asanisimasa

Az Európa-rejtély az ember első Holdon túli űrutazásának hiteles története. Már ebből az egy mondatból is könnyen kikövetkeztethető, hogy scifivel van dolgunk, azonban felejtsük el a közelmúlt fénykardos, téridőugrálós meséit, ezúttal a fantasztikum tényleg kéz a kézben jár a tudománnyal, nagyjából fele-fele arányban.

A Jupiter méretes rianásokkal karistolt, vastag jéggel borított holdja, az Európa valóban élénk érdeklődésében áll a világűr kutatóinak, bár még a valóságban nem tartunk ott, hogy űrhajót is indítsunk a kisbolygó bevételére. Sebastián Cordero független, a műfajhoz képest nem túl nagy költségvetésű filmje ezen a ponton csap át a fantasztikum területére, azonban az elképzelt expedíció körülményeinek bemutatásában mindvégig tartja magát az asztrofizika, biofizika és más idevágó tudományterületek ma ismert törvényszerűségeihez. A film cselekménye az Európa jege alatt feltételezett élet nyomait felkutatni szándékozó expedíció történetét meséli el, azzal a ma már elég elcsépeltnek, modorosnak ható “talált képek” ál-dokumentumfilmes narratívájának használatával, mellyel az elmúlt néhány évtized megannyi horrorja, scifije vagy környezetvédelmi propagandafilmje próbálja megteremteni saját hitelét. Más kérdés, hogy ezt a nyelvet viszonylag ügyesen, érdekesen használja, s a film a rengeteg villódzás, szaggatás, betorzítás ellenére sem válik nézhetetlenné – az expedíció sorsát az űrhajó Földre küldött videoüzeneteiből ismerjük meg, amit csak ritkán szakít meg a földi repülésirányító hölgy, illetve néhány űrhajós magyarázó kommentárja.

Minden tudományos hókuszpókusz ellenére a film azonban elsősorban az érzékeinkre hat, valójában egy thriller, némi katasztrófafilmes jegyekkel megeffektezve. Megidéződik értelemszerűen a szintén Jupiter-környéki kötődésű nagy, klasszikus előkép, Kubrick 2001 Űrodisszeiája a Strauss Kék Duna keringő hangjaival, valamint a végtelen üres űrbe zuhanás szívfacsaró magányosságával, de a film viszonylag keveset filozofál, cselekményének java részében a feszültséget növeli, s a végén kisüti. Működik a mozi, a vibráló vizualitás és a kissé banális végkifejlet ellenére is, bár ebben sokat köszönhet az űrutazás valóságának átélhető, átérezhető, reális élményének, ami a film valódi erénye. Asanisimasa: 7/10

Fogalmam sincs, mi visz rá egy ízig-vérig mai, fiatal német filmest (Jan Ole Gerster, született 1978-ban, Hagenben), hogy rendezői bemutatkozását fekete-fehérben kövesse el, 2012-ben. Régebben, de már jócskán a színes korszakban a kezdő, csóró filmesek kísérleteztek fekete-fehérrel, illetve a művészek művészkedtek ezzel a nyersanyaggal, az Oh Boy azonban Red One digitális kamerára forgott, tehát tök mindegy, milyenre színezik utólag, ráadásul anyagi okokkal sem lehet indokolni ezt a döntést. Lehetnek művészi indokok is, azonban a filmet látva, én nem találok ilyet – marad tehát a rendezői “mert én így akarom” önkény. OK.

