Ernest Hemingway valójában 1936 telén, egy karácsonyi bulin találkozott először Martha Gellhornnal, nem pedig egy madridi kocsmában, ahogyan a szerelmüket elmesélő Hemingway és Gellhorn című filmből megtudhatjuk. Dramaturgiai szempontból viszont mindenképpen e filmbéli “ütközés” volt a hitelesebb, nem pedig egy habos-babos-kakaós karácsonyi bájolgás, még akkor is, ha történetesen ekkor döntötték el, hogy közösen utaznak Spanyolországba tudósítani az ott zajló polgárháborúról, mégpedig kerülve az objektivitás látszatát is, elkötelezetten, a Franco-ellenes nemzetközi brigádok oldalán. A világhírű író és a világhírű haditudósítónő szeszben, szerelemben, szexuális és szakmai szenvedélyben fortyogó viszonyát jobban jellemzi első találkozásként egy laza meghívás egy italra, miközben az utcán fegyverek dörögnek és tankok lánctalpai csikorognak. Majd ének és tánc.

Az igen érdekes életpályát futó, s e filmet rendező Philip Kaufman ettől eltekintve, aggályos figyelemmel viseltetett minden, a történet hitelességét erősítő nüanszra, s kétségünk sem lehetett afelől, hogy a lehető leghitelesebb (szubjektív) ábrázolását látjuk a huszadik század sorsfordító pillanatain átívelő, perzselő szerelemnek. A mellékalakok, a barátból ellenséggé váló John Dos Passos, a híres képét, a milicista halálát fotografáló Robert Capa, Sztálin szeme, Mihail Kolcov, a sikoltozva elrohanó, hisztérikus Orson Welles, és még sokan mások, valamint a szereplők (Clive Owen, mint Hemingway, és Nicole Kidman, mint Gellhorn) eredeti híradófelvételekbe és filmdokumentumokba való – hibátlan és illuzórikus – applikálása is ugyanezt a célt szolgálja. Kaufmannak azért van mondanivalója is erről a szerelemről, hőseinek figurájáról, karakteréről, a Férfiról és férfiasságról, valamint a Nőről és a nőiességről. Hemingway a macsó, aki egész életét a férfiasság, és saját férfiasságának dicsőítésének szentelte. Féktelen az ivásban és a szerelemben, de az írásban is, annyira, olyan erővel bizonygatja azt, hogy tényleg felmerül a kétely, hogy nem csupán leplezett ezzel valamit… Egy kritikusa meg is írta ezt, természetesen pofozkodás lett a vége, de abban mindenképpen van valami, hogy aki ennyire hangsúlyozza elsődleges és másodlagos nemiségét, az valószínűleg önmaga csapdájában vergődik csak – finoman fogalmazva. Írónak jó volt, maradjunk annyiban. Clive Owen amúgy remekül hozza a figurát. Érdekes módon, Gellhorn nem igazán nőiességével tüntet, bár csinos vakítóan szőke, dekoratív nő – belül azonban pont ugyanolyan makacs, sprőd és férfias jellem, mint párja. Úgy iszik és úgy küzd, valamint majdnem úgy is ír, ahogy Hemingway, bár kétségei azért vannak. A belső hasonlóság az, ami összeköti a két embert, mert szexuális partnere annyi volt Hemingwaynek, amennyit akart. kapcsolatuknak végét is az jelenti amikor ez a belső vonzó-taszító dolog megszűnik. Mindazonáltal, a mindvégig az erőt, a kitartást és a hősiességet hangsúlyozó Hemingwayt bőven túléli Gellhorn, ezáltal talán le is győzi, merthogy kettejük kapcsolatában csakis győzőről és legyőzöttről lehet beszélni. Nicole Kidman újra színésznőként van jelen, teljes testi és szellemi valójában.

A film amúgy hosszú, bő két és fél órás, de ha azt nézzük, hogy alapvetően tévéfilmről van szó (a filmet az HBO gyártotta), és az általa elmesélt történetben is bőven van annyi, hogy ezt kitöltse, akkor ez a minimum. Én bírtam, néztem is volna még. Kaufman pontosan teremti meg a spanyol polgárháborút hajtó barátságos forradalmi atmoszférát, szól az Ay Carmela, szimpatikus emberek harcolnak Franco fasisztái ellen, akik közül sok ezeknek a szimpatikus embernek édestestvére – a polgárháború diszkrét bája. Az évtizedeken, háborúkon és politikai eseményeken átívelő történet aztán ugrik, amikor ugrani kell, és elidőz, amikor arra van szükség. Aki siet, nézzen klipeket. Asanisimasa: 7/10