asanisimasa

A környezettudatos magatartás, úgy tűnik, már a horrorzabálók kasztjába is befészkelte magát, ami egyrészt nem baj, másrészt viszont ez nem szabad, hogy az érintetteket “meggondolatlan cselekedetekre vezérelje”. Nem arról van szó, hogy a jobb híján öko-horrornak becézett alműfaj alkalmatlan lenne nívós alkotások keretbe foglalására, inkább az van, hogy maga a horror horrorsága az, ami elég nehezen vesz fel magára, mintegy tanulság- vagy üzenetképpen, bármilyen okosságot: elég nehéz ugyanis gondolkodni és gondolkodtatni, amikor közben azt nézzük (azt mutatjuk), hogy teszem azt, egy kétkezes zöldségaprító bárddal próbálja valaki leválasztani valakinek az arcáról az állát, ami viszont azért könnyen elképzelhető egy horror műfajú alkotásban. Kivételek, persze, vannak, de ez A kolónia című cucc nem az.

Az “intellektuális felület” jelen esetben az időjáráspara, tehát a globális felmelegedés, a mérges gázok üvegházhatása, és az ezek következtében bekövetkező meteorológiai hátraarc, egy új jégkorszak jeges rémálma. A Földet hó borítja, az emberiség az élelemforrások megszűnése miatt gyakorlatilag kihalt, csak néhány kolónián tengődnek kisebb túlélőcsoportok. Az egyikben véletlenül kisebb gyűjteményt óvnak féltve növényi magvakból, afféle botanikai Noé bárkájaként. Egyszer azonban SOS-üzenetet kapnak valahonnan, amit ki kel deríteni, és ezt részben nem kéne (mert jön a horror), részben viszont meg kell lépni (mert különben nem érne el hozzájuk a remény halvány sugara).

A horror felülete még az intellektuális szintnél is sematikusabb. Vannak relatíve szelíd emberek, akik még ragaszkodnak a homo sapiens genetikailag rögzült etikai elveihez, míg vannak már olyan egyedek (afféle zombikus entitások) is, akik feladtak mindent effélét a fajfenntartás és a túlélés érdekében. Aztán ezek találkoznak, csontok reccsennek, belek szakadnak, spriccel, mit spriccel, egyenesen lövell a vér mindenfelé, mígnem a végén győz az értelem. Jelentkezzen az, aki nem látott már 100 efféle problematikára építő filmet! Ez a mai film tehát e két összetevő minden különösebb egyéni ötletet nélkülöző elegye. Kánikulában üdítő lehet megtekintése, hiszen végig süvít a jeges szél benne. A belsők sem melegebbek, de ezt is tudjuk már, hiszen ilyen pincében, földalatti járatokban és elhagyott gyárcsarnokokban rohangászós történetet is láttunk már sokszor.

Nem szóltam a szintén bénácska szerelmi szálról, valamint arról, hogy a jobb sorsra érdemes Laurence Fishburne és Bill Paxton is már minden szart elvállal… Nem muszáj megnézni, na. Asanisimasa: 2/10

Azt mondtam akkor, amikor J.J. Abrams először nyúlt hozzá a Star Trek-topikhoz, hogy nincs baj, jó ez így. Felnőttkorba léptette ezt a ménkű hosszas sorjázó, helyenként bántóan együgyű sci-fi mesét, kb. mint Nolan kollégája tette a Batmannel, és csinált belőle egy logikusan felépített, látványos, korszerű, 3D-kompatibilis látványfilmet. Ennyit tett, nem többet. A rajongók, az igazi Star Trek-rajongók persze fanyalogtak, de aztán szép csendben elhalt a hangjuk a végtelen űr csillagködében…