Nem rossz film ez azonban, sőt, kifejezetten szerethető. Ahogy nézzük, hamarosan észre sem vesszük, hogy fekete-fehér ez a világ – pont ezért mondom, hogy felesleges ez a májerkodás, mert hamar átsiklunk felette. A címbéli sajnálni való fiú Niko Fischer (Tom Schilling), aki pont olyan, mint az a filmblogger (volt ezelőtt 20 évvel), aki péntek 13-án is moziba megy (pont ezen a szerencsétlen nap volt a sajtóvetítés), illetve, pont olyan, mint az a néhány száz (ezer, tán millió) huszonéves srác, akinek soha semmi nem jön össze, aki nem tudja, merre tart a világ, de legfőképpen, ő merre tart a nem tudni merre tartó világban. Egyetemet már két éve félbehagyta, fodrásznál már régen volt, a cipője félretaposva. Csajok vannak, voltak, mindig vannak, mindig voltak, de inkább cigi van, vodka, magányos farkaskodás a hajnali kocsmapultnál. Az ő nehéz napjainak nehéz éjszakáiról szól a film. Végül is, ez lehet fekete-fehér is, mint amilyen az Element of Crime zenéje. Gerster szinte novellakerekségű jelenet-szkeccsekből gyúrja egybe első filmjét, Niko napját és éjszakáját. Banális, de mégis fontos kis történetek egymásutánja, akár egy alternatív rockzenekar lemezének videoklip-sorozata. Woody Allen jut eszünkbe, ráadásul szól a jazz is, a srác fád neurózisa is hasonló egy kicsit, csak éppen Woody slemilsége nélkül. Éli az életét. Éljük az életét, éltük az életét. Rátalál az élet. Rátalál az életre. Nemzedéki film, első film, szerintem szeretjük.

Hála istennek, a film amúgy tök egyben van, nincs semmi karcos, elsőfilmes nagyot mondani akarás, semmi görcs, perfekt, precíz munka. Szép képek Berlinről. Hiteles szereplők, különösen jó a srác (Tom Schilling). Nincs nagy hiba, bár túl nagy öröm sem. Asanisimasa: 7/10

Egy üres, nihilista generáció üres, nihilista filmje a Lopom a sztárom, melynek ennek ellenére óriási jelentősége van, hovatovább az eddigi 2000-es évek egyik legfontosabb nemzedéki filmjének tartom. Nem fog tetszeni itt ez a film, s talán az sem, amit mondok róla, ugyanis sem közönsége, sem a témája nem alkot közös halmazt e blog olvasóival. Azok, akikről e film szól sosem olvassák ezt a blogot, egyáltalán, alig olvasnak blogot (legfeljebb Steiner kolléga übertrendi blogját, bár a legfrissebb hullámokról valószínűleg már ő is le-lecsúszik a békés tel-avivi családi élet melegében 😉 ). Ők inkább a facebookon és egyéb közösségi oldalakon léteznek, plázákban és egyéb divatos helyeken bandáznak. Számukra a blogolás ősi, uncsi, nem tudom a megfelelő kifejezést rá, amit éppen ők használnak. Szóval, Sofia Coppola (aki Francis Ford Coppola lánya, ugye) új mozijának főszereplői a mai (jó, mondjuk a tegnapi) tinédzserek, akiknek idoljai Paris Hilton, Lindsay Lohan és a hozzájuk hasonló “sztárok”, s akik ölni tudnának egy szupi Birkin táskáért, vagy mondjuk, egy megfizethetetlen Zuhair Murad semmiségért. Életük minden percét amúgy általános érvényű értéket felmutatni alig tudó, pusztán a bulvármédia gépezete által kitermelt celebek életének minden percének szentelik, bármikor kapásból vágják, mikor, melyik celeb milyen ruhában jelent meg, mit fogyasztott és kivel ment el. Fennmaradó pillanataikat ezeknek a “sztároknak” másolásával töltik, butikok öltözőiben, szórakozóhelyeken, és azok vécéiben pózolva fotózkodnak, amit aztán azonnal posztolnak a face-re okostelójukon. Azt játsszák, hogy ők is sztárok, hiszen olyanok, úgy öltöznek (a próbafülkékben) mint a sztárok: pont olyan üres, valódi értékek nélküli, pózokból és műbűbájból összefércelt próbababák.

