asanisimasa

Amilyen nagy hype előzte meg e filmet, annyira nagy a csalódottság a közönség körében (legalábbis annak “felületesebben szórakozó” részében), pedig az Iron Sky ezúttal szinte minden ízében rászolgált a felfokozott előzetes várakozásra. A finn Timo Vuorensola finn(!)-német-osztrák koprodukcióban készült scifi-paródiája nettó kultfilm, akár rendezhette volna Tarantino is, Sacha Baron Cohen ötletéből, mondjuk George Lucas és Roland Emmerich istápolásában. Ehelyett, a derék északi rokonok megoldották okosba’, ahogy kell. Egy szaunából indult az ötlet, honnan máshonnan, és mintegy 7.5 millió euró összegründolása és eltapsolása után (ennél Will Smith egyedül többet kért és kapott a MiB 3-ért!!!) idén már a Berlinálén (hol máshol…), már be is mutatták a kész filmet. (Amúgy az Iron Sky örvendetes példája egy új típusú filmfinanszírozási metódusnak, a crowd foundingnak, hiszen a rajongók, előzetesen, mintegy 1 millió eurónyi összeget dobtak össze a büdzsére, ami nem kevés – nyilván ezért is érzik szükségét a rinyálásnak azok, akik ezt nem tették meg…)

A sztori blőd és természetesen bárgyú, nem mintha a Függetlenség napja olyan mély lenne, de mindenképpen üti a blockbusterek szintjét. ’45-ben maroknyi náci fantasztikus körülmények közepette megmenekült a szövetségesek berlini összeölelkezéséből és a Hold túlsó, sötét oldalán találtak menedéket, ahol aztán éltek-éldegéltek és szaporodtak, mint a televény, szorgosan ápolva a német felsőbbrendűség és az annak kijáró világuralom meséjét. Aztán napjainkban jön az amerikai hős űrhajós, aki ráadásul fekete (de nem Will Smith), és véletlenül kiszabadítja a szellemet a palackból, tehát a nácikat a Holdról. De nem ez a lényeg a filmben, mint ahogy például a Boratot sem a sűrű szövésű cselekményéért nézzük…

Ennek ellenére, megdöbbentően látványos a film. Én nem is értem, hogyan lehet annyi pénzből, amiből Lucas legfeljebb egyetlen nagyobb jelenetet csinált a Star Wars III.-ban, egy komplett Föld-inváziós filmet leforgatni, nagyjában-egészében ugyanolyan minőségben. Maxi-maxi gratula a látványstábnak!

A film igazi értékei viszont az egészen végighúzódó okos és szellemes gondolatban, valamint az abból szétszóródó humormorzsákban, valamint a temérdek idevágó, vagy éppen elvonatkoztatásra ingerlő filmtörténeti, zenei, popkulturális és politika-, művelődés- és technikatörténeti utalásban rejlenek. Ezeket persze észlelni is kell. Chaplin 10 perces!!! Diktátorára oktatják a Holdon a jugendet? Ez milyen? Azt már nem is mondom, amikor ez a Chaplin-utalás visszaköszön… Amikor az igazi, Holdról jött nácik találkoznak New Yorkban “követőikkel”, az amerikai neonácikkal? Azonban nem csak egyoldalú nácifaragás zajlik a filmben, kap a szívlapáttal Amerika Világrendőrség is, akinek ezúttal női elnöke van, Yes, She Can. És kap az ENSZ is, meg az egész profitéhes, gyalázatos bagázs, viszont a szerelem örök. Kell ennél magasztosabb üzenet? Laibach (ismeri-é még őket valaki?) zseniális kísérőzenét kreált a filmhez, melyben gond nélkül simul egymásra Wagner és Pink Floyd, Beethoven és John Williams híres motívuma a Cápából… Karcos, laza, szemtelen és fesztelen, figyelmes szemmel azonban még intellektuálisan is izgató film az Iron Sky. Tetszett. Asanisimasa: 8/10

A film picit már az első jelenetben megbukik, amint látjuk szegény Matthew Foxot repülőn ülni… Legutóbb, amikor ezt az amúgy helyes, tehetséges színészt hasonló helyzetben láttuk, annak igen csúf vége lett, hiszen a Lost című tévésorozat -amiben Fox alakította Jack Shepardot, az egyik fő karaktert- a bizsergető, rejtélyekkel teli kezdés után átláthatatlan misztikus ködbe futott, hogy aztán végül a meddő káoszban oszoljon szét beazonosíthatatlan darabokra. Ezt teszi egy színésszel a tévés ismertség… Hiába jelenik meg később az amúgy szintén igen “szétjátszott” arcú, de azért még bőven masszív hitelű Tommy Lee Jones, hiába ismerkedünk meg egy viszonylag kevésbé ismert, ám roppant érdekes történelmi sztorival, Japán egzotikumával – ez a hajó bizony már messzire elúszott.