E második filmmel, a Sötétségben cíművel azonban pont annyit lépett vissza a Losttal és a Cloverfielddel műfaji alapvetéseket kreáló filmes (és többé-kevésbé állandó csapata), mint amennyit az előző filmmel előre. Ez a Star Trek-film már annyira “felnőtt”, hogy szinte már alig van benne valami, amitől Star Trek a Star Trek. Nincs például bemondva, hogy Csillagidő 12876, vagy ilyesmi. A cselekmény ugyan szervesen következik az előző részből, és meglehetősen leleményesen kötődik olyan korábbi (film-, és csillagidőben későbbi), “igazi” Star Trek-filmekhez, mint például a Khan haragja című 1982-es mozihoz, amit sokan a legjobb mozifilmnek tartanak ebben az univerzumban. A Sötétségben úgy kezdődik, mint bármelyik hasonló (vagy éppen eltérő) műfajú film, de ami a baj, hogy úgy is folytatódik. Mintha egy ismeretlen Star Wars-részt néznénk, ami ebben a konstellációban olyan, mintha meggyaláznák Gene Roddenberry sírját. Szimpla, 12=egy tucat látványfilmet látunk, mely néha Az ötödik elemre emlékeztet, néha A gyűrűk ura fináléjára, néha a 2001. Űrodisszeia belsőire, néha erre, néha arra, felfal minket a posztmodern, globális konformizmus. Semmi saját íz, illetve csak szégyenlősen a háttérben, vagy a végén, a tulajdonképpeni finálé után elsusogva, amikor már mindenki igyekezne kifelé a kólától duzzadó húgyhólyagján enyhítendő. De amúgy látványos a film, meg izgalmas, a cselekmény fordulatos, Sylart (Zachary Quinto) még mindig bírom Spockként, jó Sherlock (Benedict Cumberbatch) is negatív karakterként, Chris Pine-t viszont még mindig nem tudom elfogadni Kirk kapitánynak. Hát így. Asanisimasa: 5/10

Jó nagyot markolt Kenneth Lonergan e Margaret című drámával, s amit markolt, azt a maga teljességében, szép komótosan, ki is szerette volna teregetni a közönség elé – nem csoda, hogy a gyártó stúdió felelős döntéshozói páni rémületükben az ölükbe hamuztak (tömpe ujjacskáikban tartott szivarkáról, stb., stb.). A film eredeti változata bőven túlnyúl a három órán, amit a nézők csak igen kiváltságos esetekben hajlandóak tolerálni (szerintem nem, de mindegy), és hát, ki a franc (who the fuck is…) ez a Lonergan? Ismeri valaki ezt a fazont? Mit képzel ez? Komoly arcok (pl. Sidney Pollack, Anthony Minghella, Martin Scrosese) álltak a projekt mögé, hogy mégis elkészülhessen ez a film, hogy aztán -ugyan lényegesen rövidebbre, mintegy 150 percre húzva- hasonló jelentőséggel bírjon, mint annak idején például Sam Mendes Amerikai szépsége. (Hogy a közönség végül mennyire szerette, az engem nem érdekel, akit igen, az böngéssze adatokért az internetet – az HBO mindenesetre megvette és adja nálunk is.)

Szóval, Amerikai szépség. A Margaret pont olyan görbetükröt tart az amerikai társadalom egyik markáns szelete elé, mint azt tette Mendes remek filmjében, az ábrázolt kép azonban nélkülöz minden cinkos összekacsintást. Szó sincs a feloldásnak még csak halvány kísérletéről sem, a filmnek tulajdonképpen nincsen pozitív szereplője (aki talán mégis, az meghal), a tanulság pedig, amit aprólékosan, minden részletet, kényes bütyköt és irritált, gyulladt hajlatot feltárva meghoz, az nem lesz felemelő. Sőt, kifejezetten bátor, tökös dolog az, amit Lonergan (aki azért messze nem ismeretlen fazon filmes berkekben) megenged magának, ugyanis céltáblája közepében az amerikai társadalom és közélet két igen nehezen megközelíthető izéje áll: az amerikai jogrendszer kárpótlási perekre szakosodott, végletesen cinikus erkölcsiségű szegmense még csak hagyján, de a Manhattan-környéki gazdag, liberális, jobbára zsidó származású értelmiségi családok életvitelének éles hangú kritikai ábrázolása eleddig jobbára tabu volt, hiszen senki nem kockáztatja meg azt, hogy kapásból leantiszemitázzák (és személyiségjogi, stb. perek tucatjait kapja nyakába), vagy ami még rosszabb, kiessen a pikszisből – hacsak nem ő maga is liberális, Upper (East)West Side-i zsidó, vagy annak szomszédja. (Picit félek én is.)