Sofia Coppola megtörtént esetet mesél el filmjében: néhány tehetős felső-középosztályból származó, Los Angelesi tinédzser unalmukban rákapnak arra, hogy híres sztárok házaiba törjenek be, hiszen a facebookról pontosan tudják, mikor kicsoda éppen hol bulizik, s mivel a kulcs általában mindig a lábtörlő alatt van (hiszen úgyis gerely módon beállva jönnek majd haza), de ha esetleg mégsem, akkor az úszómedencére nyíló ajtó úgyis nyitva van. Riasztóberendezés vagy nincs, vagy pedig a már említett hazatérési állapotra való tekintettel ki van kapcsolva, így kedvükre garázdálkodhatnak kedvenceik ruháiban, ékszereiben, jó néhánytól meg is szabadítva őket, úgyis annyi van nekik, hogy észre sem fogják venni, ha hiányzik. Nem is veszik észre, mígnem valamelyik celeb permanens alkohol- és kokainmámorában azt is elfelejti, hogy előző alkalommal elfelejtette kikapcsolni a biztonsági kamerát, amelynek képét véletlenül éppen nézte is egy őr…

Szóval, nem jó nézni a filmet, mert egész egyszerűen kisüti az ember agyát az arrogáns módon fülsértő, üres viháncolás, a “just for fun” sivár felelőtlensége, az ehhez járó zenei körítés (faék hiphop vagy puccos tuctuc). Viszont Sofia Coppola tökéletesen tudja, miről beszél, hiszen ő maga is ebbe a körbe született (csak továbbfejlődött). Egész eddigi, amúgy szerintem igen figyelemreméltó pályája (itt vagy itt, vagy itt) ennek a nemzedéki, illetve társadalmi körnek a megfogalmazásával telik, s ennek pontos, szigorú újabb mérföldköve ez a film. Egzakt, pontos bűndokumentum, érzékenyen felfestett motivációkkal, szenvtelen szembesítéssel és szájbarágást ügyesen kerülő végkifejlettel, egyben minden részletre kiterjedő panteonja egy egész nemzedéknek. Tényleg nincs jövő. (A film amúgy történetében kicsit hajaz Kim Ki-duk ennél azért sokkal-sokkal költőibb Bin Jip – Lopakodó lelkek című mozijára, a szereplők karakterei, indítékai és sorsai viszont teljesen mások.) Asanisimasa: 9/10

Az nyilván egészen biztos, hogy kamaszkorom bármelyik nyara szebb, mint ami utánuk következik, és ez úgy hiszem, érvényes mindegyikőnkre. Még akkor is, ha véletlenül az idei/tavalyi nyarunk nem volt azért olyan tré… Ez az életkor az egyik legproblematikusabb az ember életében, óriási amplitúdóval játszik bennük az érzelem, az értelem. Ekkor nyílik ki igazán számunkra a világ, lüktet a porzó s bibe, szétfeszít az energia – vagy legalábbis, szeretünk erre a négy-öt-hat évre így gondolni, és ekkora már talán röhögni tudunk azon is, hogy mekkora balfaszok tudtunk lenni olykor… Nem véletlenül készülnek évről-évre filmek tucatjai, melyek alkotói ebbe az életkorra nyúlnak vissza, s melyek közül minden korosztálynak megvannak a megfellebbezhetetlen kedvencei; melyek hangvételükben, zenéiben és divatjaiban, jellegzetességeiben éppen beletalálnak az adott korosztály közérzetébe. A felvetett témák jórészt ugyanazok: az első szex, az első ez+az, valamint a generációk kibékíthetetlen ellentéte, ami azért az adott film végkifejletére mindig kibékül valahogyan. Nagyjából ugyanezeken a vizeken evez az idei Sundance fesztiválon sikerrel bemutatkozó A nyár királyai című mozi is, az eddig inkább tévésorozatokkal nyomuló Jordan Vogt-Roberts filmje.