Természetesen, nemcsak ennek a túlzott médiafogyasztásnak betudható képzettársításnak köszönhetően mondom, hogy A háború császára nem igazán jó film. A Shiro Okamoto könyvéből írt sztori nyilván történelmileg nyilván kellő hitelességgel mutatja be Hirohito császár II. világháború végnapjaiban, illetve Japán újjáépítésében játszott szerepét, a hódító/felszabadító kettős szerepében tetszelgő MacArthur tábornokkal (Tommy Lee Jones) folytatott kiegyezését, különös tekintettel a merev japán hagyományok és etikett dinamikus szembeállítására az amerikai győzők szabados (japán szemszögből barbár) arroganciájával. Ez azonban nagyjából annyira érdekes, mint egy dokumentumfilm valamelyik történelmi “okoscsatornán”. Mozifilmnek, drámai alkotásnak ez a történet önmagában nem igazán alkalmas, mondhatni unalmas, ezért e film alkotói (Shiro könyve alapján, Peter Webber rendező vezérletével) ezt a kultúr- és politikatörténeti (film)esszét egy furcsa, fordított Pillangókisasszony-sztorival ütötték fel. Itt Pinkerton (vagyis Bonner Fellers tábornok) vágyik egy japán nő után (uh, tudom!), akit aztán a történelem elszakít tőle, nem pedig úgy történnek a dolgok, ahogyan a Puccini-operában megszokhattuk. Fellers (őt alakítja Matthew Fox) és a tekintélyes japán családból származó Aya (Eriko Hatsune) szerelmének romantikus vonulata mondjuk jó ötlet a két kultúra közötti különbözőségek megmutatására, viszont a film egészéhez mégsem szervül, mesterségesen hozzáragasztott, nem odaillő póteszközként fityeg rajta, még akkor is, ha Fellers személye és katonapolitikusi munkája köti össze a kettőt. A romantikus szál tragikus végkifejlete elsikkad a történelmi szál “fontossága” mellett. Teljesen feleslegesek Fellers iszogatós jelenetei, főleg, hogy konfliktushelyzeteket is generálnak – melyek feldolgozatlanul maradnak abba, csakúgy, mint a háború utáni Japán pusztulata, a lakosok közérzete, mely azért annál jelentékenyebb a történet szempontjából, mint egy festett háttér, mondjuk egy színdarabban. Úgyhogy… közepes közepes. Asanisimasa: 5/10

Ha jól emlékszem, Jean-Luc (Godard) mondta valahol, hogy a legnagyszerűbb, legmélyebb és legjelentősebb filmek sztorija legtöbbször szinte egyetlen összetett mondatban leírható, sokszor banális, hétköznapi történet, mint egy újság pletykarovatának egyik “kis színes” híre. Abdellatif Kechiche közel három órás, monstruózus Adéle élete című filmjének alapjait egy képregény adja, ami a mi kultúránkban nem számít “magas” művészetnek (még akkor is, ha ennek az “odafentről” lenézett műfaj státuszának megváltoztatására vannak már szép számmal biztató kísérletek). Julie Maroh A kék, mint a legmelegebb szín című, naplószerű képregénye két fiatal lány leszbikus szerelmi kapcsolatát, annak hétköz- és ünnepnapjait meséli el, így Kechiche filmje is nagyjából ugyanerről szól. Az arab származású francia rendező azonban ehhez a bizsergetően érzéki, gátlástalanul szemérmetlen és kíméletlenül őszinte lányregényt némi társadalomkritikával bővítette, melyben főszereplőjét, Adéle-t, valamint családi, iskolai, később munkahelyi kapcsolatait, azoknak fejlődését és elkorcsosulását  is meg tudja vizsgálgatni.

A film, bár cselekményében több éves időintervallumot fog át, alapvetően ugyanabba a cinema vérité nevű irányzatba sorolható, melybe például a rendező korábbi, igen elismert kitűnő filmje, A kuszkusz titka is tartozik. Kechiche kitartó, ám részvétlen érdeklődéssel szemléli filmjének “tárgyát”, ami jelen esetben a leszbikus szerelem. A film cselekménye alapvetően megírt alapanyagból származik, annak naplójellege, valamint a rendező valóságkövető, naturalisztikus módszere azonban kétséget sem hagy a nézőben afelől, hogy igazi, hiteles, reális valóságot lát, nem pedig megrendezett, manipulált művilágot. A tökéletes illúzióban való elmélyülésre hagy időt is bőven…

A történet fő- és címszereplője Adéle, aki kezdetben még “normális” gimnazista, aki fiúkkal ismerkedik, bandázik, mígnem egy utcasarkon furcsa pillantást vált egy szembejövő párral, akik mindketten lányok. A kék hajú, vad külsejű Emma idősebb néhány évvel, festőművésznek készül, és rövidesen közelebbről is ismeretséget köt az érdeklődő, érzéki Adéle-lel. Szenvedélyes kapcsolatuk Emma liberális és toleráns baráti társaságának, valamint családjának jó szándékú drukkolása közepette, a kevésbé elfogadó külvilág elől pedig rejtőzködésben telik, mígnem a két azonos nemű, de tejesen eltérő jellemű szerelmes viszonya is a szakadék szélére kerül. Adéle nehezen viseli a szakítást, és munkájába (alsósok tanításába) menekül.

