Emlékeznünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd visszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak tényleg csak akkor lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra.

Eltelt újabb tíz év Céline és Jesse életében, akik immár boldog házasok. Van két gyönyörű lányuk, akik ikrek, és Jesse korábbi házasságából származó fiával együtt Görögországban nyaralnak. És már megint be nem áll a szájuk… Richard Linklater romantikus házastársi drámasorozatának harmadik részében (trilógiát emlegetnek, de így szerintem van ebben még néhány rész, néhány ilyen rész ebben a kapcsolatban – főleg, ha van rá produceri akarat) Jesse már sikeres író, Céline pedig egy kecsegtető állásajánlatot készül elfogadni. A konfliktust ismét az elkerülhetetlennek látszó elszakadás réme jelenti, hiszen Jesse Chicagóba költözne (fia és írói munkája) miatt, míg Céline maradna Párizsban. Na, ezt beszélik meg a filmben, ezúttal barátságos görög környezetben.

Delpy és Hawke ezúttal is olyan természetesen játszanak együtt, mintha tényleg saját magukat alakítanák. A végtelen, a spontán beszéd fordulatait pompásan idéző dialógus nagy része mintha nem is lett volna előre megírva, és ott, illetve, a próbák során rögtönözték azokat, kvázi az egész történettel együtt. Szabadszájú, szókimondó, helyenként vicces, helyenként megható, máskor meg drámai fordulatok után néha már szinte bergmani mélységekbe hatolunk a két egyenlően erős, határozott személyiség kapcsolatába. Linklater egyértelműen Ingmar Bergman útját folytatja, Julie Delpy és Ethan Hawke pedig szintén Liv Ullmann és Erland Josephsson játékának intenzitását idézi. Szerencsére, a film (ez is, és az előzmények is) annál lényegesen szórakoztatóbb. Sőt, őszintébb, természetesebb. Asanisimasa: 8/10