Ha Sundance, akkor vágjuk, hogy valami furcsa, kócos, fésületlen, független cucc ez a film, ami részben igaz is. Furcsa, mert manapság nem igazán divat, hogy egy filmes gondoljon arra is, hogy a választott “nyelve”, a film elsősorban képekből, képek összefűzéséből keletkező szekvenciákból áll. Mindenki beszél, történeteket mesél gőzerővel, de sokszor elfelejti, hogy néhány jól kiválasztott, egymás mellé helyezett kép ezerszer többet mond el, mint alkalmasint egy százoldalas, ötven írón átpasszírozott, kidekázott szövegkönyv. Vogt-Roberts természetesen nem veti el történetmesélés ezt az elbeszélő módját sem, e tekintetben viszont egy teljesen hagyományos, mainstream sztorit kapunk. Egy 15-16 éves srác (aki természetesen messze nem a suli menője) nem jön ki apjával, akivel édesanyja halála óta egyedül él. Ott ekézik egymást, ahol tudják. Egy nap aztán a srác besokall és világgá megy, pontosabban beköltözik az erdőbe gyerekkori haverjával, valamint egy hozzájuk csapódó igen fura sráccal és ott kunyhót/bunkert építve romantikus terveket szövögetnek az általuk megalapítandó “szabad férfitársadalomról”. Ekkor még nem gondolnak arra, hogy a nőket nem lehet kihagyni a játékból… és így tovább. Vogt-Roberts igen ügyesen nyúl hozzá ehhez a témához, részben a közhelyes sztorit rögtön különlegessé hangoló, igen szellemes, pergő párbeszédek néha igen bizarr, pimasz, illetve cinikus fordulataival, részben pedig az ötletesen kitalált képi világgal, remek természetközeli makrófelvételekkel is operáló, vizuális asszociációkkal, melyek szinte mágnesként vonják be a nézőt a főszereplő Joe (Nick Robinson) sajátos világába. Rajta keresztül látjuk az annyiszor megrajzolt amerikai kertvárosi miliő tipikus figuráit, és a tizenöt éves “férfilét” összes “elviselhetetlen nyomorúságát”. Jó kis film, érdemes megnézni. Asanisimasa: 7/10

Közepes botrányt okozott Európa-szerte, így nálunk, a Titanicon is, az 1983-as születésű szerb Maja Miloš bemutatkozó Klip című filmjével, pedig nyilvánvaló szándéka volt, hogy most ő akkor alaposan kiborítja a bilit/megmondja a tutit/beleszarik a ventilátorba. A viszonylagos (mert azért nyert itt, ott díjakat) kudarc oka éppen az, amit ő annyira el akart mondani: a kiégett, kiélt, leszállított ingerküszöbű és értékrendszerű köz-közöny. Egész egyszerűen, ma már olyan világot élünk, hogy egy normál művészfilmes (tehát, tételezzük fel, hogy értő) közönségben nem okoz túlzott felzúdulást egy méretes hímvessző szopásának premier plánban való nyílt, kendőzetlen megjelenítése, nem háborít már fel senkit gyökeresen a tizenévesek vad és önpusztító, érzelmeket azonban mélyre elásó szerelmiszexuális élete és szórakozási szokásai, legfeljebb csak sajnálkozni tudunk rajtuk és örülünk, hogy mi még nem voltunk ilyenek (pedig dehogynem). Legtöbbünket egész egyszerűen nem érdekel a valóság, mint olyan, mint filmtéma, pontosan úgy, ahogyan  e film szereplőit sem érdekli semmi az égadta világon.

Nem érdekli őket semmi, kivéve az a minden szempontból mű highlife, amit a zenetévék bombasztikus videoklipjeiből, amit az interneten bárhol fellelhető pornófilmekből elleshetnek. Számukra ez jelenti az élet kizárólagos szépségét, a buli, a szex, a pia és a drogok. Nem érdekli őket a valóság, hogy ők nem multimilliomos rapsztárok, akik egész életüket medenceparton töltik pezsgőzéssel és kokainhegyek között, miközben körülöttük bikinis bombázók rázzák a seggüket hatalmas amplitúdóval és frekvenciával; hanem, például ruppótlan, dél-belgrádi lakótelepi suttyók, akik anyjuktól kunyerálnak dellát, mert szégyellik, ha más fizet nekik, akik otthon rendszeresen a húgaikkal küzdenek a tévé birtoklásáért, akiknek történetesen rákbeteg apjuk otthon haldoklik. A betépett álom és a kiábrándító valóság közötti dinamika aztán kurva gyorsan megeszi az ember lelkét, főleg, ha az egy 16 éves, valójában gyengédségre, romantikus szerelemre vágyó lány.