Kechiche pofátlanul belemászik szereplőinek arcába, az egész film szinte másból sem áll, mint villanó, elhomályosuló, érdeklődő, unatkozó, mérges vagy riadt tekintetekből, rakoncátlan hajtincsekből és duzzadt ajkak mögül kivillanó fogakból (melyek legtöbbször vagy csókolnak vagy esznek, habzsolnak, falnak). Ez a szinte makrószerű szuperközelikből építkező képi világ, ilyen hosszban igen intenzív érzékiséget kölcsönöz a filmnek, ami egyben tökéletesen jellemzi annak főszereplőjének jellemét is: Adéle egy két lábon járó szexus, akinek táguló pupilláiban, piruló arcán és az izgalomtól elcserepesedő ajkain lüktet az ölelésre, szerelemre minden pillanatban kész feminin őserő, mely jelen esetben saját neme irányába sugárzik. Döbbenetes az az szemérmetlen feltárulkozás, amit Adele Exarchopoulos ebben a szerepben nyújt, nem is elsősorban azzal, hogy gyakorlatilag teljes testét közszemlére teszi, hanem ahogyan érzelmeit, érzéseit, vágyait mutatja meg a tőle néhány centiméterre szemlélődő kamera érzéketlen lencséjének. Ilyen közelségben már képtelenség hazudni, színészkedni, amit itt látunk, az maga a valóság. Ezt az élményt aztán persze, helyenként igen kényelmetlen feldolgozni a mozi nem éppen intim magányában, hiszen mi tagadás, Kechiche néha túl sokáig időzik a buján szeretkező lányok látványában. Mintha félne közbevágni, mert akkor elveszne a valóság izzó illúziója, így azonban ezek a jelenetek bizony már belecsúszhatnak akár az explicit pornográfia kategóriájába is. Természetesen, Exarchopoulos mellett szólni kell az Emmát játszó Léa Seydoux alakításáról is, mely merészségében, érzelmi intenzitásban ugyanolyan messze megy, mint partnere, ami egy ismertebb színésznő esetében még nagyobb súllyal esik latba, mint Exarchopoulosnál, akinek Adéle az első szerepe.

Az elnyújtott, néha már tényleg pornográf erotikus jelenetek mellett és főleg, ellenére, Kechiche valódi sorsot mutat meg, szó sem lehet tehát a film “lepornózásáról”. Adéle hús-vér, valódi figura, átélhető és értelmezhető motivációkkal, reális, valódi kétségekkel és kérdésekkel, problémákkal és jövőképpel. A leszbikus (és háttérben a homoszexuális férfi) szerelem a maga természetességében, nem pedig devianciaként jelenik meg. A nálunk túlnyomórészben, de a franciáknál is bőven jelenlévő társadalmi elutasítás csak a szerelmespár félelmeiben, illetve társas viszonyaik körültekintő bonyolításában mutatkozik meg. Ez a film nem a leszbikus/homoszexuális szerelem elutasításról/elfogadásáráról szól, hanem egy adott párkapcsolat buktatóiról, melyek pontosan ugyanazok, mint amit heteroszexuális kontextusban már annyiszor feldolgoztak más művek tömkelegében, mégis megtörténnek nap, mint nap. A szerelem örök – és nemtelen, ahogy a filmben mondja egy idősebb úr. Asanisimasa: 9/10

Még véletlenül sem szeretném “a hivatásos rinyáló” tényállását magamra venni, de lassan tényleg arról van szó, hogy mi magyarok is kezdhetjük már a bőrünkön érzeni, milyen az, amikor testvér testvér ellen harcol, de nemcsak úgy, játszásiból, hanem véresen, életre-halálra. Már én sem állok szóba sok olyan ismerősömmel, osztálytársammal, akiket a szélsőjobb oldalra sodort a napi politika, de szerintem ezzel sokan vannak így, bármelyik oldalon. Családok, régi, gyermekkori barátságok szakadnak szét lassan nálunk is végérvényesen az eltérő gondolkodás, vallás, világlátás, netán származás miatt. Vérbe egyelőre nem borult még az ország, de elég csak belegondolni abba, hogy mi lesz, ha 2014-ben a Fidesz csak úgy tudja magát hatalmon tartani, ha maga mellé emeli a Jobbikot is? Egy kormányerőre emelt szélsőséges politikai mozgalom, a hatalom bizsergető mámorától felbátorodva, rögvest elkezd “rendet csinálni” és nem kell hozzá Phd fokozat, hogy érezzük, egészen biztosan nem azok fogják ezt a szép, új rendet “elszenvedni”, akikkel a baj volt, hanem ártatlan, vétlen magyarok, akik rosszkor lesznek rossz helyen, sapkában vagy anélkül, barnább arccal vagy akár sápadtabban a megszokottól, az elvárttól. Soha, sehol a világon nem azok húzzák a rövidebbet az ilyen pogromszerű “rendcsinálások” alkalmával, akikkel baj van… Persze, nálunk ez még csak a rémálom kategóriája, déli szomszédainknál viszont a véres való volt, a közelmúltban, ezelőtt pontosan húsz évvel.