A történet a 17 éves Lisa Cohen (Anna Paquin által döbbenetesen eljátszott) kálváriája, mely azt mutatja meg, hogyan ébred rá egy jómódú, de elvált szülők elkényeztetett, felelőtlen, szabad és szabados lánya az élet súlyára. Lisa egy nagyképű. hebrencs, önző, hülye kis picsa, aki környezetét saját kénye-kedve szerint használja, illetve inkább manipulálja. Számára -úgy érzi- semmi sem lehetetlen, bármit megengedhet magának. Önző (és felelőtlen) szabadossága agresszív igazságérzettel párosul, mely azonban csupán saját, félinformációkon és féligazságokon alapuló tudásából táplálkozik. Karácsony táján tőlük különélő apjával készül egy új-mexikói lovastúrára, melyhez már csak egy igazi cowboy-kalap hiányzik, amit viszont sehol nem lehet kapni egész bel-New Yorkban. Lisa elkeseredetten járja a puccos butikokat (amiket ő ismer), mikor egyszer csak, egy buszsofőrön meglát egy kalapot, pont olyat, amilyet ő szeretne. Kézzel-lábbal mutogatva próbálja magára felhívni a jóképű, fiatal sofőr (Mark Ruffalo) figyelmét, ami sikerül is a kacér, hosszú combú, csinos lánynak. Ennek eredménye azonban az lesz, hogy a sofőr elnéz egy lámpát, minek következtében elgázol egy gyalogost, aki Lisa kezei között hal meg. A lány helyszínen tett, a lámpa-dolgot elhallgató szemtanúi vallomásának is köszönhetően, az ügy balesetnek minősül, és látszólag az élet folyik tovább a maga útján…

De Lisát nem hagyja nyugodni féktelen igazságérzete, bűnrészesnek érzi magát a halálesetben, ezzel együtt a sofőrt is, az ő kalapjával, és őrült cunamit indít el, mely gusztustalan dolgokat hoz a felszínre. Lonergan Lisa ügye kapcsán aztán kíméletlenül tárja fel ennek a például Woody Allen életműve által igen alaposan körülrajzolt, jellegzetes társadalmi rétegnek sajátosságait, elsősorban a mérhetetlen elidegenedettséget, egymással való kommunikációképtelenséget, a szeretet és tolerancia teljes hiányát, miközben éppen a tolerancia, a kommunikáció és a szeretetteljes egymásra figyelés fontosságát hangoztatják úton-útfélen, valamint az elvtelen és érzelemmentes haszonlesést. Eme élveboncoláshoz rezignáltan asszisztálnak a lusta rendőrök, a cinikus ügyvédek, az elkényeztetett iskolatársak és barátok és a tétova, cselekvésképtelen tanárok. Lisa öntörvényű, igazságkereső ámokfutása, melyet átsző a tipikus tinédzserlét minden szokásos problémája a film végén egy katartikus érzelmi robbanásban ér véget, a lehető legváratlanabb helyen, forrásból és szituációban.

Lonergan egy valóban megtörtént eseményből indult ki, melyben ügyesen találta meg a jellemző, tipikus irányokat. A téma összetett, árnyalt és minden, amúgy kézenfekvően adódó sztereotípiától megfosztott, igaz ábrázolásához kell is ez a 150 perc (vagy akár a bő három óra), hiszen minden aspektust, minden motivációt meg kell mutatni ahhoz, hogy a történetben rejlő súlyos mondanivaló célba találjon. A nagyvárosi magányt pontosan elkapó lírai képekkel teremti meg a film elidegenedettséget sugalló hangulatát, Shakespeare Lear királyának és más klasszikusoknak szövegeivel (ideutal a film címe is) az intellektuális, Bellini Normájából (Casta Diva) és Offenbach Hoffman meséinek (Barcarolle) híres jeleneteinek idézésével pedig az érzelmi ellenpontokat állítja Lisa szabados, értékelvű, de alapvetően érzéketlen és a valódi értékeket elvesztett világával szemben. A karikatúránál részletesebb, ám nem kevésbé találó figurák (Matt Damon matektanárja, Ruffalo macsó sofőrje, J. Smith-Cameron színésznő-anyája, Jeannie Berlin arrogáns és korlátolt özvegy-barátnője) közül picit kilóg Jean Reno furcsa latin szerető-karaktere, azonban éppen így mutat tűpontosan rá arra, milyen messze van ez a sokak által irigyelt (mások által pedig gyűlölt) világ az igazi, meghitt, valódi boldogságtól. Asanisimasa: 9/10