Szóval, Majácska nem aratott akkora vihart, mint szerette volna, azonban közel sincs arról szó, hogy tehetségtelen lenne. A film (sokban köszönhetően a főszereplő Isidora Simijonović drámai mélységeket és hardcore pornót is bevállaló és teljesítő merészségének) igen érzékletesen ábrázolja azt a titokzatos, vad és felelőtlen világot, amit baromira nem akarsz megismerni, ha történetesen húgodról, lányodról lenne szó benne, bármennyire szétfúrja oldaladat az aggódó kíváncsiság. A film dokumentarista hűséggel, naturalisztikusan mutatja meg ezt – persze, szó sincs arról, hogy filmen ez újdonság lenne, gondoljunk például a Larry Clark, vagy mondjuk, Mundruczó Kornél első filmjeire. Igen ügyes, bár nincs teljesen kifejtve az okostelefon, mint cselekményszervező, és -rögzítő eszköz állandó szerepeltetése. Kortünet és kötelező kellék, de a film végére váratlanul elfelejtődik, pont úgy, amilyen váratlanul, szinte derült égből becsap a happy end. A sokkolónak szánt képek már nem hatnak annyira, mert már látta azokat mindenki valahol máshol, más alkalommal, mögötte viszont nincs semmi, pontosabban, csak a semmi van, az pedig nem érdekes. Megdöbbentő látni ezt a sivárságot, de akkor sem érdekes. Még akkor sem, ha a jövő az övék… Leszarom, Ők is leszarnak. Le van szarva minden. Asanisimasa: 5/10

Ez az a film, amit tavaly olyan sokáig, illetve, olyan sok macerával forgatott Budapesten Brad Pitt. A moszkvai pusztulatnak álcázott kőbányai sörgyár és a többi magyar helyszín aztán kimaradt (csak a legvégén látszódik néhány villanásnyi snitt) a Z világháború című moziból, de nem ezért rossz a film. A hiba elsősorban abban van, hogy az alapanyagul szolgáló Max Brooks-könyv amolyan dokumentum-, illetve riportregény stílusban írja le egy egész világra kiterjedő, elképzelt, apokaliptikus zombijárványt, bemutatja annak társadalmi és politika következményeit, tehát egyfajta negatív utópiaként komoly áthallásokkal bír a reáliára is, ám e film alkotói viszont éppen ezt nem merték bevállalni. A ludas minden bizonnyal Damon Lindelof, aki jelenleg Hollywood legmaszatolósabb forgatókönyvírója címét birtokolja vajként a füle mögött, ő az, akit szidhatunk a Lost elcseszett végéért, a Prometheusért és egyebekért. Ezt is biztosan ő baltázta el. Egész egyszerűen kiirtott mindent a sztoriból, ami érdekes, ami egyedi volt Brooksnak köszönhetően, és telepakolta valami iszonyú sablonos vírusos-lövöldözős zombihenteléssel, értelmetlen és tökéletesen logikátlan fordulatokkal, valamint egy jó adag szintén megmagyarázhatatlan melankóliával.

A Pitt által igen igyekvően alakított ENSZ-ügynök útját követjük a filmben, ahogy körbe repkedi a világot repülőstoppal (komolyan!), hogy rájöjjön, mi ezeknek a zombiknak az ellenszere, akik addigra az egész világot ellepték. Valahogyan azonban akárhová érkezik, ott mindig van egy relatíve egészséges kolónia, egy menetrendszerű Belorussian Airlines-gép vagy egy eldugott wales-i laboratórium, ahol véletlenül éppen, satöbbi, satöbbi. Pitt családja közben egy óceán közepén horgonyzó anyahajón vacog, és például akkor hívják fel műholdas telón az aput, amikor épp csendben lopózva készül elslisszolni egy trupp villámgyors zombi elől. Eh. A jobb sorsra érdemes és eddig ennél sokkal jobb filmeket készítő Marc Foster (pl. itt, itt, vagy itt) képtelen volt Lindelofék katyvaszából épkézláb filmet faragni. Jobb is lett volna, ha a budapesti szcénákkal együtt az egészet kivágja a francba, mert ez így édeskevés. Asanisimasa: 3/10