Gondolom, nem meglepő, hogy a jelenkori ex-jugoszláv filmművészet alapanyagát szinte kivétel nélkül a délszláv konfliktus szolgáltatja, hiszen a túlélők még ma is élnek és szinte nincs olyan szerb, horvát, bosnyák és albán család, melynek ne lennének háborús mártírjai. Nem meglepő így az sem, hogy ott nem lehet mellébeszélni, hiszen mindenki tudja, a saját családi legendáriumából, sőt, sokszor saját emlékeiből milyen volt szemben állni a gyerekkori haverral, a szomszéd bácsival, a sarki kocsmárossal, aki csőre húzott Kalasnyikovval célzott az illető mellkasára vagy akár látni ugyanezek szemében a páni rémületet, amikor a te kezedben volt a fegyver… Srđan Golubović új, szerb-horvát-szlovén és EU koprodukcióban készült Templom a dombon című filmje is egy megtörtént eseményt mesél el, melyben megrázó erővel sűrűsödik egyetlen drámai ponttá az egész érthetetlen és értelmetlen háború.

Minden azzal kezdődött, hogy egy eltávon lévő szerb katona otthon felejtette a cigijét (“talpas” Drina) és régi ismerősénél, a sarki muszlim bosnyák trafikosnál vásárolta meg az utolsó két csomagot. Nemsokkal később három vérgőzös csetnik dugta be az orrát a trafikoshoz, ők is cigit akartak venni, de már nem volt, ezért a dühüket a trafikoson töltötték ki. A szerb katona látta ezt a kávézóból és megpróbálta szétválasztani őket, de a csetnikek ekkor ellene fordultak és agyon rugdosták. Húsz évvel később a sorsszerű véletlennek köszönhetően az eset még élő szereplői újból találkoznak.

Golubović ezt a háború tipikus figuráit és azok jellegzetes motivációit egyaránt pontosan megrajzoló történetet a tőle már megszokott módon, erősen a thriller műfajába hajló, rendkívül ügyesen megkonstruált forgatókönyv alapján szerkesztett filmben meséli el. Ugyanazt a realista, sőt, naturalista szemléletet érezzük, mint a korábbi A csapda című filmjénél, sőt annak meghatározó szereplője (Nebojša Glogovac), valamint fő motívuma, a gyermekéért hősiesen harcoló apa is megjelenik itt, egyszerre több variációban is. A gondosan elővezetett cselekmény és a sziklaszilárd hitelességű alakítások adják a film hitelét, az ezekből összeálló összkép pedig az értékét. Ilyen brutális háborút átélt nép, népek már nem csörgethetik a fegyvereket, de az is biztos, hogy a vélt és valós sérelmek sem lettek orvosolva, ott vannak azok ma is, csak legfeljebb mélyen (vagy kevésbé mélyen) eltemetve minden délszláv nemzetiségben. Ilyen légkörben hat igazán üdvözítő erővel a megbocsátás mély emberi gesztusa, ráadásul egyszerre több szólamban. ERRE kellene nekünk is most nagyon odafigyelnünk. Asanisimasa: 8/10

Szeretet, hit, remény – Ulrich Seidl, a hírhedt osztrák dokumentumfilmes e három isteni erényt vizsgálva alkotta meg „Paradicsom-trilógiáját”, a mai osztrák társadalom triptichonként felállított torz, ám igazságos karikatúráját. Sajnos, a pénzért vett szeretet és az elvakult hit történetéhez képest A remény paradicsoma meglehetősen súlytalan lett, a benne szereplő túlsúlyos tinik összes reménytelensége ellenére is…

Morbid

A láger német szó, tábort jelent, amit elsősorban a zsidók második világháború alatti deportálása kapcsán szoktunk használni, igen sajnálatos módon. Van abban azonban valami ördögien ironikus, szinte morbid, hogy Seidl jelenkori osztrák társadalmat pellengérre állító filmtrilógiájának harmadik részében ismét német vezényszavak pattognak egy lágerben, ahol azonban ezúttal már nem csonttá soványodott, éhező és beteg zsidók bámulnak át a szögesdróton minden reményüket vesztve, hanem ahová túlsúlyos, ezáltal depressziós osztrák tinik jönnek többé-kevésbé önszántukból a nyári szünetben, hátha sikerül valamit veszteni hurkácskáikból. A módszer gyakorlatilag ugyanaz, a cél viszont teljesen más.