Bille August a skandináv film Paulo Coelho-ja, természetesen nem írói, de még csak abban az értelemben sem, hogy bombasztikus idézetekkel terhelné túl a problémák minél gyorsabb felületi kezelését preferáló facebook-felhasználók agytekervényeit – August úgy jelenleg az egyik legismertebb skandináv (dán) művészfilmes, hogy közben fényévekre kóvályog a magasröptű, egyben mély, éles és valódi művészettől. Ahogyan Coelho is talált magának egy üzletileg sikeres, ám kritikailag meglehetősen lefitymált állomásokon áthaladó vékony ösvényt, valahol a magasművészet és a dombornyomott fedelű, ezoterikus és ál-filozofikus hölgy-ponyva között, úgy csinálja August is elegánsan fényképezett, igényes(nek tűnő), ám a felvetett, komoly témákat azonban csak a felszínen elkenő drámáit, melyek azért rendre megtalálják nézőiket (akiknek a könyvespolcán azért biztos ott figyel néhány Coelho-kötet is).

Nekem szerintem nincs tőle könyvem (bár nem merem megnézni…), ettől függetlenül, pusztán szakmai kíváncsiságból követem az ipse pályáját. Néhány filmje (pl. a korai Zappa, vagy a Hit, remény, szerelem) kifejezetten tetszett, azonban “nagy” filmjei (pl. Hódító Pelle) már magukon hordozzák a rá jellemző merev, steril, hűvös, ám mégis dagályos, “túl” nagyszabású látásmódot. Marie Kroyer című filmje is ilyen: szemnek kellemes, szép, míves kivitelű film. A címszerepet játszó Birgitte Hjort Sorensen remekül alakítja a nehéz életű (későbbi) festőnőt, aki a híres dán festőhöz, P.S. Kroyenhez kötötte életét. A film azonban csupán dokumentálja azt a soklépcsős lelki tusát, amin a nő (a filmben vázolt) bonyolult élethelyzeteken keresztülment; a motivációinak mélyebb elemzése azonban nem történik meg, holott ezt azért elvárnánk. Így azonban mindössze annyit mondhatunk: szegény Marie… Sajnálhatjuk, de meg nem értjük. A szeretet és a szerelem fontos dolgok, de mindent nem magyaráznak meg (vagy igen, de akkor a filmnek erről kellene szólnia – erre azonban a hűvös, steril, intellektuális megközelítés miatt esély sincs).

Marie döntései érthetetlenek (számomra), ennek következtében az egész filmen végighúzódó lelkizései is értelmetlenek – a film unalmas. A szifilisszel, mániás depresszióval és skizofréniával egyaránt küzdő Sören (Severin) mellett, persze, nyilván nem lehetett egyszerű az élet – ám éppen ezért kellett volna jobban belemenni a festő és Marie kapcsolatába, mélyebbre, néhány bizarr családjelenet és félresikerült nem aktus megmutatása helyett/mellett. Mi történt például a kislánnyal? Asanisimasa: 5/10

Emlékeznünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd visszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak tényleg csak akkor lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra.

Eltelt újabb tíz év Céline és Jesse életében, akik immár boldog házasok. Van két gyönyörű lányuk, akik ikrek, és Jesse korábbi házasságából származó fiával együtt Görögországban nyaralnak. És már megint be nem áll a szájuk… Richard Linklater romantikus házastársi drámasorozatának harmadik részében (trilógiát emlegetnek, de így szerintem van ebben még néhány rész, néhány ilyen rész ebben a kapcsolatban – főleg, ha van rá produceri akarat) Jesse már sikeres író, Céline pedig egy kecsegtető állásajánlatot készül elfogadni. A konfliktust ismét az elkerülhetetlennek látszó elszakadás réme jelenti, hiszen Jesse Chicagóba költözne (fia és írói munkája) miatt, míg Céline maradna Párizsban. Na, ezt beszélik meg a filmben, ezúttal barátságos görög környezetben.

