Sam Raimi, nem kis önbizalomról tanúbizonyságot téve, e filmben megalkotta saját maga emlékművét. Úgy, ahogyan előtte a nagyok: Charlie Chaplin, Orson Welles, Francis Ford Coppola, stb. Ez az Óz, a hatalmas valójában maga, Sam, a kókler, közepesen tehetséges vásári mutatványos, aki azért (némi furfanggal, csellel és szövetkezéssel) mindig képes legyőzni a gonosz erőket abban a nagy Álomvilágban, amit a valóságban Hollywoodnak, Lyman Baum híres meséjében és e filmben pedig Smaragdvárosnak hívnak.

A klasszikus történet előzményével van dolgunk, Dorothy tán még meg sem született, amikor Ózt, a filmbéli vándorbűvészt (James Franco), némi félreértés-özön közepette, elragadja a hurrikán – mert Kansas bizony hurrikán-övezet. Óz aztán egy csodás álomvilágban ébred, ahol nemsokára esemény eseményt követ és a végére létrejön az az állapot, amibe később majd Dorothy és Toto is cseppenni fog. Boszorkányok az összes égtájról, furcsa lények, vicces és rémisztő kalandok, a végén happy az end.

A kritika túlnyomó része éktelenül ragacsos, émelyítő cukormázat kiált, ami a lightos (+8) horrorelemektől eltekintve, nagyjából igaz is, viszont azt általában mindenki elfelejti, hogy King Vidor 1939-es klasszikusa sem volt az a kiköpött brechti naturalizmus. Mondhatni, már az alapeset is olyan műbűbáj giccs volt, mind ide Pikasszó pamutgombolyagokkal játszó kiscicái, bár az elsőség forradalmi emlékérme feltétlenül jár neki. Valahol a szivárvány alatt, azért nagy sláger lett, a kiskutyáról nyálas rockzenekart neveztek el, a furi mellékszereplők pedig a legmeglepőbb helyeken köszöntek vissza (pl. a Star Wars-szériában Chewbacca, 3po, stb.). De a film ugyanolyan émelyítő, mint ez, úgyhogy, a különbség legfeljebb annyi e tekintetben, hogy Raiminek lényegesen fejlettebb látványtechnika és pénz állt rendelkezésére.

Dorothyt és a kis Totót, persze, könnyebb volt szeretni, mint ezt a ripacs, idegesítően jópofáskodó Ózt, aki ráadásul még abban is téved, hogy a showbusiness halála, ha kisgyereket és állatokat szerepeltet – és a végére sem sikerül megszeretni. Ez a film legnagyobb buktája, ugyanis szerethető hősök nélkül nincs kalandfilm, nincs mese. A dialógok is penetráns módon laposak, közhelyesek. A cselekmény -néhány vicces önironikus kiszólástól, utalástól eltekintve- annak az unalomig ismételt amerikai toposznak az igen unalmas variációja, amiben a gyenge, de a bajban összefogó kisemberek, főleg szorgalommal és lelkesedéssel, és némi rafináltsággal legyőzik a hatalmas Gonoszt, á la például Hét mesterlövész. A csetlő-botló Óz is elnyom egy lelkesítő beszédet kötelező elemként, mely relatív mélységeiben szinte Orbán Viktor hasonló szerepléseit is megidézheti, csak éppen a nemzeti (itt csillagsávos) lobogó nem leng – van viszont tűzijáték. A bevezető, archaizáló hangulatú rész, 4:3-as képarányával, fekete-fehérségével üres blöff, mert a kameramozgások, az alkalmazott látványelemek már a mai 3D IMAX-vizualitást idézik – ami viszont, amikor kiszélesedik, kiszínesedik a kép, brutális erővel vágja pofán a nézőt, aki azonban általában éppen ezért az élményért fizet annyit. A film egyetlen dicsérhető eleme ez a bombasztikus, háromdimenziós színorgia, értelme azonban legfeljebb annyi, mint augusztus 20-i Duna-parti őrületnek (bár azt is millióan nézik minden évben…). A mellékalakok – a londineruniformisos repülő majom, a porcelánlány, Pukkancs, a törpe inas, stb. – csupán izzadságszagú, erőltetett variációi az eredeti Bádogembernek és a többinek, még akkor is, ha ezek fő jellemvonásait is maga Baum rajzolta meg. Szóval, ezekért rossz film ez az Óz, a hatalmas, nem azért, mert cukormázas (ami amúgy minden Disney-filmnél kvázi fajtajelleg).

És még a betétdal is gyenge.  Asanisimasa: 3/10