Melanie

azért jött ide, mert anyja eközben Kenyában nyaral, valójában keresi a szerelmet, mint ahogy a Paradise Love – Szerelmet a feketepiacról című „első részből” megismerhettük. Nővére Bibliát árul, ahogyan láttuk már A hit paradicsomában, bár ő is a boldogságot kutatja, hasonló sikerrel, mint anyja, illetve húga, aki viszont fölös kilóiban látja szeretetlenségének okát. Ebben a fogyókúrás diétalágerben ér össze a családi kör, Seidl önkényesen kiragadott (vagy kreált), ám minden bizonnyal igaz és hiteles osztrák családmodellje. Mi innen Paradicsomnak látjuk Ausztriát, ő erre megmutatja, milyen az valójában. Melanie és családja nem számít gazdagnak, még csak középosztálybelinek sem, viszont megvan mindenük, kis autó, szép nagy ház, van mit enni és van mit felvenni. Nálunk, Magyarországon sok százezer (ha nem millió) magyarnak ez sajnos Paradicsom, ám ahogy látjuk, minden relatív, így ez is: valójában a Pokol is jobb hely ennél az érzelmileg sivár, szeretetlen családi békénél…

Összezárva

A tábor összes lakója ugyanabban a cipőben jár, vagy stílszerűbben szólva, ugyanazt az XXL-es ruhát hordja, mint Melanie, aki így gyorsan megtalálja a hangot a sorstársaival, ettől kezdve viszont minden pillanatuk azzal telik, hogy lehet áthágni a tábor szigorú rendjét. Azonban a tábor „kápói” is sajátos szelekció útján kerültek ide, szadista tornatanárok, sprőd modorú nevelőnők és egy bizarr mosolyú orvos…

Elfúló lélegzet

Seidl formanyelve mára egyfajta márkavédjegyévé vált, ebben a tekintetben sincs semmi új e filmben. Ugyanazok a mozdulatlan kamerával felvett, rideg, levegős, szimmetrikus és geometrikus kompozíciók, melyek mintegy téglákként egymás mellé, egymásra rakva épül fel az a fal, mely Ausztria polgárait elzárja, illetve, mellyel Ausztria polgárai elzárják magukat a boldogságtól. Ugyanazok a szinte pimaszul sokáig, szadista kíméletlenséggel kitartott jelenetek, melyekben a hallgatás szinte őrjítő zsivajjá hangosodik, vagy éppen olyan természetes zajok provokálják érzékeinket, mint a padlógázzal, rükvercben pörgetett 1000 köbcenti erőfeszítése, hogy felküzdje magát a túl meredek garázsbeállón. Témájában, tartalmilag azonban úgy tűnik, e filmre elfogyott Seidl energiája, elfúló lélegzettel taszigálja tovább szegény Melanie-t, ahogyan neki is elfúl a lélegzete három kör indiánszökdelés után. A depressziós, bár valójában inkább csak unatkozó, kövérkés tinédzserek „tragédiája” egy percig komikus, egy percig drámai, utána érdektelen – főleg, hogy látjuk, amint igen könnyen feltalálják magukat, ha hasonszőrűek között vannak. Melanie furcsa doki iránti vonzalmában van valami groteszk, de később nyilvánvalóvá válik e „szerelem” fájó közhelye, és minden sírás ellenére közel sem érezzük azt a mély, személyes boldogtalanságot, azt a sokkoló igazságot, amit a megelőző két részben éreztünk. Azokhoz képest ez a film banális, üres és semmitmondó. Azt, hogy nincs remény, már tudtuk eddig is… Asanisimasa: 5/10

Talán nincs nehezebb vállalkozás a filmezésben, mint filozófusok életéről filmet készíteni. A bölcsességet szerető elmélkedők legfeljebb gondolataikban harcos emberek, akik esetleges párbajaikat is jobbára higgadtan érvelve vívják meg szóban, de tán inkább írásban, a szellem szintjén, de szinte sohasem fegyverrel. Ergo, a róluk készült filmek sem fognak bővelkedni látványosságokban, rengeteget beszélnek bennük, többségükben olyan dolgokról, melyek a nagyközönséget kevéssé mozgatják meg.

