samuel West pedig két kifejezetten idegesítő ripacs – nincs jobb szó teljesítményükre, főleg a minapi A király beszéde után. Szóval, csalódás a film. Mondjuk azt, hogy elmegy, ha mindazt megisszuk közben, amit a film szereplői. Asanisimasa: 5/10

Csalafinta film Giuseppe Tornatore legújabb alkotása. Sosem az, aminek éppen látszik. Elkezdődik egy méltóságteljesen hömpölygő, míves eleganciával megrajzol, kimérten arisztokratikus, romantikus dráma – legalábbis azt hiszed, mert amikor már éppen beleunnál a decens pompa közepette megélt boldogtalanságba és a szerelem iránti hiábavaló vágyakozásba, akkorát pördül a történet, mind ritmusában, mind műfajában, mint amilyen nagy a versailles-i királyi palota. És itt még messze nincs vége a fordulatoknak…

A történet főszereplője egy igen gazdag műgyűjtő és tekintélyes auktor, Virgil Oldman (Geoffrey Rush), aki egy nap óriási megbízást kap egy rejtélyes, ifjú hölgytől. A megbízás arra szól, hogy Oldman becsülje fel a lány örökségét, egy hatalmas villa összes termét megtöltő, több száz éves antikvitásokból, festményekből, szőnyegekből és egyéb muzeális értékű használati eszközökből álló hagyatékot. Az idősödő, furcsa szokások közepette élő, babonás Oldman nekilát a munkának, úgy, hogy a megbízóval való személyes találkozásra még nem nyílt alkalma. Rövidesen kiderül azonban, hogy a megbízó ifjú hölgy mindvégig a villában rejtőzködik, a napvilágra azonban soha nem megy – agórafóbiás, tehát betegesen retteg a nyílt terektől. Oldman a villában folytatott munka során egyre mélyebb vonzalomra ébred a titokzatos nő iránt, pontosabban annak elképzelt alakja, személyisége iránt, hiszen eddig még nem találkoztak. A férfi kíváncsisága azonban olyan tettre sarkallja, amit még soha nem tett: egy alkalommal meglesi a rejtekhelyéről előbújó -csodaszép- lányt…

A történet ezzel ér el a konfliktus kirobbanásához, innen azonban még messze a végkifejlet. Tornatore maga írta a főhős foglalkozására utaló, Senki többet című film forgatókönyvét is, mely nagy vonalakban három klasszikus történetet idéz meg. Az egyik a bibliai Zsuzsanna és a vének sztorija, amiből az idős férfi meglesi a fiatal, kívánt, tiszta nőt motívuma jelenik itt meg, természetesen az eredeti történet kontextusából kiragadva. Oldman nem zsarolja meg a lányt (Claire-t – Sylvia Hoeks), sőt, éppen ellenkezőleg, ahogy látni fogjuk. A másik vonatkozást G.B. Shaw Pygmalion című színpadi művel lehet (amiből a világhírű My Fair Lady című musical is készült) összehozni, melyben egy idős irodalomprofesszor esik szerelembe a műveletlen, közönséges virágáruslánnyal. Higgins itt értelemszerűen Oldman, Eliza azonban korántsem műveletlen, nem közönséges és nem virágáruslány. Claire kifinomult, nagyon gazdag és finom hölgy, aki viszont egy egész más okból nem illik bele Oldman világába – betegesen irtózik a külvilágtól. Viszont Oldman szerelme ugyanúgy hat, mint Higginsé, itt a lányt bontja ki bezárkózottságából, de ugyanúgy tanítja a művészet és a kifinomult életvitel finomságaira. Aztán, hogy milyen eredménnyel, azt szintén látni fogjuk a filmben… A harmadik motívum a Szépség és a szörnyeteg című mesét idézi, amiben természetesen Oldman mániás, tartózkodó, szerelmi téren viszont ártatlan vénembere a szörnyeteg, Claire pedig a szépség. Vagy fordítva, ahogy majd… (+1: Frankenstein – ahogy a középső képből is látszik…)

Jutalomjáték a film Geoffrey Rush számára, aki ausztrál létére zsigerből hozza a tipikusan angol, kifinomult ízlésű, megrögzött szokásaiból engedni nem tudó, ám éppen ezért rigorózus, mániás műgyűjtőt. Az alakítás azonban nem csupán egy jellegzetes beszédmodor, különböző gesztusok és mozdulatok perfekt megjelenítésére korlátozódik, hanem Rush személyiséget is alkot, a látszólag merev, érzelemmentes külső alatt lélek és tomboló érzelmek rejtőznek. Íve van az alakításnak. Jó színész Rush, tudható már régen (és nem csak A király beszéde okán), de ez a film teljesen az övé.