Szólhatna valaki Hollywoodban, hogy a Kovács tipikusan magyar családnév, nem pedig szerb/horvát, ahogyan immár sorozatosan használják. Dr. Kovacot még elnéztük a Vészhelyzetben, ez az Emil Kovac azonban már elég nehezen megy le a torkomon. Ahogy nézem, másoknak vannak gondjai ezzel a végül is Gyilkos szezonra magyarított (szerintem pedig jobb lenne, mondjuk: Vadászidény) Killing Season című akció-thrillerrel, pedig a film annyira nem rossz, mint amilyet várnak tőle esetlegesen a nézők. Tényleg nem sok mindent láttunk mostanában Robert De Nirótól, sem John  Travoltától, amitől önfeledten tapsikolhatnánk, de ebből prekoncepciókat gyártani azért több mint ostobaság, tekintve az említettek korábbi, nem éppen jelentéktelen filmográfiáját. Igaz az is, hogy a rendező személye sem olyan, akitől fontos dolgot lehetne várni, hiszen Mark Steven Johnsont eddig olyan filmekről ismerhetjük, mint például a Szellemlovas… Azonban a tiszta lap esélye mindenkinek jár, még Uwe Bollnak is, hát még.

Szóval, messze nem rossz film ez. De Nirót régen láttuk már ennyire önmaga manírjai nélkül játszani, betegsége után, ráadásul egy igen kemény fizikai teljesítményt kívánó szerepben, az igen viccesre maszkírozott Travolta pedig istenien töri az angolt valamilyen akcentusban, amit Amerikában, szerbül egy szót sem értők hihetnek akár szerbnek is. A cselekmény elemeit ugyan láthattuk már korábbi, jeles filmekben külön-külön, de így együtt talán sohasem. Tulajdonképpen a két nagy bölény játssza végig ezt a kamara akció-thrillert, mely kicsit Szarvasvadász, kicsit Rambo, kicsit Veszett vad, kicsit ez, kicsit az. Vadász vadászik vadászra, avagy, “ha lőni akarsz, lőj – ne pofázz“. Persze, hogy pofázik, amitől viszont a figyelmes és toleráns néző rögtön zavarba is jön. A vietnami veterán kliséje mára már végérvényesen iraki, afganisztáni, vagy mint itt, boszniai veteránná változott, “hála” USA külpolitikai jellegű izgágaságának, De Niro karaktere, egy kommandós ezredes, ott volt és meghúzta a ravaszt is – ennek következményeit dolgozza fel a film. Jó néhány évvel később ugyanis meglátogatja valaki (Kovac, vagyis Travolta), aki annak az embernek a testvére, aki az ezredes puskája előtt térdelt. Kovác azonban egy véletlen (kissé erőltetetten összehozott) találkozás után hosszas csivitelésbe kezd bátyja hajdani gyilkosával, a hős, ám már eléggé rozoga nyugdíjas amerikai katonával, valahol az Appalache-hegység mélyén, egy vadregényes erdőben fekvő vadászkunyhóban, egy üveg Jägermeister elfogyasztása közepette. Ennek következtében sokáig azt hihetjük, hogy egy hosszúra nyúlt szeszesital-reklámot nézünk, két híres színész szereplésével, de aztán visszazökkenünk a kerékvágásba, amikor viszont azt nem értjük, hogy mi ez az éktelen smúzolás a nyilvánvalóan két halálos ellenség között. Vadászatról, szarvasokról beszélgetnek, fegyverekről, közben isznak, mint két normális vadász, és Johnny Casht hallgatnak (miért van minden isten háta mögötti amerikai vadászkunyhóban elsőosztályú analóg hificucc?). A ‘Don’t Take Your Guns to Town‘ című szám aztán észrevétlenül legfőbb cselekményszervező elemmé lép elő és a film további része ennek megfelelően a csehovi, “komámasszony, hol a stukker”-ként is ismert dramaturgia szerint zajlik le.