Hannah Arendt a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt, aki minden elébb felvetett prekoncepció ellenére mégis igen komoly hullámokat tudott vetni rendhagyó gondolataival a berögzült, sematikus, illetve az indulatok által vezérelt közgondolkodásban. Életművének legnagyobb részét a különféle totalitárius rendszereknek vizsgálatának szentelte, melynek részeként például elsőként tett kvázi egyenlőségjelet a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország politikai rendszere köré, de ő volt az is, akit zsidó származása ellenére szinte közutálat övezett egy időben Izraelben és a világ zsidó, illetve zsidóbarát közösségeiben. Margarethe von Trotta, a német film Mészáros Mártája éppen ennek a botránynak okairól mesél Hannah Arendt életéről szóló filmjében, mintegy mellékesen felvillantva ennek okán Arendt életének néhány fontos eseményét, belső küzdelmeit és saját zsidóságával kapcsolatos viszonyát is.

A film cselekménye 1960 május 11-én kezdődik, amikor a MOSZAD különleges ügynökei Argentínában elfogják Adolf Eichmann volt SS-Oberstrumbannführert, akit nem kevesebbel vádoltak, minthogy ő szervezte meg az ún. Endlösungot, minek következtében Közép-Európa több országából (így Magyarországról is) több mint ötmillió embert szállították Auschwitzba és más haláltáborokba. Izrael állam hosszas adatgyűjtés és kihallgatássorozat után az évben, 1961 április 11-én emelt vádat Eichmann ellen, amit nagyjából egy éven át folyó, hosszas bizonyítási eljárás követett. Az amerikai New Yorker magazint az akkor már neves filozófusprofesszorként ismert Arendt tudósította a jeruzsálemi perről, aminek eredménye lett a később Eichmann Jeruzsálemben – A gonosz banalitása című esszé (?) lett, ami aztán elég jelentős vihart kavart az érintettek körében, szinte minden társadalmi rétegben és intellektuális szinten. Arendt Eichmannt szürke bürokratának, egyszerű, jelentéktelen átlagembernek tartotta, aki a rendszer ördögi sajátosságai miatt vált/válhatott azzá, amivé, szemben a holokauszt-túlélők érthetően dühös, elkeseredett vérbosszú-vágyával. Ez természetesen végletes leegyszerűsítése Arendt gondolatainak és az azzal való vitának, bővebb információkért érdemes elolvasni az esszét (remélem, ez a teljes szöveg), de akár Heller Ágnes gondolatait vagy Szilágyi-Gál Mihály Kertész Imre Sorstalanságával párhuzamot vonó elemzését. A túlélők (és a háború győztes országainak közvéleménye általában) arroganciával, népe és származása iránti érzéketlenséggel vádolták a filozófusnőt, míg az elsősorban a rendszer természetének felismerését, az ellene való okos és hidegfejű küzdelmet, nem pedig a vérbosszú primitív, bár érzelmileg indokolt, ösztöntől vezérelt beteljesítését tartotta fontosnak.

Trotta (Barbara Sukowa súllyal bíró megjelenítésében) Arendt intellektuális, elmélkedő, magában tépelődő személyiségét mutatja be, akinek sem gesztusaiban, sem életvitelében nincs már semmi nyoma származásának, ellenben a valódi kulturális háttérként meglévő német filozófiai iskolával, s annak kíméletlen, minden pillanatban önvizsgálatra és tárgyilagos, hűvös aggyal történő elemzésre késztető tanításával. Felvillan a filmben a pikáns módon később a náci pártba is belépő Heideggerrel való élethosszig tartó szerelem-barátság is, a New York-i emigráció évei is, valamint elég alaposan az Eichmann-per jeruzsálemi jelenetei is, melyek hitelességét eredeti filmdokumentumokból vett szekvenciák biztosítják – látunk túlélőt, aki hosszan sorolja Auschwitzban elhunyt rokonait, látjuk, magát Eichmannt is, amint elismeri bűnösségét és látjuk, ahogy az izraeliek úton-útfélen, kávézókban és a piacon zsebrádiókból, tévén keresztül követik a pert. Ezek a jelenetek adják meg az amúgy érzelmileg, de gondolatilag is igen statikus, akciómentes jelenettel való dinamikát, viszont ezekkel együtt könnyű megértenünk Arendt akkoriban botrányosnak tűnő, egyéni gondolkodását.

A forgatókönyv elég jól sikerült tehát, azonban Trotta rendezése olykor tobzódik a ma már szinte megmosolyogtatóan teátrális jelenetekben. Arendt egyetemen tartott, önmagát védő beszéde például szinte Frank Caprát idézi a hangulat fokozásával, a csillogó tekintettel, a dühösen távozó, meghazudtolt egyetemi potentáttal és a tapssal. Nem tudom, hogy a kronológiai hitelességre való törekvés az oka a színészek szinte kivétel nélkül eltúlzott, széles gesztusokból álló játékának, szélesen artikulált, természetellenes hangsúlyainak – ha így van, akkor a film ebből a tekintetből (is) profi munka, ha azonban nem, akkor bizony csak arról van szó, hogy bénán sikerült. Attól tartok, az utóbbi az igaz. Tényleg olyan ez a film, mintha 1962-ben készült volna, Hollywoodban, tévéjátéknak. Ha viszont ezen a technikai jellegű bénázáson felül tudunk emelkedni és érdeklődünk a filozófia, az etika és a politológia, a politikatörténet kérdései iránt, akkor más a helyzet. Az biztos, hogy ez nem az a film, amelyik az érzékeinkhez szól… Asanisimasa: 7/10

