Szóval, ilyen címmel biztosan nem vár ránk székkarfa-szorongató izgalom, szemkápráztató látványorgia, de térdcsapkodós kacajvihar sem valószínű. Egy szerelmi konfliktushelyzet rózsaszín szívecskékben tobzódó, geil édes giccsben tocsogó szentimentális meséjét várnánk ilyen címmel, de éppen ezért komoly meglepetés (számomra legalábbis), hogy a Bocsáss meg, kedvesem! mennyire őszinte, sallangmentes és magától értetődően természetes dráma.

Talán Jonathan Demme 1994-ben bemutatott Philadelphia című AIDS-drámája volt az első olyan, igazán jelentős film a filmtörténetben, mely az azonos neműek egymás iránti szerelmét valódi érzelemként, valódi szerelemként volt képes ábrázolni, magukat a melegeket pedig normális emberként, sőt, sikeres, tehetséges emberként, tragédiájukat pedig valódi, mély tragédiaként. Demme óriási sikerrel döntött le egy falat, melynek az ún. “normális világ” felé mutatott felére eddig legfeljebb amolyan vicces, férfi létükre magukat nőnek/nő létükre magukat férfinak hívő, mutató emberek voltak festve, de csak a beavatottak számára volt nyilvánvaló a fal túloldalán élők mindennapi élete, örömei, de gondjai, konfliktusai is. Azóta örvendetesen megszaporodtak a melegeket és a meleg közösségek életét őszintén, mítoszok, túlzások és hatásvadász effektusok nélkül bemutató filmalkotások (és más műalkotások, könyvek, stb.), melyek ugyan messze nem oszlatták el a fejlett társadalmakban még mindig meglévő ködét a tudatlanságnak és félelmeknek, de mindenképpen hozzájárultak annak erőteljes ritkításához. Az érzékenyebb, toleránsabb, hogy ne mondjam azt, műveltebb, de amúgy heteroszexuális férfiak ma már talán nem ütköznek meg két férfi közti érzelmes jeleneten, netán csókján, miközben két nő leszbikus jelenete már talán a látványra építő popcorn-moziknál is simán elmegy 14-es karikával (amiről viszont soha, senki nem kérdezte meg a heteroszexuális nőket, hogy őket ez mennyire zavarja…).

Ezek után talán nyilvánvaló, hogy ez a tavaly Cannes-ban bemutatott alkotás is e fent említett típusú filmek körébe tartozik. A Christophe Honoré által írt és rendezett történet 1993-ban játszódik egy harmincas, AIDS-beteg író, annak tíz évvel fiatalabb, egyetemista szerelme, valamint ezek kiterjedt -igen heterogén- baráti köre, nagy számú futó kapcsolatai és családtagjai társaságában. Engem a film hangvétele leginkább Richard Linklater Mielőtt…-trilógiájára emlékeztet, de miközben éppen annyira csevegős, laza és felelőtlen, nem csupán lebeg az időben, hanem feltartóztathatatlanul csúszik bele a tragédiába, mely éppen ebben a korban volt talán legfélelmetesebb közelségben az ebben egyik leginkább veszélyeztetettként ismert meleg közösségek feje felett. Természetesen rendkívül érzelmes a film, de ezt az emocionális túltengést sohasem érzem megcsináltnak, kiprovokáltnak, sőt, éppen az a szembetűnő, hogy mennyire természetesen viselkednek ebben a szituációban a szereplők. Legtöbbször tényleg csak két szerelmes, vagy csak éppen abban az adott pillanatban egymást nagyon kívánó embert látok, igazán extremitások és devianciák nélkül – ami ezekből netán mégis befért a filmbe, az mind igen szolid, mondhatni, megmosolyogtató deviancia. Vagy legalábbis azt úgy mutatja meg Honoré.  Tele van a film témába vágó művészettörténeti hivatkozásokkal Whitmantól Ginsbergig, Rimbaudtól Anatole France-ig, Truffaut-tól Léos Caraxig és Fassbinderig, afféle kulturális kerékvetőként: ezek a toposzok nap mint nap előjönnek a szereplők egymás közötti párbeszédeiben, utalnak ezek műveire és szívatják egymást, ha valaki netán nem ismerné ezeket a nagyságokat. Maga a film azonban ennyire tán nem magas művészet. Megelégszik annyival, hogy megejtő tisztasággal, szinte naiv ártatlansággal, hiteles szereplőkkel és a hiteles szereplők hiteles reakcióival elmesél egy szomorú véget érő történetet. 8/10