A néhol igen ötletesen véres mikor, ki kerekedik felül fordulatai előtt, illetve után azonban igen érdekes elmélkedést folytathatunk annak az igen régi erkölcsi dilemmának kapcsán, hogy van-e jogunk megölni egy nyilvánvaló gyilkost, ha erre lehetőségünk van, valamint, hogy létezik-e bármilyen erkölcsi jogalap a gyilkolásra? Feloldozható-e egy gyilkos bűne alól? Mi értelme van a háborúskodásnak? Nem kéne inkább inni egyet, ha már szinte minden kultúrában azt mondjuk ilyen alkalmakkor, hogy Egészségedre! Az életre! Isten-isten! Satöbbi. Tudom, világbéke, de akkor is… Mondjuk, a jägert utálom, de ezen ne múljon már semmi. Közhelyből banalitásba, majd onnan coelho-i vulgárbölcselkedésbe fordul a film, de legalább igen rövid és ennyi időre éppen eléggé izgalmas és szórakoztató. Asanisimasa: 6/10

Nem tudom, de annyira vicces, hogy Ágota Kristóf, a jobbára francia nyelven író, Svájcban letelepedett magyar származású, világhírű írónő neve mennyire egybehangzik egy angol nyelven író, angol származású, de szintén eléggé ismert és olykor szintén Svájcban lakó írónő nevével. Külföldön keverik is őket rendesen… Pedig Ágota Kristóf – ő a fiatalabb kettejük közül – nem használt álnevet, saját, szüleitől örökölt nevén írta műveit, melyeket nyilván nem érdemtelenül tart a közismerten finnyás francia irodalomkritika a XX. század egyik legfontosabb irodalmi életművének; s melyek sok fényévnyi távolban vannak a Guttenberg-galaxisban Agatha Christie earl grey tea-illatú, gyömbérkeksz ízű krimitörténeteitől. A nagy füzet Kristóf első franca nyelven megjelent (napló)regénye, egyben egyik legnagyobb sikere: eddig több mint 40 nyelvre fordították le. Világsiker, mondjuk ki nyugodtan, pedig témáját tekintve komorabb, megrázóbb művet elég nehezen találni a könyvespolcokon. Talán Kertész Imre Nobel-díjat érő Sorstalanságával lehetne párhuzamba állítani, hiszen A nagy füzet iker-testvérpárja igen hasonló lelki utat jár be, mint Köves Gyuri. Kristóf ikrei ugyan nem zsidók, így a deportálás életveszélye őket nem fenyegette, ahogyan azonban a háború, elsősorban a hátországra gyakorolt hatását megélték, ahogyan feldolgozták és ahogyan túlélték, az az olykor pimasz, máskor sértődött, ijedt vagy akár vakmerő gyermeki látásmód, az nagyon hasonló.

A nagy füzet, Szász János hosszas, nehéz munkával, nehéz körülmények között elkészült adaptációja is lehet világsiker, melynek oka, hogy az irodalmi alapanyag már kikövezte az ahhoz vezető utat, ismert mű a nyugati közönség körében is; és a filmváltozat is igen korrekt, minden szempontból vállalható munka (lényegesen jobb film, mint Koltai Sorstalansága – és ezzel be is fejezném a két film összehasonlítását). Szász filmje formai értelemben tökéletesen konvencionális mozi, tulajdonképpen betű-híven követi Kristóf szövegét. Igen jól sikerült helyszínválasztásnak, az illő, stílusos és kronologikus kelléktárnak (a nem T-34-es ruszki tank is ügyesen lett fényképezve, így nem tűnik fel, hogy sokkal modernebb típus játszik a filmben, mint amit a felszabadítók használtak…) és a szerencsés (bár a forgatáson dolgozó stábtagok részére igen nehezen elviselhető) időjárási körülményeknek köszönhetően hitelesen tűnik fel a vásznon a múlt század negyvenes éveinek vidéki, nyugati határszél-menti Magyarországa. A nyilván megélt események foltszerű, mozaikjellegű narratív struktúrája által kijelölt cselekmény még a második világháború ismert kimenetelét illetően, a háborús drámák kliséit is figyelembe véve, használva és olykor ki is használva olykor mélyen megdöbbentő, helyenként pedig kifejezetten tabudöntő fordulatokon át, szép drámai ívet húzva halad a katartikus végkifejletig, amilyet még nem láttunk filmvásznon. Új elem Szásznál, s egyben igen érzékletesen tolmácsolják Kristóf sajátos nyelvezetét, világlátását a fiúk füzetének lapjaira firkált rajzainak, növény- és rovarlenyomatainak animációi (Szöllősi Géza remek munkái). Szász lényegesen erősebben tartja kézben a gyeplőt, s nem veszik el annyira az amúgy igen hatásos, igen erős atmoszférát teremtő részletekben, mint például korábbi filmjében, az Ópiumban – A nagy füzet így sokkal kompaktabb, sokkal erősebb és sokkal hatásosabb alkotás, és nem csupán a kollektív tudattalanba sokkal mélyebbre merítő története, témája miatt.