Delpy és Hawke ezúttal is olyan természetesen játszanak együtt, mintha tényleg saját magukat alakítanák. A végtelen, a spontán beszéd fordulatait pompásan idéző dialógus nagy része mintha nem is lett volna előre megírva, és ott, illetve, a próbák során rögtönözték azokat, kvázi az egész történettel együtt. Szabadszájú, szókimondó, helyenként vicces, helyenként megható, máskor meg drámai fordulatok után néha már szinte bergmani mélységekbe hatolunk a két egyenlően erős, határozott személyiség kapcsolatába. Linklater egyértelműen Ingmar Bergman útját folytatja, Julie Delpy és Ethan Hawke pedig szintén Liv Ullmann és Erland Josephsson játékának intenzitását idézi. Szerencsére, a film (ez is, és az előzmények is) annál lényegesen szórakoztatóbb. Sőt, őszintébb, természetesebb. Asanisimasa: 8/10

Danny Boyle rendezett már szociografikusan korrekt zombifilmet, olimpiai megnyitót, Oscar-díjas etnogiccset, ezoterikus lilázást sci-fiben, vérfagyasztó túl-életrajzot és drogos kultuszmozit, még klasszikus romkomot is -szerintem képes még az orrával is citerázni- de nem ezért az egyik legérdekesebb filmes jelenleg a világon, hanem azért, mert hibázzon (mert még hibázni is tud, ráadásul nem kicsit!) bármekkorát vagy csináljon virtigli remekművet, mindegyiket magas szakmai színvonalon teszi. Transz című új filmje sem nem bukás, sem nem giccs, úgy pöpec, ahogy van, az első kockától az utolsóig. Nincs benne hiba egy szál sem. Hogy mégis, mi a baj vele? Nem tudom igazán. Tán az, hogy nem elég érdekes, ami azért csalódás “a világ legérdekesebb” rendezőjétől…

Vagyis nem. Amíg nézzük a filmet, addig nincs baj. Szerethetőek a figurák, jobbára igazán meglepő fordulatok teszik a cselekményt egyre rejtélyesebbé és izgalmasabbá. Bár a felénél-kétharmadánál azért már kezd kilógni a lóláb, ekkor sejtjük már, hová fog kilyukadni a csavar, azért egészen a film végéig megőrzi lendületét – akkor azonban már van időnk elgondolkodni azon, hogy mit is láttunk? Csak ennyit? (Spoiler: Mert miről is szól a film? Hogy ne kezdjünk ki hipnózissal dolgozó pszichoterapeutával, még akkor se, ha az igézően egzotikus és dévaj módon szexi? Illetve, legyünk akkor is észnél, ha véletlenül egy iPadet hozna egy nap a postás? Mert erről van szó, nem többről…)

Ez a kis viccszerű történet viszont, tényleg nem több egy anekdotánál, pompásan van elmesélve nekünk, szép képekben és néha igen meglepő, hatásos látványelemekkel, Boyle virtuóz módon keveri a valóság, az idő és a pszichotikus elmeállapotok különböző síkjait, s ha picit figyelünk, nem is zavarodunk bele, hiszen minden logikusan következik mindenből, illetve, minden mindennek logikus előzménye. Jók a színészek is, a mellékszereplők mintha a Trainspotting castingjáról maradtak volna itt, egzakt londoni suttyók, Vincent Casselnél jelenleg nincs markánsabb arcú színész, akinek ráadásul tehetség is van az arca mögött. James McAvoy csak egy picit idegesít, de alapvetően hozza a karaktert, főleg, amikor “kinyílik”, Rosario Dawson pedig, nos… igen. 🙂 Szajréfilm, hipnózisban – végül is, ilyen még nem volt. Asanisimasa: 7/10

Isten, de főleg Buddha kegyelméből többször jártam Thaiföldön, értelemszerűen többször Bangkokban is, így tehát személyes tapasztalatok alapján mondhatom, hogy aki ebből a gazdag kultúrájú, színes országból csak a fiú-, lány- és gyerekkurvákat és a köréjük fonódó alvilágot, valamint a thaibox-termeket látja, annak halvány fogalma nincs erről az országról. A felszínen lebegő szardarabot piszkálgatja csak, tovább gyarapítva az ótvar nagy közhelyek mérföldes sorát. A dán Nicolas Winding Refn érezhető ambíciókkal tör honfitársa, Lars von Trier babérjaira, és hasonló vehemenciával rendezi ki magából személyes paráit, frusztrációit és egyéb lelki nyavalyáit. E filmet, a Csak Isten bocsáthat meg címűt is állítólag személyes egzisztencialista dühétől ihletve forgatta le, miközben alapvetően utálja a “bosszú-filmeket”. Na most, ez a film, ha valaminek, hát éppen a film helyszínéül szolgáló Thaiföldtől néhány ezer kilométerrel odébbi dél-koreai bosszúfilmeknek, jelesül Park Chan-wook és Kim Ji-woon munkásságának állított hommage-ként állja meg a helyét, másként nemigen.