Ezüst Medvét, a Zsűri Nagydíját, plusz a legjobb férfialakítás díját hozta el idén Berlinből ez a fagyos, jéggé dermedt sáron csúszkáló, a valóság egy arrafelé kevéssé ismert szeletét a maga teljességében megmutató dokumentarista dráma, megérdemelten, hiszen még az általa ábrázolt mély kilátástalanságban is képes valami igazán, mélyen emberit felmutatni.

Tanović

Danis Tanović a bosnyák film világhírű képviselője, akinek nevét a Senki földje című filmmel ismerte meg a közönség. A boszniai háborúban játszódó film egy szerb és egy bosnyák katona történetét meséli el, akik egy szerencsétlen bevetés folytán a két arcvonal között, a senki földjén rekedtek. Szerintem minden idők egyik leghitelesebb, legmegrázóbb háborús drámája ez a film, mely metsző pontossággal, általánosító erővel mutat rá minden háború tökéletesen értelmetlen voltára. Tanović később, ennek a filmnek is köszönhetően, nagy, széleskörű nemzetközi produkciókban kapott lehetőséget, de igazi terepe az általa oly jól, oly mélyen ismert délszláv, közelebbről Bosznia-Hercegovinai vidék, az ottani, kulturális, etnikai és vallási szempontból is igen színes társadalom maradt. Egyik legutóbbi filmjében, a Cirkusz Kolumbiában e témának bővérű, szatirikus élű elemzését mutatta be, ez alkalommal viszont ugyanebben a tárgyban a véres, mocskos és sáros valóság egy igen jellemző szeletét teszi fel a vászonra.

Álom, álom

Sok néző irtózik a valósággal való szembesüléstől, mondván, lát ő abból eleget, és egyébként is, miért kell állandóan a szennyest teregetni, mit fognak szólni rólunk a külföldiek. A történelem viharaitól fokozottabban sújtott vidékeken mindig nagy hagyományai van a gondok szőnyeg alá söprésének, a valóság kiszínezésének, a konfliktusok elkenésének, elhallgatásának. Mutassunk inkább egy szép, mosolygós, bár hamis, festett arcot kifelé, akkor nem lesz baj. Merüljünk inkább az álomvilág bódulatába, akkor jobb lesz nekünk. Nos, nem lesz jobb, mert minden álmot ébredés követ – ha csak nem a halál – és akkor már talán késő lesz észbe kapni. A művészet, így a film feladata az igazság kutatása kell, hogy legyen. A festett arc hazugsága tehát eleve kizárt. A befogadót szembesíteni kell a valósággal, sajátos művészi eszközök használatával. Tanovićnál ez az eszköz most a naturalizmus, a dokumentumfilmezés legszemérmetlenebb módja. A néző persze, nem szereti, ha belenyomják az orrát a mocsokba… Pedig szerethetné, pontosan saját, jól felfogott érdekéből.

A küszködés diadala

Gyarmathy Lívia Koportos című dokumentum-drámája jut eszembe erről az Epizód egy vasgyűjtő életéből című bosnyák drámáról. Nazif (Nazif Muijc – ő kapta a legjobb férfialakítás díját) pontosan olyan, szinte abszurd dologgal küzd, mint a Koportosban Rostás (Balogh) Mihály. Ott a Pesten dolgozó szabolcsi cigányember szeretné tisztesen eltemetni feleségét, itt Nazif, a bosnyák cigány szeretné kórházba vinni spontán vetélés miatt életveszélyes állapotba kerülő feleségét. A szabolcsi roma harca csúfondáros véget ér, történetesen saját társadalmi közegének ellenállása miatt, míg Nazif éppen a szomszédok és a rokonok önzetlen, azonnali segítségének köszönhetően képes megmenteni végül feleségének életét. A harc azonban, amit a végkifejletig folytatnak, ugyanaz. Balogh saját környezetével, saját hagyományaival küzd, hogy kiemelkedjen belőle, míg Nazif a külvilág, a bosnyák egészségügy bürokráciáját kényszeríti térdre, éppen saját világa által támogatva. A lényeg a küzdelem. A szegény embernek mindenért fokozott küzdelmet kell vívnia mindennel, a bürokráciával, az áramszolgáltatóval, azzal, hogy egyáltalán hogyan jusson be a városba, egy öl tüzelőért, egy tál ételért, állandóan megalázkodva, állandóan segítségért könyörögve. Balogh ebben a harcban elbukik, Nazif győz, ha csak egy napra is. Sorsuk tökéletesen ugyanaz.