A filmet színészi értelemben természetesen Molnár Piroska súlyos alakítása viszi el a hátán. Lenyűgöző az a művészi alázat, ahogyan a magyar színjátszás egyik nagyasszonya belebújik ennek az emberi lét legszélén fortyogó, undorító és gusztustalan, rosszindulatú banyának az alakjába, és ahogyan előbányássza belőle a végére a szeretet -még ha csak korlátozott mértékben- adni is tudó, a szeretetre azonban feltétlenül méltó nagymamit (akinek tanyájára a történet szerint az ikerpárt költözteti anyjuk, hogy ott vészeljék át a háborút). A premieren hangos legalább olyan hangos ováció köszöntötte az ikerpárt játszó, szintén ikerpár Gyémánt Lászlót és Andrást, mint Molnár Piroskát, akik kistotálokban, totálokban ügyesek voltak, a közelikben azonban néha nagyon elbizonytalanodtak, továbbá nem tudtak olyan mohón enni, ahogyan egy több napja éhező kiskamasz zabálna, s nem tudtak úgy rohanni, ahogyan az ember az életéért rohan. Ezek nem nagy hibák, de több próbával (tudom, több pénz), több foglalkozással lehetett volna javítani rajtuk. Szász színész-univerzumának szinte összes szereplője megjelenik a filmben, kisebb-nagyobb jelenésben. Bognár Gyöngyvér, civilben Szász felesége (utolsó filmbeli jeleneténél ezért picit felnevettem, tudom, bunkóság), itt az ikrek anyja, erős, de felelőtlen nő. Derzsi zsidó cipész, pici kis szerep, de nagyon szerettem. Elmondhatatlanul jó volt látni Andorai Pétert, aki ma már igen nehezen mozog betegsége miatt, itt mégis tett néhány hangulati szempontból jelentős lépést, azonban az arca, a szemei, a kisugárzása még mindig rendkívül kifejezőek. Bátor, merész, bevállalós alakítás Tóth Orsié, a nyúlszájú kis tolvajlány, illetve Kiss Diánáé, a plébános kéjvágyó szolgálójaként. Ulrich Thomsen Erich von Stroheimet idézi Renoir Nagy ábrándjából, e filmbéli karaktere is hasonló ahhoz pszichológiai értelemben. Ulrich Matthes, az ikrek apjaként, mintha Szász alteregója lenne, igen expresszív alakítást nyújt, főleg a fináléban. Kovács Lajos, a hajdani Woyceck, tenyeres-talpas nyilas, érdemtelenül, de megérdemelten tűnik el, pofonjainak hála, a süllyesztőben. A film, A nagy füzet viszont marad a moziban és remélhetőleg, szerez még elismeréseket a magyar filmnek szerte a világon. Asanisimasa: 8/10

(A DVD-kiadás képminősége határozottan jobbnak, filmszerűbbnek, egyben sötétebbnek tűnik, és mintha át is lett volna keverve (talán vágva is?) a film, aminek köszönhetően picit jobb lett az összkép is.)