A dél-koreai brutál-vonal ihlete már Refn megelőző filmjében, az igen megosztó Drive-ban is felsejlett, ez a film azonban mintha teljes egészében egy eddig dobozban rejtett Park Chan-wook-film lenne – de csak mintha. Itt van az összes jellemző jegy, a markáns zenehasználattól és a brutalitás végletekig esztétizált képeiig, a balettszerű kivégzésektől a bosszú etikájának boncolgatásáig, azonban a film minden kockáján látszik a másolat, az utánzat talmisága és az eredeti invenció hiánya. Amúgy pedig, konkrétan nem értem, mit akart ezzel a filmmel a dán rendező… Hogy a bosszú emberi, a megbocsátás pedig az Mindenható privilégiuma? Mert akkor gratulálok, íme, a spanyolviasz.

A film cselekménye balladai sűrűségű, trendi módon minimalista. Kiindulópontja egy bűntett (egy lány megerőszakolása), valamint annak bosszúja, a lány apja által. Ettől kezdve, a filmvégéig, mintegy dominóelv-szerűen következnek egymásból a bosszú bosszúja, majd annak bosszúja és annak a bosszúja, miközben egy elég határozott eszközökkel dolgozó Gondviselő (hívjuk inkább így a címbeli Istent) próbálja a dolgokat etikailag visszaterelni a normálishoz közeli kerékvágásba. A végén pedig lásd ismét a film címét.

A filmben az erőszak sosem öncélú, a bosszú meglehetősen primér, indulati indokán kívül szinte mindenkiről kiderül valami emberi tulajdonság is, melyet a Gondviselő kellőképpen mérlegel: egy gyilkosságért a büntetés olykor csak kézlevágás, mert a gyilkos mellesleg -teszem azt- nélkülözhetetlen segítsége egy arra rászoruló másiknak. Ennek megítélésének jogát azonban a Gondviselő magának vindikálja, az embernek e tekintetben kuss van. De ebben az erkölcsi, etikai problémában a film semmi újat nem hoz, amit a keresztény kultúrkör az eddigi 2000 évben kismillió módon ne ábrázolt volna – a különlegesség itt mindössze a Park Chan-wook koppintáson túl a távol-keleti helyszín, ott azonban jön a kérdés, hogy az meg mire föl? A történet (nélküli történet) thai (amúgy egész egyszerűen nincsenek, nem léteznek ilyen néptelen thai utcák) környezetbe való helyezése funkció nélküli, üres -közhelyes- gesztus csupán, melyben tökéletesen idegenül hat Refn keresztényi bosszú-megbocsátás elmélkedése. Nem arról van szó azonban, hogy ne férne el az eddigi kismillió mellett még egy végkövetkeztetés a keresztény isten végtelen kegyelmére és a bűnös ember szomorú kisszerűségére, hanem csupán arról, hogy filozófiai, illetve teológiai értelemben Refn dolgozata sekélyes és blaszfém, ha viszont hagyjuk a moralitást és csak bosszútörténetnek nézzük, akkor viszont közhelyes, unalmas, ráadásul idegesítően okoskodó.

Ryan Gosling ismét bamba tekintettel kóvályog végig a filmen, ám mellette a többi szereplő is leginkább csak bámul. Bámul erre hosszan, majd arra hosszan – mintha az összes ócska és méltán kiröhögött művészfilmes klisé lenne itt egy csokorba gyűjtve. Az az út, melyen minden bizonnyal a filmben végigmegy, külsőleg nem látszik rajta, csupán egyre több monokli kerül föl rá az ügyes sminkesek és a Gondviselő által. Lelkében azonban csak a nagy büdös üresség van, a film elején és a végén is, amikor bánatos másfél kiskutyatekintettel kéri a rá kiszabandó penitenciát.