Veled is megtörténhet, hamarabb, mint hinnéd

Tanović nem csinál semmi új trüvájt filmjében, fogja kameráját és leköveti Nazif és családja néhány napját – legalábbis így látszik. Valójában nyilván rengeteget próbáltak, hogy ezek az egyszerű, falusi emberek hitelesen tudják játszani a filmen saját életüket. „Budapesti iskola”. A film szereplői teszik a dolgukat, teszik, amire lehetőségük van. Nazif „vasazik”, felesége otthon várja, a gyerekeik közben viháncolnak a csipkével letakart tévén futó dél-amerikai sorozat alatt. Becsületes emberek, nem lopnak, nem csalnak (csak egy kicsit, de erre is a rendszer kényszeríti rá őket), dolgoznak, amire lehetőségük van: ilyen élet adatott meg nekik, mint a hozzájuk hasonló sok-sokmillió többinek. Egyik napról a másikra történő életmódjukból fakadóan nincs társadalombiztosításuk, ez a film konfliktusforrása, oda kéne figyelnünk tehát nekünk is jól, mert lassan nekünk sem lesz. Asanisimasa: 8/10

Kétség sincs afelől, hogy a régimódi, nyílt sisakos, harcmezőn egymással farkasszemet nézős, majd kardélre hányós harcnak leáldozott, csakúgy, mint minden más hagyományos hadsereges katonásdinak. Vérontások nyilván még hosszú évtizedeken, talán évszázadokon át lesznek, de egyre nyilvánvalóbb, hogy semmilyen probléma nem oldható meg azzal, ha halomra lövünk vagy lebombázunk X mennyiségű embert, Ezt példázzák a közelmúlt és napjaink fegyveres konfliktusai, melyek az égadta világon nem oldottak meg semmit sem, csak tovább eszkalálták azt a problémagócot, ami miatt a háború kirobbant. A jövő háborúja, ami már ma is zajlik, egészen más színtereken zajlik: a gazdaságban, a fogyasztásban, a tömegkommunikációban, az egészségügyben, a lehető legbanálisabb hétköznapi életben, harcosai pedig üzletemberek, fehérgalléros bűnözők, politikusok és jól képzett, jól fizetett elit zsoldosaik, valamint a legkülönfélébb céllal, okból és meggyőződésből létrejött rejtőzködő, apró sejtekből összeálló gerilla-, terrorista-, hacker- és egyéb más ellenállócsoportok, sőt, akár egyének. A Kelet című film címszereplői is ilyenek.

A film sztorija elég egyszerű: egy magánnyomozó cég tehetséges, fiatal ügynöke beépül a címszereplő öko-terrorista csoport tagjai közé, ám a fedett akció közben egyre jobban azonosul a csoport eszméivel, sőt még a karizmatikus vezetőjükbe is szerelmes lesz. Sőt még. Ez az utóbbi “sőt még” adja meg a film bukéját, ugyanis az ügynököt alakító Brit Marling és a filmet rendező Zal Batmaglij közös ötletében ez a romantikus fiatalokból verbuválódott csapat képviseli egyértelműen a pozitív oldalt, még akkor is, ha akcióikban nem kímélik az ellenség egészségét (bár az is igaz, hogy azok meg az emberiség egészségét veszélyeztetik káros anyagokat tartalmazó termékeikkel, melyeket gátlástalanul sóznak nyakukba a minél nagyobb profit érdekében). Nem mintha nem készült volna már ilyen harcosan antikapitalista, rendszerkritikus attitűddel film, de ennyire direkten részrehajlóan, kultusz- és legendagyártó igénnyel, nem biztos. A film egy virtigli nemzedéki és trendi hipszter-mozi – lenne, ha jól sikerült volna.

A romantikus öko-Robin Hoodok ügye -mi tagadás- szimpatikus, azonban a filmben megjelenő összebújós, saját szabályok, szertartások szerint élős szektázástól kiver a hideg veríték. Egy anarchista sose legyen nyálas. A filmben viszont szélesen áradnak az érzelmek, puszik és csókok, mint egy fájdalmas ByeAlex-számban, ami még nem készült el (szerencsére). Olyan szinten dúl az ifjonti hév, hogy az akciók teljesen a háttérbe szorulnak. (Pedig a film producerei az akciókat meglehetősen preferáló Ridley és életében utoljára, Tony Scott voltak. Remélhetőleg az utóbbi öngyilkosságának oka nem ebben a filmben keresendő.) Akció nélkül pedig a nyálfolyam sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában, és maga a természetvédelem és az ésszerű élet támogatásának szentelt ügy is háttérbe szorul. Asanisimasa: 5/10