No, meg Tornatore-é, aki ezúttal nem fest tablót (mint például itt meg itt), de nem is drámázik (mint itt), azt az utat folytatja, amit a nagysikerű Malénával, vagy az Óceánjáró zongoristával elkezdett. Nagyívű romantikus dráma a Senki többet, melybe szinte pofátlan módon sző bele egy váratlan csavart, aztán mire átzökkenünk, újra vált – hogy egyenesben legyen. Remek, furcsa, izgalmas, szinte misztikus színeket is felvillantó forgatókönyv, remek Rush, mellette mindenki (még Donald Sutherland is) csak mellékszereplő, beleértve a Claire-t játszó, tényleg szép Hoeks-öt és a bizgentyűs fiút alakító Jim Sturgesst is. Veretesen komponált, míves eleganciát sugárzó képek (Fabio Zamarion). Morricone zenéje sem tolakodik az előtérbe, a végefőcím alatt teljesedik ki csupán, ott viszont éterien szép. Jó film. Asanisimasa: 8/10

Ernest Hemingway valójában 1936 telén, egy karácsonyi bulin találkozott először Martha Gellhornnal, nem pedig egy madridi kocsmában, ahogyan a szerelmüket elmesélő Hemingway és Gellhorn című filmből megtudhatjuk. Dramaturgiai szempontból viszont mindenképpen e filmbéli “ütközés” volt a hitelesebb, nem pedig egy habos-babos-kakaós karácsonyi bájolgás, még akkor is, ha történetesen ekkor döntötték el, hogy közösen utaznak Spanyolországba tudósítani az ott zajló polgárháborúról, mégpedig kerülve az objektivitás látszatát is, elkötelezetten, a Franco-ellenes nemzetközi brigádok oldalán. A világhírű író és a világhírű haditudósítónő szeszben, szerelemben, szexuális és szakmai szenvedélyben fortyogó viszonyát jobban jellemzi első találkozásként egy laza meghívás egy italra, miközben az utcán fegyverek dörögnek és tankok lánctalpai csikorognak. Majd ének és tánc.

Az igen érdekes életpályát futó, s e filmet rendező Philip Kaufman ettől eltekintve, aggályos figyelemmel viseltetett minden, a történet hitelességét erősítő nüanszra, s kétségünk sem lehetett afelől, hogy a lehető leghitelesebb (szubjektív) ábrázolását látjuk a huszadik század sorsfordító pillanatain átívelő, perzselő szerelemnek. A mellékalakok, a barátból ellenséggé váló John Dos Passos, a híres képét, a milicista halálát fotografáló Robert Capa, Sztálin szeme, Mihail Kolcov, a sikoltozva elrohanó, hisztérikus Orson Welles, és még sokan mások, valamint a szereplők (Clive Owen, mint Hemingway, és Nicole Kidman, mint Gellhorn) eredeti híradófelvételekbe és filmdokumentumokba való – hibátlan és illuzórikus – applikálása is ugyanezt a célt szolgálja. Kaufmannak azért van mondanivalója is erről a szerelemről, hőseinek figurájáról, karakteréről, a Férfiról és férfiasságról, valamint a Nőről és a nőiességről. Hemingway a macsó, aki egész életét a férfiasság, és saját férfiasságának dicsőítésének szentelte. Féktelen az ivásban és a szerelemben, de az írásban is, annyira, olyan erővel bizonygatja azt, hogy tényleg felmerül a kétely, hogy nem csupán leplezett ezzel valamit… Egy kritikusa meg is írta ezt, természetesen pofozkodás lett a vége, de abban mindenképpen van valami, hogy aki ennyire hangsúlyozza elsődleges és másodlagos nemiségét, az valószínűleg önmaga csapdájában vergődik csak – finoman fogalmazva. Írónak jó volt, maradjunk annyiban. Clive Owen amúgy remekül hozza a figurát. Érdekes módon, Gellhorn nem igazán nőiességével tüntet, bár csinos vakítóan szőke, dekoratív nő – belül azonban pont ugyanolyan makacs, sprőd és férfias jellem, mint párja. Úgy iszik és úgy küzd, valamint majdnem úgy is ír, ahogy Hemingway, bár kétségei azért vannak. A belső hasonlóság az, ami összeköti a két embert, mert szexuális partnere annyi volt Hemingwaynek, amennyit akart. kapcsolatuknak végét is az jelenti amikor ez a belső vonzó-taszító dolog megszűnik. Mindazonáltal, a mindvégig az erőt, a kitartást és a hősiességet hangsúlyozó Hemingwayt bőven túléli Gellhorn, ezáltal talán le is győzi, merthogy kettejük kapcsolatában csakis győzőről és legyőzöttről lehet beszélni. Nicole Kidman újra színésznőként van jelen, teljes testi és szellemi valójában.

A film amúgy hosszú, bő két és fél órás, de ha azt nézzük, hogy alapvetően tévéfilmről van szó (a filmet az HBO gyártotta), és az általa elmesélt történetben is bőven van annyi, hogy ezt kitöltse, akkor ez a minimum. Én bírtam, néztem is volna még. Kaufman pontosan teremti meg a spanyol polgárháborút hajtó barátságos forradalmi atmoszférát, szól az Ay Carmela, szimpatikus emberek harcolnak Franco fasisztái ellen, akik közül sok ezeknek a szimpatikus embernek édestestvére – a polgárháború diszkrét bája. Az évtizedeken, háborúkon és politikai eseményeken átívelő történet aztán ugrik, amikor ugrani kell, és elidőz, amikor arra van szükség. Aki siet, nézzen klipeket. Asanisimasa: 7/10