Mindennek ellenére, Refn ezen filmje is rendkívül szép és esztétikus – csak éppen a látvány komolyan veendő, valódi tartalom híján puszta dekoráció. Az uralkodó vörös szín azonban ismét zavarba ejt: noha mindvégig valamiféle isteni megbocsátásról lenne itt szó, ez a színkörnyezet mégis inkább a Pokolra utal. A film legjobb pillanatai a betétdalok – de ahhoz elég megvenni/letölteni a soundtrack-albumot. Asanisimasa: 5/10

Ziccer, tehát be is húzom: borítsa részemről a feledés homálya ezt a Feledés című filmet. Ennyi jár neki, nem több. Nem mintha annyira rossz film lenne, mert ezt azért így nem lehet kijelenteni, ukmukkfukk, azonban részleteiben, fő motívumaiban, konfliktusaiban, sőt, olykor konkrét jeleneteiben ezt a filmet már láttuk néhányszor néhány más, korábbi, méltán hírnevet elért alkotásban, melyek jobbára a sci-fi kategóriába sorolandók. Joseph Kosinski nem tanult első filmjének, a Tron: Örökségnek kudarcából, és ezúttal sem mert elszakadni kedvenc filmjeitől (zenéitől) – az eredmény viszont így tényleg nem lett más, mint egy közepesen érdekes sci-fi idézetgyűjtemény, sajátos rendezői elv alapján összekeverve.

Az alapsztori a Világok harcának és a Függetlenség napjának keveréke, de idevehetjük még nyugodtan a Transformers-filmeket is, hiszen ezúttal gépek (jaj, elspoilereztem!) hódítják meg a Földet, csak egy maroknyi ellenálló áll ellen ellenük. A Világok harcából, biztonság kedvéért, még kikopipészteltetett Tom Cruise is főszereplőnek – Tom amúgy jó színész, elvisz a hátán bármilyen szart, még ezt is. Bár nem kicsi hatalom áll a háta megett… Klónhadsereg-motívum a Star Warsból, emléktörlés (pl. A Makulátlan elméből), ki vagyok én?-motívum a Mátrixból, elpusztult Föld pl. a Majmok bolygójából, üldözéses kanyon-csata ismét a Star Warsból, szerelem-motívum innen-onnan, végül a fináléban egy őrült mixben keveredik össze Az ötödik elem végkifejlete az Armageddon, a Terminátor és a Függetlenség napjának záró jeleneteivel (meguntam linkelgetni), hogy aztán minden kezdődjön elölről (ha nem jönne a vége főcím). Közben egy Led Zeppelin-rajongó őrült DJ adja a zenét (ami önmagában nem lenne baj…), de mi a nyüvet keres a Zeppelin a Duran Duran mellett?!  Nincs bajom a posztmodernnel, ha abban van ráció, de ez egy lelketlen, ötlettelen nyúláshalmaz, ha finom akarok lenni, akkor egy közepes látványfilm, kliséerdővel. Alig jobb csak, mint a Tron volt. Asanisimasa: 4/10

E filmben Neil Jordan Oscar-tulajdonos, és amúgy elég jelentős filmes ismét nekimegy a vámpírok témájának. A kiindulópont ezúttal is a viktoriánus kor előtti Anglia és a romantika korszakának kezdeti évei, Interjú… helyett azonban különös hangulatú „special remixét” kapjuk a kriminek, a vámpíros tini-horroroknak, a véres feminista thrillereknek és a Hegylakó-filmeknek.

A célközönség

A film közönsége, természetesen itt is a 14-18 éves leányok közül fog kikerülni nagy százalékban, de botorság lenne kapásból azt kijelenteni, hogy: Haha, a nagy Neil Jordan is csak meglovagolja az Alkonyat-jelenséget. Egyrészről, az a „vonat” már meglehetősen messze jár, ergo, a divat már múlóban és egyetlen magára valamit is adó profi filmes sem rohan olyan vonat után, amiről már régen lekésett. Másrészt Jordan már 20 éve, bőven az említett széria megszületése előtt is a bakfisokat és ifjú hölgyeket célozta meg egy furcsa, formabontó vámpíros történettel: Az Interjú a vámpírral című, amúgy kritikailag is elismert filmben nem véletlenül játszották a főszerepeket a kor aktuális szívtiprói, Tom-tól Antonión át Bradig és Christianig. Murnau és Herzog például nem gondolt a lányok szívére, de még Lugosi Béla sem, pedig a vámpír klasszikus mozifiguráját mégiscsak ők teremtették meg – viszont nem is nagyon beszél róluk ma már néhány filmszakos bölcsészen kívül más. A klasszikus vámpír-filmek mindig valami nagy, rettenetes, sötét alakról szólnak, aki mégis valami nagyon hétköznapi, nagyon sokak által átélt borzalmat idéz meg, illetve, csak szimplán ijesztgetésre való, mint ahogy a hülyegyerek lapít az utcasarkon, aztán kiugrik a másik elé. Pedig a vámpírtörténetek alapvetően romantikus mesék, melyek a magányosságról, a vágyról és a szerelemről szólnak, csupa olyan dologról, amik a tinédzser lányokat érdeklik (jó, a fiúkat is, csak ők letagadják).

De miért pont a vámpírok?

Nehéz arra válaszolni, hogy miért pont a vámpírok foglalnak el ilyen kitüntető helyet a bakfiskorosztály gondolataiban. Hiszen valójában nem sok romantikus van bennük. Sőt, kifejezetten gusztustalan dolgot művelnek létfenntartás címén: Vért nyalogatni, vért inni? Fúúúj, de undi! (Oké, hagymás vér, véres hurka, disznóvágás, tudom.) A válasz talán e fantasztikus létforma jellegében keresendő. Egy vámpír általában éjszaka él, az éjszaka fényhiányos, rejtett, izgalmakkal teli világa minden csábít valamire, amit nappal nem teszünk meg. Egy vámpír igen sokáig él, így automatikusan vetődik fel a magány, a magányosság kérdése is, ami sajnos szintén elég könnyen átélhető egy érzelmekre fogékony tinédzser számára. A fő ok azonban a vér misztériumában található: egy lány számára igen fontos jelentéssel bír a vér cseppje. Utal egyrészt saját nőiségére, de utal a szüzesség elvesztésére is, és ha ehhez hozzávesszük a vámpírcsók általi halál aktusát, ami általában a nyak (illetve más efféle testtáj, mint azt látni fogjuk) idegvégződésekben gazdag, finom bőrének lágy érintése folytán következik be, nem nehéz átérezni az aktusban rejlő mély, buja, mégis finom és gyengéd erotikát. Nos, valószínűleg ezekért szeretik a csajok a vámpíros történeteket…

A realizmus és a romantika

Ahogyan az Interjú…-ban, Jordan a Byzantium című új filmjében is a realizmus talajáról rugaszkodik el. A színhely egy tengerparti angol kisváros, az egyik főszereplő vámpírcsaj konkrétan kurva, de a háttérben végig a mai angol valóság reális figurái nyüzsögnek, stricik, narkósok, ármányöltönyös maffiózók és pitiáner szerencsétlenek. A szerelmi szál is innen szökken szárba, a vámpírszajha lánya és egy furcsa srác között, miközben brutális gyilkosságokban nyomoz a rendőrség, ezzel párhuzamosan azonban kibomlik a vámpírok 200 éves (vagy még régebbi) története is, szekták, rendek, míves bizánci kardok, stb.

Csak az a vég…

Jordan nagy trükkje, hogy a film (nagy részben) tényleg működik úgy, mint egy kivételesen élénk fantáziájú lány képe az őt körülvevő, cseppet sem barátságos valóságról, de működik egy (ma már) megszokott, romantikus vámpíros szerelmi történetként is, melynek savát-borsát a jellegzetesen mai és angol környezetbe való helyezése, valamint a hangsúlyosan végigvitt erősen feminista és férfigyűlölő attitűd jelenti. Tovább oldják a romantikus és igen fájdalmas fősodor drámai édességét a helyenként igen brutálisan mutatott gyilkosságok, olykor pedig patakokban ömlik a vér. A jelentős vérzuhatag ellenére, kifejezetten esztétikus a film, dramaturgiájában messziről kerüli, vagy éppen elegánsan kihasználja a giccs kézenfekvő sablonjait. Nagyon jó a főszereplő csaj (Saoirse Ronan) az ő világító kék szemével, és érdekes karakterek a férfiak is. Különösebb bajom nincs a filmmel, egészen a végkifejletig, aminek viszont kvázi pozitív, nyitva hagyott, dramaturgiailag olcsó és igaztalan megoldásával mégis visszacsúszik a film a könnyes, „irreális” mocsarába. Asanisimasa: 6/10